Lukács István
Mladen Pavičić

A SZLOVÉN IRODALOM TÖRTÉNETE

 

Középkor (750-1550) (Lukács István)

Reformáció (1550-1600)

Ellenreformáció (1600-1630)

Barokk (1630-1750)

Protestáns és katolikus irodalom a Muravidéken (1771-1804)

Felvilágosodás (1750-1830)

Romantika (1830-1854)

Realizmus (1854-1892)

Modern (1892-1918)

A két világháború közötti irodalom (1918–1941) (Mladen Pavičić)

A második világháború irodalma (1941–1945)

A második világháború utáni irodalom (1945–2006)

Ajánlott szakirodalom

 

KÖZÉPKOR

 

A szlovének VI. század vége felé, két hullámban érkeztek az Alpok, Pannon síkság, Karsztvidék, Földközi tenger határolta területekre, amelyeket hat kolonizációs hullámban hódítottak meg. Az első hullám északról, a Kárpátok alatt, a másik pedig délkeletről, a folyók völgye mentén haladt. A kutatások szerint a romanizált illír és kelta őslakosság és az alpesi szlovének között kontinuitás létezik. A törzsi berendezkedésű szlovénség az Adria felső részét, a Kolpa, Duna és Dráva folyók határolta térséget szállta meg. Az állandó avar és bajor veszéllyel szembenéző szlovénségnek sikerült megvetnie a lábát, azonban első szlovén államalakulatukat, Karantániát a frank fennhatóság alól szabaduló bajorok hamar maguk alá gyűrték. A szlovén középkori kultúra és irodalom fejlődése szempontjából nagy jelentőséggel bír az a tény, hogy a kereszténység felvételét elsősorban a bajorok szorgalmazták. A szlovénség keresztény hitre történő térítésének központja Salzburg volt. Miután a frankok 745-ben meghódították a bajorokat, a szlovének térítése még erőteljesebben folytatódott. A közel egy évszázadig tartó térítésnek – az éppen aktuális külső befolyás függvényében – az idők folyamán több módszere alakult ki. Az időben első az ír térítés volt, amely a törzsi vezetők megnyerését tartotta döntőnek. Az ír származású Virgil salzburgi püspök irányításával folyó hittérítő munka során számos alapvető szent szöveget fordítottak le szlovén nyelvre, s a pogány szokásokat igyekeztek fokozatosan felváltani a keresztény szokásokkal. E módszer nyomai a szlovén népdalokban is kimutathatók. A frank és bajor térítés az írnél erőszakosabb volt, ekkor történt meg végérvényesen a szlovének integrációja a nyugat-európai keresztény kultúrkörhöz. A 798-ban érsekségi rangra emelkedő Salzburgban a Nagy Károly hívének számító Arno érsek irányításával külön kézikönyv készül a hit terjesztésének módjáról a szlávok körében, aminek fontos szerep jut a szlovén nyelv és irodalom fejlődésében. A szlovének koraközépkori szellemi fejlődésére kétségkívül a legnagyobb hatással a Cirill és Metód vezette bizánci térítés volt. A testvérpár alsó-pannóniai missziója új lendületet adott a nemzeti nyelvű írásbeliség kibontakozásának, hiszen a liturgikus és különféle szent szövegek szláv nyelven készültek. Pannóniai működésüknek szlovén vonatkozásairól a legrészletesebb a XI. századi kéziratból ismert Conversio Bagoariorum et Carantanorum (A bajorok és karantánok megtérése) ad hírt. Tanításuk lényege az volt, hogy a népek egyenlők, s joguk van anyanyelvükön befogadni az igét. Sajnálatos módon az általuk és tanítványaik által lefordított szent szövegekből semmi sem maradt fenn. A magyarok bejövetelével végérvényesen megszakadt egy reményteljes politikai és nyelvi fejlődés, s geopolitikai értelemben új helyzet állt elő, aminek tartós következménye lesz a szlovének kulturális fejlődésében. Az olasz, német és magyar politikai befolyás fokozatos erősödésével a középkor folyamán a szlovén kultúra és nyelv tartósan kimarad a középkori szellemi folyamatokból és mozgalmakból. Ebből a korból kevés szlovén nyelvű írott szövegemlék maradt fenn.

Brižinski spomeniki (Freisingi nyelvemlékek)

 

A szlovén középkori szellemiség ritka becsű, a 972-1039 között keletkezett szövegemlékét középkori latin kéziratok között a bajor Freisingben (Brižinj) találták meg 1803-ban. A három részből álló nyelvemlék eredetije minden bizonnyal a 9. században keletkezett. A karoling minuszkulát tekintjük a legkorábbi szlovén nyelvű szövegemléknek, egyúttal pedig a legkorábbi latin betűs szláv nyelvemléknek. Három részből áll: a) általános gyónási formulából, amelyet a hívek együtt imádkoztak a templomban b) prédikációból a bűnről és a bűnbánatról, amelyet a pap mondott a híveknek c)  általános gyónási szövegből. Minden bizonnyal a Wörthi-tó környékén keletkezett, ahol a freisingi püspököknek birtokaik voltak. A feljegyzéseket német pap írta, diktálás vagy írott minta alapján. Nem eredeti szövegekről van szó, hanem latin szövegek fordításáról. A minták jóval korábbiak, 800-ig nyúlnak vissza. A legfontosabb szöveg a három közül a prédikáció a bűnről és a bűnbánatról. Egy 8. századi bajor prédikáció mintájára született, majd a 9. század közepén Karantániából telepesekkel került Alsó-Pannóniába, Kocel fejedelem udvarába. Itt Metód és tanítványai is használták, s itt nyert végső, óegyházi szláv (starocrkvenoslovanski) formát. Nyelve szlovén nyelv, a maga korai alakjában.

Celovški vagy rateški rokopis (Klagenfurti vagy ratečei kézirat)

 

Az 1380 táján keletkezett szövegemléket minden bizonnyal német pap írta. Három imát tartalmaz: a Miatyánkot, az Apostolok hitvallását és az Üdvözlégy Máriát. Az első kettő úgyszintén a 9. századig nyúlik vissza, így jelentősége a Freisingi nyelvemlékkel vetekszik. Az Üdvözlégy Mária valamivel későbbi, 1000 táján keletkezett.

Stiški rokopis (Stičnai kézirat)

 

A stičnai kolostorban találták latin kéziratok között.  Két részből áll: két gyónási imából és az Üdvözlégy Máriából (Čaščena kraljica). Cseh szerzetes írta őket ócseh kézírással 1428 táján, aki a huszita háborúk miatt menekült Szlovéniába. Minden bizonnyal régebbi szövegek másolatáról van szó. A kézirat azért is tekinthető nagybecsű szövegemléknek, mert megtaláljuk benne az első szlovén nyelvű vallásos népi verset, egy húsvéti ének első versszakát, amelyet 1440 táján jegyeztek be.

Középkori népköltészet

 

A szájhagyomány útján terjedő középkori népköltészet jóval gazdagabb volt az írásbeliség által megőrzött szlovén nyelvű kultúránál. Műfaji megoszlás tekintetében mindenképpen a lírai (szertartási, szerelmes, vallásos) és epikus (mitologikus, legenda, ballada, románc) népdal játszott vezető szerepet, de fontos volt az elbeszélő próza is (mese, legenda, állatmese, elbeszélés). A középkori szlovén népköltészet kétségkívül legszebb darabjai a népballadák: Desetnica (A tizedik leány),  Lepa Vida (Szép Vida), Sirota Jerica (Szegény Jerica), Rošlin in Verjanko (Rošlin és Verjanko), Zarika in Sončica (Zarika és Sončica). Ezek közül is különösen kiemelkedik a gyermekét és nagybeteg férjét magára hagyó Lepa Vida, amelynek a 19. századtól számos feldolgozása született. A későközépkorban részben a lovagi életet is megörökítő románcok válnak népszerűvé. Egyik legszebb példája a műfajnak a terjedelmes Pegam in Lambergar (Pegam és Lambergar), amelyben a Cillei család és a habsburgok küzdelme elevenedik meg. Magyar szempontból a Mátyás király alakját megörökítő számos románcot kell kiemelnünk: Kralj Matjaž in Alenčica (Mátyás király és Alenčica), Kralj Matjaž v turški ječi (Mátyás király török fogságban). A Lepa Vidához hasonlóan a számos Mátyás királyról szóló népdal és népmese fontos ihlető forrása volt a szlovén szépirodalomnak.

 

REFORMÁCIÓ

 

A török fokozatos és általános délkelet-európai térnyerése miatt a szlovének lakta területek 16. században folyamatos veszélynek vannak kitéve. A parasztlázadások jelzik az általános elégedetlenséget. Bár az európai reformáció kora egybeesik a reneszánsszal, s a szlovén területek egy része közvetlenül is érintkezik a horvát Tengermellékkel és Itáliával, ahol fejlett reneszánsz irodalom bontakozik ki, ennek ellenére a reneszánsz nem hagyott nyomokat a szlovén szépirodalomban. Ellenben a protestantizmus (reformáció) jelentős visszhangra lelt. A szlovén reformáció azokra az európai humanistákra támaszkodott (Rotterdami Erazmus,  Luther Márton), akik utat törtek az új eszméknek. A 16. század közepén a reformáció térnyerését jelző első szlovén nyelvű könyvek megjelenését követően, mintegy két évtized múlva napvilágot látnak az ellenreformáció szerény művei is, de ezek hatása jóval kisebb volt. A szlovén reformáció kezdetének dátumaként az 1550. esztendőt jelölik meg, amikor megjelenik Primož Trubar Catechismusa és Abecedariuma. A reformáció korának legfőbb hozadéka a szlovén nyelv tudatos előtérbe kerülése. Mivel a protestantizmus alapvetően az egyházi élet megújítását tűzte a zászlajára, nyilvánvaló, hogy a korban döntően az egyházi élethez kapcsolódó műfajok domináltak: Biblia-fordítások, katekizmusok, katolikus lekcionáriumok, bibliai magyarázó szövegek, nyelvtanok, szótárak, ábécés könyvek. Ezek közül különösen a „szlovén egyház” jogi és közigazgatási státuszát rendező művek, a Biblia-fordítás és az egyházi énekek játszottak fontos szerepet. Ebben a korban a világi irodalmat egyedül a népköltészet képviseli, de ezt mind a reformáció, mind pedig az ellenreformáció elutasítja.

Primož Trubar (1508-1586)

 

A szlovén reformáció atyja, a szlovén szépirodalom kétségkívül első jelentős alkotója a Velike Lašče melletti Raščicában született iparos apától. Fiumében, Triesztben és Bécsben végezte iskoláit, ahol kapcsolatba került a protestantizmussal. 1527-ben a Zidani most melletti Lokában lett pap, 1530-ban pedig vikárius Laškóban. Már ekkor ellentétbe került a hívekkel, mert a szentek tisztelete ellen prédikált. 1535-ben Ljubljanában prédikátor lett, 1540-ben el kellett menekülnie Triesztbe, mert üldözték. Csak két év múlva térhetett vissza, s lett ljubljanai kanonok. 1548-ban Németországba menekült, Rothenburgban és Kemptemben prédikátor lett. 1561-ben szuperintendensként tért vissza Ljubljanába, 1565-ben a Cerkovna ordninga című könyve miatt elüldözték. Urachban élt, ahol megalapította a szlovén és horvát könyvek kiadását szorgalmazó bibliai társaságot. Haláláig, 1586-ig Derendingenben élt pásztorként. Közel két tucat szlovén és két német nyelvű könyvet jelentetett meg, továbbá 10 előszót írt németül. Trubar elkészítette az Újszövetség teljes fordítását, az Ószövetségből pedig Dávid zsoltárainak a fordítását. Katekizmusokat jelentetett meg és összeállította a protestáns egyház szabályzatát. Bár főleg fordítói tevékenysége a jelentős, de maga is írt néhány vallásos témájú verset. Gyakorlatias szellem, energikus és ambiciózus ember volt, aki élete alkonyán megrögzött lutheránus lett. A szlovénség jövőjét a német birodalmon belül képzelte el, de az önálló lutheránus egyház gondolata mellett állt ki. Legfőbb művei: Catechismus (énekekkel), Abecedarium (1550),  Ta evangeli sv. Matevža (1555. Máté evangéliuma), Ta prvi dejl tiga noviga testamenta (1557. Az Újtestemantum első része), Ta slovenski koledar (1557. Szlovén kalendárium), En regišter... ena kratka postila (1558. Egy regiszter… egy rövid postilla), Ta drugi dejl tiga noviga testamenta (1560. Az Újtestamentum második része), Sv. Pavla ta dva listi (1561. Szent Pál két levele), Cerkovna ordninga (1564. Egyházi rend), Ta celi psalter Davidov (1566. Dávid zsoltárai egészben), Ta celi katehismus (1567. Teljes katekizmus), Sv. Pavla listuvi  (1567. Szent Pál levelei), Tri duhovske pejsmi (1575. Három vallásos ének), Noviga testamenta pusledni dejl (1577. Az Újtestamentum utolsó része), Ta prvi psalm ž nega trijemi izlagami (1579. Első zsoltár annak három magyarázatával), Ta celi novi testament (1582. Teljes Újtestamentum).

Jurij Dalmatin (1547-1589)

 

A Primož Trubar szárnyai alatt nevelkedett Jurij Dalmatin Krškóban született. Először Adam Bohorič iskolájában tanult, majd a tübingeni teológián. 1572-ben prédikátor lett Ljubljanában. Közel tíz éves kitartó munkájának korszakos gyümölcse, a Biblia teljes szlovén nyelvű fordítása, 1584-ben Wittenbergben 1500 példányban terjedelmes német előszó kíséretében jelent meg Biblija, tu je vse svetu pismu stariga ino noviga testamenta (Biblia, azaz az Ó- és Újtestamentum összes könyve) címmel. Dalmatin fordítása azoknak a törekvéseknek a betetőzését jelenti a szlovén kultúrában, amelyek kezdeményezője Trubar volt. A 16. század második felében megszületett az a mű, amely kétségtelenné tette a szlovén nyelv szépirodalmi alkalmasságát. A Biblia-fordítás megszületésének pillanatától hivatkozási alappá vált a szlovén irodalomban. Dalmatin fordításának nyelvi és stiláris megoldásai ma is meglepnek bennünket frissességükkel. Nyelvi tudatosságára jellemző, hogy a német nyelvű előszóban a szlovén nyelvet dicséri, a szlovéneket pedig a szlávság részének tekinti. Egyéb fontosabb művei: Karšanske lepe molitve (1584. Keresztyén szép énekek), Ta kratki würtemberški katehismus (1585. Rövid würtembergi katekizmus), Agenda (1589. Szertartáskönyv).

Adam Bohorič (1520-1598?)

 

A szlovén protestánsok közül laikusnak számító tanárember Rajhenburg (ma Brestanica) környékén született. Wittembergben tanult Philipp Melanchtonnál, majd hazatérte után Krškóban iskolát alapított. 1566-ban a rendi iskola igazgatója lett Ljubljanában. 1598-ben száműzték. Ismeretlen helyen halt meg. Főleg ábécés könyvek, szótárak és nyelvtanok írásával foglalkozott. Legfőbb érdeme, hogy egységesítette Trubar és Dalmatin helyesírását, amely egészen a 19. század közepéig, Prešeren koráig (ekkor nevezték el bohoričicának), helyesírási normának számított. A P. Melanchton latin nyelvtanának mintájára készült Arcticae horulae (1584. Téli órácskák, nyelvtan) című latin nyelvű műve az első szlovén nyelvtan. Bohorič a könyvhöz írott terjedelmes előszóban szláv orientációját hangoztatja, s bensőséges melegséggel és büszkeséggel szól mindarról, ami „hazai”. Itt fejti ki azt, hogy minden nemzetnek joga van saját kultúrájához. Egyéb művei: Elementale (1580. ábécés könyv németül, latinul és szlovénul), Nomenclatura trium linguarum (1580. latin-német-szlovén szótár).

 

ELLENREFORMÁCIÓ

 

A nem túl jelentősnek mondható szlovén ellenreformáció sem vallási ideológiai, sem pedig irodalmi szempontból nem hozott áttörést a szlovén kultúra fejlődésében.

Tomaž Hren (1560–1630)

 

Ljubljanában protestáns családban született. Grazban tanult a jezsuitáknál. Előbb ljubljanai kanonok, majd 1599-ben ljubljanai püspök lett. Az ellenreformáció vezéralakja, aki üldözte a protestánsokat, imaházaikat bezáratta vagy leromboltatta, könyveiket elégettette. Nem kedvelte túlságosan az irodalmat, inkább a zenét és a festészetet. Legfőbb műve az Evangelij inu listuvi (1613. Evangélium és részletek) valójában lekcionárium, amely vasárnapra és ünnepnapokra szóló részleteket tartalmaz az Újszövetségből. Érdekessége, hogy műve alapjául éppen Dalmatin Bibliája szolgált.

 

BAROKK

 

A nem túl jelentős ellenreformáció korszakát követően a szlovén irodalom történetében a 17. század első évtizedétől egészen a század hetvenes éveinek elejéig igazi mélypont következett be. Ebben az időszakban egyetlen szlovén nyelvű könyv sem jelent meg. A korszellemnek tudható be, hogy a század vége felé a vallásos témájú művek mellett (imádságos könyvek, vallásos elmélkedések, prédikációk, passió-játékok, katekizmusok) megjelennek a szótárak, lexikográfiai, nyelvtani és egyéb tudományos művek. Ljubljana mint kulturális központi szerepe egyre határozottabban körvonalazódik. A reformáció íróinak a szlovén nyelvvel kapcsolatos hitvallása és kiállása a barokk korban követőkre talál, s ezzel sikerül megvetni a későbbi szlovén irodalmi nyelv alapjait. A jezsuita szellemiség térnyerése itt is általános. Az iskolákban az oktatás nyelve a német volt, ami jelentős mértékben akadályozta a szlovén nyelv fejlődését. Erre az ellentmondásra többen is felhívták a figyelmet. Ljubljanában 1693-ban megalakult az Academia operosorum, amelynek tagjai a legkülönfélébb tudományágakat és művészeteket képviselték. A kor egyik kétségkívül legértékesebb tudományos teljesítménye a nemesi származású Janez Vajkard Valvasor (1641-1693) német nyelven írott négy kötetes Die Ehre des Herzogthums Crain  (Krajina hercegségének dicsősége) című népismereti-néprajzi munkája. A barokk korban a népi vallásosság elmélyülését szolgálták az

énekeskönyvek. Ezek közül kettő tekinthető igazán jelentősnek: Katoliš keršanskiga vuka peisme (A katolikus keresztény tan énekei, 1729) és a Tobiove bukve (1733. Tóbiás könyvei).

Matija Kastelec (1620–1688)

 

A szlovén barokk tipikus szerzője Kilovče pri Premu-ban született. Kanonok volt Novo mesto-ban, s itt is halt meg. Elsősorban vallásos tárgyú műveit már a barokk korra jellemező erőteljes képiség és érzelmi túlfűtöttség jellemzi. Kéziratban maradt Dictionarium latino-carniolanum (Latin szlovén szótár) című munkája. Fontossabb munkái: Bratovske bukvice s. roženkranca (1678. A szent rózsafűzér fivéri könyvecskéi), Nebeški cil (1684. Mennyei cél),  Kratki zapopadek potrebnih katoliških naukov (1685. A szükséges katolikus tanok rövid foglalata), Navuk kristjanski (1688. Keresztény tan). Irodalmi szempontból kétségkívül a Nebeški cil a legfontosabb és legértékesebb, mert a szerző a vallásos tárgyú munkába már kötöttségektől mentesebb nyelvezetet is megjelentet.

Janez Svetokriški (1647 – 1714)

 

A szlovén próza fejlődésében jelentős szerep jutott a  Križ pri Vipavi-ban született, igazi nevén Tobija Lionellinek. Apja olasz nemes volt, anyja szlovén nő. Kapucinusként és rétorként több helyen is megfordult, szinte az egész szlovénvidéket bejárta. Goriziában halt meg. Barátai unszolására öt könyvben adta ki prédikációit  Sacrum promptuarium (1669-1707. Szent kézikönyv) címmel. A nagyon szemléletes, eleven vipavai nyelvjáráson íródott prédikációkötet idegen minták alapján, de mégis eredeti módon összeállítva kézikönyvnek szánta a lelkészek számára. Prédikációi legértékesebb része mindig az az elbeszélés, amellyel a hétköznapi életből vett példával illusztrálja az eszmei mondanivalót. A számos anekdotikus, a hétköznapi életből vett példát tartalmazó prédikációi tekinthetők a szlovén széppróza előképének.

Oče Hipolit (1667–1722)

 

Eredeti neve Janez Adam Gaiger volt. Novo mesto-ban született, s ő is kapucinus volt. Több kolostorban is megfordult, végül Kranjban halt meg. Szótára, a Dictionarium trilingue ex tribus nobilissimis Europae linguis compositum 1711 készült el, ám miután megismerte Adam Bohorič szótárát, a magáét átdolgozta s elállt a kiadásától. A gazdag szóanyagot tartalmazó szótár előszavában a protestáns írókhoz hasonlóan a szlovén nyelv jelentőségét hangsúlyozza. Újra kiadta A. Bohorič Grammatica latino-germanico-slavonica című művét (1715) és T. Hren Evangelij inu listuvi (1715) című munkáját.  Elsőként fordította le Kempis Tamás Hoja za Kristusom (1719. Krisztus követése) című korszakos művét.

Romuald (1676-1748)

 

Igazi nevén Lovrenc Marušič. Gorica mellett született, úgyszintén kapucinus volt. Működésének egyik helyszínén, Škofja Loka-ban 1721-ben német nyelvből lefordított egy passiót. A Škofja Loka-i passiót tekintjük az első fennmaradt szlovén nyelvű passiónak. A több mint 1000 verssort tartalmazó, tizenhárom jelentből álló mű bemutatja Ádám és Éva kiűzetését a Paradicsomból, majd Krisztus keresztre feszítését. A barokk teatralitásra épülő mű nem eredeti alkotás, ám fontos értéket képvisel benne annak verselése, az ún. knitelverz.

 

PROTESTÁN ÉS A KATOLIKUS IRODALOM A MURAVIDÉKEN

 

A Muravidék a magyar honfoglalást követően hamar a magyar királyság fennhatósága alá került, s egészen a Trianoni békekötésig annak része volt. Az itt kibontakozó regionális tájnyelvű irodalom a többi szlovén területtől elszigetelve, alapvetően magyar hatás alatt fejlődött. A protestantizmus és katolicizmus eszmeiségének kései, 18. század végi vallásos művei a magyar szakirodalomban gyakran vendnek nevezett muravidéki szlovén nyelvjárás vitalitásáról árulkodnak. 

Štefan Küzmič (1723-1779)

 

A Strukvociban született evangélikus lelkész szülőfalujától messze, a somogyi Surdra került el, a jó három évtizeddel korábban oda települt, elüldözött evangélikus hívek közé. Katekizmust és ábécéskönyvet írt, lefordított több egyházi éneket, de legfőbb műve a teljes Újszövetség-fordítás volt, amely Nouvi zakon ali testament (1771, 1817, 1848, 1883, 1928) címmel számos kiadást ért meg.

Mikloš Küzmič (1738-1804)

 

A muravidéki katolikus irodalom atyja Dolnji Slaveči-ben született, iskoláit a győri jezsuitáknál végezte. Ő a szerzője az első muravidéki katolikus könyvnek, a Sveti envangelijomi-nak (1780. Szent evangéliumok). Kiadott katekizmust, ábécés könyvet, és imakönyvet.

 

FELVILÁGOSODÁS

 

A kelet-közép-európai országokban a felvilágosodás egyik szellemi ága, a jozefinizmus a társadalom megváltoztatását, a másik pedig, a janzenizmus az egyház belső reformját célozta meg – mindkettő jelentős visszhangra  lelt a szlovének körében is. A napóleoni Illír Tartományok (1809-1813) létrejöttével a szlovén társadalom minden szintjén, így a kultúrában is jelentős változások következnek be. A szlovén nyelv egyre nagyobb szerephez jut. A felvilágosodás vezető szlovén költője, Valentin Vodnik úgy véli, hogy a tudományok elsajátítását minden nemzetnek a saját anyanyelvén kell elkezdenie. A szlovén értelmiségiek tábora megnő, s általuk fokozatosan formálódik az új szlovén irodalom. A nyelvi tudat erősödése révén számos kruzsok és szerény intézmény jön létre, amelyek egyre határozottabban hallatják a hangjukat főképpen tudományos kérdésekben. A kor irodalma egyre inkább eltávolodik az egyházi és vallásos témáktól, s fokozatosan erősödik benne az újkori irodalmakra jellemző individuális és világi jelleg. A szlovén felvilágosodás csupán átmeneti, nem a nagy irodalmi beteljesülés korszaka, hanem egyfajta intézményi készülődés a nagy fordulatra, amely a romantika korában teljesedik ki. Az európai klasszicizmus esztétikai elvei inkább csak a szándék szintjén realizálódnak. Mivel a szlovén felvilágosodás eszmevilágában kitüntetett szerepet kap a köznép művelődése, számos praktikus, ezt szolgáló mű jelenik meg (ábécés könyvek, olvasókönyvek, egyházi énekeskönyvek, tudományos és ismeretterjesztő munkák stb.). A szépirodalomban ebben a korban a vezető műfajok a líra és a dráma. A szlovén felvilágosodás jelentős teljesítménye a három kötetben megjelent, a világi költészet kezdetét jelző Pisanice (1779-1781. Kötetek) című irodalmi almanach. Ezt Marko Pohlin rendtársai és a ferencesek alapították a bécsi Musenalmanach mintájára, benne a barokk és a klasszicista költészet közismert versformáit találjuk.

Marko Pohlin (1735–1801)

 

Ljubljanában született. Ágoston-rendi szerzetes volt. Mariabrunnban halt meg, ahol iskoláit is végezte. Termékeny írónak számított, összesen közel húsz könyvet jelentett meg, főleg tankönyveket, imakönyveket és prédikációkat.  Legjelentősebb műve a német nyelven írott  nyelvtana volt, a Kraynska gramatika (1768. Krajnai nyelvtan), amelyben többek között a  szlovén verseléssel is foglalkozik. E művében fejtette ki azt, hogy az új szlovén irodalmi nyelvnek a ljubljanai nyelvet kell megtenni. Környezetéből került ki az a fiatal szerzetesi kör, amely kiadta a Pisanice című almanachot. Őt tekintjük a szlovén felvilágosodás eszmei atyjának. Sokoldalúsága főképpen a praktikus művek megjelentetése révén jutott kifejezésre.

Žiga Zois (1747–1819)

 

Triesztben született, apja olasz volt, anyja szlovén. Nemesi származású apja révén óriási vagyonra tett szert, vaskohói voltak. Napóleon idején csődbe jutott.  Itáliában végezte tanulmányait, főleg a természettudomány vonzotta. A legjelentősebb szlovén értelmiségi csoportosulás, a Zois-kör az ő irányításával működött. Hathatós anyagi támogatást nyújtott a vezető értelmiségieknek, így a fiatal Jernej Kopitarnak is. Bár költői tehetséggel megáldott ember volt maga is, jelentősége mégis abban áll, hogy kezdeményezőként lépett fel a szlovén szépirodalom és tudomány megteremtésében. Számos irodalmi (a folklór jelentősége) és tudományos nyelvészeti elképzelésével (pannon elmélet) megelőzte korát. Az utókor főleg irodalomszervező jelentősége miatt tartja számon. 

Anton Tomaž Linhart (1756–1795)

 

Radovljicában született, cseh kereskedő család gyermekeként. Belépett a ciszterciek közé, de otthagyta őket. Bécsben tanult egy ideig. Ljubljanában különféle hivatalnoki állásokat töltött be. A legváltozatosabb műfajokban tette magát próbára. Első szépirodalmi próbálkozásai német nyelven születtek. A német Sturm und Drang esztétikai elveiből merítő Miss Jenny Love (1780) című tragédiája skót földön játszódik, a romlott földesúr és a romlatlan polgárlány kapcsolatáról szól. A Blumen aus Krain (1781. Krajna virágai) fiatalkori német verseit tartalmazza. A Zois-körben elsősorban történelemmel és drámával foglalkozott. A Versuch einer Geschichte von Krain und den übringen Ländern der südlichen Slaven Oesterreichs (1788-1791. Történelmi vázlat Krajna és Ausztria délszlávok lakta többi tartományáról) című munkájában a karantanizmus és az ausztroszlavizmus álláspontjára helyezkedett. A szlovén irodalomtörténetbe két szlovén nyelvű drámával írta be a nevét. A felvilágosodás eszmevilágából kinövő Županova Micka (1789. Micka, a falubíró leánya) Joseph Richter Die Feldmühle (Vidéki malom) című darabjának az átdolgozása. Az egyfelvonásos, intrikákkal teli mű az egészséges, dolgos parasztok (župan, Micka, Anže) és a romlott, henyélő, aljas próbálkozásaiba belebukó nemes (Tulpenheim) szembenállásáról szól. Másik darabja, a Ta veseli dan ali Matiček se ženi (1790. Az örömteli nap avagy Matiček házasodik) című komédiai, amely Beaumarchai Figaró házassága című komédiájának adaptálása, úgyszintén szerelmi bonyodalmakról szól. Ebben is a földesúr és az józan gondolkodású paraszt állnak szemben egymással. Az eleven szlovén nyelvezeten írott darabban a nyilvánvaló feudalizmusellenes tendencia itt is a nemzeti értékek védelmével párosul. Mindkét dráma jelentős lökést adott a szlovén dráma fejlődésének.

Valentin Vodnik (1758–1819)

 

Ljubljanában született. Apja kocsmáros volt. Novo mesto-ban és Ljubljanában tanult, majd belépett a ferences rendbe. Vidéki helyszíneken szolgált, Zois körébe került. 1798-ban a ljubljanai gimnázium tanára lett. A napóleoni Illír Tartományban gimnáziumi igazgató lett. Napóleon bukása után az osztrákok nyugdíjaztatták. Őt tekintjük az első tudatos szlovén költőnek. Gazdag életművet hagyott hátra. Kiadott iskolai tankönyveket németül és szlovénul, nyelvtanokat, kalendáriumokat, még szakácskönyvet is. Két önálló verseskötete jelent meg: Pesme za pokušino (1806. Kísérleti versek) és a Pesmi za brambovce (1809. Honvédő versek), amelyben osztrák Napoleon-ellenes hazafias verseket jelentetett meg. Fontos írása a Povedanje od slovenskega jezika (A szlovén nyelvről), amelyben a szlávok elterjedtségéről, történelméről és irodalmáról értekezik. Költészetében a felvilágosodás racionális eszmevilágát fokozatosan váltja fel s spontán érzelmi attitűd. Versei tematikája igen változatos. Írt hazafias, buzdító verseket: Zadovoljni Kranjec (Az elégedett krajnai), Dramilo mojim rojakom (Ébresztő honfitársaimnak), természeti ódákat: Vršac, politikai ódát: Ilirija oživljena (Újjáéledt Illíria), állatmeséket: Kranjski in nemški konj (A krajnai és a német ló). Költői hitvallását, amelyben szlovén elkötelezettségről is vall, a Moj spominek (Emlékművem) című őszinte versében fogalmazta meg.

Jernej Kopitar (1780 – 1844)

 

A Zois-kör legismertebb tagja a Šmarno alatti Repnjében született. Apja módos paraszt volt. Ljubljanában járt gimnáziumba. Zoisnál házitanító lett, majd titkár és könyvtáros. Bécsbe ment jogot tanulni. Kinevezték az udvarnál a szláv művek cenzorává. Udvari tanácsos lett.

Csak németül és latinul írt. Kopitart tekintjük a modern szlavisztika megalapítójának. Első tudományos igényű nyelvtanában, a Grammatik de slavischen Sprache in Krain, Kärnten und Steiermark (1808 – 1809) a szlávok összefogását hirdette és a  szlovén nyelv megújítását szorgalmazta a népnyelv alapján. Glagolita Clozianus (1836) című könyvében jelentette meg a szlovén középkori irodalom legbecsesebb emlékét, a Freisingi nyelvemlékeket. Itt fejtette ki azt a nézetét, hogy az egyházi szláv nyelv a pannon-szlávból fejlődött ki.

 

ROMANTIKA

 

A 19. század első felében Kelet-Közép-Európában politikai síkon egymásnak feszülnek az osztrák centralista törekvések és a különféle népek függetlenedési szándékai. A szlovének magatartását alapvetően az ausztroszlavizmus, azaz egyfajta lojalitás jellemzi. Bár az illír eszme, a délszláv összefogás, itt is visszhangra talált, ám főképpen France Prešerennek a szlovén nemzet saját kulturális fejlődéséhez való joga melletti kiállása kétségtelenné és végérvényessé tette a szlovének „elkülönülését”.  Érthető tehát, hogy a szlovén romantika teljes mértékben összefonódott a kor legjelentősebb költőjének, France Prešerennek a pályájával és legfontosabb irodalmi almanachjának, a Krajnska Čbelica-nak a  történetével, amely összesen öt kötetben jelent meg (1830, 1831, 1832, 1834, 1848). Működését a cenzúra folyamatosan és éberen figyelte. Jernej Kopitarnak mint cenzornak számos kritikus észrevétele volt főleg annak romantikus irányultsága miatt. Az egységes szlovén irodalmi nyelv ekkor formálódik. E körül két ellentétes nézet csap össze. Jernej Kopitar a szerb Vuk Karadžić példáját követve a népnyelvet szerette volna megtenni irodalmi nyelvnek, a kor legjelentősebb esztétája, Matija Čop pedig úgy vélte, hogy korszerű és fejlett nyelvet kell létrehozni, amely a polgárság és az értelmiség kulturális kommunikációjára alkalmas. Éppen ezért nem lehet a népnyelvre alapozni, hanem hagyni kell érvényesülni a külső hatásokat. Az addig egyeduralkodó helyesírást, az ún. bohoričica-t felváltja a horvát Ljudevit Gaj helyesírási reformja révén létrejött gajica. A költészet vezető műfajnak számított, mert Čop úgy vélte, hogy ebben valósulhat meg a leginkább a nyelv megújításának a programja. A költészet magára vállalta nemzet sorskérdéseinek a megfogalmazását. Az individuum problémái másodlagossá váltak. Ebből az alapállásból sajátos feszültség keletkezett, amelynek feloldására tett kísérletek tetten érhetőek Prešeren költészetében is. A szlovén irodalomban a romantika nem létezik tiszta formájában: keverednek benne klasszicista, rokokó és preromantikus elemek.

Matija Čop (1797 – 1835)

 

Žirovnicában született paraszti családban. Ljubljanában és Bécsben járt gimnáziumba. Egy évig a ljubljanai hittudományon tanult, de otthagyta és gimnáziumban tanított. 1820. és 1822. között Fiumében dolgozott, ahol kapcsolatba került az olasz és az angol nyelvvel, ezt követően 1822. és 1827. között a lembergi egyetemen tanított. Klasszika filológus volt, de foglalkozott a modern nyelvekkel és irodalommal. 1827-ben visszatért Ljubljanába, előbb a gimnáziumban tanított, majd a líceumi könyvtár könyvtárosa lett. 1835-ben a Szávába fulladt. A rendkívüli képességű és tudású irodalmi szervező közel húsz nyelvet ismert, a kor legfelkészültebb elméleti szakembere volt, korai halálával nagy veszteség érte a szlovén romantikát. Slowenischer ABC-Krieg (1833. Szlovén abc-háború) című munkájában Kopitárral vitázva a Gaj-féle helyesírás átvételét javasolja. Itt fejti ki nézeteit az új irodalmi nyelvvel kapcsolatban. A paraszti nyelv szerinte nem alkalmas arra, hogy az irodalmi nyelv szerepét átvegye. A Slowenische Literatur (1830. Szlovén irodalom) című mű, amely életében nem jelent meg, az első komoly történeti áttekintés a szlovén irodalomról. Ebbe belefoglalta Prešerent is. Čop a romantikus filozófia alapjain állt, Kant dualista ember- és világszemléletét vallotta. Elitista szemlélet jellemezte, hiszen úgy vélte, a magas művészettel az értelmiséget kell megcélozni, a tömegek pedig majd felfejlődnek. Jelentős hatást gyakorolt Prešerenre. Az első irodalomkritikus, irodalomelméleti szakember és irodalomtörténész volt, aki az európai romantikát akarta meghonosítani a szlovéneknél és akinek nézeteiben a modern romantikus felfogás volt uralkodó.

France Prešeren (1800–1849)

 

A Ljubljanától északra található Vrba nevű kis falucskában született. A módos parasztcsaládban felcseperedett ifjút papi pályára szánták, ám ő ljubljanai gimnáziumi tanulmányai befejeztével Bécsben a jogra iratkozott be. Érdeklődése egyre inkább az irodalom felé fordult. Első versei is Bécsben születtek, amelyeket aztán be is mutatott Jernej Kopitarnak, aki hűvösen tartózkodó volt az ifjú költővel és lírájával szemben.

Prešeren költészetének első szakaszában a német balladairodalom klasszikusának, Gottfried August Bürgernek (1747–1794) a hatása és az anakreóni költészeti ihletettség érezhető. Prešeren első jelentősebb és figyelemre méltó versét, a  Povodni mož (A víziember) című balladát a hazai néphagyományból is merítve írta meg, amelyben a frivol és könnyűvérű leány esetét meséli el, akit a víziember a halálba táncoltat. E kis korai remekműben már megcsillan későbbi költészetének összes erénye: az események drámai és mesteri fokozása, továbbá a lírai nyelvezet és kifejezésmód természetes folyása és eleganciája.

Tanulmányait 1828-ban fejezi be, s végleg hazatér, hogy az éppen formálódó hazai irodalmi élet meghatározó személyiségévé váljon. Legodaadóbb szövetségese Matija Čop lesz, aki szellemi útmutatásával segíti Prešerent romantikus költői fejlődésének kibontakozásában – egészen tragikus haláláig. Nagy hatású  Slovo od mladosti (Búcsú az ifjúságtól) című elégikus hangszerelésű versében a költő korai és kissé komor számvetést végez addigi életével. A múlttal való szembenézés, egy életszakasz lezárása, rezignált és értékelő visszapillantás az elmúlt ifjúságra kedves témája volt a romantikus költőknek. Hasonló számvetés végzett Petőfi is az Itt benn vagyok a férfikor nyarában című versében, amely akár hasonmása is lehetne a Prešerenének.

A támadásoktól kísért hazai költői indulás egész pályáján meghatározóvá válik. Szabadelvűsége miatt szakmai karrierje is akadozik. Magánéletében sem lel nyugalmat. A nagy szerelem őt is eléri: 1833-ban megismerkedik Julija Primiccel, egy gazdag ljubljanai kereskedő leányával, legtöbb szerelmes versének nagy múzsájával, aki a  „mélyről” érkezett költő lángolását visszautasítja. Prešeren szerelmi lírájának csúcspontját éppen a Julijához írott Gazele (Gázelek, 1833) és a Sonetni venec (Szonettkoszorú, 1834) jelentik. A Szonettkoszorú a költő máig legtöbbet elemzett, mesterien megkomponált, a szlovén szépirodalomban előzmények nélküli műve. Ebben is, miként oly sok mindenben, Prešeren valóságos iskolát teremtett a szlovén irodalomban. A klasszikus szonettkoszorú szabályai szerint megkomponált műben a költő a romantikában is jól ismert és közkedvelt módon a haza és a szeretett hölgy iránti érzés között vívódik, s megkísérli megteremteni az igazi harmóniát.

Csalódásait a szerelmi kudarcon kívül csak tetézte, hogy 1835-ben a Szávába fulladt ifjúkora leghűségesebb barátja és költészetének legodaadóbb híve, Matija Čop. Lírai „hozadéka” e válságos időszaknak a szlovén költészet máig legnagyobb hatású klasszikus műve, az 1836-ban megjelent Krst pri Savici (Keresztelő a Savicánál) című romantikus poéma. A költői elbeszélésben felelevenedik a szlovénség történelmének legfontosabb kora, a kereszténység felvétele. A mű pogány főhőse, Črtomir, a régi szlovén hit harcias védelmezőjeként súlyos belső válsággal néz szembe: a pogány hitvilág pusztulását maga is elkerülhetetlennek érzi, s belátja, utat kell engedni az idegenek képviselte  kereszténységnek, hiszen szerelme, Bogomila is az új hitre tért. Szerelmük testi, földi beteljesedése lehetetlenné válik, mert Bogomila kolostorba vonul. Így fonódik össze ismét a nemzet és az egyén sorsa, s e reménytelen ellentmondásban a végső vesztes mindig az elveihez ragaszkodó individuum.

            Bár korábban elutasította a Kopitar-féle népdal ihletésű költészetet, a harmincas évek végétől figyelme egyre inkább a népköltészet felé fordult. Ettől kezdve a népdal, miként korábban az olasz és a spanyol líra, fontos ihletője lesz költészetének.

A szerelmi csalódás és barátja tragikus halála után magánélete még zaklatottabbá válik. Fittyet hányva a kor szokásainak, élettársi kapcsolatban lép egy kiskorú leánnyal, akitől három törvénytelen gyermeke is születik. A Nezakonska mati (A leányanya) című versében megrázóan realisztikus képet fest a kitaszított leány fájdalmáról, akinek egyedüli vigasza törvénytelenül született csöpp gyermeke. A negyvenes évek közepének legnagyobb hatású költeménye a Zdravljica (Pohárköszöntő), ma a szlovének himnusza. Bordalba bújtatott igazi politikai vers ez, amely Ferdinánd császár 1844-es ljubljanai látogatásának alkalmából íródott. A derűs, anakreóni és pajkos verskezdet után nemzetéhez fordul a költő, a szláv egységet hirdeti, élteti népe leányait és ifjait, s miként Petőfi, ő is a világszabadság eljöttét jövendöli.

France Prešeren a szlovén költészet első szintetizáló lírikusa volt. Verseinek klasszicista hangszerelésű poétikai szövetét át- meg átjárta az európai nagy romantikusokra jellemző szerelmi és politikai szenvedély, a szuverén egyén apoteózisa és a világ elveszett harmóniáját megteremtő új rendbe vetett hit.

Stanko Vraz (1810–1851)

 

Kelet-Stájerországban, a Cerovec nevű kis faluban született szegény paraszt szülőktől. Igazi neve Jakob Fras volt. Előbb Mariborban tanult, majd pedig Grazban. Hamar kapcsolatba került Prešerennel és körével, de mivel korai versei azon a nyelvjáráson születtek, amelyet a ljubljanai szellemei közeg nem tudott elfogadni (stájer), hamar eltávolodott tőlük, s a horvát illír mozgalomhoz csatlakozott, horvát költővé lett. Szlovén nyelven írott fiatalkori versei sokáig kéziratban maradtak. Ezekben a versekben egy igazi romantikus költő nyilatkozik meg, aki az egész világot láttatja. Az eszmék és a valóság között ingadozó, a szerelmi, hazafias és a költői elhivatottság témaköreit felvázoló költő, Prešerennel ellentétben, minden tekintetben igyekszik megszabadulni a kötöttségektől. Igazi helyét a szlovén irodalomban máig nem jelölték ki.

 

REALIZMUS

 

A 19. század második felében a romantikát fokozatosan váltja fel a realista stílusirányzat. A több évtizedes fáziskésés nem szlovén sajátosság, ez jellemzi a térség irodalmait is.  Változatlanul él a felvilágosodásból gyökerező utilitarist felfogás, mely szerint az irodalom a nemzeti eszme, az erkölcs és a nevelés szolgálatában kell hogy álljon. A politikai életben egyre inkább érlelődik a monarchián belüli egyenlőség gondolata, számos, a szlovén kultúra fejlődése szempontjából fontos intézmény, társaság jön létre. A politikai érdekek mentén szerveződő új folyóiratok jelzik a szlovén társadalom érettségét. A kor legjelentősebb szerzői az elbeszélő próza fontosságát hangsúlyozzák, emiatt a líra háttérbe szorul. Többféle prózatípus alakul ki. Az uralkodó modell változatlanul az, amely a nemzet sorskérdéseit boncolgatja. Emellett új, a kor diktálta típus is kialakul, amelyben megkérdőjeleződik az embernek mint a történések centrumának a szerepe. E modell kialakulásában a kor divatos szkeptikus filozófiái is szerepet játszanak. E két típus „végtermékeként” létrejön a világirodalomból is közismert kritikai realista koncepció, amelyet Fran Celestin fogalmaz meg 1883-ban írott Naše obzroje (A mi horizontunk) című tanulmányában. A szlovén dráma ebben a korban fokozatosan eltávolodik a felvilágosodásban gyökerező naiv népélet-ábrázolástól, egyre inkább a jelen aktuális témáit és a történelem sorsfordító eseményeit dolgozza fel. Az irodalomkritikában és irodalomszemléletben két nézet feszül egymásnak. Fran Levstik úgy véli, az irodalomnak a népéletről és a történelemről kell szólnia, középpontba pedig az ember jellemének a fejlődését kell állítani. Josip Stritar ezzel szemben a poétikai realizmust tekintette követendő mintának, amely alapvetően a valóság és az ideák szembenállásáról szól. E két elképzelés szintézisét a már említett Celestin alkotta meg. A szlovén realizmust koncepciójából következően az erőteljes regionalizmus, a szociális, politikai és nemzeti témák iránti fogékonyság jellemzi. A többnyire statikusan és sematikusan ábrázolt hősök a jó-rossz leegyszerűsítő törésvonala mentén sorakoznak fel, ábrázolásukból hiányzik belső lelki fejlődésük feltárása. A harmadik személyű elbeszélő mód szinte egyeduralkodónak számít, ami önmagában is az elbeszélői technikai fejletlenségére utal. A realizmus a szlovén irodalom történetében az első olyan stílusirányzat, amely a rokon világirodalmi folyamatokat és törekvéseket is nyomon követve úgy nyújtotta a felzárkózás esélyét, hogy közben nem mondott le a korábbi korszakokban létrehozott, csakis a szlovén irodalomra jellemző eredményekről. Legfőbb hozadéka a szlovén irodalmi tudat megerősödése.

Fran Levstik (1831-1887)

 

A szlovén realizmus első jelentős szerzője, akinek korai esztétikai nézetei döntően befolyásolták annak későbbi fejlődését. Szinte minden műfajban alkotott (líra, próza, dráma, esszé, nyelvészet). Első kötetét, a Pesmi-t (1854. Versek), amelyben fiatalkori verseit gyűjtötte össze, a szerelmi tematika dominanciája miatt a konzervatív egyházi körök élesen támadták. Bár később számos balladát, románcot és elbeszélő költeményt is írt, irodalmi szempontból két szerelmes versciklusa emelkedik ki, a Tonine pesmi  (Antónia dalai) és a Franjine pesmi (Franciska dalai). E két ciklusban, mintegy esztétikai nézeteivel is szembehelyezkedve, a szélsőséges érzelmi hullámzások ábrázolásával a tiszta szubjektivizmust helyezi előtérbe. A szlovén realizmus fejlődésének irányvonalát meghatározó két írása 1858-ban jelent meg. A Napake slovenskega pisanja (A szlovén irodalom hibái) című dolgozatában elsősorban nyelvi kérdésekkel foglalkozik, a szlovén nyelvnek a germanizmusoktól történő megtisztítását sürgeti, s visszatérést a népnyelvhez. Itt fejti ki, hogy korszerű irodalomkritika nélkül nincs korszerű irodalom. Másik fontos írása valójában egy útleírás, Popotovanje od Litije do Čateža (Utazás Litijától Čatežig). Ebben az elbeszélő próza műfaji vezető szerepét hangsúlyozza, s az irodalmi megújhodásban fontos szerepet szán a folklórnak. Ennek a szépírói programnak  kétségkívüli beteljesedése a Martin Krpan című népmesei ihletésű klasszikus elbeszélése. Alapötletét a közismert Pegam in Lamberger (Pegam és Lamberger) című románcból merítette. Martin Krpan mint szlovén népmesei hős Bécset is megjárva legyőzi Brdavsot. Levstik szembeállítja a józan paraszti gondolkodásmódot és a nemesi képmutatást. Két drámát is írt: Juntez (1855) címmel rövid népi bohózatot és Tugomer (1876) címmel történelmi drámát.

Janez Trdina (1830-1905)

 

Termékeny és sokoldalú szerző volt, aki személyes életének tapasztalatait irodalmi rangra emelte. Varazsdi és fiumei hosszú szolgálatának tapasztalatait és élményeit a ma már fontos kordokumentumnak számító Spomini (1867-68. Emlékeim), Bachovi huzarji in Iliri (1903. Bach huszárai és az illírek) és a Hrvaški spomini (1885-87. Horvátországi emlékeim) című visszaemlékezéseiben közölte. Trdina munkásságának igazi jelentőségét azok a szépirodalmi művek adják, amelyekben eredeti módon nyúlt a szlovén néphagyományhoz. Pripovedka od Glasan-Boga (1850. Glasan-isten története) című művében többek között a szlovének Mátyás-mítosza elevenedik meg. Legjelentősebb műve a Bajke in povesti o Gorjancih (1882-1888. Regék és mesék a gorjanci emberekről) című gyűjteményes kötet, amelyben Trdina a sokrétű népi hagyomány szövegeit aktualizálja. A történetek népi keretét érintetlenül hagyva célzatos kulturális és politikai irányt szab az eseményeknek. Feldolgozásai népszerűsége nem csupán a politikai célzatosságból fakad, hanem stílusának gördülékenységéből és kidolgozottságából.

Simon Jenko (1835-1869)

 

Két korszak, a romantika és a realizmus határán költőként és íróként is egyként jelentős a szlovén irodalomban. A szlovén prózába három elbeszéléssel írta be a nevét: Spomini (1858. Visszaemlékezések), Tilka (1858), Jeprški učitelj (1858. A jeprcai tanító). Jenko hősei hétköznapi falusi emberek, akik hiába igyekeznek kitörni helyzetükből, vágyaik elérhetetlenek. Az író elsőként alkalmazza a szlovén prózában a hősök belső ábrázolását, ezért tekintjük őt a pszichológiai realizmus előfutárának. Egyetlen verseskötete jelent meg életében, Pesmi (1865. Versek) címmel, amelyet a kritika értetlenül fogadott. Jenko kötetében a vallomásos líra van túlsúlyban. A valósággal szembesülő lírai én folyamatosan a létezés hiábavalóságát konstatálja. E dezillúzió egyenesen a nihilizmusba torkollik. A szlovén lírában fontos hidat képez a romantika és a modernizmus között. A Prešeren-örökséggel való sajátos irodalmi leszámolásként értelmezhető az Ognjeplamtič (1855) című eposzparódiája, amely életében nem jelent meg.

Josip Stritar (1836-1923)

 

Prešeren költészetének jelentőségét elsőként ő ismerte fel. Fontos szerepet játszott a szlovén szépirodalom európai felzárkózásában. Igyekezett minden műfajban érvényre juttatni irodalmi szemléletét.  Elméleti ismereteit Bécsben alapozta meg, sokat utazott Európa-szerte. Számos esszéjében és kritikájában a művészi alkotás autonóm mivolta mellett állt ki. Emiatt több támadás is érte. Esztétikai nézetei érvényre jutása érdekében Bécsben elindítja a Zvon (1870) című irodalmi folyóiratot, amely jelentős szerepet játszik a hazai konzervatív irodalom egyeduralmának megszakításában. Pesmi  (1869. Versek) című első kötetében az intim és a szatirikus versek vannak túlsúlyban. A tiszta költői formákat kereste. Nézetével, mely szerint a költészet senkinek sem szolgál, jelentős mértékben közelített a kor idealista esztétikájához. Később keletkezett Dunajski soneti (1872. Bécsi szonettek) című kötetében a maradiságot ostorozó szatíra válik egyeduralkodóvá. Prózája jól felismerhető nyugat-európai mintákat követve (Goethe) a schopenhaueri világfájdalmat helyezi középpontba. Legsikerültebb prózai műve az önéletrajzi ihletésű Zorin (1870) című levélregény, amelynek főhőse a szerelemből és a társadalomból kiábrándulva öngyilkosságot követ el. Josip Stritar irodalomesztétikai elképzelései fontos szerepet játszanak a szlovén szépirodalom többszólamúvá válásban és a modernizmus előkészítésében.

Simon Gregorčič (1844-1906)

 

A szlovén Tengermellék szülötte. A Stritar-féle iskola követője volt. A fokozódó olasz politikai és szellemi nyomás következtében költészetének legfőbb ihlető forrása a hazaszeretet lett. A szlovén tájról írott versei, így például a Soča (Isonzó) című, politikai üzenetet is közvetítenek. Költészetének másik fontos témavilága – minden bizonnyal papi hivatásával függött össze - az egyén lelki szétszakítottsága. Belső kételyeit mélyen átélt őszinteséggel vallja meg komor antologikus verseiben, a Človeka nikar  (Embert soha!) és a Moj črni plašč (Sötét gúnyám) címűekben. A keresztény hit és eszmevilág nem tud győzedelmeskedni az egyre zaklatottabbá és kaotikusabbá váló világban. A szlovén költői nyelv mestere volt. Versei zeneisége is hozzájárult máig tartó népszerűségéhez. Négy kötete jelent meg életében Poezije (1882, 1888, 1902, 1904. Versek) címmel.

Josip Jurčič (1844-1881)

 

Elsősorban prózaíróként volt jelentős. Mivel maga is gyűjtött népmeséket és népdalokat, művészetére kezdetben jelentős hatással volt a népköltészet. Spomini na deda (1863. Emlékezés nagyapámra) című műve erről tanúskodik. Novelláiban és regényeiben részben a jelen problémáival foglalkozik, részben pedig a történelmi múlttal.  Történelmi témájú regényeit – Domen (1864), Hči mestnega sodnika (1866. A városi bíró leánya), Rokovnjači (1881. Zsiványok) – a mesteri cselekményszövés és a gyakori moralizálás jellemzi. A jelen problémáival foglalkozó művei – Deseti brat (1866. Tizedik testvér), Božidar Tirtelj (1867), Sosedov sin (1868. A szomszéd fia), Lepa Vida (1877. Szép Vida) - hátterében a szlovén nemzeti értékek és érdekek állnak. Hősei falusi és városi különcök és magányos, csalódott értelmiségiek. Legjelentősebb műve a Deseti brat (1866. Tizedik testvér) című regénye, amelyet az irodalomtörténet-írás az első szlovén társadalmi regényként tart számon. A falu-város ellentétre épülő mű egy értelmiségi férfi és a földesúr leányának szerelmét meséli el.

Ivan Tavčar (1851-1923)

 

A szlovén lírai realizmus legjelentősebb prózaírója. Liberális politikai meggyőződése minden egyes művén átüt. Elbeszélői mentalitásának leginkább a történelmi téma felelt meg, mert erőteljes fantáziája ott tudott igazán érvényesülni, s a jelen problémáit ott tudta igazán tiszta és értelmezhető formákba önteni. Legjelentősebb történelmi témájú művei: Ivan Solnce (1885-1886), Izza kongresa (1905-1908. A kongresszus alatt), Visoška kronika (1919. Visokói krónika). A jelen problémáival foglalkozó műveiben a városi léttel és a falu élet szociális nyomorával, a hétköznapi hősökben munkáló szenvedéllyel foglalkozik. Átfogó realista képet e két világról nem tudott nyújtani. A falusi létformát és a parasztságot emelte piedesztálra. Erről szólnak a Med gorami (1876-1888. Hegyek között), Mrtva srca (1884. Holt szívek), V Zali (1894. Zalában) és a Cvetje v jeseni (1917. Őszi virágok) című művei.

Máig maradandó műve a Visokói krónika című történelmi regénye, amely a 17. század ellenreformációjának korában játszódik, s valóságos történelmi tablót nyújt a kor paraszti társadalmáról. E kései történelmi regényben a hazai táj, az otthon, a szülőföld ad értelmet a létezésnek.

Janko Kersnik (1852-1897)

 

A szlovén realista stílusirányzat kétségkívül legjelentősebb alkotója, akinek regényei sok szállal kapcsolódnak az orosz (Turgenyev, Tolsztoj) és a francia (Flaubert) realizmushoz is. Sokoldalú író volt, művészete elsősorban regényeiben és novelláiban bontakozott ki, de a szlovén tárcairodalomban is maradandót alkotott. Legjelentősebb művei: Kmetske slike (1882-1891. Falusi képek), Agitator (1885. Agitátor), Rošlin in Vrjanko (1889), Jara gospoda (1893. Parvenük), Očetov greh (1894. Atyai vétek).  Kersniket elsősorban a jelen problémái foglalkoztatják. Hitelesen ábrázolja a vidéki kisvárosok unalmas hétköznapjait. Nem véletlenül kedvenc hőse a parvenü, hiszen általa mutathat rá a szlovén társadalom alapvető ellentmondásaira. Írói nagysága a hiteles környezetábrázolásban mutatkozik meg igazán. A paraszti világról nyújtott „képeiben” pszichológiailag hiteles hősök jelennek meg, akik az új kor kihívásaival néznek szembe. Legsikerültebb regénye a Parvenük. Ebben a szlovén kispolgári létforma szociológiai és pszichológiai mozgatóit veszi számba. E zárt világgal, annak morális képmutatásával kerül szembe a főhősnő (Ančka). Tragikus bukása, miként a hozzá hasonló világirodalmi hősnőké (Bovaryné, Anna Karenina), elkerülhetetlen. Kersnik lírai realista prózájában már megjelennek a szimbolista kifejezőeszközök is, ezért a szlovén próza fejlődésében kitüntetett helye van.

Anton Aškerc (1856-1912)

 

Ha van a költészetben realizmus, akkor Aškerc lírája annak tekinthető. Küldetéses költőnek tekintette magát, aki tendenciózus művészetével hatni akart. Minden bizonnyal ezzel magyarázható későbbi költői hanyatlása is. Közel tíz verseskötete jelent meg. Költészetének csúcspontját kétségkívül a tartalmi és poétikai szempontból gazdag Balade in romance (1890. Balladák és románcok) című kötet jelenti. E kötetben döntően a jelen problémáival foglalkozik, de megjelenik a történelmi tematika is, amely későbbi költészetének fontos ihlető forrása lesz. Számos versében, miként a Mejnik (A határkő) és Anka címűekben, kitűnő falusi életképeket nyújt. A történelmi múlt mindig a jelen értelmezését szolgálja. Tablószerű epikus kompozíciójában, a Stara pravda-ban (Ősi jog) emléket állít a horvát-szlovén parasztlázadások korának.

 

MODERN

 

A múlt század 90-es éveinek második fele fordulópontot jelentett a szlovén irodalom  fejlődésében. A romantika, a realizmus és a naturalizmus hazafiaskodó, erőtlenné és egyre színtelenebbé váló stílusirányzata ellen a klasszikus modernség esztétikájával felvértezve új nemzedék veszi fel a küzdelmet. Az irodalom tematikai és szerkezeti megújításának programját hirdető generáció az egyént állítja az irodalmi művek középpontjába, szabadulni akar attól az ideológiailag determinált és elkötelezett esztétikától, amely mindvégig jellemezte a szlovén irodalmat. A tragikus sorsú Dragotin Kette és Josip Murn, továbbá Ivan Cankar és Oton Župančič - ők négyen a „szlovén moderna” (klasszikus modernség) legjelesebb alkotói.

A kor megjelölésére a szlovén irodalomtörténet-írás a újromantika  kifejezést is használja. Nem egységes stílusirányzatról van szó. Keverednek benne a romantikus szubjektivizmus, dekadencia, impresszionizmus, szimbolizmus, népköltészeti elemek, később az expresszionizmus. Ebben a korban megtörténik a szlovén szépirodalom műfaji kiteljesedése. A lírában főképpen a vallomásos, szerelmes és gondolati versek dominálnak. Kezdetben a szonett forma a népszerű, de később a költők új és szabadabb versalakzatokkal próbálkoznak. A prózában a regényt felváltják a hangulatok kifejezésére is alkalmasabb rövidebb formák, a novella és karcolat. A nemzeti sorskérdések mellett egyre inkább előtérbe kerül a hősök belső világa. Az egyes szám első személyű elbeszélő forma megjelenése az új esztétika érvényre jutását jelzi. A szlovén drámában változatos témákkal találkozunk. Itt a modernizmus esztétikája nem érvényesül annyira szembetűnően, mint a líra és a próza esetében, azért akad néhány szimbolista darab is.

Dragotin Kette (1876-1899)

 

Tragikusan fiatalon halt meg a híres-hírhedt ljubljanai egykori cukorgyár nyomortanyáján.  Az életmű egyetlen kötetből áll, amely csak halála után jelent meg Poezije (1900. Versek) címmel. Néhány balladán és románcon kívül főképpen szerelmes, gondolati és tájleíró verseket írt. Költészete az eszmék és a valóság világának összebékíthetetlenségéről szól. Szerelmi költészetében az erőteljes impresszionista jegyek mellett a szlovén népdal stílusjegyei is kimutathatóak, így például a Jagned (Jegenye) című versben. A táj része a költői hangulatnak, s háttérként felerősíti a lírai én belső világának rezonanciáit. A romantikus lángolás és a szenzualitás között vergődő szerelmesben mindig a szellem diadalmaskodik, éppen ezért időnként finom iróniával is találkozunk. Gondolati költészetében az Istent kereső lírai ént látjuk. A Moj Bog (Én Istenem) című szonettciklus életfilozófiájának egyik foglalata. Kette harmonikus  költészete alapvetően a 19. századi romantikus lírára épül, de élete alkonyán számos modernista, dekadens, szimbolista és impresszionista jeggyel gazdagodik.

Josip Murn (1879-1901)

 

Kette sorsában osztozott, ő is a cukorgyárban halt meg. Az ő versei is halála után, egyetlen kötetben jelentek meg Pesmi in romance (1903. Versek és románcok) címmel. Költészete azonban minden tekintetben eltért Kette költészetétől. Különös érzékenység, melankólia és létbizonytalanság árad a lírájából. A természeti táj impresszionista leírása nem önmagáért való és nem öncélú, mindig összefonódik az egyén létezését, az élet értelmét firtató kérdésekkel, így a Sneg (Hó) című versben is. A szimbolista esztétika jegyében a mélyen átélt természetben a dolgok különös és titokzatos kapcsolatba kerülnek egymással. A szerelmi költészetben nem alkotott eredetit, Fin de siècle című romantikus versciklusában szerelmi csalódását írja le, s megkérdőjelezi a létezés értelmét is. Murn költészetében sajátos színt képviselnek az ún. falusi témájú versek, amelyekben tetten érhető a népdal hatása. A költő két világot állít szembe egymással: a nyugalmat és békét kínáló falusit és a zaklatott városit. Az ismertebbek közé tartozik a Kmečka pesem (Parasztvers). Murn nem kedvelte a kötött versformákat, többnyire pátoszmentes, egyszerű szabadverseket írt. A tiszta lírát művelte.

Ivan Cankar (1876-1918)

 

A szlovén modern Európa-szerte ismert írója. Közel tíz évig élt Bécsben, s onnan alakította a 20. század elejének szlovén irodalmát. A modernisták közül az ő életműve a legösszetettebb és a legsokoldalúbb. A szubjektivizmust helyezte a művészet középpontjába. Minden műfajban alkotott, roppant gazdag életművet hagyott hátra. Főképpen a rövidebb prózai alakzatokat kedvelte, igazi nagyregényt nem írt. Szépírói fejlődésében szokás három szakaszt megkülönböztetni. Alkotói korszakának első szakaszában főképpen versírással próbálkozott. Erotika (1899) című kötetével, amely a hazai romantikus lírai hagyományból merített, végérvényesen búcsút mondott a költészetnek. A szlovén modern „négyesfogatának” másik három tagját, Kettét, Murnt és Župančičot sokkal hivatottabbnak és tehetségesebbnek érezte annak művelésére. Korai alkotói korszakának prózája kezdetben a realista és naturalista hagyományból merített, amelytől azonban hamar elszakadt, hogy a  dekadens és impresszionista Vinjete (1899) című kötetével végérvényesen elkötelezze magát az általa teremtett új szlovén prózastílus mellett. Második alkotói korszaka alapvetően a bécsi évekkel esik egybe (1900-1909). Ekkor főképpen elbeszéléseket, novellákat, kisregényeket és drámákat írt.  Gyakran személyes, életrajzi ihletésű műveiben elsősorban a szociális nyomorral és a társadalmi igazságtalanságokkal foglalkozik, így a Na klancu (1902. Szegénysoron) című regényében, amelyet édesanyja és annak családja nyomorúságos sorsa ihletett. Új színt jelentett a szlovén szépirodalomban pszichológiai tematikájú, kórházban játszódó Hiša Marije pomočnice (1904. Mária szeretetháza) című műve, amelyben tizennégy beteg, a halállal szembesülő, fülledt erotikus lázálmokat kergető pubertás leány életével ismerkedünk meg. Egyfajta népi fordulatként is értelmezhető a Potepuh Marko in kralj Matjaž (1905. Mihaszna Marko és Mátyás király). Ebben a szlovén néphagyomány közismert Mátyás-toposzát tematizálja. A Martin Kačur-ban (1906. Egy idealista élete) annak a tanító értelmiséginek a sorsát mutatja be, aki az elmaradott környezettel való küzdelemben bukik el, a Sluga Jernej in njegova pravica-ban (1907. Jernej szolgalegény igazsága) pedig a sorsába beletörődni nem akaró, a jogot és az igazságosságot megkülönböztetni képtelen lázadó szolgalegényét. A korszakot lezáró mű a szlovén művész sorsát népi fogantatású modern mesében feldolgozó  Kurent (1909). Érett szakaszának drámáiban és komédiáiban a szlovén nyárspolgárral, a politikai képmutatással és a szlovén falu szociális elmaradottságával foglalkozik: Za narodov blagor (1901. A nép javára), Jakob Ruda (1901), Kralj Betajnove (1902. Betajnova királya). Alkotói korszakának harmadik periódusában (1909-1918) ismét a karcolatokhoz tér vissza. A befelé fordulás impresszionista és szimbolista karcolataiban elsősorban saját életével vet számot: Moje življenje (1914. Életem), Podobe iz sanj (1917. Álomképek).  Ivan Cankar a szlovén prózai és drámai nyelv radikális megújítója. Nála a prózai mondat egyúttal lírai mondat is – gondosan megszerkesztett, az elbeszélő belső világának ritmusában komponált. Személyes sorsának irodalmi ábrázolásával a szlovénség sorskérdéseit is megfogalmazta. France Prešeren  mellett a másik világirodalmi rangú szlovén író.

Oton Župančič (1878-1949)

 

A szlovén modern igazán az ő költészetében teljesedett ki. Alkotói korszakának korai szakaszában elsősorban a francia szimbolista költészet és a dekadencia ihlette. A Čaša opojnosti (1899. A mámor kelyhe) több ciklusra osztott kötet, amelyben a szerelmi tematika dominál. Az intim létszférába való belemerüléssel kiiktatódik a külső világ, minden vers mintha csak a pillanat impresszionista lenyomata volna. A Čez plan (1904. A fennsíkon át) című kötetben emléket állít korán elhunyt költőbarátainak, Kettének és Murnnak. A költőtársak elveszte miatt érzett fájdalmon felülemelkedik, a Vseh živih dan (Minden élők napja) című versben már-már új vitalista filozófiát hirdet. Ettől kezdve költészetében egyre erősödik a szimbolizmus hatása. A Samogovori (1908. Magánbeszéd) a mélypont kötete, amelyben expresszionista jegyek is felbukkannak, s általános pesszimizmus jellemzi. A címadó hosszú versben, a Magánbeszédben a centrumba állított lírai én egyszerre öleli magához a világot és a hazát. A Duma című versben e kettősség valóságosan is kétszólamúvá válik: hazafias romantika (női hang), kozmopolitizmus (férfi hang). Vitalista világfelfogásának egyenes következményeként Župančič minden egyes válságos alkotói korszakában megleli a kivezető utat. V zarje Vidove (1920. Vid napjának hajnalán) az individuum feloldódásának, a világba való integrálódásának a kötete. A Kovaška (Kovácsok dala) című, a szlovén összefogást hirdető versében sajátos módon keveredik a szintaktikailag megszakított zaklatott szabadvers a rímes kötöttséggel. Utolsó verseskötete, a Zimzelen pod snegom (1945. Örökzöld a hó alatt) a második világháború népfelszabadító küzdelmeinek állít emléket. Számos önálló, a gyermekeknek szánt verseskötete is megjelent. Župančič a szlovén költői nyelv igazi virtuóza volt. A 20. század első felének minden egyes irányzata megérintette, úgy állította mindvégig következetesen lírájának középpontjába a szlovén nép sorskérdéseit, hogy közben a világra is figyelt. 

 

 

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IRODALOM

 

A szlovén irodalomtörténet periodizációjában napjainkhoz közeledvén az irodalomtörténészek egyre nagyobb előszeretettel folyamodnak olyan irodalmon kívüli periodizációs megjelölésekhez, mint pl. a  történelmi periódusok (ezt fejezetünk címe is jelzi), vagy egyes szerzők születéséhez vagy irodalmi indulásához köthető időpontok. Ennek oka természetesen az egyre bonyolultabbá váló, átfedéseket és széttartásokat sem nélkülöző irodalmi irányzatokban és áramlatokban keresendő.

Próbáljuk meg áttekinteni, mi történt a szlovénok lakta területeken az első világháború után.

Az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv nemzetei 1918. október 28–án először megalakították a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. Mivel azonban Olaszország  közvetlenül a háború után  elfoglalta a szlovén és horvát területek nagy részét, északon pedig az osztrákokkal folytak a harcok a határvonalért, egy jó hónappal később az újonnan létrejött állam az antanthatalmak nyomására arra kényszerült, hogy egyesüljön a Szerb Királysággal, létrehozván a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot. Noha a szlovénok rövidesen rájöttek, hogy az új államalakulat nem váltja valóra álmaikat, mégis nagy lépést tettek előre, hiszen többek között a kulturális fejlődés  útjából elgördült minden akadály – szlovén lett a közélet és az iskolák nyelve, megalapították a ljubljanai egyetemet, új galériák, színházak, könyvkiadók jöttek létre,  és nem sokkal később (1938–ban) életre hívták  a szlovén tudományos és művészeti akadémiát. 

A szlovén irodalom a „moderna” idején Prešeren óta először szinkronba került az európai irodalommal, az első világháború után azonban ismét a lemaradás jelei mutatkoztak, ami még nyilvánvalóbbá vált a harmincas években. Az 1920–as években a legerősebb irodalmi irányzat az expresszionizmus volt, amely a szlovén irodalomban nagy mértékben egybeesett a német és osztrák expresszionista törekvésekkel  (tartalmi szembeszegülés  az impresszionizmus érzéki tapasztalatával, a világ észlelésének esztétikai harmóniájával, az ember széttöredezett lényének, válságának, szorongásainak kifejezésére irányuló  szándék, a civilizációval és kapitalizmussal szembeni ellenszegülés, formailag pedig a bibliai stílus és pátosz követése, az uralkodó műnemben, a lírában a szabadvers túlsúlya, amelynek ritmusa gyakran kötetlen, a ritmikus prózához közelít, a rímek mellett gyakori az egyes mondatrészek paralelizmusa), másrészt sajátos szlovén vonásokat is mutat, amelyek közül a legszembetűnőbb a régebbi irányzatok, elsősorban a „moderna” és a szimbolizmus meghatározó hatása. A szlovén irodalomtörténet–írás hagyományosan az expresszionizmus három változatáról beszél: a vallásos, a proletár–szociális és a kozmikus–vizionális expresszionizmusról.

Legfontosabb képviselői  Srečko Kosovel, Anton Podbevšek, Anton Vodnik, Tone Seliškar, Miran Jarc és Božo Vodušek költők,  valamint Ivan Pregelj, Miran Jarc és Slavko Grum prózaírók. Ez utóbbi a korszak legjelentősebb drámaírója is.

A húszas és harmincas évek fordulóján, amikor a délszláv államban, amelyet időközben Jugoszláviának kereszteltek át, fokozódott a nemzetek közötti, gazdasági és szociális válság, és a király diktatúrát vezetett be, a szlovén irodalomban megjelent egy másfajta, egyszerűbb, a valósághoz közvetlenebbül kapcsolódó írásmód, amely sok szempontból ellentéte volt az addig uralkodó, kifejezetten szubjektív beszédmódnak. Bizonyos értelemben folytatása volt a 19. századi realizmusnak, ugyanakkor érezni rajta a „moderna” és az expresszionizmus tapasztalatát. Alkotásmódja előterében a való élet megmutatása áll, hangsúlyos szerephez jut  az egyén életének társadalmi aspektusa, elsősorban a kisemberek (szegényparasztok és munkások) sorsa, a polgári élet képei csak ritkán jelennek meg, akkor is éles kritikai fényben. A baloldali beállítottságú szerzők az olvasók társadalmi tudatosságára kívántak hatni, és bizonyos mértékig befolyásolni őket, ám mindez sokkal kevésbé volt tendenciózus, mint például a szocialista realizmus szovjet szerzőinél. A magyar irodalomban talán a népi írók szociografikus írásaihoz hasonlíthatnánk e műveket.  A szlovén irodalomtörténet, némi terminológiai tanácstalanság után  társadalmi realizmusnak keresztelte el ezt az irodalmat. Elsősorban az elbeszélő prózára jellemző, legjellegzetesebb formája a családi és közösségi életet terjedelmes leírásokban ábrázoló regény, amely az egyén  sorsát társadalmi, osztály– és nemzeti meghatározottságában mutatja be (Prežihov Voranc, Miško Kranjec). Hasonlóképpen e kor kisebb számú drámái is a realista és naturalista drámából nőttek ki,  és jellemző kritikai éllel rajzolják meg a társadalmi–történeti erővonalakat (Bratko Kreft). Az expresszionizmus virágkorában uralkodó költészet érthető módon itt már nem olyan termékeny, mint a próza, a verseket rendezett, állandó sorok és versszakok, megszokott metaforák, hagyományos formanyelv, beszédszerűség jellemzi (Mile Klopčič, Tone Seliškar).

Hozzávetőlegesen a fentiekkel egy időben – vagy kissé korábban – indultak a keresztény írók, akik baloldali kollégáikétól eltérő irodalmat képviseltek, amely sok szállal kötődött a német Új Tárgyiassághoz, ezért rájuk is ezt a gyűjtőfogalmat szoktuk alkalmazni. Maradandót elsősorban a költészet terén alkottak. E költők, akik között szép számmal voltak egykori expresszionisták, búcsút mondtak az expresszionista vízióknak, parttalan áradásnak és eksztázisnak, az általuk használt kötött vagy szabad versben a hétköznapok sokszor szándékoltan kemény, konkrét nyelve kapott hangot. Józanul közvetítették az ember lélekrajzát és az őt körülvevő tárgyiasságot (Edvard Kocbek, Božo Vodušek).  Előfordul, hogy nehéz éles határt vonni a szociális realizmus  és az új tárgyiasság között, ám mivel ez utóbbi ideológiailag kevésbé determinált, mint a szociális realizmus, ide sorolhatjuk  kimondottan baloldali szerzők,  pl. Bratko Kreft, Juš Kozak, Mile Klopčič műveit is.

A két háború közötti időszakban számosan voltak olyan alkotók is, akik kívül maradtak az uralkodó irányzatokon. Közülük a legtöbben a „moderna” hagyományát folytatták, amit az expresszionizmus, szociális realizmus és új tárgyiasság elemeivel tettek termékenyebbé. Sokan közülük megőrizték hitüket az ember egyszeriségében. A költők közül Alojz Gradnik, a prózaírók közül France Bevk, Juš Kozak és Vladimir Bartol emelkedik ki.

A harmincas évek végén a szlovén irodalomban megjelent egy, a szociális realizmussal ellentétes irányzat is, amely az expresszionizmusból indult költőknél egyfajta új szimbolizmusban nyilvánult meg. Az irodalom lényegét a szellemi és formai szépség keresésében látták azok a költők, akiknek költészete az ötvenes években teljesedett ki (Cene Vipotnik, Jože Udovič).

 

Srečko Kosovel (1904–1926)

 

Költészete a „moderna” hagyományaiban gyökerezik, különösen a Josip Murn–féle impresszionizmusban, az ő verseiben azonban több az expresszív és szimbolikus elem. Jó példa erre Balada (Ballada) című verse, amelyben egy pillanatnyi esemény (a vadász lelő egy madarat) mélyebb értelmezést nyer, ha tudjuk, hogy a vers keletkezése idején Kosovel szülőföldje, a Karsztvidék, ahol az esemény történik,  Mussolini Olaszországához tartozott, a vadászok pedig olaszok. Idővel költészetében túlsúlyba kerültek az olyan expresszionista elemek, mint a pátosz, a vizionálás és a diszharmónia, sokszor pedig ugyanazok a motívumok térnek vissza verseiben: a Karsztvidék, anya, halál. Két legtisztábban expresszionista műve, az Ekstaza smrti (A halál eksztázisa) című vers és a Tragedija na oceanu (Tragédia az óceánon) című versciklus, amelyek a régi Európa halálát vizionálják, a Tragédia  pedig  az új civilizáció és új ember elképzelésével is foglalkozik. 1967–ben nagy feltűnést keltett Kosovel addig ismeretlen verseinek kiadása, amelyek témája  hasonlít  expresszionista verseihez (ellenállás, a társadalom vádolása, apokaliptikus víziók, új ethosz és emberideál hirdetése egy célelvűen kiteljesedő világfolyamat nevében), formájukat tekintve azonban avantgarde versek voltak (jelszavak, jelmondatok, technikai és matematikai képletek, asszociációk, szürrealista képek). Mivel ő maga konstrukcióknak (vagy röviden kons–nak)  nevezte őket, az irodalomtörténet konstruktivista versekként tartja őket számon. Smeh kralja Dade (Dada király nevetése) című versét értelmezhetjük politikai aktualitásként is, az egyes politikai erők tevékenységét betiltó törvény elleni tiltakozásként.

 

Ivan Pregelj (1883–1960)

 

A húszas évek központi íróegyénisége. Műveiben  expresszionista összetevőkön kívül  számos más elem is van, ami az előző irányzatokhoz, a modernizmushoz és a 19. századi realizmushoz közelíti. Ide tartoznak elbeszélés– és regénytörténeteinek alapsémái, amelyek szinte kivétel nélkül történelmi témát dolgoznak fel a reformáció és ellenreformáció, parasztfelkelések, a felvilágosodás és barokk korából, valamint jellemző regényalakjai   (különcök, lángoló szenvedélyű kivételes emberek, törvénytelen gyerekek, csábítók, áldozatul eső ártatlan lányok). Korszerűbbnek hat mámoros, patetikus, biblikusan ünnepélyes, drámai, barokkosan túlfűtött stílusa. Mindez megtalálható Plebanus Johannes (1920) című regényében, amelynek főhőse, a vikárius, a 15. századi pestisjárvány szörnyűséges jelenetei közepette a testiség és a hivatása által megkövetelt szellemiség valamint a hite által szintén tiltott, hatalommal szembeni engedetlenség között őrlődik.

 

Slavko Grum (1901–1949)

 

Karcolatai és novellái, amelyek beteg emberek szörnyű, szorongással teli, patologikus világát láttatják, a szlovén expresszionista próza legjobb darabjai. A pszichoanalízis hatását érezhetően magán viselő főműve, az  Dogodek v mestu Gogi (1930. Esemény Goga városában) című dráma egy kisváros lakóinak beszűkült, fülledt életét, kiéletlen ösztöneit és indulatait voltaképpen absztrakt szereplőkön keresztül jeleníti meg.  A darab csak a második világháború után kapta meg az őt megillető helyet, amikor a szlovén színházművészet fejlődése lehetővé tette méltó színrevitelét.

 

Prežihov Voranc (1893–1950)

 

Írásainak középpontjában mindig a kisember áll, aki az igazságtalan társadalmi viszonyok áldozatául esik. Legismertebb művei a Samorastniki (1940. Vadhajtások) című novelláskötet és az első világháborús Doberdob (1940. Doberdó), a háború után  a szlovén Karintiában játszódó Požganica (1939. Erdei tisztás) és a húszas évek ben egy karintiai szlovén falu életét bemutató Jamnica (1945. Földindulás) című regények, amelyek hőse a falu lakóinak közössége.

 

Edvard Kocbek (1904–1981)

 

A 20. század egyik legjelentősebb szlovén költője, írója, politikusa és gondolkodója. A keresztényszocialisták képviseletében a második világháborúban a Felszabadítási Front vezetőségi tagja, a háború után magas politikai funkciókat töltött be, majd félreállították, és hallgatásra ítélték. Zemlja (1934. Föld) című versgyűjteményében, amelyet a szlovén irodalomtörténet az expresszionimusból az új tárgyiasságba való átmenet példájaként tart számon, a paraszti vidék, a munka, háziállatok és a táj szépségét énekli meg, de a jelenségek mögött sejthető a metafizikus erők és a transzcendens jelenléte. Szabadversét csak a ritmus választja el a prózától, stílusa és metaforikája a háború utáni modernizmus előfutára, aki a következő generációk legkiemelkedőbb képviselőire hatott. A későbbiekben esszé–, napló– és prózaíróként is kiválót alkotott, az egzisztencializmus jegyében írt Strah in pogum (1951. Félelem és bátorság) című kötet négy háborús novellája a szocialista realizmus uralmának végét jelölő egyik legfontosabb szlovén irodalmi mű.

 

Alojz Gradnik (1882–1967)

 

Az irodalomtörténet a „moderna” és az expresszionizmus között jelölte ki helyét, nem feledkezve meg az újromantika hatásáról. Gradnik a személyes beszéd, a közvetlen kifejezés költője, akinek lírájában az érett bölcsesség hangját halljuk, s ezért e versek kiegyensúlyozottnak, statikusnak, moralizálónak hatnak. Az ember ellentétek halmaza, amelyek közül a legfontosabb a szerelem és a halál, Eros és Thanatos ellentéte és hasonlósága. A felsőbbrendű ethoszt a nemzetben Poslednje pismo Ivana Gradnika (Ivan Gradnik utolsó levele), és a vallásban  keresi, amelyben a keresztény gondolatok mellett a panteizmus is megjelenik és a legfontosabb gondolat a másik ember felé fordulás V zoreči jeseni (Az érlelő őszben).

 

Vladimir Bartol (1903–1967)

 

Bartol  életműve tökéletesen kívül áll a kortárs szlovén irodalom irányzatain. Írásaiban Nietzsche filozófiája és a freudi pszichoanalízis erős hatása érződik. Legfontosabb műve az Alamut (1938) című regény, amely a 11. századi muzulmán öngyilkos merénylők történetét eleveníti fel, sokáig visszhangtalan maradt, és csak később  figyeltek fel rá Szlovéniában és a világban.

 

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IRODALMA

 

Az 1941–es év a szlovénok számára nemcsak országuk megszállását és a megszállókkal folytatott harcot jelentette, hanem a testvérgyilkos háború kezdetét is, amelynek következményeit a mai napig viselik. A már korábban is megosztott szlovén társadalom két részre szakadt. A háború előtti parlamenten kívüli ellenzék egy része (a kommunisták, keresztényszocialisták, a Sokol mozgalom tagjai és egyes, elsősorban humán értelmiségiek) létrehozták a Felszabadítási Frontot, amely – főleg miután a kommunisták átvették benne a vezetést – a megszállókkal folytatott háborúval párhuzamosan forradalmat indított el, amellyel a szlovén társadalom másik része néhány háború előtti párt vezetésével nemcsak szembeszállt, hanem a kommunistáktól való félelmében a megszállókkal is szövetkezett. A legtragikusabb események a háború végét követő hetekben történtek, amikor  a győztesek (hozzáférhető adatokból ítélve) 13 ezer valódi vagy vélt ellenfelüket megölték, a háborúban és az azt követő mészárlásokban a mai szlovén területek háború előtti lakosságából  több mint 90 ezer ember esett áldozatul.

A Felszabadítási Front nagy jelentőséget tulajdonított a kultúra fennmaradásának, vezetősége, amelynek tagja volt Josip Vidmar irodalomkritikus és esztéta, valamint a már említett Edvard Kocbek költő, esszéíró, a hatalmi harc területének tekintette a kultúrát. A partizánegységekben, amelyeket a legnagyobb szlovén alkotókról neveztek el, számos kiváló művész volt, a felszabadított területeken kulturális rendezvényeket tartottak. A Felszabadítási Frontnak volt rádiója és tábori színháza. A megszállt területeken kulturális szilenciumot rendeltek el, tilos volt mindenfajta kulturális és tudományos együttműködés a megszállókkal, ami alól részben kivételt képezett az egyetem, a Tudományos Akadémia és a Nemzeti Színház.

A Felszabadítási Fronthoz tartozó írók körében a társadalmi realizmus volt az uralkodó irányzat. A programszerűen kinyilatkoztató, egyszerű formanyelvű, könnyen érthető szövegek, amelyek vezérmotívuma a felszabadító és forradalmi harcokban cselekvő ember, közvetlenül szolgálta a megszállók elleni harcot és a forradalmat.  Azok a szerzők is így kezdtek írni, akik azelőtt egészen másfajta beszédmódot képviseltek, pl. Oton Župančič, aki hosszú hallgatás után ekkor ismét megszólalt. Nagy lendülettel tömeges irodalmi termelés vette kezdetét, elsősorban a költészetben. A népszerű verseknek, elsősorban népdaloknak számos átirata született a szükség szorongatott állapotában, a táborokban, számos egyszerű ember írt kiváló és megrázó sorokat.

A költészet túlsúlya jellemezte ezt az időszakot, a prózai művek rövidek voltak, a drámai műfajok közül kiemelkedik a humoros jelenet, amelynek mestere Vitomil Zupan volt, és az egyfelvonásosok, amelyeket Mile Klopčič és Matej Bor írt, aki az egyetlen, e korban keletkezett, Raztrganci (1944. Rongyosok) című dráma szerzője is.

Az irodalmi művek illegálisan és a felszabadított területeken jelentek meg. Közülük Matej Bor és Karel Destovnik Kajuh köteteit emlegeti legtöbbet az utókor.

A másik oldalon is voltak kiváló költőegyéniségek, a legérdekesebbek France Balantič és Ivan Hribovšek versei, műveik azonban nem köthetők közvetlenül a háborús irodalomhoz.

 

Karel Destovnik Kajuh (1922–1944)

 

A partizánköltők közül az ő verseiben valósult meg a legmeggyőzőbben a háborús és az egyéni, intim tematika egybefonódása, leginkább  szerelmi költészetében (Bosa pojdiva, dekle, obsorej – Jöjj, lányka, mezítláb, Samo en cvet, en češnjev cvet – Fehér virág, cseresznye virága)  és az anya–fiú szeretetről szóló versekben (Materi padlega partizana – Az elesett partizán anyjához).

 

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI IRODALOM

 

A háborúban a partizánok győztek, ami egyúttal a forradalom győzelmét is jelentette. A vérgőzös első heteket évek követték, amelyekre a koncepciós perek nyomták rá bélyegüket. A legfontosabb politikai eseményt a Titó–Sztálin konfliktus jelentette, amely lényegesen  megváltoztatta a perek forgatókönyvét is: az elkövetkező évek koncepciós pereinek áldozatait nem a kapitalista imperialistákkal hanem a sztálinista imperialistákkal szőtt összeesküvés nevében ítélték el. A hatalom később kifinomultabb eszközökhöz folyamodott, így az ötvenes évekre az elítéltek száma csökkent. Természetesen ezután is váltogatták egymást a „keményebb” és „puhább” időszakok: a hatvanas évekre a nagyobb szabadság és a kisemberek életszínvonalának javulása jellemző, a hetvenes években a politikai szabadságjogok szűkülését az állam által felvett hiteleknek köszönhetően az állampolgárok mindennapi életének kényelmesebbé válása tette elviselhetőbbé. Josip Broz Tito halála után a nyolcvanas években a hitelek törlesztése nyomán elmélyült a gazdasági válság, amely Jugoszláviában fellobbantotta a soha feledésbe nem merült nemzetiségi és politikai ellentéteket. Mindez 1991–ben kirobbantotta a háborút, amely Szlovéniában 10 napig tartott és 62 emberéletet követelt. Jugoszlávia szétesése után megalakult a független és demokratikus Szlovén Köztársaság.

A második világháborút követő években a szlovén irodalomban egyeduralkodó volt a szovjet mintájú szocialista realizmus, amelynek termékeit itt nem szükséges megemlítenünk, ám ezzel egyidőben megjelent néhány mű, amelyek túlmutattak a sematizmuson, mint például a háború után kiadott első szlovén regény, Ferdo Godina Bele tulpike (1945. Tavirózsa) című alkotása, amely egy vidéki pap életét helyezi középpontjába. A szocialista realizmus viszonylag gyorsan, az ötvenes évek elejére kifulladt. Az ezt követő időszakot az egyre szélesedő pluralizmus jellemzi, amely napjainkban is tart. Ezt szükséges megjegyeznünk annak tudatosításához, hogy a jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy egy korszak legszembetűnőbb jellegzetességeit rendszerezze, azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy egy jelenséggel egy időben (és egyre inkább) párhuzamosan léteznek más, talán kevésbé fontos, főleg a közelmúlt időszakából származó irányzatok is.

Az ún. társadalmi realizmus hozzávetőlegesen az ötvenes évek közepéig tartott. Szerzői elsősorban a vidéki emberekről, parasztokról írtak, nagy – sokszor szentimentális – együttérzéssel, egyre gyakrabban pedig kritizálták a szocialista rendszer bürokráciáját és igazságtalanságait (a lírában Matej Bor, az elbeszélő prózában Ivan Potrč és Ciril Kosmač, a drámában Matej Bor és Igor Torkar).  Ebben az időben megjelent néhány fiatalabb literátor, akik a szociális realizmusból indultak, ám műveikben a városi tematikát helyezték előtérbe, formanyelvük pedig sokkal modernebb volt (Ivo Minatti, Janez Menart, Tone Pavček, Ciril Zlobec, Lojze Krakar, Kajetan Kovič költők, Beno Zupančič, Lojze Kovačič, Vladimir Kavčič, Pavle Zidar prózaírók).  Egyes irodalomtörténészek elsősorban  a fenti költőkkel kapcsolatban intimizmusról beszélnek. A háború előtti irányzatok is folytatódtak, az expresszionizmustól és új tárgyiasságtól kezdve az újromantikáig és szimbolizmusig színesedett a paletta (Edvard Kocbek költő és író, Cene Vipotnik és Jože Udovič költők, Alojz Rebula prózaíró, Jože Javoršek drámaíró, Andrej Hieng dráma– és prózaíró).

1960 körül jelentkezett egy új generáció, amelynek tagjai nem sokkal a háború előtt születtek. Intellektuálisan főként az egzisztencializmus hatott rájuk: egy olyan világ, amelyben nincs értelem és érték, értelmetlennek tűnt a szemükben, az emberi élet nemkülönben, amelyben az egyének közötti kapcsolatok kiüresedtek, elidegenedtek. A leggyakoribb témák a félelem és a halál élménye, figyelemreméltó az aktuális politikai kérdésekben elfoglalt kritikus álláspont. Formanyelvükben igen különböző utakon jártak, a legkülönbözőbb régebbi és újabb irányzatokhoz kötődtek, többen a modernizmus útját egyengették (a költészetben Dane Zajc, Gregor Strniša, Veno Taufer, Svetlana Makarovič, Niko Grafenauer, az elbeszélő  prózában Vitomil Zupan, Dominik Smole, Peter Božič, Vladimir Kavčič, Lojze Kovačič, a drámában Dominik Smole, Primož Kozak, Peter Božič).

A hatvanas évek közepén a szlovén irodalomban megjelent egyfajta következetes, olykor egészen szélsőséges modernizmus, ezért beszélhetünk radikális modernizmusról, ultramodernizmusról és neoavantgarde–ról. Jellemző a tudatfolyam, a belső monológ, a rendezetlen asszociációk. A két leglényegesebb jelenség  a szabad, szellemes nyelvi játék (ludizmus), valamint a szubjektivitás (a prózában a pszichologizálás) szélsőséges kerülése, a tárgyi világ egyenjogúsítása és középpontba állítása (reizmus).  A legradikálisabb esetben a szavaktól is megszabadultak (konkrét költészet), és grafikai jelek segítségével hoztak létre szövegeket. A drámaírás az abszurd színház mintájára lerombolta a cselekmény logikus építményét. A legfontosabb szerzők: Tomaž Šalamun és Niko Grafenauer költők, Rudi Šeligo Florjan Lipuš, Jože Snoj, Marko Švabič, Emil Filipčič prózaírók, Dušan Jovanović, Milan Jesih, Emil Filipčič drámaírók.

A hetvenes évek második felében a modernizmus alábbhagyott, a modernizmust követő irodalmárok kezdtek a hagyományok felé fordulni és a régebbi eszközöket is felhasználni, ami már természetesen nem hasonlított arra, ami eredetileg volt. Így alakultak ki a posztmodernizmus kezdetei. A líra  témájában, formai motívumaiban a népi, mitikus, szimbolista tradíció felé fordult (Svetlana Makarovič, Ivo Svetina, Milan Jesih, Boris A. Novak), az elbeszélő prózában ismét megjelenik a regény és a novella klasszikusabb formája (Drago Jančar, Branko Gradišnik, Mate Dolenc), a drámában visszatért az értelmes dialógus, történet és modalitás (Dušan Jovanovič, Drago Jančar, Rudi Šeligo).

A nyolcvanas években nagy visszhangot váltott ki néhány olyan, gyakran hagyományosan megírt regény, amelyekben  az idősebb generációkhoz tartozó szerzők a háború utáni történelem addig tabutémának számító eseményeit dolgozták fel (Igor Torkar, Branko Hofman, Lojze Kovačič, Jože Snoj).  Ezzel egy időben megjelent egy új generáció. Jól szervezett csoportot alkottak (az írók és a kritikusok a Literatura című folyóirat és az Aleph–könyvsorozat köré csoportosultak), mégis nehéz mindegyikükre jellemző közös nevezőt találni.  Talán legegyszerűbb közös nevező számukra a metafikciós próza (Andrej Blatnik, Igor Bratož), amelynek referenciái más irodalmi művek, nehezebb dolgunk van a lírával, amelyben Aleš Debeljak és Jure Potokar között még csak találunk néhány hasonlóságot (palimpszesztek, töredékesség, párbeszéd az  – elsősorban modernista – hagyománnyal), ám egészen más utat jár Maja Vidmar bátor érzéki–érzelmi női költészete, ismét mások Alojz Ihan nagyot csattanó verses történetei.  A szlovén irodalomtörténet–írás e sokszínűségre a posztmodern gyűjtőfogalmat használja, és ide sorolja néhány idősebb szerző ebben az időszakban keletkezett műveit is – a szlovén lírában a legtisztábban posztmodern alkotások Milan Jesih Szonettjei.        

A kilencvenes években  a demokratikus új szlovén állam megalakulásával végérvényesen megszűnt az irodalom társadalmi küldetése, amely a nemzeti identitás hordozójának és a politikai viszonyok kritikusának szerepét osztotta rá. Az irodalom felszabadult a nyomasztó feladat alól, ám ezzel legbiztosabb témáját is elveszítette. Kevéssel azelőtt, a nyolcvanas évek második felében számos irodalmár döntő politikai és morális szerepet játszott  a kibontakozó függetlenségi folyamatban, az írószövetség pedig kulcsszerephez jutott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a legtöbb demokratikus politikai mozgalom és párt az ő falai között szerveződött.

A kilencvenes években és az új évezred elején még nehezebb közös nevezőt találni a fontosabb alkotók számára, akiknek száma, a bevásárlóközpontok világának térnyerésével párhuzamos marginalizálódás ellenére, ma több, mint bármikor a múltban, s ez a szám csak egyre nő. A fiatal alkotók most még jobban szerveződnek, mint a nyolcvanas években, több folyóirat és kiadó  köré csoportosulnak. A nyolcvanas években színre lépő generációhoz hasonlóan tisztelik elődeiket, különösen a költészetben szívesen tekintik a régebbi műveket kiindulópontnak, idéznek tőlük, ami azért nem minden esetben jelent elmélyülést is. A kritikusoknak egyre nehezebb dolguk van a fajsúlyosabb és a kevésbé értékes művek szelekciójával. A fiatalabb költők műveit a posztmodernizmus, neoszimbolizmus, neointimizmus, minimalizmus fogalmak körébe sorolják. Gyakori a nyelvről szóló reflexió, a metafizika olykor programszerű hiánya, a szelíd önirónia. A tárgyi világ ismét az irodalmi alkotások referenciális keretévé vált, a művek kommunikatívak, a szerelem minden, kevésbé „egészséges” formája is gyakori téma; a kilencvenes évek első felében a balkáni háború is számos versben feltűnik (Boris A. Novak).   

Az 1990 után feltűnt legfontosabb szlovén költők: Uroš Zupan, Brane Senegačnik, Peter Semolič, Aleš Šteger, Primož Čučnik, Barbara Korun, Taja Kramberger, Lucija Stupica, Miklavž Komelj. A korszak prózaírónak talán kissé egyszerűbb közös nevezőt találni. A legfeltűnőbb jelenségek egyike a „magas” és „kommersz” irodalom határainak elmosódása – a legkülönfélébb „kommersz” műfajok (krimi, útirajz, fantasztikus regény, stb.) alkotásairól olvashatunk pozitív kritikát a legismertebb kritikusok tollából, és szerzőiket fontos irodalmi díjakkal tüntetik ki. Az elbeszélő művek kommunikatívabbak, mint régebben, jellemző rájuk a filmszerűség, leegyszerűsödnek a történetek, amiket általában egy „laza” elbeszélő mesél el, akinek a látóköre meglehetősen beszűkült, látása éles, az önirónia sem áll távol tőle, és a történetet  általában nem olyan poén zárja, amely legszívesebben magában foglalná az  egész világot. Az 1990 után jelentkezett prózaírók közül a legfontosabbak: Zoran Hočevar, Maja Novak, Andrej E. Skubic, Aleš Čar, Nina Kokelj, Dušan Čater, Mojca Kumerdej.

 

Ciril Kosmač (1910–1980)

 

A háború előtt rövidprózai alkotásokat írt, amelyek főhőse általában tragikus sorsú, élhetetlen különc; a társadalmi és nemzetiségi kérdéseket (a szlovénok szenvedései a fasiszta Olaszországban) a társadalmi realizmus többi képviselőjénél nagyobb diszkrécióval kezeli.  1946–ban jelent meg Sreča in kruh (Kenyér és szerencse) című kötete. A háború után jelent meg két kisregénye  a  Pomladni dan (1953. Tavaszi nap) és a Balada o trobenti in oblaku (1956. Ballada a trombitáról és a felhőről), amelyek tartalmilag a szociális realizmus termékei, de formanyelvük (asszociációs technika, lírai meditációk, esszészerű elmélkedések) a modern prózához közelíti őket.

 

Kajetan Kovič (1931)

 

A Pesmi štirih (1953. Négyek versei) című, igen jelentős antológiában indult, amely a társadalmi realizmus végét hirdette. Fiatalkori lírája intimisztikus, rezignációval telt – megtalálhatók benne az újromantika, szimbolizmus, expresszionizmus, szürrealizmus elemei. Később az értelem hatalma elől a természetbe menekül, részleges nyugalmat talál az ellentétekből felépült világban. Költészetében állandóan középpontban állnak az élet és halál, szerelem és költészet értékei. A klasszikus versformák mestere.

Prózájában is hasonló témákat dolgoz fel: a Ne bog ne žival (1965. Sem isten, sem állat) című regény főhőse hiába keresi a tökéletes szerelmet, a Tekma (1970. Verseny) című regény hőse az élet és a (non)konformizmus értelmét kutatja, a Pot v Trento (1994. Utazás Trentóba) című regényében a huszadik századi közép–európai történelem fordulópontjain merülnek fel a lét, az elmúlás és a szerelem kérdései. Prózájának alakulásában megfigyelhetjük a modern szlovén próza alakváltozásait: az első regény hagyományosan első személyben íródott, a másodikban a francia újregény és annak szlovén visszhangja szembetűnő, a harmadikban szinte játékosan váltakoznak az elbeszélők, felmerül a szerző és az elbeszélő azonosságának kérdése, stb.

 

Lojze Kovačič (1928–2004)

 

A szociális realizmusból indult, főképpen a kisemberek intim valósága foglalkoztatta. Prózájában korán integrálta a modernizmus eszköztárát (tudatfolyam, szürrealista álomleírások). Regényeinek témája szinte kivétel nélkül önéletrajzi, írásaiban beszámol legbensőségesebb tapasztalatairól  (Deček in smrt /1968. A fiú és a halál/, Sporočila v spanju /1972. Üzenetek alvás közben/, Pet fragmentov /1981. Öt töredék/ – regények) emlékeiben visszamegy egészen korai gyerekkoráig (Otroške stvari /2003. Gyerekes dolgok/ – regény). Érett műveiben stílusa egyszerűsödik (Prišleki /1984–1985. Jövevények/– elbeszélés).

 

Dane Zajc (1929–2005)

 

Požgana trava (1958. Felégetett fű) című első verseskötete átmenet az újromantikus intimizmus és a neoexpresszionista kiáltás között, amely a háborús és a háború utáni gaztettek szemtanújának tanúságtétele. Később az értelmetlennek ítélt emberi lét alapvető kérdései foglalkoztatták, a költő feladata pedig az abszurd meghaladása. Eksztatikus ritmizált szabadverset ír. Költői drámái a széthullás és meghasonlás filozófiai kérdését járják körül. Legfontosabb drámája: Voranc (1978) a második világháborúban játszódik, versben és prózában íródott.

 

Gregor Strniša (1930–1987)

 

Verseinek legfőbb ismérve egyfajta mai szimbolizmus. Versein érezni erős vonzódását a metafizikához és transzcendenciához, az archetipikus mítoszok elmélyült ismeretét. Visszatérő motívuma verseinek az emberi lét és a világ értelmetlensége, amit a költőnek szavakba kell foglalnia. Formanyelvét, költői beszédmódját  a népköltészetből eredeztette, innen való jellegzetes versformája: három négysoros versszak, amelyeket asszonáncok kötnek össze. Hasonlóak költői drámái, a legfontosabb: Samorog (1982. Az egyszarvú).

 

Vitomil Zupan (1914–1987)

 

A második világháború idején számos humoros drámajelenetet írt, figyelmet keltett novelláival is. Legfontosabb műveit 1965 után publikálta, noha már a harmincas évektől kezdve írta őket. Hatással volt rá a dekadencia, egzisztencializmus, neonaturalizmus és modernizmus. Regényeinek főhőse nonkonformista lázadó, kalandvágyó értelmiségi. Legfontosabb regényei: Menuet za kitaro (1975. Menüett gitárra),  Levitan (1982).

 

Tomaž Šalamun (1941)

 

Központi figurája annak a generációnak, amelyik a huszadik század hatvanas éveinek közepén radikálisan szakított a hagyományokkal és bevezette a modernizmust. Kezdetben (első kötete, a Poker /Póker/ 1966–ban jelent meg) a klasszikus avantgarde (dadaizmus, szürrealizmus), az amerikai beatnikek költészete és a lingvisztikus költészet hatott rá, a költészet mint asszociációkon alapuló nyelvi játék. Későbbi lírájában  elmélyül a reflexivitás, érzelmesség és szellemesség. A kezdeti szabadverset később klasszikus strófák váltják fel. Harmincnál több kötete jelent meg.

 

Rudi Šeligo (1935–2004)

 

A francia regény hatását mutató Triptih Agate Schwarzkobler (1968. Agata Schwarzkobler triptichonja) című reisztikus kisregénye a szlovén prózai modernizmus legradikálisabb alkotásának számít. Korai drámái is hasonló irányba mutatnak. Később a posztmodern felé indult, a kortárs életet mítikus szimbolikával kötötte össze (Molčanja /1986. Hallgatások/ – novellák). Késői műveinek politikai tartalma is van: Ana  (1984. Anna) című dráma.

 

Florjan Lipuš (1937)

 

Modernista technikával (tudatfolyam, szürrealista látomások), kivételesen gazdag nyelven ír gyakran groteszk és szatirikus elbeszéléseket az ausztriai Karintiában élő szlovénok életéről.  Legfontosabb műve a Zmote dijaka Tjaža (1972. Tjaž diák tévedései) című, egy szigorú egyházi nevelőintézetben nevelkedő fiú életéről és öngyilkosságáról szóló regény.

 

Dušan Jovanović (1939)

 

Életművében szorosan összefonódik a drámaírás a darabok rendezésével. Kezdetben az abszurd színház hatása alatt  kifejezetten modernista darabokat írt (Znamke, nakar še Emilija /1969. Bélyegek, mire aztán Emilia/), később darabjai realisztikusabbak lettek. Legfontosabb témái a lét filozófikus kérdései és az aktuális társadalompolitikai problematika. Legfontosabb drámája: Osvoboditev Skopja (1978. Skopje felszabadítása), egy gyerek háborús élményeiről szól.

 

Drago Jančar (1948)

 

Elbeszélő művészetének, drámáinak és esszéinek központi témája az egyén sorsa és a történelem, az egyén és a totális hatalom között feszülő ellentét. A kortárs problematikát előszeretettel helyezi történelmi díszletek közé, ami a jelentést függetleníti a naptári időtől. Beszédmódja kezdetben modernista, majd a posztmodern és a klasszicizálás felé tolódik. Fontosabb művei: Galjot (1978. A gályarab), Posmehljivo poželenje (1993. Kaján vágyak), Katarina, pav in jezuit (2000. Katarina, a páva és a jezsuita) – regények; Veliki briljantni valček (1985. A nagy briliáns valcer), Halštat (1994. Hallstatt) – drámák.

 

Aleš Debeljak (1961)

 

Költői indulására (Imena smrti /1985. A halál nevei/) az a posztmodern meggyőződés nyomta rá bélyegét, hogy már mindent elmondtak és megírtak. Innen eredeztethetők későbbi, elsősorban szimbolista és modernista lírájának  palimpszesztikus idézetei. A továbbiakban egyszerűsödő versbeszédében a modern élet alapkérdései foglalkoztatják, lírájában megjelennek a balkáni háborúra való utalások (Mesto in otrok  /1996. A város és a gyermek/).

 

Andrej Blatnik (1963)

 

Kezdetben a metafikció feltétlen híveként ezt a posztmodern műfajt részesítette előnyben, és megírta az azóta is emblematikus szlovén metafikciós regényt (Plamenice in solze /1987. Fáklyák és könnyek/), amely iskolai tankönyv formájában igazi gyakorlótér a források kereséséhez az egyetemi szemináriumokon. A későbbiekben elsősorban az emberek, legtöbbször két ember hétköznapi intim viszonya foglalkoztatta (Menjave kož /1990. Bőr/), majd bizonyos mértékig elbeszéléseiben a társadalmi valóságot is fókuszba vette (Zakon želje /2000. A vágy törvénye/).                    

 

AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

 

CSUKA Zoltán: A jugoszláv népek irodalmának története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1963.

CSUKA Zoltán – HADROVICS László – Božidar KOVAČEK – Draško REĐEP – SZELI  István – VUJICSICS D. Sztoján: A szerbhorvát irodalom kistükre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1969.

FRIED István – LUKÁCS István (szerk.): Hasonlóságok és különbözőségek. Ujemanja in razhajanja. Budapest, Kossics Alapítvány, 1998.

JANEŽ, Stanko: A szlovén irodalom kistükre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1973.

KOS, JANKO: Pregled slovenskega slovstva. Ljubljana, Državna založba Slovenije, 1975.

LUKÁCS István: A megváltó Mátyás király színeváltozásai a szlovén néphagyományban és szépirodalomban. Budapest, Lucidus Kiadó, 2001.

LUKÁCS István: Közel s távol. Budapest, ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, 2005.

LUKÁCS, István: Paralele. Slovensko-madžarska literarna srečanja. Maribor, Slavistično društvo Maribor, 2006.

PÁVEL Ágoston: Válogatott tanulmányai és cikkei. Szombathely 1976.