D. Molnár István


A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE

A KEZDETEKTŐL A XIX. SZÁZAD VÉGÉIG

 

 

I.   Irodalom a középkorban

1.  A lengyel irodalom lassú születése

2.  A szépirodalom XV. századi térhódítása

II. Humanizmus és reneszánsz

1.  A latin nyelvű irodalom

2.  A lengyel költészet és próza kibontakozása

3.  Mikołaj Rej (1505–1569), „a lengyel irodalom atyja”

4.  A világirodalmi rangú Jan Kochanowski (1530–1584)

5.  Írók a történelemről, politikáról és vallásról

6.  Dráma és színház a XVI. században

7.  A késői reneszánsz költői

III. Barokk irodalom

1.  Az udvari barokk költészet

2.  A szarmata barokk költői

3.  A barokk kori próza

4.  Dráma és színház a XVII. században

IV. A felvilágosodás irodalma

1.   A felvilágosodás kori irodalom irányzatai

2.   A királyi udvar költői

3.   Ignacy Krasicki (1735–1801) életműve

4.   Rokokó és szentimentalizmus

5.   Királyi komédia

6.   Politikus irodalom a XVIII. sz. végén

7.   Inkább ál-, mint újklasszicizmus

V.   A romantika

1.   Romantikus irodalom 1830-ig

2.   Adam Mickiewicz (1798–1855), a nagy európai romantikus

3.   Juliusz Słowacki (1809–1849), a költő formák művésze

4.   Zygmunt Krasiński (1812–1859), az arisztokrata

5.   Nem romantikus dráma a romantika korában

6.   A felkelések közötti próza és líra lengyel földön

7.   Cyprian Norwid (1821–1883), a modernizmus előfutára

VI.  A pozitivizmus irodalma

1.   A pozitivisták és az irodalom

2.   Bolesław Prus (1847–1912), korának kritikusa

3.   A Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz (1846–1916)

4.   Realisták és naturalisták nagy írók árnyékában

5.   A korszak komédiája

6.   A költőietlen idők költészete

Felhasznál irodalom

1.  Magyar nyelven

2.  Lengyel nyelven

 

 

 

Nagy László Kálmán

 

Lengyel irodalom a XX. században

 

A századforduló (1890–1918) irodalma

Korszakhatárok, irodalmi–kulturális központok

A modernizmus megnyilvánulási formái

Az Ifjú Lengyelország korszakának költészete

Az Ifjú Lengyelország korszakának prózája

Drámairodalom az Ifjú Lengyelország korában

A lengyel irodalom a két világégés között: 1919–1939/1944–45

A korszak határai, általános jellemzés

A lengyel költészet a két világháború között

A lengyel próza a két világháború között

Új téma: az újjászületett ország sorsa körüli dilemmák

Lélektani próza

Katasztrofizmus

Gúny és irónia

A mágikus szó mestere

A realista hagyományok folytatása

Drámairodalom a két világháború között

A háború és megszállás kora – rövid áttekintés

A lengyel irodalom 1944/45 után

Próza – Témák és vonulatok

A háború és megszállás témája

Történelmi témák

Az emberi egzisztencia kérdései

Költészet

Dráma

 

 

I. IRODALOM A KÖZÉPKORBAN (A XV. SZ. VÉGÉIG)

 

1.  A LENGYEL IRODALOM LASSÚ SZÜLETÉSE (XI–XIV. SZ.)

 

            Az írásbeliség első szakaszának emlékei későbbi másolatokban maradtak ránk. A XI. századi szövegek nyelve a latin. Első emlékei a szentek életével, vértanúságával foglalkozó, hagiografikus művek. A magyar történelemben is szerepet játszó Wojciech (Adalbert) püspökről szóló alkotások közül a legkorábbi kevéssel a pogány poroszok általi meggyilkolása (997) után keletkezett. Az önsanyargató élet és alázat eszményét, a keresztény hitért elszenvedett mártírhalál jelentőségét hangsúlyozzák. XIII. századi szerző írta meg egy király által megöletett, majd szentté avatott Stanisław püspök életének történetét. Ez az évszázad a katolikus egyház nemzeti jellegűvé válását is meghozta.

            A kor értékes művei a lengyel múlt és a korabeli valóság eseményeit megörökítő krónikák. Az első az ismeretlen, ezért Gall Anonimként emlegetett, magyar földről érkezett francia szerzetes XII. századi munkája. (Vajon nem azonos a mi Anonymusunkkal, III. Béla jegyzőjével, a Gesta Hungarorum szerzőjével?) Gall Ferdeszájú Boleszláv (Bolesław Krzywousty) udvarában élt, és nem akarván „hiába enni a lengyel kenyeret”, emlékezetessé tette az egységes, erős állam hagyományát továbbvivő uralkodó érdemeit.  Nincsenek benne évszámok, de a szerző tartja magát a történelmi igazsághoz. A gesta műfajának megfelelően az ok-okozati összefüggések csodás elemekkel, más országbeli krónikásoknál is fellelhető sablonokkal, vándormotívumokkal, anekdotákkal, elképzelt szónoklatokkal keverednek.

            Wincenty Kadłubeket a XIII. sz. kezdetén a katolikus ideálok vezérelték. Ezért mutatta be uralkodója áldozataként Stanisław püspököt. A mesés elemek közé tartozik, hogy saját nációja azáltal válik egyenrangúvá az európai népekkel, hogy a vitéz lengyelek egymás után győzik le az antik világ hőseit, Julius Caesart, Nagy Sándort. Először említi a legendás városalapító Krakot, a germán férj helyett öngyilkosságba menekülő Wandát és Popielt, a kegyetlen uralkodót. A krónikát a krakkói egyetemen (1364-től) tankönyvként használták. A XIV. századi Janko z Czarnkowa (Czarnkówi Janko) krónikája a politikára, a királyi udvar életére irányítja a figyelmet. Bírálja az idegen Nagy Lajos lengyel-magyar királyt.

            A XII. századtól létezett latin nyelvű költészet. A XIV. századból való a német-lengyel ellentét első irodalmi nyoma és egy Lengyelországot dicsőítő, vallásos tartalmú himnusz.

Az első ismert lengyel nyelvű vers az Istenszülő[1] (Bogurodzica) c. himnusz. Ismeretlen szerzője Máriát kéri, járja ki fiánál az üdvözülést és bűnbocsánatot hívei számára. Jézushoz könyörög: „add meg, amit kérünk,/ jámbor éltet e világban,/ üdvösséget mennyországban”. Talán a XIII. században keletkezett. Jan Długosz krónikája mint a német keresztesek ellen vívott grunwaldi csatában (1410) énekelt harci dalt említi. (Nálunk hasonló értékű az Ómagyar Mária-siralom.)

            Ugyancsak a román stílus kifejeződése a Kazania świętokrzyskie (Szentkereszt-hegyi prédikációk). A valószínűleg XIII. századi szöveg a legrégebbi lengyel nyelvű prózai alkotás, amely egy latin kódex borítólapjából került elő. A XIV. században az akkori fővárosban, Gnieznóban keletkezett prédikációk istenfélő életet ajánlva, a Bibliából és teológusoktól vett cselekvési mintákat kínálnak Mesés, apokrif, az egyház által jóvá nem hagyott történetekből is merítenek.    

            A gótikus jegyeket meghonosító XIV. sz. írásbelisége jórészt fordításokból áll: a Szentírás, imák, zsoltárok, prédikációk, hivatalos iratok. A gyönyörűen díszített Psałterz floriański (Flórián-zsoltárgyűjtemény) az első lengyel nyelvű kötetnek számít. A magyar Hedvig (Jadwiga) királyné, Jagelló Ulászló felesége számára készült, és a XX. századig egy osztrák kolostorban volt.  

 

2. A SZÉPIRODALOM XV. SZÁZADI TÉRHÓDÍTÁSA

 

A hatalmas kiterjedésű lengyel-litván állam törökellenes harcait a magyar állammal szövetségben vívta. A várnai csatában (1444) elhunyt közös királyunk, III. (nálunk I.) Ulászló (Władysław) alakja ekkor és évszázadokon át kiváltotta az írók érdeklődését.  Megjelent a latin nyelvű politikai irodalom: „a Köztársaság rendbehozataláról”, a hibák kijavításáról.

A század közepétől teret hódított a humanizmus, feltűntek a reneszánsz elemei. Ez érződik Długosz említett művén (Kroniki sławnego Królestwa PolskiegoA dicső Lengyel Királyság krónikái[2]), aki képszerűen ismerteti Lengyelország földrajzát és – tisztában lévén az írásos források jelentőségével – történetét.

Az első, többnyire krakkói humanisták egyike, Grzegorz z Sanoka (Sanoki Gergely) Hunyadi János kegyeltje volt, és mások is szoros kapcsolatban álltak magyarokkal. Az ugyancsak latinul művelt költészet újszerű témájú darabja egy Krakkó szépségeit dicsérő mű. A diákok szerelmes versei tiltottnak minősültek.

Lengyelül íródott számos legenda. A Legenda o świętym Aleksym (Legenda Szt. Elekről) rangos itáliai hőse Istennek tetsző módon, magányos zarándokként szegényen él, és környezete csak halála után tudja meg, ki volt.

Lengyel nyelvű költői mű szól a keresztre feszített Jézust sirató Istenanyáról: a fia kínjait tehetetlenül szemlélő anya lelkiállapotának empatikus és szuggesztív kifejezése. A papok elképzeltették híveikkel a szörnyű halált, hogy elfordítsák figyelmüket e világról. Európában gyakran ábrázolták a haláltáncot (danse macabre), a társadalmi hierarchiában különböző helyeket elfoglaló embereknek a Kaszás vezette menetét. A Rozmowa mistrza Polikarpa ze Śmiercią (Polikarp mester beszélgetése a Halállal) szellemesen bírálja azokat, akik hivatásukkal visszaélnek. Egy vers hőse a földi életet sajnálja itt hagyni.

Világi témájú és a lovagi élet térhódításáról tanúskodik Przecław Słota műve: O zachowaniu się przy stole (Az asztalnál való viselkedésről). Van vers a nemesek és a nagyrészt német származású polgárok konfliktusáról és a nemes-jobbágy ellentétről (Szatíra a lusta parasztokról – Satyra o leniwych chłopach).

A széppróza emléke az első lengyel regénynek nevezett, Przemyślben keletkezett elmélkedés „a Legszentebb Család életéről”. Az apokrif irodalom e darabjának értéke Mária szépségének finom leírása, a hétköznapi élet sémák nélküli, képszerű ábrázolása. A gyermek Jézus segít a házimunkában, és csodatevő ereje tudatában tréfálkozik.

A fordításirodalom XV. századi remeke a Biblia królowej Zofii (Zsófia királyné bibliája). Jagelló Ulászló negyedik felesége számára készült, majd, talán Comeniusnak köszönhetően, a sárospataki református kollégiumba került. A II. világháborúban a szovjet hadsereg zsákmánya lett, és Oroszország nem adta vissza.

Az írásbeliség terjedésében a 70-es évektől döntő szerepet játszott a könyvnyomtatás.

 

II. HUMANIZMUS ÉS RENESZÁNSZ

(A XVI. SZ. KEZDETÉTŐL A XVII. SZ. ELEJÉIG)

 

1. A LATIN NYELVŰ IRODALOM

 

A vándorhumanista Kallimach neveltje, I. Zsigmond mecénásként támogatta az irodalmat. Ezért a költők dicsőítő alkalmi versekben, panegiriszekben megénekelték az ország és a királyi család ünnepeit, az uralkodó bölcs tetteit, győzelmeit. A diákoknak, akik között Krakkóban sok magyar volt, meg kellett tanulniuk a költészet tudományát. A mohácsi csata után sokáig e városban nyomtatták a magyar nyelvű könyveket.

            Az első kiemelkedő lengyel költő, Klemens Janicki életpályája példázza, hogy a lengyel kultúra „aranykorában” (złoty wiek) paraszti származású ember is magasra juthatott. (Akárcsak nálunk Janus Pannonius.) Egyik elégiája – más szerzők műveihez hasonlóan - a Magyarország bukása miatt érzett fájdalom költői tanúsága. Magáról az utókor számára (O sobie samym do potomności) c. verse bizonyítja, hogy (mint említett magyar pályatársa) tudatában volt írásművészete maradandó értékeinek.

             Andrzej Frycz Modrzewski latin nyelvű prózai értekezése a De republica emendanda (Az ország kormányzásának megjavításáról). A protestantizmust ismerő író tárgyalja hazája erkölcseit, törvényeit, a háborút, az egyházat és az iskolát, amelynek a közösség javán munkálkodó embereket kell nevelnie. Humanistaként szükségesnek tartja a rászorulók segítését. Minden polgár számára azonos jogokat követel, a jobbágyoknak személyes szabadságot biztosítana. Elítéli a hódításokat, de a haza védelmét elengedhetetlennek tartja. A lengyel katolikus egyházat Rómától függetlenné, nemzetivé szeretné tenni.

 

2. A LENGYEL KÖLTÉSZET ÉS PRÓZA KIBONTAKOZÁSA

 

A költészet sorsát már nem a királyi, főúri és főpapi udvarok, hanem az olvasók, köztük nők igényei határozták meg. Az első lengyel nyelvű könyvek egyikeként imádságoskönyvet (Biernat z Lublina: Raj duszny – Lelki paradicsom) nyomtattak ki (1513). Aesopus életét ismertető alkotása regényesen írja le a rút rabszolgából befolyásos uralkodói tanácsadóvá lett legendás ókori mesemondó életét. Második része a lengyel viszonyokat bíráló állatmesék átdolgozása.

            A lengyel széppróza is fordításokkal és átdolgozásokkal kezdődik. Német területről származik a bölcs Salamon király és a „durva és közönséges” Marchołt (Markalf) beszélgetéseinek története. Főhőse, az Aesopushoz hasonló tréfacsináló,  nehéz helyzetekből mindig kivágja magát. Hasonszőrű, reneszánsz életörömmel teli figura a hatalmasságokat nevetségessé tevő kópé, Sowizrzał, ahogy a német- és németalföldi irodalomból ismerjük, Eulenspiegel, az angoloknál Owlglass. Egyes humoros elbeszélések és anekdoták latinul író humanistáktól vagy Boccaccio Dekameronjából valók. Ismerték az ókori hősökről szóló áltörténeti műveket is. Lefordították Oláh Miklós latin nyelvű Attila-történetét.

 

3. MIKOŁAJ REJ3 (1505–1569), „A LENGYEL IRODALOM ATYJA”

 

            „Nyelvünk van, a lengyel nem kacsa-liba tájszó” – mondja Rej Az olvasóhoz (Do czytelnika) c. versében, amely Źwierzyniec (Állatkert) c., kora nagy egyéniségeit dicsérő, a katolikus egyház papjait bíráló fraszka-, azaz tréfás epigrammagyűjteménye Figliki (Kópéságok) c. ciklusában található. Számára mind anyanyelve, mind lengyelsége alapvető érték. A szerző, a földi örömök híve, életszeretetével beleillett a lengyel reneszánsz alkotók népes közösségébe. Nagy elszántsággal akarta tanítani, nevelni olvasóit.

            Szabadon, a természettel szoros kapcsolatban nőtt fel, rendszeres tanulás nélkül. Főúri udvarban csiszolódott, így megszerette az olvasást. Jól gazdálkodott és nősült. Mozgalmas társaságkedvelése és a nemesi gyűléseken való, de politikai csatározásoktól mentes részvétele mellett talált időt az erkölcsi és vallási töprengésekre, valamint az írásra. Ifjúkori papellenességétől lutheranizmusán át egyenes út vezetett érett kori buzgó reformátusságához, a barátainak szánt viccelődő fraszkáktól a komoly problémákat boncolgató szépirodalomig.

            A Rövid beszélgetés három személy, az úr, a bíró és a plébános között (Krótka rozprawa między trzema osobami, panem, wójtem i plebanem, 1543) versben írt szatirikus-moralizáló értekezés. Megkapja a magáét a nemes, a szabad parasztsághoz tartozó bíró az úr ellen a katolikus pappal szövetkezik, az úr a plébánossal együtt szidja a parasztot, de a legkíméletlenebb bírálatban a kapzsi és erkölcstelen papság részesül.

            A Bibliában leírt csábítás-történetből merítő moralizáló drámája napjainkban is arat színházi sikereket.  Szépirodalmi igényű népszerű prédikációgyűjteménye a református vallást népszerűsíti, amelyben a hit fontosabb az ún. jócselekedeteknél.

Antik filozófusok tanácsait kérő ifjút szerepeltetett Wizerunek własny żywota człowieka poczciwego (A becsületes ember életének igaz képe) c. allegorikus költeményében. A lengyel szépirodalomban először vállalkozott egy világnézeti rendszer kifejtésére. Élete végéről való Tükör (Źwierciadło) c., ugyancsak erkölcsnemesítő, az eszményi nemesembert bemutató műve. Fő, „a becsületes ember életéről” szóló, prózában írt részében „minden rend szépen, miként a tükörben megtekintheti a maga dolgait”. Szerinte az ember élete külső erőktől, köztük a bolygók járásától függ, de vérmérséklete is meghatározza cselekedeteit. Az értelem és a nevelés szerepét elismeri: a gyereknek meg kell tanulnia olvasni, írni, de – és itt a középkor kísért – a nyelvtan és a logika megismerése káros. Tudjon lovagolni, fegyverrel bánni, ám egyebeket a tapasztalás, az utazgatás révén sajátíthat el. Sokáig kell válogatnia, hogy rendes feleséget szerezzen. Utána telepedjen le birtokán, a természet szépségeit élvezve éljen családjának és gazdálkodjon – távol az udvari élettől, a közéleti szerepléstől. Az Istennek tetsző élet nem igényel önsanyargatást, csak mértékletességet, az arany középúton való haladást. A könyv verses részei az Apoftegmák (Apoftegmata) és a Rövidebb apoftegmák, valamint a Búcsú a világtól (Żegnanie ze światem).

 

4. A VILÁGIRODALMI RANGÚ JAN KOCHANOWSKI (1530–1584)

 

            Családjában mások is próbálkoztak a tollforgatással. Mint korában sokan, tanult Krakkóban, Królewiecben (Königsbergben), a lutheranizmus központjában. Padovában és Párizsban szélesítette irodalmi és filozófiai érdeklődését, ismert meg nagy humanistákat. Itáliában latin és lengyel verseket írt. Százada 60-as éveiben lengyelországi pártfogóinak köszönhetően megismerte Zsigmond Ágost (Zygmunt August) udvarát, ahol viták folytak a Köztársaság, a Rzeczpospolita jobbításáról. Műveiben kifejezte aggodalmát hazája sorsa, a nemesi önzés miatt. A 70-es években családot alapított és falun, Czarnolasban telepedett le.

            Fraszki (Fraszkák) és Pieśni (Dalok) c. gyűjteményének sok darabja munkásságának udvari korszakában keletkezett. Az előbbi, a reneszánsz élet örömeinek gazdag panorámáját nyújtó kötetben vannak ünneplő és sírversek, a fraszkák között filozofikus, szerelmes és erotikus tartalmúak. A hétköznapiság légkörét árasztják, dicsérik a mértékletes szórakozást, a barátságot és a költészetet. Bennük a lírai én a korábbinál fontosabb pozícióba kerül. Magdolnához (Do Magdaleny) címűben olvassuk: „mutasd meg ajkad rejtett drágagyöngyeit,/ mutasd hullámzó melled enyhe halmait,/ s szívemre ráfonódó márványszín kezed. […] Elnémulok, nem hallok, vérem lángra gyúl,/ és elvakult szememre éjek árnya hull.” „Zeusz lányai, kik a nagy Parnasszoszt lakjátok,/ […] Ott akarnék időzni köztetek örökre;/ […] Így kérem, hogy verseim éljenek, míg élek,/ S ha meghalok, örvendjen mind jó hírnek s névnek” – fejezi ki költői öntudatát (A múzsákhoz – Do muz). Vagy szellemesen és kíméletlenül bírál: „Szentnek nem nevezhetlek, atyám vagy, nem bánom,/ Amikor, hatalmas pap, fiaidat látom” (A szentatyára – Na świętego ojca).

A Dalok témái és hangvétele komolyabbak. Horatius-parafrázisok is szerepelnek köztük. Változatos formákban tárja elénk életeszményét: a „mértéket”, elégedettséget azzal, amit a sors adott, az erényt, a tiszta lelkiismeretet, a szórakozást, a szerelmet. Keresi az egyensúlyt a falusi élet nyugalma és a közügyek miatti aggódás között. A háttér az évszakok váltakozása, a lélek állapota összhangban van a természetbeli hangulatokkal.

Filozófiája élettapasztalataiból, valamint Cicerótól és a reneszánsz kori moralistáktól származik, akiknek közvetítésével Epikurosz és a sztoicizmus keresztény fogalmakhoz kötődő nézetei eljutottak hozzá. A változások, a szerencse forgandósága ellen az ember védőfegyvere az „állandóság”, a lélek egyensúlya: „Józan ésszel sáfárkodj!/ Ha a vég jön – nincs máshogy!/ Fortuna ha akárhogy: csak egyformán végül,/ kegyelemmel-kegyetlen, fölöttünk törvényt ül.” (2. könyv, IX. dal – Pieśń IX). E művek között megtaláljuk a vallásos líra remek darabjait, mint a XXV., „Urunk, tőlünk mit akarsz jóságod fejében… („Czego chcesz od nas, Panie, za Twe hojne dary…) kezdetű dalt, amelyben Istent mint teremtő művészt dicsőíti, valamint hazafias, nemzetféltő dalokat. A Szentjánosesti máglyadal (Pieśń świętojańska o sobótce) a tudós és a népi költészet szintézise, a pogány szláv szertartás irodalomba emelése. A falusi élet és a szerelem képei idillikus hangulatúak.

Sokoldalúságát bizonyítja Báthori István lengyel király kancellárjának, Jan Zamoyskinak a házasságára írt drámája. Témája az Iliászból való, mintái az antik görög tragédiák, de az általa felvetett problémákat a lengyel valóság kínálta. Latin nyelvű költeményeiben is megénekelte Báthori oroszországi hadi sikereit (XII. óda. Polock megvételére, Epinikion vagyis győzelmi himnusz Báthori Istvánhoz).

A falusi nyugalomban született remekmű zsoltároskönyv-átdolgozása. Művészi szempontból a legjobbak közé soroljuk Treny (Gyászdalok, 1580) c. ciklusát. Urszula nevű gyermeke halála nyomán keletkezett. A szokatlan lírai hős szerepeltetése eredeti ötlet. A dalok lélektani és szokásábrázoló realizmusa, a hétköznapi motívumok gazdagsága, az apai érzelmek és a családi légkör kifejezése újdonság. A jól ismert fájdalom-motívumot összeköti a gyászoló istenhívő ember világnézeti drámájának megjelenítésével. Erőt vesz rajta a kétség: „Hová lettél, kisleányom, bájos Orsolyám/ […] Az életből oda mentél, hol valaha voltál,/ mielőtt nagy keservünkre szívünkhöz hajoltál?/ Akárhol vagy, ha vagy, enyhítsd nehéz bánatom” (X.). A gyászdalok személyes-emlékező és általános-filozofikus rétege egymást erősítve hat a versolvasóra. A költő vigaszt keresve fordul az időhöz, az értelemhez és, zsoltárok vagy imák hangján, Istenhez. Tudomásul veszi a megváltoztathatatlant: „Búnak s jutalomnak vedd – amit az Úr osztott” (XIX.). A ciklusból sugárzó humanista optimizmus nem felhőtlen, a sors szerencsét és szenvedést egyaránt hoz. (Hasonlóak az istenes és szerelmes verseket is író, Lengyelországban sokáig időző Balassi Bálint kétségei).    

 

5. ÍRÓK A TÖRTÉNELEMRŐL, POLITIKÁRÓL ÉS VALLÁSRÓL

 

            A XVI. században tovább fokozódott a múlt iránti érdeklődés, és a még a szépirodalomhoz közeli történetírás nyelve egyre gyakrabban a lengyel lett. Marcin Bielski világkrónikájával új műfajt teremtett: szórakoztató enciklopédiát. Szatíráinak egyike Szigetvár törökök általi elfoglalásának és a hadvezér Zrínyi Miklós elestének élményéből született. Féltette országát, és átérezte a kereszténység védelmében megnyilvánuló lengyel–magyar sorsközösséget.

A politikai publicisztika művelőjének nevezhetjük Łukasz Górnickit. Egy olasz mű átdolgozásával bemutatta az eszményi lengyel nemest. Az idegen alkotásoknak a lengyel viszonyokhoz igazítása szokássá vált e korban, más volt az eredetiség fogalma.(Tasso A megszabadított Jeruzsálem c. eposzának fordítása is lengyel alkotásnak számított.)

            Sok volt az egyházi író, a hitvitázó, közöttük Rej mint a vallási kérdéseken kívül időszerű társadalmi és politikai problémákkal is foglalkozó, a másvallásúakat élesen támadó posztillák, prédikációk szerzője. Szintén bőven írt ilyeneket a katolikus Jakub Wujek, aki a kolozsvári jezsuita kollégiumot is irányította. Lefordította a teljes Bibliát (1593), kimunkálva a lengyel bibliai nyelvet és stílust. A kálvinisták már korábban (1563) olvashatták a Biblia Brzeskát (Breszti Bibliát), de a lengyel irodalmi nyelv fejlődése szempontjából a katolikus bibliafordítások játszottak meghatározó szerepet.

            A keleten hatalmas kiterjedésű lengyel államban több millió pravoszláv, nemzeti öntudattal még nem rendelkező ukrán és fehérorosz élt. Egy részüket a breszti unióval (1596), a görög (ma: bizánci) katolikus szertartás létrehozásával sikerült a katolikus egyház hívévé tenni, közelebb vinni a lengyelek által közvetített nyugati civilizációhoz. Ez többek között a híres jezsuita hitszónok Piotr Skarga (1536–1612) érdeme. Hogy a tömegekhez szóljon, népszerű könyvet írt a szentek életéről. Kazania sejmowe (Szejmbeli prédikációk, 1597) címen politikusként, de a bibliai próféták modorában és hangján hirdeti az egyháznak alávetett állam uralkodójának jogait. A protestánsok ellen a nemzet érdekében fellépve egy vallást követel. Intelemként Isten által a török megszállással büntetett Magyarország példáját említi. (Krakkóban tanítványa volt Pázmány Péter.)

            A reformáció Lengyelországban is megtermékenyítő, bár a nálunk tapasztaltnál kisebb hatást gyakorolt a nemzeti nyelv, a világi témájú irodalom és művelődés egészére. Egyre több lett az iskolázott ember, így tömegek közkincsévé váltak az irodalmi alkotások. 

 

6. DRÁMA ÉS SZÍNHÁZ A XVI. SZÁZADBAN

 

            A lengyel dráma és színház kezdeteit a középkor végén kell keresnünk. A misék részeként léteztek liturgikus drámáknak vagy misztériumoknak nevezhető, elsősorban Krisztus keresztútját bemutató művek. Másokat temetőkben adtak elő. A latin nyelvű liturgikus műveket a XVI. sz. elején még szintén nem lengyelül írt dialógusok váltották fel.

            Az előbbiekhez és a moralitásokhoz, a középkori eredetű, tanító célzatú párbeszédes szövegekhez kapcsolódott Rej említett drámája. Névtelen szerző koldusok lakodalmát ábrázoló vígjátéka olyan népszerű lett, hogy csavargókomédiának nevezhető műfajváltozatot teremtett. Az ilyen szövegekből a társadalom perifériájára szorult emberek élni akarását ismerjük meg, vagy evés-ivást és féktelen szórakozást kínáló álarcosbált jelenítenek meg.

            A XVI. sz. utolsó negyedében nagy számú drámai alkotás jött létre, amelyeket – mint Kochanowski tragédiáját – mágnási udvarokban vagy iskolákban mutattak be. Mikołaj z Wilkowiecka szerzetesnek az 1960-as években Budapesten is színpadra vitt Historia o chwalebnym zmartwychwstaniu pańskim (A dicsőséges feltámadásnak históriája) c., a középkort idéző misztériumjátékában a vallásos emelkedettség groteszk elemekkel keveredik.

            Sok volt a fordítás és átdolgozás: lengyel viszonyokra alkalmaztak ókori műveket (pl. Plautus darabját a hetvenkedő katonáról) és reneszánsz kori színjátékokat.

 

7. A KÉSŐI RENESZÁNSZ KÖLTŐI

 

            Kochanowski után már a reneszánsz irodalom alkonyát szokás emlegetni. Ez az időszak Báthori István lengyelországi uralkodásának (1576–1586) vége. Ő és kancellárja mecénásként támogatták a kultúrát. Báthori nevéhez fűződik a wilnói (ma: vilniusi) egyetem megalapítása. A szellemi életnek kedvezett az akkori vallási tolerancia.

            A király dicsőítőinek táborába tartozott Mikołaj Sęp Szarzyński (1550 körül–1581). Először nála jelentkeztek korabarokk stílusjegyek. Német egyetemeken, protestáns környezetben tanult, de hazatérte után buzgó katolikus lett. Költészete világnézeti válságot fejez ki, mindent átható vallásosságától idegen a reneszánsz derű és harmónia.

            Hazafias ódáit Horatius műveiről mintázta. Érett költészete Kochanowski hatására formálódott. Elég, ha Báthori István lengyel király képmására és Ugyanő másik képmására c. fraszkáira gondolunk. A „Báthori Istvánnak, lengyelek királyának” dedikált VII. ének (Pieśń VII) az uralkodót magasztalja és programversként a királyi hatalom erősítését szolgálja.

            A metafizikus problémák e költője merített az ókori és lengyel irodalmi hagyományból, a spanyol misztikusok irodalmából és az olasz szonettekből. Verseinek komor gondolatai és hangulata szonettekben szokatlanok: I. Ama háborúról, amelyet a sátán, a világ és testünk ellen viselünk (O wojnie naszej, którą wiedziemy z szatanem, światem i ciałem), V. A világi dolgok szeretetének múlásáról (O nietrwałej miłości rzeczy świata tego). „Mit tehetek én, szörnyű harcban élve,/ én meghasonlott, gyönge, tehetetlen?” – kérdi az első, a lélek és a test igényei közötti ellentétet kifejező versben. Válasza: csak Isten kegyelmében reménykedhet. A másikban kijelenti: „Mind romlik s másul, rendelése ennyi.” Az ember magányosság-érzete rémítő, a földi élet folytonos küzdelem, az új életideál megtalálása nehéz.

            A költő beszédmódja a reneszánszra jellemzően elvont és általános, de, már a barokkot idézve, fogékony a változások érzékeltetésére. Kedveli az ellentéteket és a mesterkéltségig finom szóképeket. Intellektuális alkotó, aki igyekszik nyelve díszítettségével megmutatni formaművészetét, ötleteivel meglepni olvasóit. Mi ezt inkább manierizmusnak nevezzük.

            Szymon Szymonowic idilljeivel (Sielanki), elsősorban a XVIII., Aratólányok (Żeńcy) cíművel vonult be az irodalomtörténetbe kiadásuk, 1614 után. Ez az évszám mérföldkő: a reneszánsz vonások háttérbe szorulását jelzi. A falusi-fölbirtokosi boldogság képébe beemelte a keserves robotmunka és az emberek közötti, korántsem idillikus viszonyok ellentmondásos képét. Újdonság a hiteles paraszti hős munkája konkrétságában való ábrázolása.

            „Hát mi lehet szebb/ A vitéz embernél?/ Hát mi a végek vidékénél?” – kérdezte Adam Czahrowski (Duma żołnierska – Katonadal). A több évet Lengyelhonban töltő Balassi Bálint tanítványa volt. A történelmi magyar–lengyel sorsközösség tanúsága, hogy a törökök ellen harcoló katonaként megismerte végvárainkat (pl. Eger gyásza és a híres egri vitézségről).

 

III. BAROKK IRODALOM

(A XVII. SZ. KEZDETÉTŐL A XVIII. SZ. DEREKÁIG)

 

1. AZ UDVARI BAROKK KÖLTÉSZET

 

Daniel Naborowski (1573–1640) Krakkóban református gimnáziumba járt, majd tanult német földön, Svájcban és Franciaországban. Litvániában a protestánsokat támogató Radziwiłł hercegek orvosa és diplomatája volt. Virtuóz lírája (pl. a Marność – Hiábavalóság) megkapó módon fejezte ki az ellentétek harmóniáját, minden múlandóságát, ami emberi.

Jan Andrzej Morsztyn (1621–1693) Szerenád (Serenada) c. verséből a költői kifejezésre gondosan ügyelő, a művészi eszközöket mesteri könnyedséggel alkalmazó lírikust ismerni meg: „Én meg más vagyok, mint a többi ember,/ s épp most kezdődik szívem vad tusája;/ éjfélkor szíved ridegsége ver fel,/ s indul szememből sós pataknak árja.” Naborowskinál is inkább az udvari, másképpen kozmopolita barokk képviselője. Tanult, majd hosszasan időzött számos európai országban, szoros kapcsolatban állt lengyel királyokkal és a francia XIV. Lajossal. Lefordította Corneille Cid c. drámáját. Két verseskötetének darabjai az udvari életről rajzolt képek, tele élénk és gazdag fantáziára valló concettókkal, keresett, agyafúrt ötletekkel. Ezekre egész versek épülnek, funkciójuk a meghökkentés. Szonettet írt A hullához (Do trupa), amelyből kiderül: a lírai alanyt a szerelem nyilazta le. Erotikával telített verseiben a női szépséget, a szerelmet fejezi ki szemérmetlenül és huncutul szellemesen. A költészetet nem eszméket kifejtő eszköznek, hanem önmagáért való célnak tekintette.

 

2. A SZARMATA BAROKK KÖLTŐI

 

A szarmata barokk legismertebb reprezentánsa Wacław Potocki (1621–1696). A szarmatizmus ideológia és életstílus. Az ó- és középkorban a Volga és a Visztula között élő nomád szarmatákat tekintette őseinek a lengyel, magának dicső múltat, mítoszt kreáló közép- és kisnemesség. (Nálunk hasonló volt a hun örökség.) A szarmatizmus a nemesek magasabbrendűségét, uralkodási jogát és kulturális különállását hirdeti, a nemesi múltat és demokráciát idealizálja. Nekik nagy történelemformáló szerepet tulajdonítva messianizmust hirdet: a Rzeczpospolitát a nyugati kereszténység fő védelmezőjének tartja a mohamedán és pravoszláv veszéllyel szemben. A XVII. sz. közepére a másvallásúak iránti tolerancia hiánya mellett általánossá válik a más népek iránti ellenszenv. A többség úgy tartja: az „igazi” lengyel ember nemes és harcos római katolikus, vallásossága a ceremóniák, külsőségek kedvelésében nyilvánul meg. Az eszmény a patriarchális-falusi életformát kedvelő földbirtokos és az ősi lovagi ideált megtestesítő katona. Ragaszkodik a régihez, szereti a pompát, hangsúlyozza öltözködésének lengyelségét, bár abban sok a török világból átvett keleti elem. Szellemi téren igénytelen.

Potocki kritikusan viszonyult a szarmatizmushoz, de munkássága mélyen benne gyökerezik a lengyel nemesi valóságban, nyelve hétköznapi. „Alszik, leiván magát a világ, mint holt gally,/ bűnén haragvó isten préséből mért borral” – írta (Aludjék a részegNiechaj śpi pijany) pesszimista világszemléletét kifejezve. Az igazság, az előrehaladás és a mások nézetei iránti türelem bajnokának számított, ami sokáig vallott protestáns (ariánus, nálunk: unitárius) hitének volt köszönhető. Fraszkái tömegében a hibákat felnagyítva szatirikusan láttatta a nemességét.

Katonáskodott tatárok, ukrán kozákok, svédek és II. Rákóczi György magyarjai ellen. Eposza (Wojna chocimska – A chocimi háború) témájául egy törökellenes csatát (1620) választott. Elsősorban a fővezér legendás alakja érdekelte, a részletekbe belevesző krónikát sikerült létrehoznia. Kíméletlen iróniával veszi célba nemzedéktársainak elpuhulását. A mű, ha a nemzeti kiválasztottságra, az ellenreformáció szellemiségére, a katolikus bűntudaton alapuló történelemszemléletre, az emlékállítás és példaadás szándékára, valamint a történelmi hitelességre való törekvésre gondolunk, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmére emlékeztet.

Wespazjan Kochowski költészetének meghatározója a buzgó katolicizmus, sőt a vallási tolerancia hiánya. Hosszú ideig katonáskodott, Sobieski János király történetírójaként részt vett az 1683-as bécsi törökverő hadjáratban. Ő is bírálta a nemesi Lengyelország hibáit: „Isten e szóval: »Legyen!« – világot teremtett,/ S Lengyelhont rombolja le szavunk: »Ne legyen meg!«” (Dixit et facta sunt). Kedvelte a túlfinomult concettókat, szellemes csattanókat, furcsa metaforákat. A messianizmust hirdette: a lengyelség – csapások, szenvedések révén – kivételes, más nemzeteket is megváltó történelmi szerep eljátszására hivatott.

 

3. A BAROKK KORI PRÓZA

 

A XVII. századi költők munkásságában a verses epika foglal el jelentős helyet. A prózát a hétköznapok szórakoztató műfajának tartották, vagy – mint a visszaemlékezéseket – nem a nyilvánosságnak szánták. A szerzők gyakran ismeretlenek maradtak.

Akárcsak nálunk, az emlékiratok irodalmi rangja volt a legmagasabb. Témát bőven kínáltak a század háborúi, amelyek dicsőséget és zsákmányt hoztak. Az oroszok elleni harcok Stanisław Żółkiewskit, a kiemelkedő hadvezért is megihlették.

A haszonra éhes, vakmerő és kegyetlen zsoldos alakja rajzolódik ki előttünk Jan Chryzostom Pasek (1636 körül–1701 körül) Emlékiratok (Pamiętniki) c. könyvéből. Saját személyét tolja előtérbe. Nem alapos műveltségét mitológiai és történelmi utalásai, valamint a nyelvében hemzsegő latin szavak bizonyítják. Naiv realizmussal, ezért meggyőzően mutatja be mind a katonaéletet, mind – egy gazdag, idősebb özveggyel való házasságkötése után – a gazdálkodó, a nemesi gyűléseken, választásokon részt vevő fölbirtokos tevékenységét, valamint a társasági eseményeket, verekedéseket, pereskedéseket is. A műnek történelmi forrásértéke van: megismerjük belőle a korabeli falusi nemes mentalitását, szellemiségét. Az író minden újra kíváncsi, de igazi szarmata: szemében csak a katolikus lengyel a jó ember. Ezért gúnyolja Thököly Imrét, aki a magyarok számára a Habsburgokban a törököknél nagyobb veszedelmet látott, és még erősebben – joggal – az 1657-ben a lengyel trónt fegyverrel megszerezni kívánó II. Rákóczi Györgyöt. „Annak a magyar haramiának […] viszketett a bőre, elunván a békességet, lengyel fokhagymára támadt gusztusa, amit valaki tréfálkozva dicsért volt előtte, mondván, hogy ízletesebb volna a magyarnál. […] és Rákóczi uram úgy jóllakott fokhagymával, közben egész seregét elveszítette, s ő maga is, kezünkre kerülvén, alkudozni kezdett a saját irhájáért, milliókat ígérve. […] Nesze neked fokhagyma!”  

            Kordokumentum értékű néhány kiemelkedő személyiség irodalmi igényű levelezése is. Sobieski János és francia felesége levélváltásai politikáról és pletykákról a XX. századi Tadeusz Boy-Żeleński Felség és feleség (Marysieńka Sobieska) c. regényéből megismerhetők.

 

4. DRÁMA ÉS SZÍNHÁZ A XVII. SZÁZADBAN

 

            A mai értelemben vett eredeti lengyel drámákról alig beszélhetünk, viszont sok ilyen alkotás született, és a színjátszás szerepe megnőtt. Az ekkori színház ideologikus, programadó és propaganda-intézmény. Célját a néző tanításában, gyönyörködtetésében és megindításában látta. Érthetően, hiszen a színre vitt drámai szöveg többféle eszközzel hat a nézőre, mint az irodalmi alkotás. A protestantizmus felé kerekedő katolikus egyház, a királyi udvar és a befolyásos arisztokraták igyekeztek szolgálatukba állítani a színjátszást. A barokk kori ember megszerette az allegóriákat, a jelképeket, a jelvényeket és a jeleket, a szavak, képek, mozgások zenével, énekkel kísért együttesét. A szerzők és az előadások rendezői hol a valóság illúzióját keltették, hol deformálták azt. Ezt szolgálta a barokkra jellemző pompakedvelés, a magasztos vagy ünnepi hangulat megteremtése, amely hatások beépültek a szarmatizmusba. Nemcsak az igen magas számarányú nemesség, hanem városi piactereken, vásárokon vagy templomudvarokon a plebejusok és parasztok is nézők lehettek.

            Az udvari színjátszás helye a király és mágnások által létrehozott színházak voltak. Varsóban szerepelt angol társulat, teret hódított az olasz opera és a francia klasszicista tragédia, de – mint az arisztokrata Stanisław Herakliusz Lubomirski – lengyelül is írtak drámákat. Bemutattak az Itáliából származó commedia dell’arte műfajához tartozó darabokat. Ez utóbbi műfaj terjedésének bizonyítéka lengyel mű: Piotr Baryka Z chłopa król (Parasztból lett király) c., koronázás alkalmából színre vitt (1633) alkotása. A sokat ivott és uralkodónak öltöztetett hős felsülésének üzenete: mindenki maradjon a társadalomnak azon a helyén, ahová sorsa tette. A parasztok sanyarú helyzetét is realisztikusan ábrázolja.

            A népi (plebejus) színjátszás terjesztette el az előző évszázad hagyományát folytató világi témájú vígjátékokat. Bennük diákok, csavargók, „máshitűek” sanyarú sorsát tárták – gyakran akasztófahumorral – a nézők elé az ismeretlenségben maradó szerzők. Más, „komolyabb” darabokban nemes- és parasztfigurák is feltűntek. A szünetekben a közönséges humorukkal ható jeleneteket, intermédiumokat láthattak a nézők

            Az iskolai színház a jezsuiták kezdeményezésére jött létre, mert nagy hatású propaganda- és hitvitázó eszköznek tartották. A fiúk által előadott drámák leggyakrabban vallási témájúak voltak, de a szenteken kívül uralkodókat is dicsőítettek. A templomi színjátszás az előbbivel közeli rokonságban maradt. A legszélesebb tömegeket tanította-nevelte és szórakoztatta. Témájukat és bemutatásuk ideje a nagyböjt, a húsvét és a karácsony.

 

IV. A FELVILÁGOSODÁS IRODALMA

(A XVIII. SZ. KÖZEPÉTŐL 1820 KÖRÜLIG)

 

1. A FELVILÁGOSODÁS KORI IRODALOM IRÁNYZATAI

 

            A meghatározó szerepet a klasszicizmus játszotta. Wacław Rzewuski költeménye (O nauce wierszopiskiej – A versírás tudományáról, 1762), az irányzat első manifesztuma, a világosság, az arányosság és a mérték elveinek, valamint az antik poétikának az érvényesítését szorgalmazta. A francia mintákat igyekezett követni leíró költeményével Franciszek Ksawery Dmochowski (Sztuka rymotwórcza – Rímalkotó művészet, 1788).

A rokokó programját a költő Józef Szymanowski fogalmazta meg (Listy o guście, czyli o smaku – Levelek a gusztusról vagyis ízlésről, 1779). Az „érzékenység”, a „gyengédség” (finomság) és a „találat” (a jól megválasztott gondolatok és képek) fontosságát hangsúlyozva elvetett minden szabályt, a korábbi irodalmat mint mintát. A rokokó elemei a magukat a klasszicizmus és szentimentalizmus híveinek valló íróknál szintén gyakoriak voltak.

A szentimentalizmus jegyei a XVIII. sz. 70-es éveiben jelentek meg. Programját Franciszek Karpiński fejtette ki (O wymowie w prozie albo w wierszu – A prózában és a versben való szólásról, 1782). Kiemelte az „érzékenység” szerepét, ami eltér a túlfinomult rokokó érzelmességtől. Leszögezte: témát adhat „az egész föld összes teremtményével”. Megkérdőjelezte a normák és szabályok létjogosultságát.

A XIX. sz. első két-három évtizedében eluralkodó pszeudoklasszicizmus (varsói klasszicizmus) a korábbi klasszicista sajátosságok és normák merev, elkésett követése volt.

A függetlenség elvesztése (1795) után megjelentek a preromantika sajátosságai, amelyeket a nemzeti sors, az ország múltja iránt erősödő érdeklődés és az érzelmekben megnyilvánuló hazafiság kifejezésének igénye hívtak életre.

             

2. A KIRÁLYI UDVAR KÖLTŐI

 

            Lengyelország utolsó királya, Szaniszló Ágost (Stanisław August Poniatowski) sokat tett a „szarmata” társadalom modernizálásáért. Ösztönzésére 1765-ben Varsóban létrejött a „Monitor” c. lap és a Nemzeti Színház, hozzájárult az oktatás megreformálásához. A felvilágosodás és a klasszicizmus központjává tette a királyi udvart (a várat és a Łazienki parkban lévő kastélyt). A csütörtöki ebédeken találkozott a szellemi elittel, köztük az írókkal, akiket mecénásként támogatott. Műveik a 70-es években a „Zabawy Przyjemne i Pożyteczne” (Kellemes és Hasznos Mulatságok) c. folyóiratban jelentek meg.

            Ekkor vált kulturális centrummá Adam Kazimierz Czartoryski herceg és felesége Varsóhoz közeli, később Puławy városban lévő udvara. A rokokó és szentimentalizmus, majd a preromantika térhódítását szorgalmazták.

            A királyi udvarhoz kötődő költők közül a pap-tanár Adam Naruszewicz (1733–1796) a klasszicizmus műfaji hierarchiájának megfelelően az ódát tekintette a legfontosabbnak. Vallási és világi témájúak egyaránt vannak művei között. Szembeállította saját „romlott korát” a fényes múlttal, és a királyi hatalom erősítését ajánlotta. Az észt magasztalta az első varsói repülést méltatva (Balon – A léghajó). Chudy literat (Szegény író) c. szatírájában a provinciális nemesség végletes szellemi elmaradottságát, igénytelenségét tűzte tollhegyre. (Had emlékeztessünk Csokonai Vitéz Mihály és később Petőfi Sándor hasonló panaszára!)

            Stanisław Trembecki (1739 körül–1812) ugyancsak a felvilágosodás híve, sőt szabadgondolkodó volt. A klasszicizmus képviselője, de verseiben, köztük az antik görög anakreoni dalokat idéző, a bort és vigasságot megéneklő miniatűrjeiben bőven találunk rokokó vonásokat. „Kecses és pajkos és fürge, mint őz,/ […] Ajka aranyba foglalt rubintűz,/ szeme villózó tavaszi reggel” – olvassuk Vers Kossowska udvari korona-kincstartóné dicséretére (Do Kossowskiej w tańcu) c. művében.  

           

3. IGNACY KRASICKI (1735–1801) ÉLETMŰVE

 

            A kor lengyel irodalmának legjelentősebb egyénisége. Mágnáscsaládból származott. Szaniszló Ágost udvari papjává nevezte ki, később püspök, sőt Lengyelország megszűnése évében (1795) gnieznói érsek lett.

            A felvilágosodás tipikus, életszerető képviselője. Művei olyan istenhívő emberről vallanak, aki a vallási tanításokat egységben látja legfőbb ismérvünkkel, az értelemmel. Sok cikkében lépett fel a maradiság ellen, de – egyebek mellett verses szatíráiban (A divatos feleség – Żona modna) – bírálta az idegen hatások indokolatlan befogadását is. Látszólag komolyan vette azok szemrehányásait, akik helytelenítették, hogy az uralkodó nem született mágnásnak, nem külföldi, túl fiatal, az egyenlőség híve, és a szellem embereit kedveli (Do króla – A királyhoz).

            Országa első megcsonkítása (1772) után hangot adott patriotizmusának (Himnusz. A haza szeretetéről – Hymn o miłości ojczyzny). Tehetsége főleg az elbeszélő műfajokban érvényesült. Hősi-komikus eposzában (MyszeidaEgérharc) kimondta, hogy a nemzeti múltról csak a valóságnak megfelelően szabad írni, de a jelenben is talált bírálnivalót. (Címe Csokonai Békaegérharcát juttatja eszünkbe.) Ugyanebben a műfajban ostorozta a szerzetesek bűneit. A tanító és javító szándék állatmeséinek (bajki) és példázatainak (przypowieści) célja. Bennük az értelem szempontjából helytelen emberi, társadalmi és politikai hibákat vett célba.  

            Prózája a tapasztalás, az oktatás és nevelés fontosságát hangsúlyozza. A Mikołaja Doświadczyńskiego przypadki (Tapasztalathy Miklós esetei, 1776) az első modern lengyel regény. (Dugonics András Etelkája későbbi.) Kalandos történet, másrészt – Voltaire után – filozofikus regény, de vannak a műfaj tanító és utópista változatára jellemző elemei is. Ezek Rousseau Emiljét és Swift Gulliver-történeteit mintázzák. Első részében a tősgyökeres szarmata családból való főhőst semmirekellő francia nevelőre bízzák, aki könnyelmű életre szoktatja. Párizsban mulatozásai miatt eladósodik, és kénytelen Ázsiába menekülni. Hajótörés következtében egy szigetre kerül. Itt – a második részben – utópisztikus társadalmat talál, amelynek boldog lakói egyenlőségben élve dolgoznak, amiben Mikołaj követi őket. Nincsenek törvények, állami erőszakszervek és pénz. A harmadik részben a főhős, sok viszontagság után, hazatér. Az író összekapcsolja a természetes emberről szóló ábrándokat az idealizált régi Lengyelhon falusi, önfenntartó és patriarchális életének képeivel. (Hasonlít rá Bessenyei György később keletkezett Tariménes utazása c. regénye. )   

 

4. ROKOKÓ ÉS SZENTIMENTALIZMUS

 

            Trembeckinél a klasszicizmus és a rokokó jegyei fonódtak össze, Franciszek Dionizy Kniaźnin (1749/50–1807) írásművészetében viszont az utóbbi és a szentimentalizmus. A Czartoryski család udvari költőjének a bort és szerelmet megéneklő anakreoni versei rokokó bájt sugároznak. Jól visszaadják a magas társaság szórakozásának hangulatát, a szalonkultúra derűs légkörét. A versekbeli érzelmességről és érzékenységről nehéz megállapítani, hogy inkább a rokokó vagy inkább a szentimentalizmus példái-e. Ilyen egy lány szerelmi nyugtalanságát kifejező műve, aki el akarja titkolni érzelmeit imádottja előtt (Hímzőráma pásztori modorban – Krosienka. W rodzaju pasterskim). Hasonló a helyzet az 1790-es évek lelkesítő hangulatának megfelelően hazafias buzdításként értelmezett humoros „ódával” (A bajuszhoz – Do wąsów). Új témát vitt a lengyel irodalomba a cigányokról szóló, vígoperaként bemutatott drámai idillje.

            Franciszek Karpiński (1741–1825) a szentimentalizmus képviselője, pesszimista, sőt tragikus életérzés költője. A Czartoryskiakhoz és más arisztokratákhoz kötődött. „A szív költője” idilljei az érzelmességnek a rokokó bájjal, a konvencionális elemeknek az őszinteség és érzelmi igazság kimondásával való összehangolását példázzák. A tiszta szentimentalizmus darabjaiból hiányzik a mesterkéltség. A leírt természeti környezet segítségével fejeződnek ki a lírai alany érzelmei, a szerelmi szenvedélynél erősebb a melankólia.„Száz szín virul, mit tarka rét ölt:/ de virágom mégse kell ki” – írja (Justynához. Tavasz-sóvárgás – Do Justyny. Tęskność na wiosnę).

            Gyakran merít a népköltészetből, legyen szó szerelmes dalról vagy az ország megcsonkítása miatt bánkódó, kolduló vándorénekessel elmondatott versről, a hazafias fájdalom kifejezéséről (Pieśń dziada Sokalskiego w kordonie cesarskim – Sokalski koldus dala a császári határon belül). A falura való visszatérés örömét ugyancsak őszintének érezzük. Egyszerűségüknek köszönhetően ma is közismertek vallásos versei (Pieśń o Narodzeniu Pańskim – Ének az Úr születéséről).

 

5. KIRÁLYI KOMÉDIA

 

            A legjelentősebb drámák a reformok korszakában, az 1780-as évek vége után születtek. Az uralkodóval egy ideig kapcsolatban álló szerzők többnyire a rossz szokásokat nevetségessé tevő vígjátékokat írtak.

            Franciszek Zabłocki (1752–1821) század végén a hazafias táborba tartozva az országot az oroszoknak eladó vezetők elleni gúnyverseket írt, és Kościuszko felkelésének aktív harcosa volt. A függetlenség elvesztését követően pap lett.

            A nemesek világát mutatta be kitűnő megfigyelőként Fircyk w zalotach (Az udvarló ficsúr) c. komédiájában. Hőse megjavulása előtt a kor könnyelmű fővárosi szoknya- és hozományvadásza, aki nyíltságával és őszinteségével rokonszenvet kelt. A bájjal és egyszerűséggel teli mű rokokó mulatság légkörét hozza létre. Másutt a babonákat, a szarmatizmus maradványait ostorozza a demokratikus nézeteket valló író.  

            Wojciech Bogusławski drámaíró, színész, több városban és a varsói Nemzeti Színházban igazgató volt. Életének az államiságától megfosztott Lengyelországban kényszerű kompromisszumokkal, ellentmondásos szakaszát jeleníti meg Spiró György Az Ikszek c. regényében. Ezt a lengyel nemzeti értékek kigúnyolásának vádjával egyesek ádázul vitatták, ám színpadi változatát (Az imposztor – Szałbierz) egy varsói színház nagy sikerrel játszotta.

            Cud mniemany, czyli Krakowiacy i Górale (Vélt csoda, avagy a krakkóiak és a hegyilakók) c. darabja vígoperaként a Kościuszko-felkelés kirobbanásának előestéjén került színre. A tátrai góralok nyelvén beszélő parasztok erejét megmutató alkotás beszédes példája a szórakoztató és érdekes látványt kínáló, ugyanakkor a nemzeti és társadalmi szabadság, az állampolgári egyenlőség mellett elkötelezett műnek.

            A szórakoztató jelleg gyengébb, az időszerű, sőt időtálló nemzeti és társadalmi üzenet viszont erőteljes Julian Ursyn Niemcewicz (1758–1841) alkotásaiban. A reformpárt tagjaként küzdött a parasztok és polgárok jogaiért, a nemzetárulók megbüntetéséért. Kościuszko titkára volt, orosz börtönben ült, majd vezérével együtt az Egyesült Államokba távozott. Napóleon közeledésekor tért haza, majd részt vett az 1830–31-es felkelésben.

            Powrót posła (A követ visszatérése) c. „komoly komédiája” a reformokat akaró nemzetgyűlés munkájához kapcsolódik. A szerelmi bonyodalmaknál fontosabb, hogy a hazafias-demokrata és a konzervatív oldal híveit állítja szembe egymással. A XIX. sz. elején, a preromantika jegyében balladákat, a függetlenség visszaszerzését remélő ódákat, a múlt nagyjait idéző történelmi énekeket írt. Regényei egyikében, szentimentális történet formájában, felvetette a zsidók egyenjogúsításának kérdését.

 

6. POLITIKUS IRODALOM A XVIII. SZ. VÉGÉN

 

            A szabadgondolkodó és egyházellenes Jakub Jasiński (1761–1794) a régmúltban is talált a nemzet számára követendő példát (Do Stefana Batorego – Báthori Istvánhoz).  A klasszicizmusra jellemző képalkotással és retorikával fogalmazta meg a Teremtő deista felfogás szerinti lényegét. A Wiersz w czasie obchodzonej żałoby przez dwór polski po Ludwiku XVI (Vers abból az alkalomból, hogy a lengyel udvar gyászt rendelt el XVI. Lajos halálakor) elismerés az uralkodót kivégző franciáknak. ”Vágjunk a sutba minden előítéletet:/ egyforma minden ember, mindegy, király, vagy szolga,/ s ki mint vétett, aképpen legyen rajt megtorolva” – mondja a jakobinus költő.

            Lengyelország megújításának a politikai publicisztikában kifejtett koncepciója döntő hatást gyakorolt a Négyéves Szejm (1788–91) tanácskozásaira. Az utolsó lengyel polihisztor, Stanisław Staszic a reformországgyűlés előtt Báthori kancellárját felidéző értekezésében ismertette társadalomújító és országmentő elképzeléseit. A hazafiságra apellálva igyekezett közös cselekvésre buzdítani nemzetét (Przestrogi dla Polski – Intelmek Lengyelországnak). Ugyanekkor a reformpárt fő ideológusa, Hugo Kołłątaj Anonima listów kilka (Névtelen néhány levele) c. művében és annak folytatásában a franciáktól vette át az egyenlőség és a nem csak a nemességből álló nemzet eszményét.

 

7. INKÁBB ÁL-, MINT ÚJKLASSZICIZMUS

 

            A pszeudoklasszicizmus kevés újat hozott. Az 1795 utáni költészetre illő jelzők: vallásos, panegirikus, elégikus, hazafias. Jan Paweł Woronicz nemzete tragédiájának erőteljes képeivel az újjászületés reményét is kifejezte (Hymn do Boga – Himnusz Istenhez).

            A Megváltóként várt Napóleon és vezérei, Józef Poniatowski és lengyel tábornokok, illetve a harci események sok dicsőítő verset ihlettek, amelyeket telezsúfoltak mitológiai képekkel és szónoki fordulatokkal. Ez a képzőművészeti empire stílusra emlékeztet, amelynek lényege az ezüstös-aranyos csillogással érzékeltetett, már-már isteni nagyság.

A katona Józef Wybicki (1747-1822) az egyszerűség híve maradt. Nevét nemzete irodalmának történetébe az itáliai lengyel légiókról szóló versével (1797) írta be, amely – népi táncritmusának köszönhetően – mint Mazurek Dąbrowskiego (Dąbrowski-mazurka) vált közismertté, és lett az I. világháború után hivatalos nemzeti himnusszá. „Nincs még veszve Lengyelország,/ Ha egyszer mi élünk” – hirdeti optimistán.

Alojzy Feliński Boże, coś Polskę (Isten, ki Lengyelhont) c. verse egyházi himnusszá vált. A II. világháborús megszállás, majd 1981 után, a Szolidaritás szervezet illegalitása idején templomokban énekelték. Az író tragédiája a XV–XVI. századi Rzeczpospolita nagyságának felidézésével a nemzeti büszkeséget ébresztette.

Jan Potocki először franciául kiadott, újító formájú fantasztikus regénye (Kaland a Sierra Morenában – Rękopis znaleziony w Saragossie) a hosszú időre emigrációra ítélt lengyel irodalom alkotóinak sorsát, az anyanyelven írás romló esélyeit példázza.      

 

V. A ROMANTIKA

(A XIX. SZ. 20-AS ÉVEITŐL 1863-IG)

 

1. ROMANTIKUS IRODALOM 1830-IG

 

A lengyel romantikus irodalom létrejöttének – akárcsak a magyarénak – fontos forrása a függetlenség hiánya volt. Mindkettőt politikai tényezők vezették, de az egyén saját belső világa felé fordulása nem jellemezte a lengyel alkotókat. Ők – főleg az 1830–31. novemberi oroszellenes felkelés bukását követően – rendkívül tevékenyen, váteszekként, sőt vezérekként igyekeztek alakítani a nemzeti sorsot. (Később hasonló volt Petőfi Sándor életműve.) A lengyelek irodalomtörténet-írása ezért sem „mentegeti” a romantikát, sőt a közelmúltig néha túlhangsúlyozta a jelentőségét, különösen a nyugati emigrációban született irodalomét.

            „Azt akard, amit el sem ér a szem,/ zúzd el, amitől megtorpan az ész” – írta Adam Mickiewicz Óda az ifjúsághoz (Oda do młodości, 1820) c. versében, amely már nem annyira a felvilágosodás eszméiből, mint a romantika fiatalságából született. Kazimierz Brodziński A klasszicizmus és a romanticizmus (O klasyczności i romantyczności, 1818) c. tanulmányával elindította a harcot a letűnő irányzat ellen. A romantika hívei a nemzeti élet megmutatását és a népköltészet értékeinek a magas kultúrába való beemelését, az értelem egyeduralmával szemben az érzelmek meghatározó szerephez juttatását szorgalmazták. Maurycy Mochnacki úgy határozta meg a romantikus költészetet, mint az ihletből és a képzeletből származó poézist, amely megjeleníti a belső, szellemi jelenségeket és közelebb visz „a lét legfőbb talányának” megfejtéséhez.

            A romantikus költészet első művelői az ukrán iskola költői voltak, akik közül Antoni Malczewski számít a legrangosabbnak. A napóleoni háborúkból és nyugati utazásából való hazatérést kiábrándultan, pesszimizmussal élte meg, nyugtalansága és magánya a kor betegsége volt. A mai Ukrajnában játszódó Maria c. alkotása az első romantikus lengyel költői elbeszélés (powieść poetycka). Egy régi szörnyű gyilkosság elmondásával a legszebb érzések, az őszinte szerelem és a tettekben megnyilvánuló hazafiság megcsúfolásáról, az emberi jóságban való kételkedésről szól.    

 

2. ADAM MICKIEWICZ (1798–1855), A NAGY EURÓPAI ROMANTIKUS

 

            A régi lengyel irodalom külföldön legismertebb alkotójának számos művét már akkor több nyelvre lefordították, amikor az 1830–40-es években Franciaországban élt. Munkásságának egyik fő üzenete a nemzeti függetlenség visszaszerzése volt.

            Litvániai nemesi családban látta meg a napvilágot. A wilnói egyetemen tanult, ahol a Tudománybarátok Társasága, a filomaták, majd az Erénybarátok Társasága, a filareták közé tartozott. Itteni hazafias tevékenysége miatt a cári hatalom Oroszország belsejébe száműzte, ahonnan már nem térhetett vissza szülőföldjére. Német területen, majd két évtizeden át többnyire Párizsban élt. A Collège de France hallgatóinak szláv irodalmakról adott elő. Andrzej Towiański misztikus filozófus messianizmusának hatása alá került. Életének e szakaszáról szól Spiró György A Jövevény c. regénye. 1848-ban az európai forradalmak hírére Itáliában lengyel légiót szervezett. Összetűzött a pápával, mert az a zsarnok nagyhatalmakat pártolta. Mozgósító újságot („La tribune des Peuples”) szerkesztett, benne elismeréssel írt a szabadságért küzdő magyarságról. Politikai küldetést vállalt az Oroszországgal hadban álló török birodalomban. Ott halt meg, hamvait Párizsba, majd a krakkói Wawelbe vitték (1890).

            Wilnóban 1822-ben kiadott kötete (Ballady i romanse Balladák és románcok) a romantikus költészet győzelmét jelentette a még néhány évig létező klasszicizmus felett. Szerinte a költőnek a tömeg számára kell alkotnia, és merítenie kell a népi kultúrából. „A lányka érez – válaszoltam csöndben –/ A nép hitét is ismerem,/ a hit, az érzés becsesebb előttem,/ mint száz oktondi pápaszem” – olvassuk a halott szerelmese lelkével találkozó lányról (Romantika – Romantyczność).

            Új kötetében (1823) a litvániai középkorból való hazafias történetet mesélő költői elbeszélés és Az ősök (Dziady) c., nem színpadi drámájának II. és IV. része kapott helyet. Az utóbbiban a népi hagyományban megőrzött misztériumjátékot újított fel. Halottak napján falusiak gyűlnek össze, hogy – pogány rítus maradványaként – megvendégeljék megidézett halottaikat. Nem juthatnak a mennybe, akiknek a földön csak boldogság jutott, nincs segítség az életében kegyetlen úrnak, de a lánynak sem, aki csak játszott az őt szerető férfiakkal. Egy hívatlan szellem romantikus ifjúé, akiről a IV. részben megtudjuk, hogy beleőrült a boldogtalan szerelembe, és öngyilkos lett.

A drámának már a nyugati emigrációban írt III. része a nemzeti függetlenségi harc problematikájának köszönhetően a közelmúltig időszerű volt. Megjeleníti az orosz megszállás ellen szervezkedő egyetemisták tragikus sorsát, akik az 1830–31-es felkelés résztvevőit idézik emlékezetünkbe. Fellépteti a cári elnyomó gépezet mozgatóját, aki körül nyüzsögnek a rendszerhez hű, karrierista lengyelek. A drámai történés fantasztikus-szimbolikus rétege az emberiség ügyéről, a Jó és a Rossz örök küzdelméről is beszél. Az egyik fogoly Gustaw, akinek régi énje meghalt, titokzatos átalakuláson ment át, neve már Konrad. Az önző, álmodozó ifjúból a nemzetéért harcoló férfi lett, nemzete szerencsétlenségének kifejezője, minden ember szenvedésének megtestesülése. Expresszionisztikus monológjában, a „nagy improvizációban” olyannyira a földi világ felé emelkedik, hogy Prométheuszként lázadva egyenrangúnak érzi magát Istennel, annak szemére vetve az emberiség ellen elkövetett bűneit. A Teremtőtől a lelkek feletti hatalmat követel, hogy a szeretet és igazságosság eszközeivel kormányozhasson. A sokat szenvedett nemzet képviselőjeként ő tudja jobban, mire van szükség. A lengyelek vértanúságukkal szereztek jogot ahhoz, hogy minden rab nemzetért küzdjenek. A romantikusan szabálytalan kompozíció csak a XX. sz. elején az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Krakkóban történt színrevitele után vált nemzeti drámává. Tadeusz Konwicki filmet rendezett belőle.

A költő még Oroszországban írt a népe érdekében az árulást vállaló hősről történelmi elbeszélést, valamint lírai verseket (Szonettjei – Sonety, Krími szonettek – Sonety krymskie).

Szintén Mickiewicz messianizmusának kifejtése a bibliai stílusú A lengyel nemzet és a lengyel zarándokság könyvei (Księgi narodu polskiego i pielgrzymstwa polskiego). Az emberiség múltjának e történetfilozófiai áttekintésében, a nemzeti múltat és emigrációt eszményítve kimondja: a kereszténységet újjáélesztő lengyelek fogják majd megszüntetni az emberek közötti ellentéteket. (Kazinczy Gábor már 1839-ben lefordította magyarra.)      

            Ugyancsak az 1830-as években vetette papírra a következő eposzkezdő sorokat: „Litvánia! Szép hazám! Egészség vagy, élet,/ Csak az tudja, mennyit érsz, ki elvesztett téged”. Címe a nagyvárosoktól távoli végeken még a XIX. században is a nemesi barokk szarmatizmust, annak rokonszenves vonásait juttatja eszünkbe: Pan Tadeus vagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában. Nemesi történet 1811–12-ből (Pan Tadeusz czyli ostatni zajazd na Litwie. Historia szlachecka z roku 1811 i 1812). Kifejezve személyes érzelmi kötődését a már a napóleoni időkben sem létező, örökre elhagyott világhoz, azt idealizálta: „Vagyunk mindenütt hívatlan vendégek;/ […] nincs a világon csupán egyetlen hely,/ hol némi enyhet találhat a lengyel:/ a gyermekkor”. A cselekmény magva egy ócska várkastély miatt két család között régóta folyó per és csetepaték. Az egyik família tagja, aki korábban az ellenség oldalára állt, most, a francia császár Oroszország ellen vonulásában reménykedve, a lengyelek felkelését szervezi. A zárójelenet eseménye történelmi tény: megérkezik a nemzeti himnuszban megénekelt Dąbrowski tábornok. A két család kibékül, gyermekeik házasságot kötnek. A mű legfőbb értéke az országszéli kisnemesi élet enciklopédikus panorámája, amelyet még érdekesebbé tesz az etnikai sokféleség, bár a költő számára mindenki litvániai: lengyelek, belaruszok, zsidók, oroszok. „Nem igazi” eposz, mert hiányoznak a komoly konfliktusok és hősei átlagemberek, akik nem idegenedtek el valóságuktól – amint az a romantikában szokásos –, hanem azzal összhangban élnek. Ez a realizmus felé haladás jegye. A lengyelek számára közismert alkotásból Andrzej Wajda filmet forgatott.

 

3. JULIUSZ SŁOWACKI (1809–1849), A KÖLTŐI FORMÁK MŰVÉSZE

 

            Mickiewicz és Słowacki ellenfelek voltak. Az idősebb költő talán érezte, hogy a fiatalabb munkássága esztétikai szempontból értékesebb. Słowacki a mai Ukrajnában, számos műve színhelyén született, szülei értelmiségiek voltak. Jogot tanult és dolgozott Varsóban. A novemberi felkelés kormányának megbízásából Londonban diplomáciai megbízást teljesített. Párizsban, Genfben és Rómában élt, ahol barátságot kötött a pályatárs Zygmunt Krasińskivel. Utazást tett görög földön, Egyiptomban és a Közel-Keleten. Élete utolsó évtizedének színhelye a francia főváros volt, ahol Towiański misztikus tanainak hatása alá került.

            Az 1830–31. évi felkelés több lírai versét inspirálta. Az Óda a szabadsághoz (Oda do wolności) Mickiewicz Óda az ifjúsághoz c. művének parafrázisa. A fiatal nemzedék gyenge, a kor betegségében, akaratnélküliségben szenved – ad hangot a romantika gyakori gondolatának –, de reméli, hogy a szabadsághozó angyal győzelemre viszi a bátrakat. Első köteteit az emigrációban kedvezőtlenül fogadták, mert – mint később rájött – a nemzeti harc bukása után mást vártak tőle: „Mint művész mutattam meg magam azoknak az embereknek, akik a valóság […] szörnyű tragédiájával elfoglalva a legkevésbé sem gondoltak a művésziségre.”

            A Kordian a felkelésről és bukásának okairól szól – Mickiewiczcsel vitázva. A latin cor (= szív) szóval társítható nevet viselő érzékeny ifjú nem találja helyét az életben. Angliában kiábrándítja a pénz hatalma. Itáliában hiába keres feledést egy kurtizán szerelmében, majd rátámad a nemzet függetlenségének ügyével a „nagypolitika” miatt nem törődő pápára. A Mont Blanc csúcsán ébred rá küldetésére: nemzetét kell szolgálnia. Az orosz elnyomás által elviselhetetlenné tett Varsóban, egy összeesküvés tagjaként, a lengyel királlyá koronázására érkező cárt kell megölnie, de ereje elhagyja. Az őrültek házába zárják, halálra ítélik, de miután kiáll egy bátorságpróbát, kegyelmet kap. Ennek híre talán későn érkezik, de nem tudni, kivégezték-e. A Mickiewicz ajánlotta „gondviselés férfiában” a radikális demokrata Słowacki kételkedett. A dráma témája – Az ősökhöz és Krasiński Pokoli színjátékához hasonlóan – a történelem születésének folyamata. Fő problémájuk a hős szellemi átalakulása és az irodalomnak a tettel való konfrontálása. Słowacki szerint a tömeg éretlen a felkelésre és bölcs vezetői nincsenek.

Svájcban a hazától és/vagy a szeretett lénytől való elszakadást kifejezve, mesterien érzékeltette a tudatunkban változó teret és annak színeit (Távolból – Rozłączenie). Képzelete gazdagságának bizonyítéka Balladyna (1834) c. fantasztikus drámája. Hasznosította a Párizsban látott színpadi technikát, egyik forrása Shakespeare. A cím balladai jelleget sugall: a darab dramatizált mese, tele folklór elemekkel. A címszereplő parasztlány féltékenységből megöli húgát, akit egy nagyúr feleségül vett volna. Holttesteken átlépve szerzi meg a trónt, ám a sorstól elnyeri méltó büntetését. A szerzőt elsősorban a gonosztettek révén mások fölé kerülő ember pszichikuma vagy a hatalom lényege, vagy a hirtelen történelmi fordulatok érdekelték. Másik, „történelemelőtti” tárgyú tragédiájában (Lilla Weneda) történészeknek azt a nézetét önti művészi formába, amely szerint a wenedákat, a parasztokat, az idegen lechiták, a nemesek igázták le, akik hódításának eredményeként jött létre a lengyel nemzet.

Utazásai élményeiből sok költeménye fakadt (pl. az „Úgy fáj a lelkem” kezdetű és befejezésű, mártírnemzete és országa utáni sóvárgást kifejező Himnusz – Hymn). Szentföldi útján fogant poémája egyik énekében (Agamemnón sírja – Grób Agamemnona) a leigázott Görögország és hazája sorsát veti össze. Innen való a máig emlegetett feddés: „Lettél népek közt papagáj s páva,/ Cselédje másnak! Nyakadon a járom!” Lengyelország „angyali lelkét” „otromba cserépben”, a nemességben találja meg. Biblikus prózai költeménye még egy vita Mickiewiczcsel: a nemzet megváltásának beteljesítése a jövendő különb nemzedékeire marad.

Mazepa c. történelmi tragédiájának ősbemutatóját a magyar fővárosban tartották (1846). Írt vígjátékot, olyan eposzt, amelyben a vélt vagy valóságos ellenfeleivel való leszámolás fontos és amelynek hőse kalandos sorsú magyarhoni nemes (Beniowski). Misztikus korszakának drámái befejezetlenek maradtak. Korán érkezett szimbolistaként jó előre, életműve értékeinek tudatában tudomásul vette mások közönyét (VégrendeletTestament mój). Felfedezése a XIX–XX. sz. fordulóján kezdődött el.                   

 

4. ZYGMUNT KRASIŃSKI (1812–1859), AZ ARISZTOKRATA

 

Mickiewiczcsel és Słowackival együtt a Nagy Emigráció írója és állam nélküli nemzete sorskérdéseinek megszólaltatója volt, de másképpen vélekedett a társadalmi viszonyokról. Párizsban született, keresztapja Napóleon volt. Apja napóleoni tábornokból a bécsi kongresszus után átvedlett cári generálissá és reakciós nézeteket vallott. „Neked köszönhetem életem egész irányvonalát, neked köszönhetek mindent, ami nagy és nemes – de te vagy az oka annak is, hogy az élet pokollá vált” – vallotta az író. Varsóban, majd Genfben tanult. Apja megtiltotta, hogy a novemberi felkelésben részt vegyen, és miatta kellett szakítani egyik szerelmével. Párizsban telepedett le, ott halt meg, de hazájában temették el.

„Az arisztokrácián kívül Lengyelországban nincsenek sem tehetségek, sem világosság, sem önfeláldozás. A mi harmadik rendünk – kisszerűség, a parasztjaink gépek” – hirdette. Pokoli színjátéka (Nieboska komedia) tanúsága előbbi antidemokratikus meggyőződésének. Jól ismerte a filozófiát, Herdert, Hegelt, a franciák közül az utópista szocialista Saint-Simont. A történelmi fejlődés, a végzet és a gondviselés szerepe, a múlt és a jövő kapcsolata, az egyén, mégpedig a szellem embere és a világ kibékíthetetlen ellentéte foglalkoztatta. Dantére visszautaló drámájának létrejöttében neveltetésén kívül meghatározó szerepet játszott a forradalmi változások, az 1830-as francia forradalom és munkáslázadások nyomán kialakult félelem. Viszont meggyőződése volt: az osztályok harcának, a nagy társadalmi katasztrófának be kell következnie. A mű első fele a rossz és megváltozni képtelen gróf mint férj és apa egyéni tragédiája. Feleségét őrületbe kergeti, mert csak az irodalom világában él. Büntetése fia megvakulása. A második részben a gróf a nemesek vezére. A „demokraták”: a csőcselék, bosszúszomjas emberek, zsidókból lett „kikeresztelkedettek”, iparosok, lakájok, parasztok tömege. Harcuk a földi pokol. Az egykori lovagok elfajzott utódai gyengék. Mindkét vezér elpusztul, a forradalmárokét a történelembe beavatkozó gondviselés, Krisztus megjelenése sújtja halálra. Utolsó szavai: „Győztél, Galileai.”

Az Irydion a Colosseum és a Szent Péter bazilika csodálatából, a római birodalom bukásáról való elmélkedésből és a jelenben feltételezett analógiákból keletkezett. Sokat töprengett a lengyel felkelés bukásán, de drámájának jelentése általánosabb: a nagy impériumok erkölcsi és fizikai összeomlása, a hatalom, az elnyomás, a lázadás problémája. Címszereplője, hogy hazája leigázásáért bosszút álljon, minden eszközt felhasznál. Céljáért bűnbocsánatot nyer: Krisztus nevében „északra”, „a sírok és keresztek földjére”, azaz lengyel földre indul. Tehát: a nem erkölcsös forradalmak helyett a hazáért végzett áldozatos munkával szerezhető vissza a szabadság, amelyet Isten a Golgotán ígért az embereknek.

„Egy csak egy a csoda,/ A nemessel együtt a lengyel nép van,/ Mint két kórus és egy dal” – hangzik a vezető osztály múltját megszépítő óhaja (Psalmy przyszłości – A jövő zsoltárai). Az 1848–49-es magyar függetlenségi harcban csak lázadást látott.       

 

5. NEM ROMANTIKUS DRÁMA A ROMANTIKA KORÁBAN

 

Aleksander Fredro (1793–1876) a napóleoni időkben harcolt az 1812-es oroszországi hadjáratban és a lipcsei csatában. Megismerte a párizsi színházakat. Vásárolt ausztriai grófi címe ellenére bírálta az osztrák vezetést, amiért felségsértéssel vádolták meg.

Első mintaadója Molière volt, vígjátékai a lengyel felvilágosodás kori moralizálás és klasszicizmus talajában fogantak. A francia szórakoztató darabok is hatottak rá, de alakjai a jó szemmel megfigyelt valóságból valók. Ügyes cselekménybonyolító. Hol újgazdag úrhatnám polgár akarja egy tönkrement nemes lány kezét, hol az idegenmajmolást teszi nevetségessé, hol szerelmi négyszögön mulatunk. Egy bohózatát (Huszárok és dámák – Damy i huzary) már 1835-ben játszották Budán. A magyar fővárosban más műve (Vidor úr – Pani Jowialski, 1875) is színre került.

Az 1830-as években keletkezett komédiái időtállóak. Az Életjáradékban (Dożywocie) zsugori uzsorás és egy könnyelmű ifjú tettei idéznek elő bohózatba illő helyzeteket. Mégis többről van szó, mint a kapzsiság és a tékozlás nevetségessé tételéről: a pénzszerzés kíméletlen vágyáról, a vagyonról mint az ember egyetlen értékmérőjéről. Az író nem talált pozitívumokat a galíciai kapitalizálódásban. A Śluby panieńskie (Szűzi fogadalmak) egyetlen darabja, amelyben „a romantika fénytörését” tapasztaljuk. A bontakozó őszinte szerelem lélektani igazsággal történő kifejezése a romantika vívmánya. Erre utal „a szív mágnesessége” kifejezés és a szerelmi játék finom líraisága. A Zemsta (A bosszú) – akárcsak a Pan Tadeusz – két provinciális nemesi família anakronisztikus viszálykodásának megmutatásával letűnt világot bírál. Andrzej Wajda filmet rendezett belőle.

Aleksander Fredro fia, Jan Aleksander is komédiaszerző lett, miután részt vett az 1848–49. évi magyar szabadságharcban. Művei talán ezért kerültek színre Magyarországon.

A több regényt író Józef Korzeniowski Andrzej Batory (Báthori András) c. tragédiájában szerepel a XVI. sz. végi gyenge erdélyi fejedelem, Báthori Zsigmond. Lemond trónjáról lengyelországi bíboros rokona, András javára, akinek vesztét az okozza, hogy nem veszi észre: a szomszédos nagyhatalmak valamelyike úgyis ráerőlteti befolyását Erdélyre.

 

6. A FELKELÉSEK KÖZÖTTI PRÓZA ÉS LÍRA LENGYEL FÖLDÖN

 

Az 1831–1863 közötti időszak erősödő oroszosító és németesítő törekvései miatt a lengyelséget őrző szerephez jutottak a nemzeti történelemből témát merítő regények. Józef Ignacy Kraszewski (1812–1887) több száz kötet szerzője – akárcsak nálunk Jókai Mór.

Százada derekán népi regényeket (powieści ludowe) írt, amelyek fő alakjai a lengyel irodalomban először parasztok, a szerző lakóhelyének megfelelően ukránok és lengyel földesurak. Az Ulána (Ulana) hősnője elhagyja családját egy lengyel nemesifjú iránt érzett szenvedélyes szerelme miatt, aki mint romantikus lélek, nem érzékeli, hogy kevés közöttük a tartós kötelék. Kraszewski tudtunkra adja: a bekövetkező családi tragédia okai a jobbágyok kiszolgáltatott helyzetében és a földbirtokosok előjogaiban is keresendők.

Történelmi tárgyú alkotásait a források gondos tanulmányozása után írta. Ellenezte a Walter Scott-féle, a képzeletnek meghatározó szerepet adó módszert. A Szászországból jött lengyel királyok idejét, a XVIII. sz. első felét felidézve a hatalom megszerzését és gyakorlását ábrázolta (Brühl gróf – Brühl, Varsó ura – Starosta warszawski). Hozzákezdett a legendás időktől a felvilágosodásig tartó nemzeti múltat megjelenítő regényciklushoz, amelynek első tagja a filmre vitt Stara baśń (Régi mese). Magyar szempontból érdekes a Báthori István, illetve a központi hatalom és egy mágnáscsalád kibékíthetetlen konfliktusát megmutató műve (Banita – A száműzött).

Az 1863 után német területen élő író megértette korának változásait, az értelmiség és a polgárság növekvő szerepét. A realizmushoz közeledett. Ezt mutatják egyes, a hanyatló nemességet bíráló társadalmi regényei (pl. a halálraítélteket jelentő latin című Morituri).

Narcyza Żmichowska Poganka (Pogány nő) c. műve a legsikerültebb lengyel romantikus regény. Arról szól, hogy az óriási erővé egyesülő művészet és erotika elpusztítja az egyént, másrészt azt kérdi, az egyén törődhet-e csak önmaga megvalósításával vagy nemzete sorsát kell vállalnia.

Teodor Tomasz Jeż (1824–1915) korai, romantikus műve a Szandor Kowacz (Kovács Sándor). Cselekménye Szegeden játszódik az 1848–49-es szabadságharc idején, amelynek az író is katonája volt. Témája az akkor kiéleződő, egy családon belül megismert magyar–szerb ellentét, amely tragédiába torkollik. A későbbi Fent és lent (Ci i tamci) egy felvidéki arisztokrata famíliának a forradalomhoz és szabadságharchoz fűződő ellentmondásos viszonyát mutatja be – hasonlóan A kőszívű ember fiai c. Jókai-regényhez.

A lengyel lakta területek költői a nagy emigránsok árnyékába szorultak, pedig akadtak köztük tehetséges, eredeti hangú lírikusok (Teofil Lenartowicz, Władysław Syrokomla).

 

7. CYPRIAN NORWID (1821–1883), A MODERNIZMUS ELŐFUTÁRA

 

A független és magányos költő, próza- és drámaíró, valamint képzőművész nem illik bele a romantikusok sorába. Az elhallgatások, be nem fejezett gondolatok nyelvújító művészének sorsa életében a meg nem értés volt. Tehetségét a XIX. sz. végén fedezték fel.

Iskolába Varsóban járt, rajzolni ott, szobrászatot Itáliában tanult Viszonzatlan szerelme német földre vitte. Rómában a Népek Tavasza idején a lengyel emigráció arisztokrata táborának híveként és buzgó katolikusként fellépett a Mickiewicz szervezte lengyel légió ellen. Párizsban 1863-ig távol tartotta magát a politikától. Festményeivel és grafikáival keveset keresett. Amerikában sem sikerült anyagi biztonságát megteremtenie.  Egyetlen kötetet tudott kiadni (1863). Nyomora és betegsége miatt az emigránsok Szent Kázmér menedékhelyére kényszerült. Erről a XX. században Józef Czechowicz írt verset.

A platoni dialógusokat mintázó, az emberiséget megsegítő Prométheuszra utaló költeményében (Promethidion, 1851) esztétikai nézeteit fejti ki. Elveti az ihletből születő művészet romantikus koncepcióját. Szerinte a szép „a szeretet formája”, a művészet pedig a szeretet által nemessé tett munka terméke. „A dal és gyakorlat – egy” jelszó nem a műalkotás kötelezően hasznos, tanító vagy szórakoztató jellegét, csupán az alkotói tevékenységnek a megtapasztalt élettel való kapcsolatát jelenti. Messianisztikus meggyőződése, hogy a lengyelség hivatott az így értelmezett művészet létrehozására. A művészet szentségként való értelmezése közelít a romantikus felfogáshoz, népi forrásairól pedig Herder nyomában járva gondolkodott. A népi elemek formálásából létrejött művészet tökéletes megvalósulását látta Chopin zenéjében. „Amit játszottál, hellászi tökélyre/ Vitte egyszerűséged bája,/ Mintha az ókor egyik erénye/ Egy falusi faházba/ Lépve szólna szívében” – olvassuk az 1863. évi orosz pusztítás hírére írt versében (Chopin zongorája – Fortepian Szopena). A Gyász-rapszódia Bem emlékére (Bema pamięci żałobny rapsod) nem egyszerűen a nemzetközi szabadsághős halálára írt elégia. Az időtől független temetési menet víziója szintézise különböző népek szertartásainak, különféle kultúráknak. A zene, tánc és képzőművészet elemeinek egyidejű megjelenítésével a művészeti ágak együttlétezésének romantikus elvét érvényesíti.

Amerikai élményanyagából született költői levele (John Brown polgárhoz – Do obywatela Johna Brown) az egyenlőségéről vallott véleményének kifejtése. Sokoldalúságának bizonyítékai elbeszélései a veszélyeztetett modern technikáról, a tőle idegen, mindent a pénz hatalmával mérő világról és erkölcsi hanyatlásáról. Az oroszlánok elé (Ad leones) szegény szobrásza a vadállatok elé vetett keresztényeket ábrázoló alkotását egy amerikai milliomos kérésére a kapitalizálódást ábrázoló szoborrá alakítja át.

Vade mecum (= Gyere velem) c. versciklusa korszakos jelentőségű lehetett volna, ám csak a XX. században jelent meg. A lengyel költészet megújításának programját illetően olyan fontos, mint A romlás virágai c. Baudelaire-kötet. Norwid a szavakkal takarékoskodó, az elhallgatással is élő, pontosan kifejező irodalmat akart, amely nem egyetlen nemzeti problematika megszólaltatója és nem utánzó. Egy verse így zárul: „Nem kard, nem pajzs védi meg a/ Nyelvet,/ Hanem a remekmű!” Versei hol szociális érzékenységét tanúsítják, hol a viszonzatlan szerelembe való belenyugvást fejezik ki. Változatos témájúak drámai művei is. A romantikától eltávolodva elvetette mind a melodrámát, mind a valóságmásoló realizmust.       

  

 

VI. A POZITIVIZMUS IRODALMA

(1864-TŐL A XIX. SZ. VÉGÉIG)

 

1. A POZITIVISTÁK ÉS AZ IRODALOM

 

A januári felkelés bukása és az 1890 közötti korszak irodalmában a realizmus melletti második irányzatként a naturalizmust emlegetik. Egy ideig életképes maradt a romantika. Megfigyelhetők a franciáknál parnasszizmusnak nevezett újklasszicizmus jegyei. A korszak végének kijelölését nehezíti, hogy kiemelkedő írói a XX. sz. első évtizedében is dinamikusan alkottak, ugyanakkor már az 1890-es években új írónemzedék jelentkezett.

Az 1840-es években született fiatalok programját meghatározta, hogy úgy gondolták, 1864 után nincs értelme újabb fegyveres függetlenségi harcot tervezni, hanem az országot kell építeni, fejleszteni. Elsősorban a publicisztikában a szerves munka (praca organiczna), azaz a nemzet gazdagságát növelő, belső szervezetét és a művelődés színvonalát javító, törvényes tevékenység jelszavát hangoztatták. Ugyancsak alapvető fontosságú feladat volt számukra a munka az alapoktól (praca u podstaw): a falusi nép képzettségének és műveltségének fejlesztése, öntudatának erősítése.

Nem felelt meg elképzeléseiknek a romantikus irodalom magányos, önmagát vizsgáló és saját szenvedésein töprengő hőse, sem a tömegek számára érthetetlen, tőlük elzárt költészet. E nézeteik kifejtését nehezítette, hogy a romantikáról, illetve az emigrációs irodalomról főleg Orosz-Lengyelországban tilos volt írni. Másrészt az utóbbi irodalom a külföld számára az állam nélküli nemzet politikai reprezentánsa maradt, otthon pedig a nemzeti bölcsesség kincstára, amelyet nem illett támadni. A pozitivisták az írót már nem tartották beavatott és különleges előjogokat élvező személyiségnek, csak a társadalom munkásának. Sokoldalú műveltséget vártak el tőle, a tudományokban való tájékozottságot és a társadalom ismeretét. Az új hős számukra a munka embere lett. Az irodalmat a tömegeknek szánták, tehát könnyen olvashatónak és érdekesnek kellett lennie. Az írónak kötelessége a legközelebbi valóságot ábrázolnia és az olvasókat élni tanítania. A regényt tartották a leghasznosabb és leghatásosabb műfajnak. Igyekeztek korlátozni a fantázia, a kevéssé fontosnak ítélt költészetben pedig az érzelmek szerepét. A regény művészi funkciója a társadalmihoz képest mellékes követelménnyé vált. Kerülték a történelmi tematikát, csak később, a büszkeségre feljogosító múlt nevelő hatására gondolva, fogalmazott így egyikük: „A nemzeteknek nemcsak szemük van, hanem emlékezetük is.”

Publicistaként az „öregek” elleni harc elindítója, a pozitivista irodalmi program fő kidolgozója Aleksander Świętochowski volt. Duchy (Szellemek) c. drámája a századfordulón keletkezett. Úgy vélte, az emberiséget az elmaradott többséggel szembeszálló, majd elpusztuló nemes lelkű egyének viszik előbbre. A művet Az ember tragédiája, Madách drámája inspirálhatta. (A XIX. sz. magyar irodalmában alig találunk a lengyel pozitivizmusra jellemző nézeteket. Jókai idős korában ismerte fel a függetlenségi hagyományok átértékelésének szükségességét és a kapitalizálódás jelentőségét. A 40-es években született nemzedéket, Csikyt, Arany Lászlót, Mikszáthot, más kérdések foglalkoztatták.)          

 

2. BOLESŁAW PRUS (1847–1912), KORÁNAK KRITIKUSA

 

A későbbi nagy realista társadalombírálót árvagyerekként rokonai járatták gimnáziumba. 1863-ban a felkelőkhöz csatlakozott, amiért börtönbe zárták. A varsói egyetem fizikai-matematikai karán, majd mezőgazdasági-erdészeti intézetben tanult. Az 1870-es évektől sokféle témáról számos újságban írt, heti krónikái igen népszerűek voltak. Megtanulta a könnyed témaválasztást, a szórakoztatva tanítást, hol komoly, hol mulattató következtetések levonását, ami alig később elkezdett szépirodalmi munkásságának kitűnő iskolája volt.

Első sikeres regénye (Anielka) a gazdasági átalakulás hatására pusztuló hagyományos földbirtokosi világot mutatta be egy kislány személyes tragédiájának segítségével, ami által előtérbe kerültek az erkölcsi problémák. Több novellájában szintén gyerek a főhős  A Katarynka  (A kíntorna) varsói szegények kiszolgáltatottságáról szól. Eredeti ötlettel a zenét állítja a cselekmény középpontjába. Az Antek tárgya a falusi környezetbe nem illő, azon túlnövő tehetséges parasztfiú elzüllése. Az író finom érzékkel feszegeti a felelősség kérdését. Publicistaként megtanulta a tapasztalati anyag szerkesztését, az emberi viselkedés fő összetevőinek kiemelését, a tárgyilagos közlést, kimunkálta tömör, pontos, a költői és szónoki fogásoktól mentes stílusát. Ezzel a naturalizmus lengyel elméletéhez közeledett, amely megkövetelte a szinte tudományos alaposságú anyaggyűjtést. Az irodalmat és általában a művészetet a társadalmi és gazdasági élet termékének tekintette, amely a társadalom állapotával szoros összefüggésben áll.

Placówka (Őrhely) c. regénye kínzó kérdést tesz fel: hogyan menthető meg a lengyel termőföld az országba özönlő, az orosz kormányzat által is ösztönzött német telepesektől. Két szembeállított nemzedék tagjai közül a jobbágyságban felnőtt Ślimak (=csiga) képtelen a megszokottól eltérő módon gazdálkodni. Számára természetes a gyűlölt földbirtokos hatalma. Fia hiszi, hogy ez a helyzet megváltoztatható. A mű értéke, hogy – a lengyel literatúrában először – a paraszt nem a művelt rétegek gondoskodásának tárgyaként, hanem valós társadalmi erőként jelenik meg, sőt szembeszáll a létét veszélyeztető ellenséggel. Prus tanult Zolától. Erre vall a természeti környezet emberre gyakorolt hatásának leírása, a paraszti pszichikum egyszerűsítése, az élettani, sőt patologikus elemek előtérbe helyezése. A befejezés logikátlan, motiválatlan: az apának sikerül megvédenie földjét. Viszont ez a megoldás teszi lengyellé a regényt: a sötét, magára hagyott paraszt kerül ki győztesen a művelt németek szervezett csoportja elleni küzdelemből. Itt a naturalisták pesszimizmusa hiányzik.

A bábu (Lalka, 1889) meglepetést okozott szerkezeti „rendezetlenségével”, az érzelmi tónusok, epizódok és kitérők változatosságával és fontosságával, a főhős sorsának nyitva hagyásával. A lengyel irodalom legszélesebb társadalmi panorámáinak egyike egyben lélektani regény. Az 1870-es évek végén játszódó cselekményének egyik szála a nemesi származású, 1863–64-ben a függetlenségért harcoló kereskedőnek, Stanisław Wokulskinak egy vagyonát vesztő arisztokrata lány, Izabela Łęcka iránt érzett boldogtalan szerelme. Wokulski a viszonzás reményében szerez óriási vagyont, megmenti a rangos családot a tönkremenéstől. Eljegyzik egymást, de mert kiderül, hogy a nő nem szereti, öngyilkos akar lenni, végül eltűnik. A másik szál idős kereskedősegéd, a függetlenségi eszményeit őrző Ignacy Rzecki naplója. Az 1848–49-es magyar szabadságküzdelem egykori katonájának emlékeiből a lengyel irodalom első árnyalt magyarságképe rajzolódik ki. A harc nagy bravúrnak tűnik, tele emelkedett pillanatokkal: „Úgy ünnepeltek minket, mintha legalábbis szentek lettünk volna. Annyi volt a bor – igaz, nem valami príma –, hogy fürödni lehetett volna benne, s a disznóhústól és a paprikától már úgy megcsömörlöttünk, hogy a szájunkba se vettük volna a megutált ételt – ha lett volna más. Micsoda muzsika és micsoda lányok!”. A férfi főszereplők személyisége a romantikus korban alakult ki, de jelenük reprezentánsai, ami újdonság.

Realista sajátosság a társadalom szociológiai részletességű és bíráló ábrázolása. Az arisztokrácia önző és erkölcsi szempontból labilis. A polgárság nagy része még tehetetlen. A két keze munkájából élő nép pusztul. Az antiszemitizmus miatt nem integrálódnak a zsidók.  A mű anakronisztikus társadalmat mutat, amely nem segíti a fiatal erők kibontakozását. Vezető rétegei tétlenek, a fejlődést hátráltatja a nemzet rabsága is. Prus következő regénye (Emancypantki – Egyenjogúsítók) szerzőjének az oktatás-nevelés iránti érdeklődését tükrözte. A nők egyenjogúságát fontosnak tartotta, de mozgalmuk túlzásaiért nem lelkesedett.

Az új irodalomtörténeti korszakba érve A fáraó (Faraon, 1896) c. történelmi vagy inkább történetfilozófiai regényével okozott meglepetést és aratott nemzetközi sikert. Az előbbi két alkotásához hasonlóan ennek is régóta van – Jerzy Kawalerowicznak köszönhetően – filmváltozata. A cenzúrához szokott olvasók kulcsregényt igyekeztek látni benne, és orosz politikai vezetők megmintázását feltételezték. Inkább úgy értelmezhetjük, mint az emberi társadalom és az egyének sorsát megszabó törvényszerűségek metaforáját. Az író számára az állam szervezete, gazdasági és szellemi élete természeti feltételek függvénye. Ezeket az ész megmagyarázza, tehát felesleges metafizikai okokat, isteni akaratot vagy általános eszmét feltételezni. A cselekmény a hatalomért vívott harc. A mintegy véletlenül trónra került III. Ramzesz lassan érti meg, hogy csak a hatalom látszatát örökölte, és a valóságosért meg kell küzdenie a káplánokkal. A harc eredményeként a néptömegek jobban élhetnének, országa gazdag lehetne. Katonai ereje személyes hibái miatt is kevésnek bizonyul, ezért a tudás birtokában lévő ellenfelei legyőzik. Bukása szükségszerű, ám mert humánus, előrevivő eszmék szószólója, megtestesítője, történelmi távlatokban nézve a győzelem övé lesz.  

                 

3. A NOBEL-DÍJAS HENRYK SIENKIEWICZ (1846–1916)

 

 Földünk legnépszerűbb alkotói közé tartozik, mert prózája könnyen olvasható, érdekfeszítő. Honfitársai sokra értékelik hazafias műveit és azok máig normát adó nyelvét.

            Az elszegényedett nemesi család sarja Varsóban járt iskolába és az eloroszosított egyetemre. Az 1870-es évek elején, a pozitivizmus híveként a szépirodalommal és az újságírással egyaránt próbálkozott. Megismerte az Egyesült Államokat, majd Európa nagy részét, végül Kelet-Afrikát is. Szorgos írói munkája mellett maradt ideje emberbaráti tevékenységre, valamint az oroszosítás és németesítés elleni politikai tiltakozásra.

            Pályája elején rajzolt szatirikus képet a földbirtokosokról, gyárat építő és lengyel munkásokat foglalkoztató mérnököt téve meg példának. Megmutatta az orosz fennhatóság alatt élő, már „szabad”, de továbbra is sötétségben hagyott parasztot. A leglényegesebb problémákat feltáró novellái lélektani remeklések. A világítótorony őre (Latarnik) egy volt szabadságharcos emigráns honvágyának fájóan szép kifejeződése. A Muzsikás Jankó (Janko Muzykant) témája a nevelés és a falusi tehetségek elkallódása.

A 80-as években meglepetésre történelmi regénytrilógiát (Tűzzel-vassalOgniem i mieczem, Özönvíz – Potop, A kislovag – Pan Wołodyjowski) írt a XVII. sz. közepén lezajlott  nemes- és lengyelellenes kozáklázadásról, Lengyelország svédek általi megszállásáról és elűzésükről, ami az azóta legendás częstochowai kolostornál sikerült, valamint a török-tatár seregek elleni csatározásokról. Rangos történelmi és hétköznapi fiktív szereplők egyaránt tevékenyen részt vesznek az eseményekben. A művészi egészet alkotó kötetek meséjében van azonos séma: a hős lengyel katonák és nemes lányok szerelmének beteljesülését idegen vagy árulóvá lett rivális és politikai ellenfél akadályozza, de sok nehézség után egybekelhetnek. Sienkiewicznek Walter Scott kölcsönzött mintát, bár maga sem volt híján új ötleteknek. Abban a romantikus hagyományt követte, hogy – az „ukrán iskola” íróihoz és Słowackihoz hasonlóan – a csodásnak, az emberi szabadság földjének láttatta a mai ukrajnai területeket. Akárcsak az ógörög eposzokban, számos alakja szinte emberfeletti tetteket visz véghez. Az író sokoldalúságának bizonyítéka, hogy hol patetikusan szól az önfeláldozó halálról, hol a humor eszközeivel formál figurákat. A pozitivista poétika szószólói nem sokra becsülték a kalandos cselekményt, és történelemhamisítást, a nemesi múlt idealizálását vetettek az író szemére. Az olvasók megkedvelték a távoli múlt színes panorámáját, mert az államiságától megfosztott nemzetnek „a szívek erősítésére” hivatott művet adott. A tanító és példaadó szándék nem is állt ellentétben a korszak alkotóinak fő céljaival. A trilógia népszerűségét lengyel megfilmesítéseken és kéttucatnyi nyelvre történt lefordításán kívül külföldi színházi adaptációk és főleg filmek tanúsítják.      

Sienkiewicz figyelt a jelenre. Az egyetlen lélektani regényében (Bez dogmatuDogma nélkül) felvetett probléma a XIX. sz. végi eszmei és kulturális válság. Ezt egy arisztokrata család, apa és fia sorsának példájával mutatja meg. Az utóbbi túlfinomult, életunt ember hiába tehetséges, mert életét terméketlen önvizsgálat tölti ki. „Világpolgár”, tele korszakalkotó tervekkel, de tétlen, közönyéből még a szerelem sem tudja kizökkenteni. A mű „a kor betegségének” elemzése, naplóíró főhőse az első találó lengyel dekadens-portré. Egy másik regényében (A Polaniecki család – Rodzina Połanieckich) is találkozunk dekadens figurával, de hőse az új gazdasági-társadalmi viszonyok képviselője, aki megtalálja helyét és feladatait az életben. Vállalkozó szellemű nemes, vagyont szerez, de a polgári tevékenységet csak a gazdagodás eszközének tekinti. Megnősül, majd falusi nyugalomban gazdálkodik.

A gondos előtanulmányok nyomán született Quo vadis (1896) közel félszáz nyelven olvasható. Egy pusztulásra ítélt régi és egy, nehéz küzdelmek után győzedelmeskedő új világot szembesít. A Néró keresztényüldöző harcáról szóló regény úgy marad meg emlékezetünkben, mint az antik Róma és kultúrája érzékletes képe.  Inkább Petroniusé, mint Szent Péteré és Pálé. A hitükért a halált vállaló keresztények halványabb alakok, mint a pogány világ egyes képviselői. Az új vallás térhódításának ábrázolása kevésbé meggyőző, mint a művelt arisztokratáké. A mű minden nemzethez szól, de a még nem létező lengyelekre is tesz utalásokat: Vinicius szláv földről való szerelmese, Ligia hatására lesz kereszténnyé, a lány szolgája, Ursus hatalmas germániai bölényt győz le. A regény külföldi és lengyel zeneszerzőket és filmrendezőket ihletett meg, magyarul két tucatszor megjelent. (Nélküle aligha jött volna létre Kosztolányi Néró, a véres költő c. alkotása.)

A Kereszteslovagok (Krzyżacy, 1900) sikerét szintén nem szerzője történelemfelfogása és gondolatgazdagsága, hanem fantáziájának szabad szárnyalása magyarázza. A trilógiához hasonlóan a nemzetet buzdító, példaadó szándékkal írta. Úgy találta, fel kell emelnie szavát a Német-Lengyelországban erősödő germanizálás ellen. A neoromantikus regény-panoráma arról az élethalál-harcról szól, amelyet a lengyelek, litvánok és keleti szlávok a XV. sz. első évtizedében vívtak az, úgymond, a pogányságot felszámoló, ádázul terjeszkedő német lovagrend ellen. A történelmi személyeknél fontosabbak a képzelet teremtette hétköznapi, de rettenthetetlen hőssé váló alakok (Jurand, Zbyszko). Valószínűtlenek, ám mert az önvédő harc fő megtestesítői, a bennük összesűrített jellemvonásokat az olvasó elfogadja. Ehhez természetesen kell az érdekes cselekménybonyolítás és szerelmi szál, a rokonszenves nőfigurák (Jagienka, Danusia). Ebből a műből is készült film.

Sienkiewicz a XX. sz. elején kapta a legtöbb hivatalos elismerést, amikor már csak Afrikában játszódó, a fiatalabbaknak szánt regényét (Sivatagon és vadonban – W pustyni i w puszczy) írta. Filmváltozatát ennek is láthatjuk.

 

4. REALISTÁK ÉS NATURALISTÁK NAGY ÍRÓK ÁRNYÉKÁBAN

           

A realista Eliza Orzeszkowa (1841–1910) a pozitivista ideológia buzgó híve, másrészt – amennyire a cenzúra engedte – igyekezett életben tartani a függetlenségi hagyományokat.

            A mai Belarusz és Litvánia területén, többnyire falun vagy nem nagyvárosban élő írónő autodidaktaként tett szert óriási ismeretanyagra. Hamar önállóságra kényszerülve munkásságából élt. Gyakori témája volt a lengyel földbirtokosokat sújtó gazdasági válság, az 1863–64-ben meghalt vagy száműzött férfiak elvesztése, a nők új helyzete és – önéletrajzi jelleggel – a vidéki nemesi házasságok kérdése. Első érett, már nem közvetlen módon moralizáló regényében (Marta) a címszereplő elszegényedett és munkavállalásra kényszerülő asszonyt valószínűtlenül sok csapás éri. Szavai vádiratnak is beillenek: „Az emberi szokások s törvények értelmében az asszony nem ember. Az asszony… dolog. Az asszony virág, az asszony zéró. Férfi nélkül nincs számára sem boldogság, sem kenyér.” A pozitivisták másik fontos célja, a zsidók mint állampolgárok egyenjogúsítása is témája volt (Meir Ezofowicz).

            Legjobb regénye, a megfilmesített A folyó partján (Nad Niemnem, 1887), az országszéli nemesi társadalom körképe. Az eposzi szélességű műben – a Pan Tadeusz hatására – a januári felkelésben még együtt harcoló, gazdag Korczyńskiak és a paraszti sorba lecsúszott Bohatyrowiczok régi ellentétét ismerjük meg. Ezt igyekszik megszüntetni az előbbi család fiatal tagja. A megbékélés jele egy házasság. A szerző felvonultatja más rétegek képviselőit: kozmopolita, külföldön élő arisztokratákat és „felesleges embert”, dekadenst is.

A Cham (Buta paraszt) c. regény hőse nem érdemli meg a lekicsinylő és gúnyos elnevezést, mert általános emberi, erkölcsi értékeit tekintve felette áll a nemeseknek és polgároknak. A természettel szimbiózisban élő szorgos, igazságos belarusz férfi megpróbálkozik egy polgári családból való züllött nő átnevelésével. Ez utóbbi feleségként is lenézi „egyszerű”, írástudatlan férjét, aki őt még fattyú-gyerekével együtt is visszafogadja. A két távoli világ összebékíthetetlennek bizonyul.

            Orzeszkowa nem találta helyét a századfordulón, az új irodalmi korszakban, bár a dekadensek szerepeltetésével és a modernizmus jegyeinek megmutatásával megpróbálkozott. Novellaciklusában (Gloria victis) saját emlékei alapján idézte fel az 1863–64-es felkelést.

            A naturalizmus nem vált erős irányzattá. A hozzá közeledő lengyel írók Flaubert munkásságáért lelkesedtek. Ő úgy formálta meg alakjait, hogy alaposan megfigyelte az emberek szenvedélyeit, temperamentumát, anélkül, hogy ezek kedvező vagy kedvezőtlen társadalmi hatását hangsúlyozta volna, valamint mert, már-már tárgyilagos tanulmány igényével, „az élet tükrét” igyekezett létrehozni.

            Az irányzat fő népszerűsítője Antoni Sygietyński volt. Regényeit szinte riporteri technikával írta, a taszító valóság megörökítésére törekedve. Egyikükben (Na skałach Calvados – Calvados szikláin) egy francia halász meggyilkolja feleségét és annak párizsi, értelmiségi szeretőjét. A másikban (Wysadzony z siodła – Kiütve a nyeregből) a januári felkelés miatt elszenvedett, több éves száműzetéséből visszatérő volt földbirtokos az új viszonyok közé kerülve deklasszálódik, erkölcsileg lecsúszik.

            Adolf Dygasiński (1839–1902) változatos életének köszönhetően sokféle tapasztalatot szerzett. A pozitivizmus, illetve a tudomány hívének prózájából – Darwin nyomán – kiolvasható, hogy a létért folytatott harcot az élet döntő tényezőjének tekintette. Koncepcióját állatok, ritkábban emberek sorsának bemutatásával fejtette ki. Úgy vélte, az élet alapvető meghatározói az ösztönök, főleg az éhségé és a nemiségé. Alkotásait Zola is inspirálta. Sikeresebbek állatokat szerepeltető prózai művei, amelyek tudományos ismereteken alapuló megfigyeléseiből születtek és az élőlények, valamint a lengyel tájak iránti szeretetét fejezik ki. Legértékesebb regénye a Zając (A nyúl). Antropomorfizmusa nem zavaró, mert az állatokkal együtt élő emberekről is szól. Halála előtt megjelent naturalisztikus prózai költeményén már érződik a modernizmus hatása. Kísérlet egy keresztény és pogány elemeket vegyítő mitológia megteremtésére, a természet megfékezhetetlen dinamizmusának, életerejének apoteózisa.

            Artur Gruszecki W tysiąc lat (Ezer év) c. regénye a szlovákokat sújtó ezeréves magyar elnyomásról szól. Kivételes eset, hogy egy lengyel író kizárólag sötét színeket használ a magyarság ábrázolásához. Más, rangosabb naturalisták (Gabriela Zapolska, Wacław Sieroszewski) már a következő irodalmi korszak képviselői.     

 

5. A KORSZAK KOMÉDIÁJA

 

1864 után komoly hangú drámák, tragédiák is születtek – mint a rég elfelejtett Adam Bełcikowski Hunyadi Jánosról és Várnai Ulászlóról, valamint Hunyadi Lászlóról szóló romantikus művei vagy Norwid újító alkotásai –, de sokkal jellemzőbb műfaj volt a vígjáték. Mivel az irodalom a pozitivizmus ideológiájának terjesztését szolgálta, a komédiaszerzők elvben sok eséllyel számíthattak sikerre. Nevetségessé tehették, illetve oktathatták, nevelhették a társadalmat. Hogy nem így történt, a nagy tehetségek hiányának tulajdonítható.

Ekkor alkotott a már szóba hozott Jan Aleksander Fredro, de komolyabb ambíciókkal rendelkezett a több műfajban is próbálkozó Józef Bliziński. Élményanyagának jó részét az adta, hogy anyja arisztokrata családból származott, apja pedig tönkrement nagybirtokos volt. Mivel sokáig falun élt, majd a januári felkelésben való részvétele miatt börtönben ült, a pozitivisták eszméi idegenek voltak számára. (Idősebb is volt, mint ők.) A nemesi udvarokat és hagyományokat féltette a kapitalizálódástól, a felkapaszkodott újgazdagoktól. Egyik vígjátékában elfogadhatatlannak tartja, hogy az emberek értékmérője a pénzhez, vagyonhoz való viszonyuk, de címszereplője becsületes. A Rozbitki (A tönkrementek) konfliktusa abból következik, hogy egy csődbe jutott mágnáscsalád gyermekeinek előnyös, de rangon aluli házassága révén szeretne kiszabadulni a szegénységből. Az író elítéli a gróf és lánya cinizmusát és sznobizmusát, ám helyesli az ifjú arisztokrata és az újgazdag lány házasságát.   

Michał Bałucki többet értett meg kora társadalmi-gazdasági viszonyaiból. Bár ő is a felkelés miatt ült börtönben, a pozitivistákhoz közeledett. Regényeinek és vígjátékainak hőseivé a szerves munka híveit tette. Néha tanító szándékú komédiái találó jellemrajzokat kínálnak csaknem minden társadalmi csoportról. Fő céljának a szórakoztatást tekintette. Vígjátékaiban (pl. Polowanie na męża – Férjvadászat) úgy mutat meg galíciai kispolgárokat, gyakran hivatalnokokat, hogy csak apró emberi gyarlóságaikat vesszük észre, amelyeken elnézően mosolygunk. A helyzetkomikumra épít és remek karikatúrákat rajzol abban a komédiájában (Dom otwarty – Nyitott ház), amelyben az okoz bonyodalmakat, hogy egy sznob polgárfamília, karakterétől idegen életstílust utánozva, nagy bált rendez.

 

6. A KÖLTŐIETLEN IDŐK KÖLTÉSZETE

 

A pozitivizmus hívei alábecsülték a költészet jelentőségét, mondván: nem alkalmas a valóság hű ábrázolására, az emberek tanítására-nevelésére. A költők kénytelenek voltak alkalmazkodni a korszak racionalizmusához, pedig a romantikus hagyományok éltek képzeletükben. Csak a filozófiai nézeteket kifejtő és a tudományos kérdéseket felvető verseknek, valamint a verses zsánerképeknek és elbeszéléseknek maradt becsületük, vagyis a költészetet elsősorban a rímelő sorok különböztették meg a prózától.

Adam Asnyk (1838–1897) a romantikusoktól tanult, de a pozitivisták szellemi vezére is lehetett volna. A korszak alkotóira jellemzően természettudományokat tanult, majd nyugaton filozófiai tanulmányokat folytatott. Aktív szerepet vállalt a januári felkelés irányításában. Ennek bukása után költőként leszámolt a harcot ösztönző romantikus költészettel, de annak kifejezéskészlete, a hatására születő víziók sokáig megmaradtak műveiben. Sokat töprengett azon, milyen szerepet juttat „a kereskedők kora”, a józan számítás a poétáknak. A fiatalokhoz (Do młodych) c. programversének tanúsága szerint az új eszméket elfogadta, de a nemzeti hagyományok tiszteletben tartására hívott fel: „Minden kor a maga céljára néz fel,/ s elfeledi a tegnap álmait…/ Homlokotokon tudás fénye égjen,/ építsetek korotok nagy művében,/ mely jövőt alakít!/ A múlt oltárát ne bántsátok mégse,/ bár, mit építtek, tökéletesebb:/ rajta a szent tűz hadd lobogjon égve,/ s mint tisztelgő őrség, örökre védje/ az emberszeretet.” Bírálta azokat, akik a tegnaphoz makacsul ragaszkodva nem értették meg a politikai, társadalmi, művészeti előrehaladás jelszavait. Na Nowy Rok (Az Új Évre) c. költeményében a jókívánságok jelentése szimbolikus: a jövő fontosságát hangsúlyozzák.

Asnyk mégis szkeptikus maradt, minden eszményt viszonylagosnak, ideiglenesnek tartott, ami magány- és idegenségérzetet eredményezett. Iróniával gondolt a szerelemre is, amit mindig elválás, csalódás követ (Między nami nic nie było – Nem volt köztünk semmi sem). A filozofikus gondolatok túlsúlyba kerültek a Tátrát leíró ciklusában, és ugyanez áll szonettciklusára (Nad głębiami – A mélységek fölött). Filozófiai rendszere szerint az ember szerves része a természetnek, az evolúció eredménye a társadalmi haladás. A világ atomokból összetevődő anyagi és örök erőnek vagy teremtő gondolatnak nevezett szellemi szférából áll, tehát az érzékekkel megtapasztalható és az értelem segítségével részben megismerhető világon kívül van másik létezés is. Az evolúció a szellem menete az egyre tökéletesebb formák felé, de e folyamat – mint Słowackinál – szenvedések révén megy végbe.  

Maria Konopnicka (1842–1910) költőként, novellistaként, mesekönyvek szerzőjeként ismert. Mint barátnője, Orzeszkowa, tudását jórészt autodidaktaként szerezte, és ugyanúgy saját munkásságából élt. Demokratikus meggyőződése az új nézetek hívévé tette. Jól ismerte a felszabadított, de föld nélkül maradt parasztságot, ezért annak nehéz, sőt kilátástalan sorsa lett költészetének leggyakoribb témája (Szabad cseléd – Wolny najmita). Verseinek formája egyszerű, tömör, gyakori a népi stilizálás (pl. a Na fujarce – Furulyán ciklusban a CsillagokŚwiecą gwiazdy, świecą). Ma azok a lírai darabjai tarthatnak számot a kifinomult ízlésű irodalomkedvelők érdeklődésére, amelyek a századfordulón, a modernizmus időszakában keletkeztek. Intellektuális tartalmuk erősebb, felfedezhetők bennük a parnasszizmus és a szimbolizmus sajátosságai. Kifejezik mind a németesítéssel szembeni ellenállását (Eskü – Rota), mind legszemélyesebb érzéseit. Eposzt is írt a brazíliai lengyel emigránsokról.

Az 1880–90-es években keletkezett, kitűnően megszerkesztett novelláiban – más pozitivistákhoz hasonlóan – gyakoriak a gyermekhősök és narrátorok. Nagyvárosi szegények sorsát (A mi lovacskánk – Nasza szkapa) és a zsidóüldözést (Mendel Gdański) egyaránt erős kritikával ábrázolta. A gyakran dicsért nyugati polgári demokrácia hibáit, az emberség hiányát is témájául választotta (A község irgalma – Miłosierdzie gminy).   

 


 

 

A századforduló (1890–1918) irodalma

 

Korszakhatárok, irodalmi–kulturális központok

 

A századforduló a lengyel irodalomban is meghozta a megújulást. A korszak lengyel elnevezése az Ifjú Németország, Ifjú Skandinávia analógiájára Ifjú Lengyelország, azaz Młoda Polska. Használjuk még a neoromantika (Neoromatyzm), illetve modernizmus (Modernizm ) terminusokat is. A korszakot nyitó dátum egyben a pozitivizmus lezárását is jelenti, bár sokkal inkább egyezményes, mint a romantika és pozitivizmus váltásakor. A pozitivizmus ugyanis egyelőre nem zárul le véglegesen, eszméi nemcsak tovább élnek, de olyan jelentős művekkel gazdagítják az irodalmat, mint Bolesław Prus Faraon (1890, Fáraó), vagy Emancypantki (Emancipáltak) c. regénye. Ugyanígy emlegethetnénk Henryk Sienkiewiczet, aki 1916-ban bekövetkezett haláláig még számos pozitivista társadalmi és történelmi regényt alkotott, amelyek közt legalább a Bez dogmatu (1890, Dogma nélkül), a Rodzina Połanieckich (1894, A Polaniecki család), vagy a Krzyżacy (1900, A keresztes lovagok) c. művek születésére illik emlékeznünk.

Az 1890-es év ugyanakkor nem kapcsolódik semmilyen jelentős történelmi eseményhez, továbbá nem lát napvilágot semmi olyan korszakalkotó mű, amely egyértelműen kijelölné a modernizmushoz vezető utat, illetve a korszak kezdetét. A pozitivista hagyományoktól elforduló, „új” irodalom kezdeteit jelentő „Życie” című folyóiratot Zenon Przesmycki (Miriam) már 1987-ben megalapította, Kazimierz Przerwa-Tetmayer pedig csak 1894-ben jelentette meg költeményeinek második kötetét, amely egyértelműen kifejezésre juttatta a századvég dekadens életérzését. Az egyezményes dátum azonban mindenképpen azt mutatja, hogy 1890-től az új nemzedék filozófiai és művészi deklarációival egyre markánsabban hallatta hangját, illetve a nyugati áramlatok és izmusok befogadásával a képzőművészetben, zenében és irodalomban korábban nem tapasztalt változás és gyarapodás következett be. Az új irodalmi élet központja Galícia, azaz Krakkó és Lemberg lett, amelyek a politikai térképen még nem létező ország egyéb területeihez képest lényegesen több szabadságot és függetlenebb szellemiséget biztosítottak az alkotók számára. Stanisław Przybyszewski (1868–1927) hamarosan a krakkói bohémvilág vezető egyéniségévé vált, illetve ott létesültek az első igazán jelentős irodalmi kávéházak és kabarék, többek közt a „Zielony Balonik” („Zöld Léggömb”). Szintén Krakkó adott otthont azoknak a folyóiratoknak, amelyek irodalmi-művészi programot adva álltak ki a tiszta művészetért, illetve a lengyel kultúra európai felzárkóztatásáért. Krakkó – amelyhez később Zakopane is csatlakozott – nem akadályozta meg azonban Varsót abban, hogy szintén egyre élénkebben kapcsolódjon be a modernizmus vérkeringésébe, mintegy felzárkózva ahhoz az urbanizációs folyamathoz, amely során az irodalmi központok egyre inkább a jelentősebb európai városokba tömörültek.

Az Ifjú Lengyelország korszakát záró dátum már sokkal egyértelműbb. Hatalmas jelentőségű politikai eseményhez, Lengyelország függetlenségének visszaszerzéséhez (1918) kötődik. Az első világháború befejeződése, valamint az önálló államiság visszaszerzése gyökeresen megváltoztatta a kultúra művelésének összes feltételét. Újra kellett gondolni az irodalom feladatát. Az egész XIX. században a fő kérdés a nemzeti függetlenség kivívásának ügye volt, amit az 1830-as novemberi, illetve 1863/64-es januári elbukott felkelések okozta áldozatok és megrázkódtatások még súlyosabbá tettek. A kérdést teljesen másképp közelítették meg a romantikusok, másképp a pozitivisták, s ismét másképp a századforduló alkotói. Az államiság visszaszerzése újra feltette ugyanazt kérdést, azaz elvette az értelmét mindannak, amit a XIX. század alkotói gondoltak az irodalom és általában a művészetek társadalmi feladatairól. Az Ifjú Lengyelország alkotói jelentették a felosztások utáni korszak utolsó irodalmi nemzedékét, s természetszerűen váltak a Második Köztársaság (Druga Rzeczpospolita) első nemzedékévé.

Bár Varsó korábban a pozitivizmus fellegvárának számított, elsőként a Miriam által Varsóban szerkesztett „Życie” c. lap (bár később Krakkóban is jelent meg hasonló című folyóirat) vált az új művészi törekvések kifejezőjévé. Varsó legkarakteresebben modernista lapja, az alkotó individuum, és a „tiszta” művészet kultuszát hirdető, Miriam által 1901–1907 között szerkesztett „Chimera” programszerűen elzárkózott az aktuálpolitikától és a társadalmi kérdések pozitivista megközelítésétől. Varsóban ugyanakkor gyengébben jelentkeztek a modernizmus kultúrájának olyan jelenségei, mint az új színház, az irodalmi kabaré és irodalmi kávéház. A kiváló színészeket foglalkoztató Teatr Rozmaitości a hagyományos színjátszást képviselve nehezen engedte színpadra az európai és lengyel modernizmus jelentős szerzői által írott darabokat. Bár az új irodalomnak általában nem kedvezett az orosz megszállási terület nyomasztó politikai légköre, Varsó szerepe jelentősen megnőtt az 1905-ös forradalom után, amikor – ahogy a lengyelek szokták mondani – „az Ifjú Lengyelország egy éjszaka alatt megőszült”. A XX. század első évtizedének derekán a korszak eszmeiségében és művészetek szerepéről alkotott elképzelésekben a korszak utolsó évtizedében megtörtént egy bizonyos visszarendeződés, és az irodalom ismét a nemzet elkötelezett szolgálatába szegődve újra a társadalmi haladás, illetve nemzeti függetlenség ügyét kezdte képviselni.

Lemberg szintén megtalálta helyét a Młoda Polska korszakának művészetében. Ott ugyan nem jelentek meg a krakkóihoz vagy varsóihoz hasonlítható jelentős kulturális folyóiratok, viszont annál aktívabb volt az új irodalmat képviselő alkotók közössége. A lembergi irodalmi élet Jan Kasprowicz, Leopold Staff, Karol Irzykowski, és az 1900-tól szintén Lembergben élő Gabriela Zapolska körül szerveződött. Jelentős kulturális kisugárzása volt a lembergi egyetemnek (az államiság visszaszerzése után Jan Kazimierz Egyetemnek), valamint számos, tudományos tevékenységet folytató Társaságnak, köztük a „Pamiętnik Literacki” c. folyóiratot kiadó Adam Mickiewicz Irodalmi Társaságnak (Towarzystwo Literackie im. Adama Mickiewicza). A lembergi színház pedig az új művészet iránt elkötelezett Tadeusz Pawlikowski igazgatói tevékenysége alatt a Młoda Polska lengyel drámaíróinak darabjait tűzte műsorra. A drámák sikerre vitelében komoly szerep jutott azon jelentős színészeknek, akiket Pawlikowskinak sikerült Krakkóból Lembergbe hívnia. Lemberg szintén rendelkezett irodalmi kávéházzal, és a korszak jelentős költőjének, Maryla Wolskának házában irodalmi szalon is működött.

A századforduló idejében kezdett erősen fejlődni Zakopane, a kultúra nyári fővárosa. Zakopanét, mint kiváló mikroklímával rendelkező üdülőhelyet egy Tytus Chałubiński nevű orvos fedezte fel. A XIX. század végén a turisták nyomában egyre gyakrabban látogattak Zakopanéba a művészvilág képviselői, akik a civilizáció által még meg nem rontott Tátrában kerestek kikapcsolódást és feltöltődést. Zakopane rajongói közé tartozott többek közt Sienkiewicz. Az üdülőhely népszerűsítésében hangsúlyozni kell Stanisław Witkiewicz (a két világháború között Witkacy néven karriert csinált dráma- és regényíró apja) szerepét, aki egész művészetét (egyaránt volt festő, építész és író) a Tátra, illetve Zakopane népszerűsítésének, felvirágoztatásának szentelte. Witkiewicz hozta létre azt a sajátos zakopanei építészeti stílust, amely mai napig meghatározza a város arculatát, és amellyel a Tátra szlovák oldalán már nem találkozunk. A korszak jelentős költői és művészei közül Zakopanéban telepedett le Jan Kasprowicz és maga Witkiewicz, mások, mint Kazimierz Przerwa-Tetmayer unokatestvérével, Tadeusz Boy-Żeleńskivel együtt szenvedélyesen járta a hegyeket. Kasprowicz, Tetmayer és Tadeusz Miciński költészetében különösen gyakran felbukkantak a tátrai motívumok, Zakopane jelentőségét hangsúlyozva Boy-Żeleński pedig tréfásan két fejezetre osztotta a Młoda Polska korszakának művészetét: „sátáni” és „tátrai” korszakra, utalva ezzel a többek közt botrányairól híres Przybyszewski művészi tevékenységének kezdeti szakaszára.

 

A modernizmus megnyilvánulási formái

 

Az 1890–1918 közötti korszak legfontosabb életérzését Artur Schopenhauer (1788–1860) és Friedrich Nietzsche (1844–1900) filozófiájának recepciója, illetve az európai kultúra válságának tudata határozta meg. Az irodalmi és művészi kiáltványokban egyre gyakrabban fogalmazódott meg a dekadencia fogalmával fémjelzett világfelfogás. A lengyel írók és költők egyre határozottabb módon fordultak el a hazafias, nevelő és moralizáló irodalomtól, és szívesen vették át úgy a nyugati irodalmi élet újabb formáit (kabaré, irodalmi kávéház, a művészvilág életvitele), mint az újabb művészi áramlatokat, különös tekintettel az impresszionizmusra és a szimbolizmusra. Schopenhauer életművét ugyan a romantika korszakában alkotta, de hatásának kibontakozása épp az Ifjú Lengyelország alkotóinak jelentkezésekor érte el csúcspontját. Schopenhauer műveiben hangsúlyozta az ember állandó szenvedését és a boldogság elérhetetlen voltát. Ezt az állapotot elkerülendő az embernek le kell mondania vágyairól, s törekednie kell a nirvána állapotának elérésére. Ebben nagy segítséget kap a művészettől, amely az ember lelki támaszává tud válni. Nietzsche filozófiájából az Ifjú Lengyelország képviselői átvették az egyenlőség, altruizmus, igazságosság és szabadság tagadását és a felsőbbrendű ember fogalmának értelmezését. A felsőbbrendű ember a jó és rossz fogalmán felül emelkedve a művészetben találja meg az egyén boldogulásának kulcsát.

A XIX. század nyolcvanas és kilencvenes éveinek határán jelentkező nemzedék támpontok és útmutatók nélkül lépett az irodalomba. A pozitivista korszak racionalizmusa és filozófiai materializmusa nem szolgáltatott elég alapot ahhoz, hogy választ adhassanak az élet legfontosabb kérdéseire: hol van az ember helye a világban? Mi értelme van az emberi életnek? Bár az előző korszak nagyra értékelte a tudomány eredményeit, azok nem voltak képesek kielégíteni a társadalom lelki, metafizikus igényeit. A modernizmus nemzedéke többé-kevésbé azokon az irodalmi és filozófiai műveken nevelkedett, mint a pozitivisták utolsó nemzedéke. Olvasmányaikból nem az élet értelmére találtak választ, hanem a természetnek az emberen elkövetett erőszakoskodásáról szerezhettek ismereteket. Az írók, publicisták és filozófusok egyre inkább érezték koruk európai kultúrájának és világnézetének válságát, amihez hozzájárult a civilizáció fejlődése miatti nyugtalanság érzete.

A fentiekkel kapcsolatban a dekadencia érzete teljesen átitatta a századvég gondolkodását, mindamellett, hogy lengyel talajon – a nemzeti függetlenség hiánya miatt – a passzivitás és cselekvésképtelenség nem tartozott a követendő példák közé. A lengyel modernisták viselkedésükben és kiáltványaikban igyekeztek fellázítani kortársaikat a létező valóság, a polgári erkölcs és szokásjog ellen. A lázadás vagy lázítás egyik legkönnyebben megvalósítható eszközét a polgári erkölcs és általános együttélési szabályok íratlan törvényeinek megszegése jelentette, többek közt a „rendes” polgárok kigúnyolása és megbotránkoztatása. Ezen túlmenően a fiatalok „kötelességüknek” érezték, hogy kritikus módon viszonyuljanak a pozitivisták nemzedéke iránt. A pozitivista filozófiában a megismerési minimalizmust, a metafizikai aspektusok teljes megkerülését bírálták. Szemére vetették az elődöknek, hogy nem néztek szembe az igazi gondokkal, miközben az egyén boldogulása és meggazdagodása nem idézte elő a társadalom jobbá válását. A pozitivista irodalomban bírálták az ideológiának való alárendeltséget, miközben a társadalmi, morális és nevelési feladat teljesítése közben az irodalom elszakadt a nyugati áramlatoktól. Miközben a „fiatalok” erősen túldimenzionálták az „öregek” kritikáját, tulajdonképpen tisztelettel adóztak életművüknek. A fiatalok az egyén, különösképpen az alkotó, átlagon felüli művész egyéniség magasabbrendűségét hirdették a pozitivista közösségi kultusszal szemben. A társadalmi kötelezettségek nélküli szabad alkotás lehetősége mellett szálltak síkra, mintegy szakrális jelleget adva a művészet imádatának. A művész és a művészet szerepének újraértelmezését adta Przybyszewski Confiteor (1899) c. programadó kiáltványa, amely legradikálisabban hirdette, hogy a lélek legteljesebb, legőszintébb megnyitását lehetővé tevő művészet önmagáért létezik, és a művészetet fel kell szabadítani az esztétikán kívül eső feladatok terhétől. Mindemellett – történelmi okok miatt – a lengyel modernizmusban az irodalom két alapvető irányban lépett tovább. Az egyik irányt a Przybyszewki által felvázolt felszabadult művészet jelentette, a másik viszont megmaradt a nemzeti ügy iránti elkötelezettség talaján. A kor legfontosabb művészeti irányzatai az impresszionizmus és a szimbolizmus volt.

 

az Ifjú Lengyelország korszakának költészete

 

A századforduló lengyel költészete elsősorban a francia költészet, azaz Charles Baudelaire (1821–1867), Paul Verlaine (1844–1896), valamint Jean-Arthur Rimbaud (1854–1891) művészetének hatása alatt fejlődött. Az Ifjú Lengyelország első évtizedének legnépszerűbb lengyel költője pedig az élete alkonyán tragikus sorsú Kazimierz Przerwa-Tetmajer (1865–1940) volt. 1891-ben publikálta verseinek első kötetét, amely után már az ifjú dekadensek vezéralakjának számított. Az 1894-ben megjelent második kötet (II seria Poezji) kiteljesítette a korábbi versgyűjteményben közvetített életérzést, és az a meggyőződés alakult ki Tetmajer művészetéről, hogy mindenkinél jobban képes érzékeltetni a kor filozófiai nyugtalanságát, illetve a kor „betegségét”. Különös jelentőséggel bír a Koniec wieku XIX (A XIX. század vége) c. dekadens programvers, amely tulajdonképpen a program teljes hiányának bizonyítéka. A költemény a lírai alany elképzelt belső párbeszéde egy XIX. század végén élő emberrel. Az egymást után elhangzó kérdésekre – Istenkáromlás? Irónia? Megvetés? Kétségbeesés? Küzdelem? Jövő? – adott válaszok mind csak az élet értelmetlen voltát támasztják alá. A költemény befejező részében a lírai alanynak nem marad más választása, mint a szenvedés. Tetmajernek természetesen nem ez az egyetlen dekadens életérzést tükröző költeménye, érdemes még megemlítenünk Zamyślenia (Töprengések) c. ciklusát, vagy a Hymn do Nirwany (Himnusz a Nirvánához) c. műveket. Ez utóbbi, litániára stilizált vers érdekes eleme a valósággal való kapcsolat megszakítása iránti vágyakozás. A külvilágtól az „aljasság” és a „gonosz” távolítja el a költőt, bár ezek okai nem annyira a környezet reális viszonyulásában, mint inkább a költő menekülési kedvében, a külvilág minden elemének tagadásában keresendőek. A kétségbeesés és szenvedés Tetmajer szerint nem igényel indoklást, átélésük egy érzékeny egyén számára csaknem magától értetődő.

A költő verseiben nemcsak a századvég emberének dekadens érzésvilágát ábrázolta találóan, hanem a szerelmi és tájleíró líra megújítójaként is számon tartja őt az irodalomtörténet. Tetmajer gyökeresen szakított a lengyel romantikus (és pozitivista) szerelmi líra tipikusnak nevezhető ábrázolásmódjával, amely a szerelmet a lélek és szív szenvedélyes tapasztalataként élte ugyan át, de az erotika szféráját teljesen kizárta érdeklődési köréből. Tetmajer számára a szerelem tudatalattink tökéletes megnyilvánulása, a fizikai beteljesülés pedig lehetővé teszi a felejtést, az élet prózai oldalától való menekülést. A költő egyik legszebb, és korában igen merésznek számító erotikus verse a Lubię, kiedy kobieta… (Szeretem, amikor a nő…) c. mű. A költemény iskolaértékű a szerelmi téma jellemzően „férfias” és modernista megközelítése szempontjából. Benne a nő nem a férfi egyenrangú partnere, pozitív érzéki élményei csupán a férfi pillanatnyi gyönyöréhez járulnak hozzá. A beteljesedés után a férfi gondolatai ismét messze szárnyalnak, őt az álmok és ideálok világába röpítik. Az Ifjú Lengyelország korszakára – s így a szerelmi líra egészére – jellemző volt a nő iránti ambivalens érzések kifejezése, ami a költői gyakorlatban tulajdonképpen a női lény iránti antipátiát jelentette. A csodálatos szeretőket megéneklő himnuszok ellenére a kor „divatos” meggyőződése szerint a férfi világa a lélek, a transzcendencia, az alkotás és a művészet világát jelentette, míg a nő helyét és szerepét a magasröptű gondolatoktól megfosztott hétköznapiságban és a biológiai ösztönök szférájában kell keresni. Tájleíró lírájában Tetmajer elsősorban a Tátra szépségét énekelte meg. Mint kora legtöbb művésze számára, a Tátra Tetmajernek is a civilizációtól még érintetlen természet varázsát jelentette. Impresszionista ihletésű verseiben a tátrai táj ugyanúgy önmagában és önmagának, „haszontalanul” szép, mint maga a művészet, amit többek közt a Ta trawa, której nikt nie kosi (Az a fű, amelyet senki nem kaszál) c. költeménye illusztrál. A Podhale tájegységről származó költő természetes vonzódást érzett a Tátra és lakói, a gorálok folklórja iránt. A Tátráról prózai művet is írt Na Skalnym Podhalu (1903–1910, A sziklás Podhalén) címmel, amelyben a gorálok életéről szóló elbeszéléseket és mondákat gyűjtötte össze. A stilizált nyelvjárásban írott mű különös értéke az autentikus, de művészi eszközökkel mesterien lejegyzett folklór megörökítése.

Az Ifjú Lengyelország első nemzedékének másik kiemelkedő költője Jan Kasprowicz (1860–1926), akinek életútja ékesen bizonyítja, hogyan válhat egy írástudatlan földműves gyermeke korának egyik legjelentősebb költőjévé. Életének utolsó éveit Zakopane mellett töltötte, egykori lakhelye ma irodalmi múzeum. 1882-ben debütált, és témaválasztását a kilencvenes évek elejéig, munkássága első korszakának lezárásáig gyermekkora élményei határozták meg. Költeményeiben és szonettciklusaiban – pl. Z chałupy (1889, A kunyhóból) – a falu és a falusiak mindennapi életéről, az elemi szükségletek kielégítéséért folytatott szakadatlan küzdelemről írt. Korai költészete a naturalizmus jegyeit viselte magán, realisztikus költői képei még az előző korszakot, a pozitivizmust idézték. Szonettjeiből – szerencsére – hiányzik azonban a didaktikus megközelítés és a lírai én kommentárja. Kasprowicz szimbolista korszakát az 1898-ban megjelent Krzak dzikiej róży (Vadrózsabokor) c. szonettciklustól számítjuk. Ekkorra már eltávolodott a társadalmi mondanivalót hordozó tematikától, és univerzális, metafizikai-filozofikus témák felé fordult. A konkrét költői nyelvvel ábrázolt események bemutatása verseiben átadta a helyét a modernizmusra jellemző metaforikus és szimbolista nyelvezetnek, illetve költői képeknek. A társadalmi igazságtalanság bemutatása helyett a kevésbé konkrét hangulatok, élmények kerültek előtérbe, mint az értékrend válsága, az egyén szomorúsága, lelki gyötrelmei, a magány, a világnézeti támogatottság hiánya. A négy szonettet tartalmazó ciklus ékesen bizonyítja Kasprowicz világnézeti és művészi előrelépését. A szonettek szimbolikus értelmét két növény, a rózsabokor és a már korhadó hegyi fenyő adja. A rózsabokor a vitalitást, a szépséget és a lét vágyát jelenti, de a növény „emberi” érzéseiben és gondolataiban már ott rejtőzködik az elmúlás fájdalma. Ezt állandóan „eszébe” juttatja a szomszédban haldokló fenyő, „akit” sokkal erősebb gyökerei ellenére kicsavart és letepert a szél. A szonettekben a fény és színek játékát kiegészíti a hangok finom ábrázolása. Kasprowicz költői útjának következő állomását a katasztrofizmus, prométeizmus, és expresszionizmus jegyeit magukon hordozó himnuszok megalkotása jelentette. 1922-ben kiadott himnuszai: Dies irae, Święty Boże (Szent Isten), Święty Mocny (Szent Hatalmas), Salve Regina a sztereotip vallási tematikát felhasználva az emberi tudat mélyébe hatolva elemzik a századforduló kétségbeesett és bizonytalan emberének lelki problémáit, fájdalmát. A művek katasztrofizmusa elsősorban a bűnös és méltatlan, de szenvedő ember bemutatásában nyilvánul meg. Az egész emberiség nevében nyilatkozó lírai alany részben könyörületért eseng, részben az isteni büntetés ellen emeli fel a hangját. Az Istennel való vita egyben a himnuszok prométeuszi vonala, az éles kontrasztok ábrázolása, illetve az ellentétes fogalmak szembeállítása (elbukás – megváltás, bűn – büntetés, szép – rút) pedig az expresszionizmus jegyeit viseli magán. Az 1905-ös forradalom hatására írott, és a következő évben kiadott prózai művében – O bohaterskim koniu i walącym się domu (A hős lóról és a düledező házról) – Kasprowicz visszatért a társadalmi tematikához. Ez a mű szintén az expresszionizmus stílusjegyében született, és az Ifjú Lengyelország eszméinek kezdődő hanyatlását bizonyítja. A himnuszok után még két kötetet írt a költő. 1916-ban és 1926-ban adta ki utolsó jelentős munkáit, amelyek a Księga ubogich (Szegények könyve), valamint a Mój świat. Malowanki na szkle (Az én világom. Üvegfestmények) címet viselték. Mindkét kötet poétikája hasonló, és eltér mind a szimbolista ciklusok, mind pedig a himnuszok poétikájától. Kasprowicz szándékosan a folklór és a primitivizmus irányában stilizálja műveit, szándékát ékesen bizonyítja az első kötet címe. A tudatlan nép ösztönös bölcsessége az élet igenlését, és a mindennapok apró örömeiben való megelégedettséget hirdeti. Verseiben Kasprowicz tudatosan kötődik az egykoron Assisi Szent Ferenc által megtestesített érzés- és gondolatvilághoz, illetve életfilozófiához.

A Ifjú Lengyelország költészetében legalább olyan fontos szerepet játszanak azok a költők, akiknek munkássága később kezdődik és több irodalmi (s történelmi) korszakon ível át. Leopold Staff (1878–1957) is a fiatalabb nemzedékhez tartozott, így nem állt a idősebbek által apologizált dekadencia hatása alatt. Ezt bizonyítja 1901-ben megjelent első kötete, a Sny o potędze (Álmok a hatalomról), melynek „programadó” verseiben elvetette a melankolikus hangulatokat, az erőtlenséget, tehát határozottan anti-dekadens irányvonalat képviselt. A meglehetősen tarka képet mutató művek között vannak azonban olyanok is, amelyek a korra jellemző hangulatot közvetítik, illetve részben azt tükrözik következő kötetének – Dzień duszy (A lélek napja) – versei is, mint pl. a Deszcz jesienny (Őszi eső). A banális téma, ugyanakkor a mesteri megformálás (zeneiség, ritmus, hangutánzás) és hangulatfestés azt bizonyítja, hogy a költő – ifjúkori deklarációja ellenére – igencsak otthonosan mozgott korának poétikájában. Staff 1905 után írott verseit az irodalomtörténészek a „klasszicizmus” jelzővel illetik, amely egyszerre jelent stílust és életfilozófiát, nevezetesen – akárcsak Kasprowicznál – az Assisi Szent Ferenc életfilozófiájához való közeledést. Staff még a második világháború után is aktív költőként jelen volt a lengyel irodalomban. (Neo)klasszicizmusa és kiegyensúlyozott, filozofikus realizmusa az állandóság szimbólumává vált a világégéstől megtépázott országban, illetve kultúrában.

Bolesław Leśmian (1878–1937) munkássága két korszakhoz kötődik, ugyanakkor olyan sajátos hangvételű, hogy önmagában teremtett stílust és mítoszt. Korai költészete természetesen az Ifjú Lengyelország poétikájából nőtt ki, de Leśmian hamarosan eltávolodott kortársaitól, és a költői nyelvet a kísérletezés – elsősorban a grammatikai és lexikális neologizmusok – irányába terelve kialakította saját, idegen nyelvekre igen nehezen fordítható szimbolista alkotói nyelvét. A két világháború közötti korszakban is megmaradt korábbi koncepciójánál, s egyetlen költői csoporthoz sem kapcsolódva élete végéig teljesen autonóm művészetének sajátosan zárt világában mozgott. Viszonylag későn, 1912-ben jelentkezett az irodalomban Sad rozstajny (Gyümölcsöskert a keresztútnál) c. kötetével. Már első könyvében is fellelhetők költészetének eredetiségét meghatározó vonások, leegyszerűsítve a következők: túlfűtött érzékiség, amelyben a költő egyenlőségjelet tesz a beteljesülés és vágyakozás közé, valamint az ember és természet elválaszthatatlan kapcsolata. Természet iránti elragadtatásának filozófiai alapjait Bergsontól kölcsönözte, s verseiben hitet tett az élet előtti és halál utáni állapot lét-tudata mellett. A költő szerint halálunk után lelkünk ismét teljesen eggyé válik a győzedelmes természet lelkével.

Az Ifjú Lengyelország korszakának utolsó évtizedében vált jelentőssé a szatirikusként ismertté vált, az eredetileg gyermekgyógyász Tadeusz Boy-Żeleński (1874–1943) költői munkássága, aki maga választotta a Boy írói nevet. A korábban említett „Zielony Balonik” irodalmi kabarénak köszönhetően hírneve gyorsan nőtt. Szatirikus verseiben főként a krakkói nyárspolgárok képmutatását figurázta ki, de támadta a bohémvilágot is hangos, semmit nem jelentő deklarációi, pózolása, valamint a közvélemény öncélú bosszantása és megbotránkoztatása miatt. Írásait Słówka (Szavacskák) címmel gyűjtötte össze, illetve adta ki 1913-ban.

 

Az Ifjú Lengyelország korszakának prózája

 

Amellett, hogy az 1890–1918 közötti korszak irodalmában elsősorban a költészet eredményeit szokás kiemelni, általánosságban megállapítható, hogy a lengyel prózát is nagyfokú önállóság és magas művészi színvonal jellemzi. Természetesen nem a külvilágtól elzárva fejlődött, mert a lengyel pozitivizmus, realizmus és naturalizmus eredményein kívül magába olvasztotta az orosz, valamint a nyugati irodalom hatását Az európai szerzők közül a lengyelekre legnagyobb hatást Fjodor Dosztojevszkij (1821–1881), Joseph Conrad 1857–1924), Gustav Flaubert (1821–1880) Thomas Mann (1875–1955) Lev Tolsztoj (1828–1910) és Émile Zola (1840–1902) tette.

Mialatt az előző korszak prózájának fejlődését igen nagy mértékben a realizmus poétikája határozta meg, az Ifjú Lengyelország korszakát a poétikai és tematikai sokszínűség jellemzi, bár leginkább meghatározónak a naturalizmus bizonyult. A naturalizmus hatásával kapcsolatban a következő sajátosságok domborodnak ki:

    a determinizmus pesszimista értelmezése és értékelése

    a létért folyó küzdelem naturalista értelmezése, Darwin evolúciós elméletének hatása

    a tudatalatti és a rejtett ösztönök iránti érdeklődés

    kegyetlen igazságok feltárása az ember természetéről (azzal összefüggésben, hogy az irodalom megszabadult nevelő funkciójától, azaz társadalmilag akceptált, pozitív, követendő példák bemutatásától

    a valóság ábrázolásában dominánssá válnak a negatív jelenségek (erkölcsi züllés, alkoholizmus, prostitúció, a házasságok és a család felbomlása, szegénység, a nagyvárosok demoralizáló hatása)

A korszak legjelentősebb prózaíróinak a Nobel-díjas Władysław Stanisław Reymontot, illetve Stefan Żeromskit (1864–1925) tartják. Kiemelkedő még Władysław Orkan (1876–1930), Andrzej Strug (1871–1937), Wacław Berent és a költőként és drámaíróként is jelentős Tadeusz Miciński (1873–1918) munkássága.

A francia naturalizmus eredményei leginkább Reymont Chłopi (1902–1908, Parasztok) c. regényében fejeződnek ki, amelynek hősei – a természet körforgásával együtt élve – elsősorban ösztöneik parancsának engedelmeskednek. A mű négy kötete a négy évszakról kapta címét, amelyek a parasztok mindennapi életét is determinálják. Reymont előző jelentős regénye a Ziemia obiecana (1899, Az ígéret földje) szintén a naturalizmus jegyében született, bár a létért és érvényesülésért folytatott kegyetlen küzdelem hiteles ábrázolásának ellenére klasszikus műfaji értelemben nem nevezhetjük naturalista regénynek. A szerző távol tartja magát értékítéletek verbalizálásától, bár a műből egyértelműen kiderül: Reymont a gyorsan iparosodó nagyvárosban (Łódź) az erkölcsi romlás és az emberi értékek – kultúra, barátság, szerelem, szolidaritás – hanyatlásának vidékét látja, ahol a békésen megfér egymás mellett a legnagyobb nyomor és az ízléstelen, dőzsölő gazdagság.

Żeromski írói munkásságában szintén jelentős nyomot hagytak a naturalizmus európai mintái. Az író már korai novelláiban pl. Rozdzióbią nas kruki, wrony (1896, Hollók, varjak tépnek szét bennünket) gyakran alkalmazta a naturalizmus képalkotási módszereit. Nem kerülte a drasztikus jelentek, illetve a „kényes” társadalmi problémák ábrázolását (prostitúció), amit többek közt a Dzieje grzechu (1908, A bűn története) c. regénye bizonyít. A szerző társadalmi problémák iránti fogékonysága miatt életművére nem alkalmazhatjuk a „tiszta művészet” kategóriáit. Żeromski hősei a pozitivizmus társadalmi programját romantikus lelkesedéssel, odaadással és idealizmussal valósítják meg. A megelőző korszakok társadalmi hagyományainak és programjainak összekapcsolásának kiváló eredményt kellett volna hoznia. Żeromski idealista hősei ugyanakkor vereséget szenvednek. Az író úgy vélte, csodálatos eszméik nem győzhetnek, mert a társadalom többi tagjának ellenében kellene azokat megvalósítani. A Siłaczka (1895, Az erős akarat) c. novella tanítónője a legnagyobb idealizmussal és a környezet reakcióival nem törődve falusi gyerekek oktatásának szenteli életét. A Ludzie bezdomni (1899, Hontalanok) c regény főhőse, Judym doktor, a szegények orvosa akar lenni, ezért lemond az egyéni boldogságról. Akár a romantika korszakában – csak ott a férfi a szabadságért folytatott harc miatt, itt egy idealista életcél miatt hagyja el a szeretett nőt. Tudatosan vállalja a szegénységet, aminek nem akarja kitenni kedvesét.

 

Drámairodalom az Ifjú Lengyelroszág korában

 

A kor legjelentősebb drámái Gabriela Zapolska (1857–1921) és Stanisław Wyspiański (1869–1907) tolla alól kerültek ki. A sokat író, és maga is színészkedő Zapolska legsikerültebb drámája a Moralność pani Dulskiej (1906, Dulszka asszony erkölcse). A címszereplő a nyárspolgári értékrend látszatának megőrzése céljából, a család állítólagos érdekeit szem előtt tartva szemet huny fia viselkedésén. Lepénzeli cselédjüket, akivel fiának testi kapcsolat van.

A korszak nemzeti drámáját Wyspiański alkotta meg. A három felvonásos Wesele (1901, Menyegző) autentikus magját egy 1900 novemberében kötött házasság adta: Lucjan Rydel krakkói költő és drámaíró feleségül vette a paraszti származású Jadwiga Mikołajczykównát. A cselekmény realista fonalára bonyolult problémakör rakódik. A dámában a lengyel társadalom valamennyi rétegének képviselőit megismerhetjük, illetve tudatalattijuk megjelenítésével – a szimbolikus alakok menyegzőre való „meghívásával” – feltárul a nemzeti függetlenség iránti viszonyuk, annak visszaszerzését célzó programjuk, azaz inkább annak hiánya. A szimbolikus szereplők megadják a történelmi lehetőséget, de a Gazda a harcba szólító arany kürtöt egy falusi legényre bízza, aki elveszíti. A kaszákkal felfegyverzett parasztok, a menyegző többi résztvevőjéhez hasonlóan mély álomba merülnek, elvész a függetlenség kivívásának lehetősége. A dráma keserűen számol le a mítoszokkal A századforduló táján Krakkóban sokat beszéltek a hazafiságról. Mickiewicz hamvait születésének 100. évfordulóján helyezték el a Wawel székesegyházában. Úgy rémlett, a szabadság visszanyerése elérhető közelségben van. A dráma kegyetlenül bizonyítja, hogy a társadalom tagjai már hozzászoktak a rabság éveihez, és igazán senki nem akar fegyvert fogni.

Az Ifjú Lengyelország korának további drámaírói: Tadeusz Rittner (1873–1921), Włodzimierz Perzyński (1877–1930), Lucjan Rydel (1870–1918), Jerzy Żuławski (1874–1915), Adolf Nowaczyński (1876–1944).

 

A lengyel irodalom a két világégés között:
1919–1939/1944–45

 

A korszak határai, általános jellemzés

 

Az előző fejezetben szót ejtettünk róla, hogy az önálló államiság visszaszerzése százhúsz év után gyökeresen pozitív módon változtatta meg a kultúra, így az irodalom művelésének feltételeit. Megteremtették az egységes közigazgatást és iskolarendszert, létrehozták az irodalom fejlődésének jogi és intézményi garanciáit. Megalakult a Lengyel Írók Szakszervezete, majd 1920-ban, Stefan Żeromski aktív közreműködésével életre hívták a Pen-Club lengyel szekcióját, amely sikeresen képviselte a lengyel irodalmat a kultúra nemzetközi fórumain. Ugyanakkor az 1775-től létező legégetőbb kérdés, a nemzeti ügy kérdése a régi értelemben gyakorlatilag megszűnt létezni. A korszakot nyitó évszám tehát egyértelmű, de a korszak végét jelző dátum is politikai eseményhez kötődik: vagy a második világháború kirobbanását, vagy annak befejezését jelzi, amely után ismét teljesen megváltoznak az irodalmi élet és az irodalom működési feltételei. A korszakhatárokat illetően különböző, egymásnak gyökeresen nem ellentmondó koncepciókat fogadhatunk el: Vagy új korszaknak kezeljük a háború és megszállás éveinek irodalmát (literatura wojny i okupacji), vagy pedig együtt tárgyaljuk azt az előzővel, mondván, a művészeti irányzatok és poétikák változása terén a háború nem nyitott új korszakot. A Mała historia literatury polskiej (A lengyel irodalom rövid története), új felfogásban íródott irodalomtörténeti szintézis is ezt a koncepciót tükrözi. Ennek ellenére javaslom, hogy a háború éveit bizonyos értelemben különítsük el. Mégpedig azért, mert a XX. századi totalitárius rendszerek létezése korábban soha nem tapasztalt megrázkódtatás elé állította a lengyeleket. Ha a poétikákban nem, de tematikailag mindenképpen gyökeresen más helyzet állt elő 1939 szeptemberében, mint azelőtt. Ennek nem mond ellent az a tény, hogy a háború alatt élő és tevékenykedő költők és írók nagyobb része az addig megszokott, megkedvelt és már kiművelt művészi elvek alapján alkotott.

            A korszak első évtizedében jelentős szerepet játszottak az Ifjú Lengyelország korszakában indult alkotók, mint Stefan Żeromski, Stanisław Przybyszewski, Wacław Berent, Andrzej Strug, Zofia Nałkowska. A költők közül tovább alkotott Jan Kasprowicz, Bolesław Leśmian és Leopold Staff, de mint minden korábbi korszakban, az irodalom dinamikus fejlődését és átalakulását az a fiatal nemzedék képviselte, amely a felnőttkor küszöbére a korszak kezdetén lépett. Az irodalomtörténészek az első évtizedet gyakran „fényes”, a másodikat pedig „sötét” évtizedként emlegetik. Nem véletlenül, hiszen a fasizmus és sztálinizmus árnyékában természetszerűen felerősödtek a borúlátó tendenciák. A politikai borúlátáshoz a gazdasági válság, amely 1928–1932 között csaknem az egész világra kiterjedt, már kellően „előkészítette” a talajt. A totalitárius rendszerek uralomra jutása után Lengyelország ugyan egyelőre megőrizte jogállami státusát, de az egzisztencialista filozófia hatása, a jobbról és balról jövő fenyegetettség, valamint a harmincas években jelentkező újabb nemzedék világfelfogása már erősen éreztette hatását.

 

Lengyel költészet a két világháború között

 

A korszakon belül három karakteres vonulatot különböztethetünk meg, a Skamandert, az avantgárdot, valamint a katasztrofista, azaz új-avantgárd költészetet. Az avantgárdot – központjának köszönhetően – krakkói avantgárdnak, a kronológiailag később, a harmincas években jelentkezőt pedig a második avantgárd terminussal is szokás illetni.

            Természetesen számos olyan költő is alkotott, akik nem, vagy csak igen lazán kapcsolódtak a költői csoportokhoz. Itt nemcsak az előző korszak korábban említett alkotóinak életművéről van szó, hanem többek közt Konstanty Ildefons Gałczyński szatirikus és groteszk költészetéről, amelyet tulajdonképpen egyetlen csoporthoz nem lehet besorolni.

            A korszak elejének leginkább befolyásos költői csoportosulása az 1919-ben alapított Skamander volt. Mai szemmel nézve olyan költők tartoztak ehhez a csoporthoz, akik bevonultak a klasszikusok közé, és örökre beírták nevüket a lengyel irodalom panteonjába. A Skamander története Varsóhoz kötődik Az ottani „Pro arte et studio”, valamint „Pro arte” c. irodalmi lapok köré 1916–1919 között csoportosult költők alapították. A Skamander megalakulásában komoly szerep jutott a „Pod Picadorem” elnevezésű irodalmi kávéház és kabaré működésének. A Skamander végül 1919 és 1920 fordulóján alakult meg. Tagjai ezen a néven először decemberben jelentkeztek, januárban pedig megjelent a „Skamander” c. irodalmi lap első példánya. Az elnevezést az alapítók Stanisław Ignacy Witkiewicz Akropolis c. drámájából kölcsönözték, a névválasztás a költők hagyományok iránti tiszteletét volt hivatott demonstrálni. A „Skamander” 1928-ig meglehetősen rendszertelenül jelent meg, majd hosszabb szünet után kiadását 1935–1939 között újították fel. Szerzői és szerkesztői számos más irodalmi és kulturális folyóirattal működtek együtt, amelyek közt legalább kettőt, a „Wiadomości Literackie”, valamint a „Cyrulik Warszawski” c. lapokat illik megemlítenünk. A csoport lazulásának jelei már a húszas évek derekán megmutatkoztak, aminek okát tagjainak igen eltérő alkotói módszerében, illetve társadalmi–politikai hozzáállásban kereshetjük. A Skamander ugyanis deklaráltan költői program nélküli csoportosulás volt, így tagjai nem dolgoztak ki semmilyen önálló, közös poétikát. Az alapítók közé a következő „nagyok” tartoztak:

·      Julian Tuwim (1894–1953)

·      Kazimierz Wierzyński (1894–1969)

·      Jarosław Iwaszkiewicz (1894–1980)

·      Jan Lechoń (1899–1956)

·      Antoni Słonimski (1895–1976)

            Patrónusuknak valamennyien a neoklasszicista Leopold Staffot tartották A Skamander vonzáskörében pedig olyan jelentős költők tevékenykedtek, mint Kazimiera Iłłakowiczówna (1892–1983), Maria Pawlikowska-Jasnorzewska (1891–1945), Józef Wittlin (1896–1976) és Jerzy Liebert (1904–1931). Említettük, a Skamander költői vagy társadalmi porgram nélküli csoport volt. Alapítói deklaráltan távol tartották magukat mindenféle programtól és kiáltványtól. Az azonos című folyóirat első számának előszavában az alapítók egy tulajdonképpeni anti-kiáltványt tettek közzé, megindokolva a költői programok alkotásának szerintük teljesen céltalan voltát. A deklaráció ellenére a tagok költészetében több azonos vonást, illetve eszmei és mesterségbeli hasonlóságokat fedezhetünk fel. Ezek közé tartozik, hogy az alkotók tudatosan szakítottak a lengyel tudatban mélyen gyökeret vert sztereotípiákkal: a romantikus vátesz irodalmi-nemzeti hagyományával, valamint az Ifjú Lengyelország neoromantikus-modernista művész-költőinek belső élményeit és lelkiállapotát boncolgató szimbolista költészettel. A fiatalok az életet akarták ábrázolni a maga természetes, mindennapi voltában. A pesszimizmus, illetve dekadens gondolatok helyett az élet igenlését kívánták megénekelni, az életet és a fizikai létet pedig áttörő optimizmussal abszolút értéknek tekintették. Ez a világszemléleti hozzáállás természetszerűen vezetett el a költői nyelv és verselési technika átalakulásához. A költeményekben megjelentek a köznyelvi, olykor vulgáris kifejezések, lazultak a rímek, a témaválasztást pedig a mindennapi témák határozták meg. A lírai „hősök” között felbukkant az utca embere és a tömeg. A romantika és neoromantika irodalmi hagyományain való túllépés többek közt abban mutatkozott meg, hogy ismét határozottan elvetették az irodalom nemzeti és hazafias kötelezettségeit. Ahogy Jan Lechoń írta Herostrates c. költeményében: „A wiosną niechaj wiosnę, a nie Polskę zobaczę” („Tavasszal a tavaszt, nem pedig Lengyelországot szeretném megpillantani”; fordítás tőlem, NLK). Antoni Słonimski pedig Czarna wiosna (Fekete tavasz) c. versében „Kordian köpönyegét dobta le válláról”.

A Skamander költészetét most egy szerző példáján tudjuk szemléltetni. Julian Tuwim is azon költők közé tartozik, akiknek munkássága átnyúlik a második világháború, illetve a sztálinizmus éveire. Első két verseskötete 1918-ban, illetve 1920-ban jelent meg Czyhanie na Boga (Istenre leselkedve), illetve Sokrates tańczący (Táncoló Szokratesz) címmel. Közös jellemzőjük a vitalitás és a mindennapiság feletti öröm kifejeződése. Az utcákat, tereket, az egész világot valamiféle titokzatos szépség és boldogság tölti ki, az ember biológiai lénye pedig eleve célt és értelmet ad életének. Különösen érezhető ez a Do krytyków (A kritikusokhoz) c. versében, amelyet költeményeinek első kötete tartalmazza.

A vitalitás érzése Tuwim szerelmi költészetében is nyomon követhető. A költő a szerelmet a vér, szív és test titkának tartja, ezért humorral és iróniával nyilatkozik róla, szóhasználatában pedig szívesen alkalmazza az erősen köznyelvi, vagy zsargon kifejezéseket. A szinte háborítatlan optimizmus mellett azonban már az első kötetekben más hangnemű költemények is megjelennek. A biológiai lét egyben feltételezi a szenvedést és halált. A „sötét” gondolatokat a naturalizmus utóéletének kell tartanunk. Ennek megfelelően a versekben az ember saját biologizmusának és testének foglya, a nagyvárosi civilizáció pedig az egyén erkölcsi degradációjához vezet. A pesszimista hangvételű versek formailag az expresszionizmus hatása alatt állnak. Az expresszionizmussal Tuwim 1929-ben megjelent, Rzecz czarnoleska (Czarnolasi dolog) c. kötetében szakított. A Jan Kochanowskira utaló című kötet olyan költeményeket rejt, amelyek a világban harmóniát és rendet keresik, a kultúrában pedig a költő az emberi lét értelmét és értékeit találja meg. Éppen ez a meggyőződés közelíti Tuwimot Leopold Staff klasszicizmusához. A harmincas években megjelent műveiben Tuwim gyakran a politikai szatíra eszközeivel élt, mint pl. Jarmark rymów (1934, Rímek vására) c. kötetében. Költészetének jelentős művészi eredménye az 1936-ban napvilágot látott Bal w operze (Bál az operában) c. terjedelmes elbeszélő költemény, amelyben a költő az akkori politikai viszonyok éles szemű megfigyelőjének és könyörtelen ostorozójának bizonyult. A mű egyben Tuwim katasztrofikus gondolatait is közvetíti. Már a háború alatt, 1940–1944 között emigrációban született Kwiaty polskie (Lengyel virágok) c. elbeszélő költeménye, amely 1949-ben jelenhetett meg. A mű önéletrajzi, fiktív és autotematikus síkon idézi fel a költő fiatalságát és több család életét a háború előtti Łódźban.

            A húszas évek (krakkói) avantgárd költészetének jellemző vonása a hagyományoktól, elsősorban a XIX. századi realizmustól és naturalizmustól való elfordulás, költői programok megfogalmazása, illetve a modern élettel összefüggő témák kísérletező formában történő feldolgozása. Az avantgárd költészet fő művészi áramlata a formizmus, expresszionizmus, valamint futurizmus volt. A Krakkói Avantgárd megalapítása fő teoretikusa, a költő, kritikus és drámaíró Tadeusz Peiper (1891–1969) nevéhez fűződik. Az avantgárd költők a „Zwrotnica” („Váltó”) c. folyóirat köré tömörültek. Tevékenységük első időszaka 1922–23-ra teendő, amely idő alatt a folyóiratnak hat száma jelent meg. Peiper közvetlen környezetéhez Julian Przyboś (1901–1970), Jalu Kurek (1904–1983), valamint Jan Brzękowski (1903–1983) tartozott. A „Zwrotnica” első számaiban a formisták és futuristák körébe tartozó Tytus Czyżewski (1885–1945), Bruno Jasieński (1901–1939?), Anatol Stern (1899–1968) és Aleksander Wat (1900–1967) publikálták verseiket, Peiper pedig programnyilatkozatait. Köztük legfontosabb a Punkt wyjścia: Miasto, Masa, Maszyna i Metafora teraźniejszości (Kiindulópont: Város, Tömeg, Gép és a Ma  metaforája). 1925–1927 között számítjuk az avantgárd költők tevékenységének második szakaszát, amikor napvilágot látott folyóiratuk újabb hat száma. A „Zwrotnica” 1927-ben szűnt meg, ami a csoport gyors széthullását eredményezte, bár történtek próbálkozások új folyóirat alapítására, illetve a csoport újraszervezésére.

            A Krakkói Avantgárd legjelentősebb képviselője Julian Przyboś. Śruby (1925, Csavarok) c. kötetétől kezdve művészetén erősen érezhető Peiper hatása. Fiatalkori költeményeiben a munkát és alkotást dicsőíti. Hősei gyakran munkások és mesteremberek, akik emberfeletti erőfeszítéssel küzdenek a holt anyaggal. Peiper programadó kiáltványának gondolatait költői gyakorlatában megvalósítva őszintén lelkesedett a technikai civilizáció és a természettudományok eredményei iránt. Verseiben szívesen használt a fizikából, matematikából vagy kémiából kölcsönzött kifejezéseket. Pl. Równanie serca (1937, Szív-egyenlet) c. költeményében, amelyben a háborút előre látva a világ sorsa iránti aggodalmának adott hangot. Műveiben gyakran találunk önéletrajzi motívumokat, különösen gyermekkora élményeit (paraszti családból származott).

            A második avantgárd története a harmincas évekhez kötődik, amikor felerősödtek a politikai konfliktusok miatt félelmek. A fasizmus Németországban, Olaszországban és Spanyolországban bekövetkezett győzelme után a lengyel költészetben egyre gyakrabban mutatkoztak a katasztrofizmus jelei. Az új világszemlélet kifejezőjévé Józef Czechowicz (1903–1939) vált. Kezdetben a „Reflektor” c. lublini folyóirat köré csoportosult művészekkel állt kapcsolatban. 1933-tól Varsóban élt, de továbbra is gyakran látogatott Lublinba. Ott vesztette életét az 1939-es bombázások alatt. Első verseskötetét 1927-ben adta ki Kamień () címmel. Czechowicz leginkább a Krakkói Avantgárd, illetve Tadeusz Peiper inspirációiból merített, de költészetéből már hiányzik Przyboś optimizmusa. Tömörségre törekedve gyakran alkalmazott metaforákat és kihagyásokat. Nyelvezete a költői eszközök rendkívüli koncentrációjáról tanúskodik. A húszas években írott költeményeiben még gyakran felemlegeti falusi gyermekkora nyugodt emlékeit Na wsi (1925, Falu), de a harmincas években már katasztrofizmusa erősödött. Ahogy D. Molnár István írta Lengyel irodalmi kalauz c. könyvében, kifejezési eszközei között egyre többet alkalmazza a bibliai toposzokat, a tűz, vér és vízözön motívumát.

            A „Żagary” költői csoportosulást Vilnában alapították, és az 1931–1934 között ugyanilyen címmel megjelenő folyóirat körül szerveződött. Alapítói és résztvevői közt volt Czesław Miłosz (1911–2004) Teodor Bujnicki (1907–1944), Antoni Gołubiew (1907–1979), Jerzy Zagórski (1907–1984), Aleksander Rymkiewicz (1913–1983) és Jerzy Putrament (1910–1986). Költői programot vagy kiáltványt ők sem fogalmaztak meg, valamennyiük költészetére jellemzőek az apokaliptikus víziók, az európai kultúra mély válságáról alkotott meggyőződés kifejezése. Különösen Miłosz alkalmazza igen gyakran a tűz és hamu motívumát. Nagyjából a „Żagary” korszakában Miłosz két verseskötetet adott ki Poemat w czasie zastygłym (1933, Poéma megkövült időben) és Trzy zimy (1936, Három tél) címmel. Különösen a második kötet költeményei telítettek a félelem apokaliptikus érzéseivel. Miłosz katasztrofizmusa nem torkollik nihilizmusba. Az előre megsejtett veszély és a civilizáció, illetve kultúra elkerülhetetlen pusztulásának vízióját hősies aktivitás kíséri.

 

a lengyel próza a két világháború között

 

Új téma: Az újjászületett ország sorsa körüli dilemmák

 

1918 előtt úgy tűnt, hogy a függetlenség visszaszerzése a társadalmi igazságot és a jólétet is megteremti majd Lengyelországban. Ezek a remények a vágyak valósággá válása után különösen felerősödtek. Ugyanakkor felmerült a kérdés, mennyiben köszönhetik a lengyelek az államiság visszaszerzését önmaguknak, és mennyiben a politikai erőviszonyok számukra kedvező alakulásának. Első pillanatban az új világban minden lehetségesnek tűnt. Stefan Żeromski még 1918-ban kiadta a Początek świata pracy (1918, A munka világának kezdete) c. regényét, amelyben a „nép hatalmának” eljövetelét jósolta. Remélte, hogy a lengyelek hamarosan mélyreható reformokat élhetnek át. Szerinte ugyanis nincs más alternatíva: vagy reformok, vagy véres forradalom. Következő regényében, az 1922-ben kiadott Wiatr od morza (A tenger felől fújó szél) c. műben allegorikus-szimbolikus képekben, költői legendákban foglalta össze a Tengermellék történetét. A legendákban a lakók örökre legyőzik és elűzik Smęteket, a kegyetlen ördögöt, majd utána beköszönt a szabadság és munka érája. Minél erősebbek voltak az utópisztikus elvárások, annál keserűbb volt a kiábrándulás, amit a valóság jelentett, a munkanélküliség, infláció, a széles tömegek nyomora. A korai lelkesedés alábbhagyása után az irodalomban egy másik, most már demisztifikált Lengyelország képe kezdett kibontakozni. A legjelentősebb prózai művek közé, amelyek témája az új Lengyelország volt, a következők tartoznak: Zofia Nałkowska, Romans Teresy Hennert (1923, Teresa Hennert szerelme); Andrzej Strug, Pokolenie Marka Świdry (1925, Marek Świder nemzedéke) valamint Żeromski Przedwiośnie (1925, Tavaszelő) c. regénye. Valamennyi alkotás felteszi a kérdést, milyen lesz az újjászületett állam jövője? Nałkowska regénye a kormánykörökhöz közel álló hivatalnokréteg karrieréhségét és korrumpáltságát mutatja be, Strug regényének főhőse pedig az 1920-as szovjetek elleni hadjárat veteránja. Számára is másképp néz ki a lengyel valóság, közel nem úgy, mint ahogy Piłsudski seregeiben harcolva elképzelte. Az új Lengyelország legélesebb kritikáját az illúzióival leszámolt Żeromski regénye adta. Megjelenése hatalmas felzúdulást okozott, egyaránt támadta a jobb- és baloldal. Az újjáalakult Lengyelország realisztikus és demitizáló bemutatása a műben együtt történik a forradalom éles kritikájával. A forradalomban az író elsősorban káoszt és vérontást lát. A regény főhőse Cezary Baryka, aki 1919-ben szülővárosából, a forradalom és polgárháború által megtépázott Bakuból indul haza, a soha nem látott Lengyelországba. Édesapja nem éri meg a hazával való viszontlátást, útközben meghal, így fia később egyedül kénytelen verifikálni az apa által Lengyelországról mesélt mítoszokat.

 

lélektani próza

 

A lélektani próza dinamikus fejlődése a harmincas években következett be. A vonulat legfontosabb képviselői: Zofia Nałkowska (1884–1954), Maria Kuncewiczowa (1899–1990), Michał Choromański (1904–1972), Jarosław Iwaszkiewicz (1894–1980), valamint részben Helena Boguszewska (1883–1978), Maria Dąbrowska (1889–1965) és Adolf Rudnicki (1912–1990). Lényege az ember belső világának alapos vizsgálata, a belső szorongásokkal, a beteljesülés érzésének hiányával, a rejtett, vagy felszínre törő komplexusokkal együtt. A lélektani prózában természetszerűen komoly szerepet kap a tudatalatti ábrázolása. Valamennyi szerzőre, akik ezt a vonulatot képviselték, nagy hatást gyakorolt a pszichoanalízis megteremtőjének, Sigmunt Freudnak munkássága, valamint Marcel Proust regényírói tevékenysége, aki a szépirodalomban az elsők között alkalmazta Freud elméletét. A lélektani próza lengyel képviselői soha nem dolgoztak ki önálló poétikai elveket, de valamennyien szívesen alkalmazták a személyes narrációt és a belső monológokat.

Zofia Nałkowska a húszas években kezdett érdeklődni a pszichologizmus iránt. Korai regényeiben és drámáiban (Charaktery, 1922 – Jellemek; Niedobra miłość, 1928 – Rossz szerelem; Dom kobiet, 1930 – Nők otthona) az ember belső világának a társadalmi konvenciók függvényében való változásait vizsgálta. A harmincas évek művészi termésének csúcsát az 1935-ben kiadott Granica (Határ) c. regény jelenti, amelynek jobb sorsra érdemes tehetséges főhőse elbukik az erkölcsi relativizmus útvesztőiben, és életét öngyilkossággal fejezi be. A regényben Nałkowska keserű ítéletet mond a harmincas évek politikai viszonyairól, amelyeket személyes és társadalmi kontextusban egyaránt alapos vizsgálatnak vetett alá. Keresi az emberség és a személyes szabadság „határait”, az egyén függését a társadalmi konvencióktól. Konfrontálja a főhős önmagáról kialakított véleményét a mások által mondott ítélettel, de ezt az ítéletet nem ő mondja ki. Zenon Ziembiewicz sorsán keresztül elsősorban kérdéseket tesz fel: milyen az ember természete, milyen egzisztenciális és társadalmi veszélyek leselkednek rá. A szereplők lélektani elemzését Nałkowska kiválóan előkészítette. A mű cselekménye a főhős öngyilkosságával kezdődik, tehát kezdettől fogva ismert a cselekmény kimenetele. Ennek köszönhetően az olvasó figyelmét már semmi nem tereli el a jellemek megismerésétől.

Maria Kuncewiczowa érdeklődését már a húszas évek második felében történt pályakezdésekor leginkább a szerelem, a nő és férfi kapcsolata, a házasság és az anyaság problémája vonzotta. Az akkori időkben a közvéleményt sokkoló őszinteséggel ábrázolta a nő belső világát, emocionális és erotikus tapasztalatait. Novellák után regényeket kezdett írni, az utókor egyik legjelentősebbnek a Cudzoziemka (1936, Idegen nő) c. regényt tartja. Főhőse az Oroszországból származó, ott is, de 1918 után Lengyelországban is „idegennek” számító Róża, aki halála napján döbben rá, milyen hibákat követett el az életben. A mesterien felépített regény cselekményét szerzője egyetlen nap történéseibe sűrítette össze, de közben a visszaemlékezésekből megismerjük a főhős egész életét: nagy szerelme elhagyta, az áhított zenei pályáról le kellett mondania, férjhez is inkább megfontolásból, mint szerelemből ment. Félresiklott, bár a polgári értékrend szerint sikeres életében gyermekeit arra szemelte ki, hogy saját el nem ért vágyait valósítsák meg.

Az ukrán területekről származó, és eredeti foglalkozását tekint orvos Michał Choromański orosz nyelven írott művekkel lépett az irodalomba. Lengyelországban 1933-ban publikálta Zazdrość i medycyna (Féltékenység) c. regényét, amely nevét egy csapásra népszerűvé tette. A korabeli kritika nagyara értékelte a házastársi kapcsolat finom elemzését, azon belül pedig a féltékenység anatómiájának feltárását. A Zakopanéban játszódó titokzatos cselekmény tele van fordulatos, váratlan elemekkel. A mű végén sem derül ki, megcsalta-e férjét a szép Rebeka orvosával, de nem is ez a lényeg, hanem a férj vívódásainak ábrázolása, annak a folyamatnak a bemutatása, amelyben a féltékenység lassan kitölti az ember napjait, megfosztja a normális élettől, de ugyanakkor – paradox módon – életcéllá is válik.

Jarosław Iwaszkiewicz harmincas–negyvenes években írott remekművei is a pszichologizmus jegyében születtek. A Panny z Wilka (Wilkói kisasszonyok), Brzezina (Nyírfaliget; mindkettő 1933) , illetve a malmokról szóló mini-trilógia darabjai – Młyn nad Utratą, Młyn nad Kamienną, Młyn nad Lutynią (Malom az Utrata partján, Malom a Lutynia partján, Malom a Kamienna partján, 1936) mind az élet nagy kérdéseiről, szerelemről, halálról, az idő múlásáról és az elvesztegetett évek rekonstruálásának lehetetlenségéről szólnak. A művek hősei – eltérő életszituációkban – keresik a boldogságot vagy annak illúzióját, minél teljesebb ismereteket akarnak szerezni önmagukról és általában az emberről – bármilyen fájdalmas is legyen az. A viszonylag rövid lélegzetű elbeszélések a mai napig Iwaszkiewicz legjobb művei közé tartoznak. Ismertségükhöz és népszerűségükhöz nagyban hozzájárultak Andrzej Wajda kiváló film-adaptációi.

 

Katasztrofizmus

 

A prózában és drámában legjelentősebb képviselője Stanisław Ignacy Witkiewicz, azaz Witkacy (1885–1939), akinek avantgárd munkássága példaértékű lett a katasztrofista költők számára. Első érett, önéletrajzi elemeket hordozó regényét (622 upadki Bunga Bungo 622 bukása) 1910–1911-ben írta, de mivel csak hatvan évvel később adták ki, saját korában nem beszélhetünk a mű érdemleges recepciójáról. A Pożegnanie jesieni (1927, Az ősz búcsúja), valamint Nienasycenie (1930, Kielégítetlenség) c. regényei a katasztrofizmus „iskolapéldái” közé tartoznak. Hősei kézzel-lábbal hadakoznak a mindennapi lét szürkesége ellen. Filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznak és igyekeznek, hogy minél komplikáltabbá tegyék életüket, hogy szakítsanak polgári világ értékrendjével. Az első regényben a meg nem értett és kibontakozni képtelen művész, Atanazy Bazakbal Egy démoni nő és egy dekadens herceg közeli társaságát keresve igyekszik megtalálni a tökéletes „metafizikai állapotot”, amiben a narkotikumok és az alkohol nyújtanak neki segítséget. A történet egy rémes, kaotikus forradalom idején játszódik, és a hősöket csak haláluk szabadítja meg az értelmetlen vegetálástól. A másik regényben Oroszország már megszűnt kommunistának lenni, ezzel szemben Európa került a kommunizmus uralma alá. A bizarr képet a túldimenzionált kínai veszedelem teszi tarkábbá. A skizofréniás lengyel diktátor-főhős nem tudja Lengyelországot megmenteni, mert a kínai házalók által árusított „boldogság tabletták” hatására megszűnik a lengyelek ellenállása. A groteszk történet 1990-ben játszódik. Witkacy mindkét regénye az antiutópiák körébe tartozik. Szerzőjük az európai kultúra és civilizáció végnapjait mutatja meg bennük – a végleges széthullás előtti állapotban. A haldokló kultúra kedvez a dekadens életérzésnek és mindenféle deviáns magatartási formának, beleértve a politikai devianciákat.

 

Gúny és irónia

 

A XX. század egyik legeredetibb szerzője, a 1939-ben hazáját elhagyó és oda soha többé vissza nem térő Witold Gombrowicz (1904–1969) már 1933-ban kiadott Pamiętnik z okresu dojrzewania (Emlékirat az érés időszakából) c. lélektani naplójával provokálta a hagyományos irodalmon nevelkedett közvéleményt. 1937-ben megjelen regénye, a Ferdydurke pedig végérvényesen kijelölte az író helyét világirodalom groteszk-ironikus, valamint az abszurdhoz közeli vonulatában. Gombrowicz egész életművében az irónia és paródia eszközeivel vette fel a harcot a szerinte hazug morális normákkal és társadalmi viselkedési szokásokkal. Eközben könyörtelenül kifigurázta és megtépázta lengyel nemzeti mítoszokat, azt elemezve, milyen történelmi és kulturális hagyományok váltak a XX. században végérvényesen anakronisztikussá. Világhírű drámáiban és regényeiben a központi szerepet a lét megjelenési formái játsszák, amelyek gúzsba kötik az egyént és a kultúrát. A Ferdydurke a világ groteszk képe, amelyben minden bohóckodás mögött tragikus megállapítások rejlenek. A történetben a harmincéves kezdő író, ugyanakkor éretlen, az életre kellően fel nem készített Józio visszakerül az iskolába, hogy ismét elszenvedje a nevelés és oktatás tortúráit. Az olvasó görbe tükörbe állítva ismeri meg a harmincas évek Lengyelországának városi, polgári-liberális, valamint vidéki, azaz hagyományos földbirtokosi kultúráját. A groteszk jelenetek kezdettől fogva azt sugallják, ebben a műben – és világban – minden lehetséges. A szerző szerint az emberi egzisztencia szélsőségesen veszélyeztetett állapotban van, mert a társadalmi szokások, a környezet és kultúra megfosztják az egyént attól, hogy önmaga lehessen Előre meghatározott viselkedési normákat, „arcokat” kell az embernek felöltenie ahhoz, hogy a társadalom akceptálja. A társadalmi normákhoz való alkalmazkodás képessége utáni vágy pedig szerepjátékba kényszeríti az egyént. A Ferdydurke az egzisztenciális filozófia egyik szépirodalmi vetülete. Gombrowicz Iwona, Księżniczka Burgunda (1938, Yvonne, burgundi hercegnő) c. színdarabja is a forma drámája. A darabban a trónörökös nem akar alkalmazkodni a királyi udvar írott és íratlan szabályaihoz. Környezetét sokkolva csúnya, buta és viselkedni nem tudó lányt vesz feleségül. A társadalmi konvenciók lábbal tiprása azonban egyesíti a másságot akceptálni képtelen „ellenfeleket”, akik a szerencsétlen címszereplőt elteszik láb alól. Gombrowicz életművének nagy része a második világháború utáni időszakra esik. A szerző emigráns léte miatt műveit Lengyelországban 1956 után kezdtek kiadni, drámáit pedig 1970 után vitték színpadra.

 

A mágikus szó mestere

 

A mágikus szó és az alkotói képzelet nagymestere az igazán egyedi stílusú és látásmódú Bruno Schulz (1892–1942), akinek kivételes tehetségét úgy az avantgárd, mint a hagyományos realizmushoz közelebb álló szerzők nagy része elismerte. Sklepy cynamonowe (1933, Fahajas boltok), valamint Sanatorium pod klepsydrą (1936, Szanatórium a Homokórához) c. köteteivel robbant be az irodalomba. A laza szerkezetű, műfaji értelemben sem regénynek, sem „klasszikus” elbeszélésnek nem nevezhető művekben a narrátor személye jelenti az összekötő kapcsot. A könyvek részeit – jobb híján – nevezzük mégis elbeszéléseknek. Az impresszionizmus és szürrealizmus határán, a költői nyelv segítségével kreálnak és másik valóságot, amelynek kiinduló alapja a mítosz és az Ige, a gyermekkor és annak mitológiája. Az elbeszéléseknek nincs hagyományos értelemben vett cselekménye. Korának pszichológiai koncepcióit felhasználva Schulz a gyermek tudatalattijából és irracionális élményeiből kreálta sajátos világát. Fontos, hogy Schulz nem felnőttként tekint vissza gyermekkorára, hanem műveiben ismét gyermekké változik. Tapasztalatainak és megfigyeléseinek szimbolikus jelentést kölcsönöz. A szürke, unalmas, poros külvilág egy egyezményes világgá válik, amelyben minden állandó mozgásban, változásban van, ahol tulajdonképpen semmi nem történik, de a narrátor mégis folyton izgalmas „kalandokat” él át.

 

A realista hagyományok folytatása

 

A két világháború közötti korszakban Juliusz Kaden-Bandrowski (1885–1944) elsősorban mesterien szerkesztett politikai regényeivel írta be nevét az irodalomtörténetbe. A szerző a regény műfajától hitelességet várt, amely elvet műveiben igyekezett megvalósítani. Kortársai közül többen naturalistának talán csak aprólékos kutatási módszerei miatt tartották, témaválasztása nem állt közel a naturalizmushoz, azon belül a biologizmushoz. Kaden-Bandrowski rendszeresen járta az országot, műveinek anyagát interjúk segítségével gyűjtötte össze. 1923-ban adta ki Generał Barcz (Barcz tábornok) c. regényét, amelynek főhősét Józef Piłsudskiról mintázta. A Piłsudski-mítosz még akkor is élet a lengyelekben, amikor a hadvezérről kiderült, hogy politikusként már kevésbé állja meg a helyét. Kaden-Bandrowski regényét nem is Piłsudski-kritikának szánta, hanem az erőskezű katonatiszt példájával a lengyel állam születésnek nehézségeit idézte fel – a diktatórikus kormányzást a történelmi szükségszerűségekkel magyarázta.

A realista (pozitivista) próza irodalmi hagyományaihoz kötődő legjelentősebb szerzők közé tartozik Maria Dąbrowska is, bár neve már a lélektani vonulat kapcsán felmerült. A harmincas években írott, Noce i dnie (1932–1934, Éjjelek és nappalok) c. regényfolyamának köszönhetően olyan helyet foglalt el az irodalomban, amit később a sztálinizmus korszaka sem tudott megingatni, attól függetlenül, hogy az írónő nem állt be a rendszert meggyőződésből, számításból vagy kényszerből támogató szerzők táborába. A regény a XIX. század nyolcvanas éveitől az első világháborúig kíséri végig a Niechcic család, Bogumił, Barbara és gyermekeik, Emilia, Agnieszka, illetve Tomasz történetét. Közben megismerjük a lengyel történelem egy nagyobb szeleltét, illetve betekintést nyerünk a századfordulón lezajlott társadalmi folyamatokba. A nemesi származású, de birtokukat már elvesztett szülők – példaértékűen – nem a magyar dzsentri sorsára jutottak, hanem a megváltozott társadalmi körülmények között új helyet találtak maguknak és gyermekeiknek. A feleség ellentmondásos érzelmi életének, illetve férjéhez fűződő ambivalens viszonyának finom ábrázolása közelíti a művet lélektani regényhez.

 

Drámairodalom a két világháború között

 

A modern lengyel dráma megteremtése, illetve azon irányvonal kidolgozása, amiből később Sławomir Mrożek és Tadeusz Różewicz drámaíró tevékenysége is táplálkozik, Stanisław Ignacy Witkiewicz (Witkacy, 1885–1939) nevéhez fűződik. Művészete egyben az avantgárd művészet egyik irányvonalát képezi, hiszen próza- és drámaírói tevékenységén kívül foglalkozott festészettel, filozófiával és művészetelmélettel. Drámái – akárcsak katasztrofista regényei – megdöbbentő erővel fedik fel az egyén és európai kultúra fenyegetettségének tényét, ami a kor szelleméből, illetve az élet uniformizálódásából ered. Drámáiban következetesen megjósolta az európai civilizáció hamarosan bekövetkező pusztulását. Bár a lengyel katasztrofista költők éppen Witkacy világszemléletéből indultak ki, Witkacy katasztrofizmusa más, mint költőtársaié. A katasztrofikus érzések nála nem intuitív alapon jelentkeznek, hanem abból a racionális meggyőződésből, hogy az ember metafizikai ösztöne hanyatló korszakába lépett, és pusztulásra van ítélve. Katasztrofizmusának alapját két lengyel filozófus, Florian Znaniecki (1882–1958) i Marian Zdziechowski (1861–1938) munkái adták, akik mindketten az európai civilizáció és kultúra közeli végét látták elérkezni. Witkacy katasztrofista nézetei személyes tapasztalataiból is táplálkoztak: éveket töltött Oroszországban, ott élte át az 1914–1918 közötti időszakot. A forradalomban a világ alkonyát és bűntényt vélt felfedezni, megrendítette, milyen mértékben képes az ember alávetni magát az erőszaknak. Számára minden forradalom egy újabb lépcsőfok a civilizáció végső pusztulásához vezető úton. Witkiewicz katasztrofista gondolatai és művészi hitvallása legteljesebben drámáiban fejeződik ki. (Hogy milyen komolyan gondolta a civilizáció alkonyának eljövetelét, azt öngyilkossága is bizonyítja: az 1939-es szovjet támadás másnapján követette el…) Drámái a háború miatt csak jóval később érték meg a színpadra vitelt. Legjelentősebb drámai alkotásai: W małym dworku (1923, Egy kis udvarházban), Jan Maciej Karol Wścieklica (1925, Hőbörgő János Mátyás Károly), Sonata Belzebuba (1925, Belzebub szonáta), Matka (1925, Az anya), Szewcy (1934, Suszterek). Drámáiban és általában a színházművészetben Witkacy a „Tiszta Forma” elméletét kívánta megvalósítani. Ez gyökeres szakítást jelentett a hagyományos realista és naturalista színházzal A „Tiszta Forma” elmélete feltételezi a színek és formák játékán alapuló kompozíció szabadságát. Witkacy szerint a művészet szerepe a „metafizikai érzés elérése” a befogadóban. A képzőművészetben a vizualitásnak köszönhetően viszonylag könnyű elérni ezt az állapotot, és bár a képzőművészet a színházban is jelen van, bizonyos kompozíciós elemek szerepét a cselekvés és dialógusok veszik át. Witkacy ugyan elfordult a hagyományos színháztól de annak eredményeit és jelentőségét nem kérdőjelezte meg. „Mindössze” arra hívta fel a figyelmet, hogy korábban a metafizikai érzés elérése „normális” művészi eszközök segítségével is lehetséges volt, de a modern korban, a befogadók ingerküszöbének emelkedésével, ez a cél csak a szokatlan elemek összekapcsolásával, a néző sokkolásával érhető el. Ennek érdekében a drámaírónak deformálnia kell a cselekmény logikáját és a szereplők pszichikumát. Witkacy gyakorlatában a „Tiszta Forma” olyan szabad asszociációra ad lehetőséget, amire példát csak az álomképekben találunk. Drámáiban minden egyszerre reális és valószínűtlen, komoly és kigúnyolt, tragikus és komikus. Az utókor Witkacy legjobb drámájának a Susztereket tartja, amelyben a fő hangsúly nem a szereplők pszichikumára vagy a cselekményre helyeződik, hanem az emberiség jövőjének groteszk víziójára. A drámában három forradalmi változás megy végbe, amelyek egyértelműen utalnak a fasiszta és kommunista hatalomátvételre. A dráma azt sugallja, hogy az emberiség a harmadik forradalom felé tart, amelynek eredménye egy dehumanizált, művészettől, vallástól és tudománytól megfosztott totalitárius rendszer létrejötte lesz.

 

A háború és megszállás kora: 1939–1944/1945
Rövid áttekintés

 

1939 szeptemberében Lengyelország kettős, fasiszta és szovjet megszállás alá került. A lengyelek sorsa mindkét országrészben egyformán nehézzé és tragikussá vált, csak éppen másképpen… A fasiszta terror nyíltan folytatta népirtó tevékenységét, amelynek fő célpontját a lengyel zsidók jelentették. Milliók fizikai megsemmisítésének terve együtt járt nemcsak a zsidó, hanem a lengyel kultúra – beleértve az oktatást – módszeres üldözésével A szovjet hatóságok ideológiai jelszavakkal dobálózva és a munkásosztály állítólagos érdekeit védve szintén hadat üzentek az „osztályellenségnek” kikiáltott lengyeleknek. A szovjetek szintén üldözték a lengyel kultúrát, a volt lengyel állampolgárok nagy részét pedig kitelepítették, illetve lágerekbe zárták. Ilyen sors várt a lengyel értelmiség nagy részére, illetve arra a tízezernél több lengyel katonatisztre, akiket a Katyń közelében lévő erdőkben gyilkolt meg az NKVD. A lengyel tudományos és kulturális élet, így az irodalom szigorúan csak konspirációs körülmények között fejlődhetett. A lengyel nemzet már rendelkezett tapasztalatokkal a kultúra nehéz időkben való átmenekítése terén. Kidolgozták a közép- és felsőoktatásra kiterjedő titkos oktatást – egyszerre több nagyhírű egyetem hozta létre illegális tagozatát, többek között a Jagelló Egyetem, valamint a Varsói Egyetem. Az ellenállás kulturális életében komoly szerepet vállaltak a háború alatt otthon maradt írók és költők. Gyakran – különösen a költők – együttműködtek az illegális sajtóval. a szenvedés és pusztítás éveiben nehéz volt túlbecsülni a reményt tápláló és harcra buzdító költők szerepét. A tollforgató emberek élete igen különbözően alakult. Többen, mint Julian Tuwim és Kazimierz Wierzyński már a háború első napjaiban Nyugatra menekültek. Jan Lechoń és Witold Gombrowicz a háború kirobbanásakor éppen külföldön tartózkodtak. Mások már 1939 szeptemberében a támadások alatt vesztették életüket, mint Józef Czechowicz, vagy öngyilkosságot követtek el, mint Witkacy. Nehéz összeszámolni az írókat és költőket, akik fasiszta koncentrációs, vagy sztálini kényszermunka-táborban raboskodtak, vagy ott pusztultak el. Bruno Schulzot gettóban lőtték agyon, Mieczysław Braun és Halina Górska börtönben, illetve táborban halt meg. Tadeusz Hołuj, Tadeusz Borowski, Gustaw Herling-Grudziński, Kornel Filipowicz, Zofia Kossak-Szczucka és Seweryna Szmaglewska szerencsésen túlélték a lágereket, néhányan pedig fogolytáborból tértek vissza (Marian Brandys, Konstanty Ildefons Gałczyński, Leon Kruczkowski, Igor Newerly). A megszállt országban vészelte át a háború éveit többek között Maria Dąbrowska, Jarosław Iwaszkiewicz, Zofia Nałkowska, Julian Przyboś és Leopold Staff. A Szovjetunió németek által való megtámadása után az ellenség lengyelekből hirtelen szövetséges lett. A GULAG-ból szabadult foglyok nagy része a Władysław Anders tábornok által szervezett hadsereg katonájaként elhagyhatta az országot, hogy a fasizmus elleni harcot a nyugati szövetségesek oldalán folytassa – a Közel-Keleten, Nagy Britanniában, illetve Olaszországban.

Amint említettük a lengyel irodalom számára a háború évei nem jelentettek történelmileg teljesen ismeretlen helyzetet, ráadásul művészi–esztétikai szempontból nem következett be korszakváltás. A nemzeti irodalom szerencsére nem szűnt meg létezni, de objektív okok miatt elsősorban a költészet fejlődött. A háború és megszállás éveiben legtermészetesebben azon költők hangja csengett, akik közel álltak a XIX. század romantikus hagyományihoz. Ezek közé tartozott pl. Władysław Broniewski (1897–1962), akinek hazafias lírája különös erővel szólt. A földalatti sajtó rendszeresen publikálta Broniewski veseit, többek közt a Bagnet na broń, Żołnierz polski, Droga (Tűzz szuronyt a puskára, Lengyel katona, Út) címűeket. Valamennyi a „lengyel sorsról” szólt, az Út c. költemény egy részletét pedig címként használta fel Ksawery Pruszyński a norvég hadjáratról szóló könyvéhez (1941, Droga wiodła przez Narvik, Az út Narvikon át vezetett). Broniewski versei bekerültek a híres, illegálisan kiadott, Jerzy Andrzejewski és Czesław Miłosz által szerkesztett Pieśń niepodległa (1942, Független dal) c. antológiába. A másik fontos gyűjtemény, amely a lengyel költők 1939–1945 között írott verseit tartalmazta, a jóval a háború után napvilágot látott kétkötetes Poezja Polski Walczącej 1939–1945 (1974, a Harcoló Lengyelország költészete) c. kiadvány. A háborús években erős érzelmi reakciókat váltott ki Antoni Słonimski Alarm (Riadó), vagy Konstanty Ildefons Gałczyński Pieśń o żołnierzach z Westerplatte – Dal a Westerplatte katonáiról) c. költeménye. Olykor épp a háború okozta sokk ébresztette fel az alkotók évek óta szunnyadó fantáziáját. Így történt Jan Lechoń estében, aki tizennyolc és szünet után Londonban verseskötetet adott ki. Számos költő verseiben nosztalgikus kirándulást tett a békés múltba (Tuwim, Kwiaty polskie, azaz Lengyel virágok). A haza utáni vágyat leginkább a Berling és Anders tábornokok által vezetett hadseregek katonái énekelték meg. Filozofikus reflexiókat találunk Czesław Miłosz háború alatt írott számos versében (Równina, Walc, Rzeka, Campo di FioriSíkság, Folyó, Keringő, Campo di Fiori). Miłosz ugyanakkor hangsúlyozta az aktuális politikától való elszakadás szükségességét.

            Néhány fiatal, Krzysztof Kamil Baczyński (1921–1944), Andrzej Trzebiński (1922–1943), Tadeusz Gajcy (1922–1944) a háborús élmények nyomása alatt vált költővé. Életművük a háború végével megszakadt, mert valamennyien életüket vesztették. Mindhárman a később „Kolumbuszok” néven legendássá vált nemzedékéhez tartoztak. (Roman Bratny, Kolumbowie rocznik 20 c., a varsói ellenállási mozgalomról, illetve varsói felkelésről szóló, 1957-ben megjelent regénye alapján. Többé-kevésbé az 1939-ben érettségizett korosztály tagjait soroljuk ide, akiknek felnőtté válását teljesen ketté törte a háború). Az említettek közül a legtehetségesebb Baczyński volt. Két verseskötetet adott ki, amelyekben szimbolikus látomásokban érzékeltette nemzedékének sorsát. A katasztrofista látásmód és történelmileg determinált pesszimizmus mellett – valószínűleg fiatal korának köszönhetően – észrevette és költészetében közvetítette a szépség és szerelem élményét. Fontosabb költeményei: Historia (1942, Történelem), Elegia (1942, Elégia), Erotyk (1942, Szerelmes vers), Z głową na karabinie (1943, Puskára hajtott fejjel).

            A háború idején született prózai művek egy része az aktuálpolitikai, azaz történelmi eseményekről szól – mindenképpen ide tartoznak a lágerirodalom azon alkotásai, amelyeket szerzőik kiszabadulásuk után rögtön papírra vetettek, mint pl. Józef Czapski (1896–1993) Wspomnienia starobielskie (1942, Sztarobelszki emlékek). Más művek, mint Stanisław Dygat Jezioro bedeńskie (1946, Bódeni-tó) c. regénye, Jerzy Andrzejewski vagy Jarosław Iwaszkiewicz több elbeszélése ugyan a nehéz évek alatt született, de csak a háború után jelenhetett meg.

 

A lengyel irodalom 1944/1945 után

 

Európa második világháború utáni kettészakadása, majd Lengyelország hosszú útja a sztálinizmustól az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozásig az irodalomtörténeti folyamat szempontjából azt eredményezi, hogy az utóbbi hatvan esztendő irodalomtörténeti korszakolása közel sem egyértelmű. Igaz, a korszakhatárok megállapításában nincsenek igazán nagy nézeteltérések a kutatók között. Olykor csak finomításokról, több alkorszak beiktatásáról van szó. Néhány irodalomtörténész egy korszaknak veszi az 1945–1956 közti időszakot, mások felosztják két részre: 1945–1948, 1949–1955/1956. Az 1956 utáni irodalom története tagozódhat a következőképpen: 1956–1968, 1969–1980, 1981–1989 (Stanisław Burkot koncepciója), de az 1956–1981 közötti éveket tarthatjuk csupán egy korszak határainak (Tomasz Wroczyński véleménye). A korszakolás kérdése tehát sokkal inkább szubjektív, mint a korábbi évszázadok esetében, amikor a korszakhatárok az irodalomban végbement esztétikai változásoktól függtek. Úgy néz ki, bele kell törődnünk, hogy 1918-tól a lengyel irodalomtörténet egyes szakaszai a politikai változásokhoz „igazodtak”.

            A Lengyel Írószövetség 1949 januárjában tartott kongresszusán fogadta el a szocialista realizmus doktrínáját, ami a sztálinizmus és a sematizmus éveinek kezdetét jelentették. Célszerű lenne tehát a háború végétől a kommunisták „végleges” hatalomátvételéig tartó néhány esztendőt külön korszakként kezelnünk, majd ismét új időszakként a sztálinizmus éveit. A gyorsan változó irodalomtörténeti – politikai – korszakok külön-külön történő tárgyalása azonban – egy ilyen vázlatos áttekintésben – káoszt okozna. Az egyes korszakok szigorúan kronologikus áttekintése helyett célszerűbb az irodalomban jelentkező nagyobb tematikus csoportokat megvizsgálnunk. Számbavételükkor ismét nem törekedhetünk teljes kép kialakítására, csupán néhány jellemző példát van lehetőségünk megragadni – a kilencvenes évekig eljutva.

 

Próza – témák és vonulatok

A háború és megszállás témája

 

A világégés utáni állapotban, különösen, hogy Lengyelország a győztesek oldalán, óriási veszteségekkel, de hihetetlen katarzis-élménnyel kerül ki a háborúból, szinte természetes módon következett be a háború témájának igen népszerű volta. Akkor még senki nem látta előre, hogy politikai okok miatt a lengyel íróknak nem lesz „idejük” és lehetőségük, hogy „kiírják” magukból a felgyülemlett feszültségeket. Emiatt a háború és megszállás témája ciklikusan vissza-visszatért, legutóbb 1989 után, amikor tömegével jelenhettek meg a korábban cenzurális okokból elhallgatott művek a sztálini munkatáborokról. A háború és megszállás témájának először 1949-ben „húzták le a rolót”, amikor a sztálinizmus idejében az irodalomtól az aktuális témák felé való fordulást kívánták meg, ami nem volt más, mint a szocializmus építésének, a nagy építkezéseknek, a termelésnek ábrázolása, „megízesítve” a szabotázs és az imperialista erők áskálódásának motívumával. Az említett korban valamennyi közép-európai ország kultúrája átélte ezt az időszakot, meglehetősen kis különbségekkel, hiszen a szocialista realizmus doktrínáját az akkorra már kialakulóban lévő népi demokráciák azonos időben és módon importálták a Szovjetunióból. 1956 után végre megjelenhettek a Honi Hadsereg által vezetett ellenállási mozgalomról szóló könyvek, beleértve a varsói felkelés megrázó történetét bemutató alkotásokat – a háború témája reneszánszát élte, majd népszerűségéből kissé veszíteni kezdett. Egészen addig, amikor az 1967-es márciusi események után felerősödő antiszemitizmus ismét „eszébe juttatta” a lengyeleknek a háborút, főként a holocaust témáját. A hetvenes években is aktuális volt, mert akkor látott napvilágot pár karizmatikus mű, amelyek felbolygatták a kedélyeket és irodalmi vitákat eredményeztek, mit pl. Miron Białoszewski Pamiętnik z powstania warszawskiego (1970, Napraforgók ünnepe) c. visszaemlékezése a varsói felkelésről. A nyolcvanas évek elejéről, azaz a hadiállapot időszakáról e kérdésben nem nagyon van mondanivalónk, de onnan már csak egy „ugrás” a rendszerváltozás, ami megdöbbentő mennyiségű háborús témájú könyvet adott az olvasók kezébe. A téma egészen 1995-ig felszínen volt.

A második világháborúról szóló műveket szinte lehetetlen számba venni. Nagyjából négy tematikai alcsoportra oszthatjuk azokat: militáris-, civil, láger-, valamint a háborús veteránok későbbi sorsát bemutató irodalomra. Az első a hadi eseményeket ábrázolja Lengyelországban és mindenütt a világon, ahol lengyelek küzdöttek. Ebben a csoportban igen gazdag a regionális küzdelmek bemutatása (a Gdański Posta védelme, harcok a Lublini vajdaság területén, stb). A művek egy része a lengyel katona hősiességét exponálja, más része az ország kapitulációjának okait boncolgatja, és legtöbbször a két világháború közötti korszak hibáiban találja meg. Néhány példa: Ksawery Pruszyński, Droga wiodła przez Narvik (1941); Adolf Rudnicki, Wrzesień (1946, Szeptember); Jan Józef Szczepański, Buty i inne opowiadania (1947, Bakancs és más elbeszélések), Polska jesień (1955, Lengyel ősz).

A civil alcsoport a nem-katonák és nem-partizánok háborús mindennapjait mutatja be. A téma eleve determinálja az írói hozzáállást: a művekben általában nem hősöket ismerünk meg, hanem a túlélni szándékozó kisembert, olykor „antihőst”. A csoport fontos részét képezik a gettókról és felkelésekről szóló művek, amelyek közt előfordulnak olyanok is, amelyek a romantika óta gyökeret vert heroikus mítoszt építik tovább: Jerzy Andrzejewski; Noc (1945, Éjszaka), Wielki Tydzień (1945, Nagyhét Varsóban); Tadeusz Borowski, Pożegnanie z Marią (1948, Búcsú Máriától), Miron Białoszewski, Pamiętnik z powstania Warszawskiego (1970); Stanisław Chaskielewicz, Ukrywałem się w Warszawie (1988, Varsóban bújkáltam); Zofia Nałkowska, Dzienniki czasu wojny (1970, Háborús napló).

A lengyel lágerirodalom a fasiszta koncentrációs és sztálini kényszermunka-táborok világát mutatja be, a világirodalomban párját ritkító komplexitásban. Az alkotói módszer tekintetében három alcsoportot különböztetünk meg: heroikus-mítoszteremtő műveket, a szolidáris emlékezet irodalmát, valamint a kővilág koncepcióját. Az első koncepció fekete-fehér sémákban ábrázolja a hóhér és áldozat univerzális oppozícióját. Egyértelmű ítéletet mond a gaztettekről, és igyekszik morális elégtételt adni az áldozatoknak, akiket rendszerint hősként ábrázol. A szolidáris emlékezet egyben szelektív emlékezetet jelöl. A szerzők tisztában vannak a lágerek lélektorzító hatásával, de azt ideiglenesnek tartják, és a lágereket a humanista erők győzelmének perspektívájából mutatják be. A harmadik alcsoportot Tadeusz Borowski auschwitzi elbeszélései nyomán nevezzük „kővilág” koncepciójának. Mai szemmel nézve ezek a legértékesebb művek. A lágereket nem a történelem „munkahelyi balesetének” tekintik, hanem a totalitárius rendszerek természetes velejárójának. Ezek a művek mutatják be legmegdöbbentőbben, mit tesz a totalitárius rendszer az emberrel. Példák a lágerirodalom alkotásaira: Zofia Kossak-Szczucka, Z otchłani (1946, A szakadékból); Wacław Grubiński, Między młotem a sierpem (1948, a sarló és a kalapács között); Gustaw Herling-Grudziński, Inny świat. Zapiski sowieckie (1953, Más világ); Tadeusz Borowski, Kamienny świat (1948, Kővilág).

A háborús veteránokról szóló irodalom azt az állapotot ragadja meg, amikor a a volt katonák és partizánok nem képesek letenni a fegyvert, azaz hozzászokni a békés élethez. Jerzy Andrzejewski, Popiól i diament (1948, Hamu és gyémánt); Roman Bratny, Kolumbowie rocznik 20 (1957, Kolumbuszok); Kazimierz Moczarski, Rozmowy z katem (1977, Beszélgetés hóhérral); Jan Józef Szczepański, Koniec legendy (1946, A legenda vége); Andrzej Szczypiorski, Początek (1986, A szép Seidemanné).

 

A történelem az irodalomban

 

A második világháború utáni korszakban a történelmi témájú művek mély változáson mentek át. A közelmúlt élményeinek hatására megnőtt a bizalmatlanság a történettudomány iránt, másrészt a szerzők eltávolodtak a XIX. századi irodalmi hagyományoktól, nevezetesen a Henryk Sienkiewicz által teremtett kánontól. A történelmi tematika fellendülését segítette az aktuális témáktól való elszakadás lehetősége (sztálinizmus kora, valamint a létező szocializmus problémáinak elhallgatása), továbbá a történelem újraértelmezésének „szükségessége” 1945 után. A korszak elején a szerzőkkel szemben elvárásként jelentkezett a néptömegek szerepének kiemelése a történelmi folyamat egészében, illetve a kiemelkedő történelmi személyiségek jelentőségének eltusolása. Legkevésbé a nemzeti panteonhoz tartozó személyek (Chopin, Mickiewicz, Kościuszko) életrajzát bemutató monográfiák szenvedték meg a politikai szempontok érvényesítése miatti torzulásokat.

Az 1945 utáni irodalom néhány jelentős szerzője, akik életművükben a lengyel vagy európai történelem korszakaival foglalkoztak: Antoni Gołubiew (1907–1979), Teodor Parnicki (1908–1967), Hanna Malewska (1911–1983), Władysław Terlecki (1933). Hazánkban főként Terlecki számít ismertnek és népszerűnek, számos regényét magyarra is lefordították. Fő érdeklődési területe a XIX. századi lengyel felkelések, illetve a komplikált orosz–lengyel viszony számos aspektusa. Ez utóbbi témát érinti a Czarny romans (1974, Fekete regény), amelynek magvát egy XIX. századi bűntény képezi: egy viszonzatlanul szerelmes orosz katonatiszt egy szép lengyel színésznő tragédiába torkollt kapcsolata. A történet részleteit a gyilkos tiszt meséli el az orvosnak. A mű a szenvedély pszichológiai tanulmánya, két ellenséges nemzet tagjainak sajátos összeütközése. Terlecki igyekezett megszabadulni a lengyelként számára csaknem „kötelező” hazafias sémák alkalmazásától. A Odpocznij po biegu (1976, Pihenj meg futás után) c. regényben Terlecki a Dosztojevszkijtól ismert bűn és bűnhődés problémakörét érinti. Egy műben pétervári bíró folytat nyomozást gyilkosság ügyében, amelyet a częstochowai kolostor egyik szerzetese követett el.

 

Az emberi egzisztencia kérdései

 

A háború és megszállás témáján kívül a teljes korszakon átvonul az egzisztenciális tematika, amelynek fő érdeklődési területe a lengyelek mindennapi élete, helyük a társadalomban és a világban, családi és társadalmi gyökereikhez való viszonyuk. Az egzisztenciális vonulatot igen szélesen értelmezhetjük, így számos elemét különböztetjük meg. Karakteres „alcsoportokat” a következő témák alkotnak: falusi (paraszti), témájú művek, a „keleti végek” irodalma, a zsidóság sorsával, valamint az értelmiség problémáival foglalkozó könyvek.

A paraszti–falusi téma a reneszánsz óta jelentős irodalmi előzményekkel és komoly művészi eredményekkel rendelkezik. Az 1945 utáni korszakban több aspektusban is felmerült a lengyel falu és parasztság sorsának kérdése. Poétikai szempontból a falusi irodalom a leíró relizmus és a lélektani próza eredményeiből táplálkozik. A szerzők gyakran elemzik a hősök belső vívódásait, akik atyáik földjét elhagyva a városokban keresik boldogulásukat. A paraszti–falusi tematika kedvelt vizsgálódási területe a falu és a civilizációs vívmányok konfrontálódása, a falusi közösségek felbomlása, a hagyományos népi kultúra átalakulása.

            A negyvenes és ötvenes évek nem kedveztek a falusi témájú irodalom művelésének. Ezért is volt nagy jelentősége, hogy Maria Dąbrowska 1955-ben kiadhatta Gwiazda zaranna (Hajnalcsillag) c elbeszéléskötetét. A kedvezőtlen (kultúr)politikai háttér ellenére az Éjjelek és nappalok szerzőjének sikerült a civilizációs átalakulásokat a hagyományos falusi kultúra veszélyeztetőjeként ábrázolni, illetve felhívni a figyelmet erre a reális fenyegetésre. Dąbrowska műve más szempontból is ellentmondott a politikának – lelkesedéssel támogatta a szövetkezeti mozgalmat (a háború előtti szövetkezetek újjáélesztését jelentette volna), és félelemmel tekintett a küszöbön álló kollektivizálás elé. A mű különös értékét a falusi kultúra és a városi tömegkultúra konfrontálása adja. Három stílusrétege van: a falusi lakosok eredeti (mazóviai) nyelvjárása, a nyelvjárás lexikális és fonetikai elemeit már nem használó falusiak nyelvhasználata, valamint a faluról elszármazott fiatalok nyelve, amelyre már irreverzibilis hatást gyakorolt a sajtó, bürokrácia és a politika nyelve. A hagyományos népi kultúra veszélyeztetettségét Dąbrowska leginkább a nyelvi emlékezet elvesztésében látja.

A falusi témát csaknem egész életén át komplex módon művelte a költő és prózaíró Tadeusz Nowak (1930–1991). Műveiben szüntelenül felbukkannak paraszti gyermekkorának élményei. Visszaemlékezései távol állnak az idealizálástól, egy pillanatra sem feledteti a falusi emberek nehéz életét. Nowak figyelt a természeti törvényeken alapuló falusi erkölcs, valamint az írott „városi” törvények és erkölcs értékrendje közti konfliktusokra. Az 1968-ban megjelent A jak królem, a jak katem będziesz (1968, Ha király leszel, ha bakó leszel) c. regény a háborús múltra tekint vissza, a paraszti főhős tudatának alakulását kíséri végig a második világháború körülményei között. A szimbolizmus poétikájára emlékeztető mű a jó és rossz fogalmának népi értelmezését vizsgálja, a korábbi vétkek és a háború alatt elkövetett tettek súlyát veti össze. A versekhez hasonlóan a valóságos események keverednek az álmok meseszerű világával. Később megjelent három regénye: Diabły (1971, Ördögfiak), Dwunastu (1974, Tizenketten) és Prorok (1977, Próféta) szinte trilógiát alkot. Első részében megjelenik a háború emléke, és egy falusi bábaasszony segítségével életre kelnek az ősi hiedelmek. Az asszony mintegy kezébe veszi a falusiak sorsát, küzd a kollektivizálás ellen, a tehetséges fiúkat a városba küldi tanulni. Az egyik fiú – Próféta – lelkében nem képes feldolgozni a falu elhagyásának tényét, fél a jövőtől, nem érzi magát biztonságban. A se itt, se ott szituációját, a falu és város közötti ember sajátos helyzetét és lelki világát ismerjük meg a Wniebogłosy (1982, Hogy zengett belé az ég) c. regényből is.

            Az irodalomban viszonylag későn, 1956 után elbeszélésekkel és regényekkel jelentkező Julian Kawalec (1916) életműve szintén a falu témájához kötődik. Hőseinek sorsa tükrözi a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és társadalmi stabilizációjának atmoszféráját. A város lehetővé teszi a falusi származású fiataloknak a tanulást, munkát találnak, anyagilag stabilizálódnak. Az előrehaladásnak azonban nagy ára van, a „karrier” építése együtt jár a magány és kiközösítettség érzetével, a régi kapcsolatok meglazulásával, az új kapcsolatok építésének korlátozott lehetőségével. Ez a sors jut a Tańczący jastrząb (1964, Táncoló héja) c. kisregény, főhősének Michał Topornynak.

            Wiesław Myśliwski (1932) szintén későn kezdett publikálni. Nagi sad (1967, Meztelen kert) c. első regényéért irodalmi díjat kapott. A mű egy idős falusi tanító belső monológja, és a „városi”, illetve „falusi” bölcsesség konfrontálását szemlélteti. Egy élet tükrében, úgy tűnik, az utóbbinak van több igazságtartalma. A regény a falusi emberek asszimilációjának határait keresve azt a választ adja, hogy a falusi gyermekkor és falusi lét nem teszi lehetővé a városi körülményekhez való teljes alkalmazkodást. Myśliwski Pałac (1970, Kastély) c. regénye szintén kedvező fogadtatásban részesült. Cselekménye 1944-ben játszódik, amikor a háború alatt magára hagyott kastélyba betéved Jakub, a birkapásztor, és azt képzeli, ő a tulajdonos. Nem tud azonban azonosulni a számára idegen úri kultúrával, meghal a tűzvészben. A szerző legjobb könyvének az 1984-ben megjelent Kamień na kamieniu (Kő kövön) c. regényt tartják, amelynek Droga (Út) címmel filmváltozata is sikert aratott. A kritika rögtön a megjelenés után Reymont Chłopi (Parasztok) c. regényéhez hasonlította és remekműnek tartotta. A mű címe egy népdal kezdősora. Paraszti hőse, Szymon Pietruszka, a falu életét és családja történetét meséli el belső monológ formájában. A különböző idősíkokon játszódó cselekmény a húszas évektől a hetvenes évek végéig kíséri figyelemmel a történelmi és kulturális változásokat, a falusiak azokkal összefüggő egzisztenciális drámáját. Az egész életében lázadó Szymon végül a régi paraszti értékek mellett áll ki.

            A lengyel prózában számos nyomát találjuk a falusi téma parodisztikus feldolgozásának. Edward Redliński (1940) szintén a hagyományos népi kultúra és a városi civilizáció közötti konfliktusokat vizsgálja, de elsősorban azok komikus jellegét ragadja meg. A Konopielka (1973, Szalmabáb kisasszony) c. regény főhőse, Kaziuk, nem tud alkalmazkodni a falu életének változásaihoz. Konfliktusba kerül a hozzájuk beszállásolt tanítónő miatt, aki kultúrát és tanulást hozza a falusi gyerekeknek. A humorral és ironikusan ábrázolt jelenetekben az olvasó szüntelenül konfrontálódik a főhős sajátos belső világával. Redliński demitizálja a nép mindennapi kultúráját és szokásait, rámutat a primitív elemek jelenlétére és azok egyre inkább anakronisztikus voltára.

A „keleti végek” irodalma, illetve lengyel zsidóság témáját érintő művek számos ponton érintkeznek egymással. A „keleti végek” Lengyelország azon területeit jelentik, amelyek a második világháború után az új határokon kívül rekedtek, és az akkori Szovjetunióhoz tartoztak. A témának Adam Mickiewicz és Eliza Orzeszkowa (romantika és pozitivizmus) óta komoly irodalmi hagyományai vannak. A földrajzilag nagy kiterjedésű és a történelem során különböző államokhoz tartozó keleti területek számos jelentős író és költő szűkebb hazája, több kultúra szimbiózisának példája, történelmi megrázkódtatások, véres leszámolások helyszíne. Vilnához és Litvániához kapcsolódik Tadeusz Konwicki (1926), Józef Mackiewicz (1902–1985), Czesław Miłosz (1911–2004) életműve. Lemberggel és környékével állt kapcsolatban Stanisław Lem (1921–2006), Julian Stryjkowski (1905–1996) és Józef Wittlin (1896–1976). Ukrán motívumok bukkanak fel Jarosław Iwaszkiewicz (1894–1980) munkásságában, Podólia és Volhínia területeit Leopold Buczkowski (1905–1989) és Andrzej Kuśniewicz (1904–1993) műveiből ismerhetjük meg. A huculok földjét énekelte meg Stanisław Vincenz (1888–1971) Na wysokiej Połoninie (1936, 1941, 1970–1979, Magas fennsíkon) c. epikus ciklusában, amely csaknem harminc éven át keletkezett, és a kéziratnak a szerzőhöz hasonlóan kalandos sorsa volt.

            Czesław Miłosz verseiben és a Dolina Issy (1955, Az Issa völgye) c. regényében, Mackiewicz és Konwicki könyveiben a Mickiewicz által elkezdett mitologizáló látásmód folytatódik, azaz a Paradicsom mítosza a litván természet ölén. Tadeusz Konwicki Kronika wypadków miłosnych (1974, Szerelmi krónika) c. regényének fiatal szerelmesei szintén Vilna környékén élnek, a szerző pedig hatalmas erőfeszítéssel tesz próbát az akkori világ elemeinek – gyermek- és fiatalkorának – rekonstruálására. A cselekmény 1939 tavaszán és nyarán játszódik – a hamarosan kirobbanó háború végleg eltörölte a szerző ifjúkorának világát. A keleti végek mítosza szinte sajátos vallásként jelenik meg Konwicki Bohiń (1987) c. regényében, amely az író őseinek családi mitológiáját mutatja be, kezdve a nagymama, Helena Konwicka kalandos életével.           

Józef Mackiewicz, az 1920-as háború résztvevője, később Vilnában újságíroskodott. 1945 után az emigrációt választotta és a deklarált antikommunisták közé tartozva mindenféle dialógus lehetőségét kizárta a népi Lengyelországgal. Mackiewicz világszemlélete demitizáló: műveiben nem a különböző nemzetek és kultúrák békés együttélését, hanem a konfliktusokat és kölcsönös sérelmeket hangsúlyozza. A háború időszakáról szóló regényei Drogi donikąd (1955, Út a semmibe), Nie trzeba głośno mówić (1969, Nem kell hangosan beszélni) azt a történelmi pillanatot ragadják meg, amikor az 1939 után a szovjetek által megszállt területeken a lakosság egy része örömmel fogadta a német csapatok offenzíváját – a bolsevista hatalom megszűnését remélve. A mindkét (fasiszta és szovjet) megszálló hatalom iránti szövevényes viszonyok (az aktív ellenállástól a nyílt kollaborációig) bemutatása a szerző jelentős érdeme.

            A Podóliához kötődő Andrzej Kuśniewicz neve Magyarországon is ismerősen cseng, több sikeres regényét fordították anyanyelvünkre. A szerzőt különösen érdekelte az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásának korszaka, ezt a témát érint pl a Lekcja martwego języka (1977, Holt nyelvek órája) c. kisregénye. A szerző finom ecsetvonásokkal ábrázolja a Galíciában a századforduló látszólagos nyugalma alatt forrongó súlyos változások előérzetét, illetve rekonstruálja az azóta már letűnt világot. Korábbi regényének, a Król Obojga Sycylii (1970, A két Szicília királya) c. művének cselekménye a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet napjaiban játszódik. A pusztuló Monarchia kaotikusságát a szerző a kultúra válságának tükrében mutatja be. Kuśniewicz szinte valamennyi művében kereste a XX. századi kultúra formálásának mechanizmusait.

            Julian Stryjkowski (1905–1996) a soknemzetiségű keleti végek világából az ottani zsidók történetét ragadta meg. Jómaga Styj városkában született ortodox zsidó család sarjaként. Műveit kizárólag lengyelül írta, bár ezt a nyelvet viszonylag későn ismerte meg. A szerző ifjúkorában a keleti területeken lassulni kezdett a zsidók asszimilációs folyamata, a fiatalság a kommunizmus és szionizmus hatása alá került. Stryjkowski szintén közel állt mindkét ideológiához. Kommunista nézetei először 1939 szeptemberében vizsgálta felül, a szovjetek Lembergbe történt bevonulás után. A második világháború éveit Moszkvában töltötte. Ott írta Głosy w ciemności (Hangok a sötétben) c. regényét, amely csak 1956-ban jelenhetett meg. A mű cselekménye 1912-ben játszódik egy szegény és piszkos galíciai városkában. A műben ábrázolt világ lehangoló volta miatt a könyv kiadása a háború után, a holocaust tükrében „tapintatlanságnak” számított volna. A regény lapjai a zsidó nép későbbi szenvedéseit vetíti előre. A Czarna róża (1962, Fekete rózsa) c. regény önéletrajzi elemeket tartalmaz, cselekménye a harmincas években játszódik Lembergben, és a kommunista ideológia utópisztikus jellegét tudatosítja az olvasóban. A keleti végek zsidóságának sorsa még többször visszatér Stryjkowski munkásságában. 1966-ban jelent meg Austeria c. regénye, mintegy folyatása a Hangok a sötétben c. könyvnek. Az első világháború előestéjén menekülő zsidók egy fogadóban (Austeria) gyűlnek össze. Rettegnek a kozák seregek pogromjától, de már menekülni sem tudnak hová. A regény drámai szerkezetű: a fogadóban táncolt rituális tánc egyben a zsidók haláltánca. Időrendben a legkésőbbi a Sen Azrila (1975, Azril álma) c. regény, de tulajdonképpen a Hangok a sötétben c. mű első részét alkotja. Zsidó hőse a karrier érdekében eldobja családja hagyományait. Későn ébred rá, hogy egy másik világban nem tud gyökeret verni, ugyanakkor már visszatérnie sincs hová, mert gyermekkora világa végérvényesen letűnt. A zsidó közösség összetartó erejét Stryjkowski nem misztifikálja, sőt, látja a zsidó kultúra negatív jegyeit. Későbbi művei tükrözik a közösségek felbomlásának folyamatát, Styjkowski hősei gyakran drámai válaszút előtt állnak. A második nyilvánosság létrejötte impulzust adott a szerzőnek ahhoz, hogy végleg leszámoljon kommunista nézeteivel. Wielki strach (1979, Nagy rettegés) c. regényének cselekménye Lembergben játszódik 1939–1941 között. Szintén önéletrajzi indíttatású, akárcsak a Fekete rózsa. Ezt a könyvét Stryjkowski 1990-ben függelékkel egészítette ki, amelynek címe To samo inaczej (Ugyanaz másképp).

Litvánia, Podólia és Ukrajna ábrázolása különös jelentőséggel bírt a lengyel irodalom utóbbi évtizedeiben. A művek kimondatlanul is politikai színezetet kaptak, a Jalta utáni európai berendezkedést bírálták. A legtöbb szerző szívesen alkalmazott önéletrajzi elemeket, hangsúlyozva a tőlük elrabolt, és már nem létező kis haza szerepét.

            A holocaust témája a háborús tematika mellett – vagy azon belül – az örökzöld témák közé tartozik, a mai napig számos krónikása van. A hatvanas és hetvenes években elsősorban zsidó származású írók tértek vissza ehhez a témához, új és új színben mutatva be nemzetük háború alatti, illetve utáni sorsát Bogdan Wojdowski (1930–1994) átélte a varsói gettót. Első elbeszéléskötetében Wakacje Hioba (1962, Hiob vakációja) a korabeli kritika Tadeusz Borowski hatását vélte felfedezni. a Chleb rzucony umarłym (1971, A halottaknak dobott kenyér) a harcoló és haldokló gettóról szól – pátosz és hősi mítosz kreálásának igénye nélkül.

            Hasonló érdemei vannak Hanna Krall (1937) Zdążyć przed Panem Bogiem (1977, Odaérni az Úristen előtt) rövid könyvecskéjének, amelyben a szerző a Gettó utolsó túlélőjével, Marek Edelman szívsebésszel folytat párbeszédet. A tényirodalom poétikájához kötődő mű a túlélő szemtanú vallomásainak köszönhetően teljesen autentikusnak tűnik. Az áldozatokat Edelman nem nevezi hősöknek vagy a szabadság bajnokainak. Szerinte a Gettó felkelői belső szükségszerűségből cselekedtek – fegyverrel a kézben akartak elpusztulni, nem pedig az éhségtől vagy a gázkamrákban.

A zsidóság és a holocaust témájával foglalkozik az 1967 óta Amerikában élő Henryk Grynberg (1936). A háború alatt édesanyján kívül családjának valamennyi tagját elvesztette. Művei Lengyelországban a nyolcvanas években szamizdatként láttak napvilágot, 1987 óta legálisan is megjelennek. A témát érintő egyik legfontosabb könyve a Żydowska wojna (1965, Zsidó háború), amelyben az évekig tartó menekülést, bujkálást, és családjának pusztulását írta le. A történetet átszövik a narrátor elmélkedései a zsidó lét lényegéről és determináltságáról.

            A második világháború utáni időszak prózájában kirajzolódott egy tematikai vonulat, amely a kor érzelmi és intellektuális légkörét vette nagyító alá. A művek közös vonása a specifikus narrátor, illetve főhős – az értelmiségi – jelenléte. A negyvenes évek második felében a lengyel értelmiségi fiatalok „prototípusa” a következő: polgári vagy földesúri származásúak, gyermekkorukban jó neveltetésben részesültek. Ismerik a társasági élet szabályait, kulturáltak, műveltek. Többükre ráillik a „liberális széplélek” jelző. Nem tájékozottak a történelmi és társadalmi folyamatokban, megszokták, hogy az élet prózai dolgait valaki más intézi helyettük. A háború totális sokkhatást okozott számukra, mert korábbi életük és neveltetésük nem készítette fel őket semmi nehézségre. Lengyelország szeptemberi kapitulációja megfosztotta őket a hazájuk katonai erejébe vetett hitétől. A vonulat közvetlen előzményének (a harmincas évekből) Witold Gombrowicz Ferdydurke c. regénye tekinthető, azaz az „éretlen” értelmiségi alakja. A vonulathoz tartozó művek egy részét szerzőik már a háború alatt papírra vetették, de megjelenésük épp a háború miatt időben kitolódott. E tematikai csoport legfontosabb művei: Kazimierz Brandys (1916), Drewniany koń (1946, Hintaló), Troja, miasto otwarte (1949, Trója, nyílt város), Stanisław Dygat (1914–1978) , Jezioro Bodeńskie (1946, Bódeni tó), Pożegnania (1948, Búcsúzások), Paweł Hertz (1918), Sedan (1948), Stefan Kisielewski (1911–1991), Sprzysiężenie (1946, Eskütétel), Artur Sandauer, Śmierć liberała (1946, A liberális halála).

Kisielewski regénye a lengyel hadsereg groteszk és tragikus képét festi. A főhős (Zygmunt) a haza védelméért örömmel lép be a hadseregbe, de ott számos megaláztatásban lesz része. Barátaival együtt zsarolás áldozata lesz, intelligenciája és képzettsége nem veheti fel a versenyt egy primitív kalandor gátlástalanságával.

Paweł Hertz több szakaszban mutatja be hőse, Adam Lambert életét. Az első a háború előtti időszak: Adam külföldi utazásai; az apjától kapott pénzből fizeti a szállodákat, múzeumokat, és gyógyítgatja a felbolydult Európa miatt megtépázott idegeit. A második: a háború kirobbanása, Lengyelország kapitulációja, menekülés keletre, miközben a szovjetek elfoglalják az ország keleti részét. A harmadik: Adam favágóként dolgozik az orosz tajgában. A negyedik: a háború után egy államosított, múzeummá nyilvánított kastély igazgatója.

Hasonló hőst mutat be Trója, nyílt város c. regényében Kazimierz Brandys. Julian Szerlej író és esztéta Európában utazgat és esszéihez gyűjt anyagot. Minden jelenséget csak abból a szempontból vizsgál, lehet-e belőle írni valamit, s nem tudatosul benne, milyen következményei lesznek Mussolini diktátorságának. A háború után Julian meghasonlott ember lesz, nem akar visszatérni Lengyelországba. Brandys szándékosan – a közelgő sztálinizmus szellemének megfelelően – meglehetősen sötét képet festett az értelmiségről. Jobban sikerült a szerző korábban keletkezett, Hintaló című regénye. A fából készült, igazi ló helyetti játékszer szimbólum – az igazi élet helyetti „műélet” szimbóluma, amelyben a főhősnek a háború előtt volt része. A hős felnőttéként jön rá, hogy neveltetése, korábbi értékrendje sem volt igazi, az is „fából” volt.

Stanisław Dygat látszólag könnyed, olvasmányos irodalmat művelt, ami mégis mélyen hatolt a modern ember egzisztenciális és kulturális drámájába, illetve a lengyel nemzeti mítoszok világába. A Bódeni tó önéletrajzi elemeket hordoz. Cselekmény a második világháború idején játszódik a Bódeni tó partján lévő internálótáborban. A szerző nevetségessé teszi a lengyel mártirológiát, a szenvedés eszméjét, a lengyel sors kivételes voltának érzetét. A romantikus hagyomány olyan kosztümbe öltözteti a lengyel lelket, ami a megváltozott körülmények között kompromittálja a nemzeti mítoszokat. A szenvedés romantikus motívuma a műben csak a nők elcsábításának eszköze. A nők erre szintén fogékonyak, mert már kellően „preparálta”őket a romantikus hagyományokat ápoló polgári nevelés. A férfiak erotikus-hazafias extázisba kergetik a nőket, majd elhagyják őket – természetesen olyan pillanatban, amikor már biztosított az „áldozat” kellő szenvedése. Miért teszi ezt a férfi? Mert viselkedése nem életszerű. Különböző álarcokat, kosztümöket ölt fel, és úgy érzi, leginkább a romantikus kosztüm illik hozzá – ez a legkönnyebben felismerhető és dekódolható, ezt akceptálja leginkább a környezet. Dygatnál a lengyel romantikus hagyomány egyfajta konvenció, létforma, de már nem hordoz valóságos tartalmat. Jellemző, hogy ezt az álláspontot elsősorban az 1910 körül született írók képviselték, nem pedig a fiatalabbak.

 

Költészet

 

Az „Auschwitz utáni” korszak első éveiben jelentkeztek az irodalomban az 1920 körül született „Kolumbuszok”, akik legmegdöbbentőbb nemzedéki élményként a háborút élték át. Köztük különös jelentőségű a Tadeusz Różewicz (1921) költészete, aki később kiváló drámaíróként is hallatta hangját. Niepokój (1948, Nyugtalanság) c. verseskötete az értékrend totális válságáról tanúskodik. A háború – az anyagi javak és az emberek elpusztításán kívül – a szellemi, vallási, filozófiai, etikai értékeket is megkérdőjelezte, ingataggá tette. A háború utáni korban ismét „el kell választani a világosságot sötétségtől”, és újra nevükön kell nevezni a dolgokat. Ennek érdekében Różewicz eltekint a korábbi verselési technikák alkalmazásától és a legegyszerűbb, legérthetőbb szavakat használja.

            A lengyel költészet újabb dinamikus fellendülése 1956 után következett be. A „Kolumbuszok” közül többen először jelentkeztek az irodalomban – már érettebb fejjel, elkerülve a kortársak sztálinizmus-kori kori hibáit, sematikus vereseket nem hagyva maguk után. Közéjük tartozott Miron Białoszewski (1922–1983) vagy Zbigniew Herbert (1924–1998), akinek versei ugyan már 1947-ben megjelentek a kulturális sajtóban, de önálló kötetet csak a sztálinizmus után adott ki Struna światła (1956, A fény húrja) címmel. Náluk fiatalabb volt Stanisław Grochowiak (1934–1976) és Jerzy Harasymowicz (1933), akik életkoruknak köszönhetően szintén elkerülték az 1949–1956 közötti korszak hibáit. 1956-ban ismételten, új versekkel és előző korszakát átértékelve jelentkezett Różewicz és az 1923-ban született Wisława Szymborska, akit 1996-ban Nobel-díjjal tüntettek ki. Az itt említett költőket később 56-os nemzedéknek, vagy a „Współczesność” nemzedékének nevezték el (a folyóirat címéről, amely verseiket publikálta). Herbert a neoklasszicizmus képviselője. Pan Cogito (Cogito úr) c. filozofikus ciklusának részeit évtizedeken át írta, megjelenésük mindig fontos eseményt jelentett a kulturális életben. A lírai alany a „cogito ergo sum” szellemében keresi helyét a történelem és kultúra által kreált folytonos drámában, azaz a világban. Białoszewski verseinek első kötete a perifériális kultúra iránti vonzódását bizonyította, ami tovább mélyült későbbi köteteiben, illetve párhuzamosan művelt prózai munkásságában. Versei számos mindennapi, sőt közönséges, „nem esztétikus” motívumot tartalmaznak, erősen köznyelvi fordulatokkal megfogalmazva. A „nem esztétikus” jelenségek költői világban való ábrázolásában még tovább lépett Grochowiak, aki a rút esztétikai kategóriáját tekintette a világ releváns elemének. Ballada rycerska (1956, Vitézi ballada) c., valamint későbbi köteteiben a költő rút iránti fogékonysága összekapcsolódott a szenvedés és betegségek ábrázolásával, aminek alapját többek közt a középkori művészetben gyakran felbukkanó haláltánc-motívum alkotta. A költő életművében egyre karakteresebben jelentkező metaforikus és szürrealista víziók költői képeiben az emberi élet esetleges és törékeny volta, a halállal szembeni tehetetlenség érzete bontakozik ki.

            A hatvanas évek második felében újabb nemzedék jelentkezik a lengyel költészetben. Tagjai a második világháború alatt vagy kissé utána születtek, érett emberré már a létező szocializmus konszolidáltabb időszakában váltak. A háborúról és a sztálinizmusról saját tapasztalatokkal nem rendelkeztek, annál tragikusabban élték viszont át 1968 eseményeit, amelyek tudatosították bennük a hatalom totalitárius jellegét. Az irodalomtörténet az Új hullám költőinek nevezi őket, vagy 68-as nemzedéknek. Költészetük jellemző vonása kezdetben a háború iránti „irigység” – szerintük csak a náluk idősebb nemzedéknek volt lehetősége „nagy” eseményeket átélni. Másrészt – kiábrándultságuk és a hatalom iránti bizalmatlanságuk miatt – költészetükben valamennyien új értékek keresésére indultak. E nemzedék legjelentősebb képviselői: Ewa Lipska (1945), Stanisław Barańczak (1946), valamint a náluk később jelentkező Adam Zagajewski (1945). Ewa Lipska 1967-ben adta ki első kötetét. Az Új Hullám nemzedékének sajátos világszemléleti és esztétikai értékeit, illetve útkeresését leginkább az 1981 óta az Egyesült Államokban élő, és műfordítónak is kiváló Barańczak költészete illusztrálja. Legfontosabb kötetei: Korekta twarzy (1968, Arckorrektúra), Jednym tchem (1970, Egyszuszra), Dziennik poranny (1972, Reggeli napló), Sztuczne oddychanie (1974, Mesterséges lélegeztetés), Ja wiem, że to niesłuszne (1977, Tudom, hogy ez helytelen), Tryptyk z betonu, zmęczenia i śniegu (1980, Triptik betonból, fáradtságból és hóból). Barańczakot különösen nyugtalanította a nyelv szavahihetőségének problémája, bizonyos nyelvi struktúrák túlzottan gyakori használata, ami hazugsághoz vezet. Barańczak a a hetvenes évektől egyre határozottabban a totalitárius politikai valóság elleni művészi harc egyik vezéregyéniségévé vált.

            Az ötvenes és hatvanas években jelentkezett nemzedékeken kívül – a korszak egészét tekintve – igen jelentős a világhírre szert tett költők életműve, akik az egész 1945 utáni korszakban, de pl. Miłosz már jóval előtte is, folyamatosan meghatározói a lengyel költészet arculatának. Köztük különös hely illeti meg a már nem élő Miłoszt, és a harmadik évezred elején is Lengyelországban alkotó klasszikusokat, Różewiczet és Szymborskát. Közvetlenül a háború után Miłosz átértékelte a harmincas évek katasztrofista szemléletét, amelyet Ocalenie (1945, Megmenekülés) c. kötete tanúsít. Benne egy morális, mindenféle humanista értéket átmentő költészet körvonalait vázolta fel. Világhírét a totalitárius diktatúra és a kultúra kapcsolatát elemző esszégyűjteménye, a Párizsban kiadott Zniewolony umysł (1951–1953, A rabul ejtett értelem), valamint regénye, a Zdobycie władzy (1952, A hatalom megragadása) alapozta meg. Miłosz a hatvanas évektől végleg az Egyesült Államokban telepedett le. Jelentős irodalomtörténeti munkáiban valamennyi szláv irodalommal törődött, műfordítói tevékenysége szintén igen jelentős. Verseinek mély humanizmusa valamennyi kötetében – több, mint harminc kötetet adott ki – nyomon követhető. 1980-ban kapott Nobel-díjat, irodalmi tevékenysége haláláig jelenetős.

            Wisława Szymborska művészi fejlődése 1956 után gyorsult fel, és a hatvanas, illetve hetvenes években teljesedett ki. Jelentősebb kötetei: Wołanie d Yeti (1957, Kiáltás Yetihez), Sól (1962, ), Sto pociech (1967, Száz vigasz), Wszelki wypadek (1972, Minden eshetőség), Dzieci epoki (1979, Korunk gyermekei), Ludzie na moście (1986, Emberek a hídon), Koniec i początek (1993, Kezdet és vég). Több versében foglalkozott a magyaroszági 56-os forradalommal, illetve következményeivel, mint pl. a Pogrzeb (Temetés) c. költeményben. Az emberi élet kérdéseit Szymborska történelmi és egzisztenciális perspektívából szemléli. Elemzi az értékrendek viszonylagos voltát, azok átalakulását a történelem tükrében. Szerelmi lírájában a nő és férfi egymásra találásának állandó nehézségét, a kölcsönös meg nem értettség motívumát hangsúlyozza. Az egzisztencialista filozófia hatása alatt állva érzékelteti az ember magányosságát, a szerelmet pedig a magány legyőzésének újabb és újabb próbájaként értékeli.

 

Dráma

 

Az 1945 után korszak első időszakában Jerzy Szaniawski (1886–1970) és Leon Kruczkowski (1900–1962) drámaíró tevékenysége volt a legjelentősebb. Műveikben mindketten foglalkoztak a háború kérdésével. Szaniawski művészi módon ábrázolta az Auschwitz utáni korban fellángoló, a realizmus problémakörét érintő irodalmi vitát. Az irodalomtörténet mindkettőjüket a „hagyományos” dráma képviselőiként tartja számon, bár Szaniawski művészete – magyar szemmel – igen nehezen férne be ebbe a kategóriába. A hatvanas évektől a világirodalmi mértékkel is a legjobbak közé tartozó Witold Gombrowicz, Tadeusz Różewicz, illetve az eddig még nem említett Sławomir Mrożek (1933) művészete alakította igazán a lengyel dráma arculatát. Gombowicz hatalmas jelentőségű, Ślub (1953, 1957, Esküvő) c. drámája ugyan még az ötvenes évek terméséhez tarozik, de a színpadot jó pár évvel később kezdte meghódítani. Gombrowicz másik, szintén korszakalkotó drámája, az Operetka (Operett). 1966-ban látott napvilágot. Mrożek művei kezdettől fogva üstökösként robbantak be a színházakba és hozták meg szerzőjüknek a világhírt. Kiválóan megfeleltek az abszurd poétikáját igen kedvelő európai ízlésnek. Ugyanakkor a drámák káprázatos nyelvezete, intellektuális újdonságai, a dogmák és sztereotípiák iránti kritikus hozzáállása a lengyel közönséget is azonnal meghódította.

Mrożek korai egyfelvonásosaiban – Męczeństwo Piotra Ohey’a (1959, Piort Ohey mártíromsága), Karol (1961, Károly), Na pełnym morzu (1961, Nyílt tengeren) a hősök az emberi együttélés szabályaival kerülnek ellentétbe, mert azokat gyakran az erőszak határozza meg. A hatvanas évek legsikeresebb darabja a groteszk családi dráma, a Tango (1964, Tangó). A műben a nemzedéki konfliktus az európai társadalmak egészében meglévő konfliktust mutatja be: a fegyelem és liberalizmus, a rend és a szabadság ideológiájának mindennapos küzdelmét. A szerző mindkettő iránt ambivalens érzéssel viseltetik, amit ironikus ábrázolásmódja bizonyít. Mrożek további jelentős drámái a hatvanas évekből: Indyk (1960, Pulyka), Zabawa (1962, Mulatság). A szerző későbbi korszakának kiemelkedő művei: Vatzlav (1970,) Szczęśliwe wydarzenie (1971, Örvendetes esemény), Rzeźnia (1973, Mészárszék), Emigranci (1974, Emigránsok), Krawiec (1977, A szabó). a művészet és a művészek szabadságának problémáját érint a Mészárszék, amelyben a művész úgy akarja színdarabját közelíteni a valóságos élethez, hogy a színpadon mészárszéket rendez be, és az állatok levágása képezné az előadás tárgyát. Mrożek ezzel a drámájával az őrültségbe forduló avantgárd irányzatokat tette nevetségessé, de felhívta a figyelmet a Witkacy által már jelzett problémára, a befogadó ingerküszöbének emelkedésére – a hagyományos művészi eszközökkel már alig lehet hatni a nézőre. Az Emigránsok a szerző által a gyakorlatból ismert emigráns létet mutatja be hátulról és belülről. A hetvenes évek „szabad” Lengyelországában –legálisan vagy illegálisan – igen sokan keresték anyagi boldogulásukat Nyugaton. A mű problematikája égetően aktuális volt, de nemcsak a lengyelek, hanem a befogadó országok szempontjából is. Mrożek későbbi drámáiban – áttételesen – jelen van a politika: Ambasador (1981, A nagykövet), Portret (1987, A portré), Miłość na Krymie (1993, Szerelem a Krímben). Ez utóbbi az orosz (szovjet) birodalom bukását ábrázolja a felbomló emberi kapcsolatok konfliktusának tükrében.

            Różewicz 1959-ben jelentkezett drámaíróként – rögtön korszakalkotó, Kartoteka (Kartoték) c. darabjával, amely formai szempontból is meglepően újat hozott. (A főhősnek nincs állandó neve, szobája csaknem az utcán van, a legkülönbözőbb emberek mennek át rajta). Różewicz saját nemzedékét, a történelem viharai által megtépázott tudatú kortársak érzés- és gondolatvilágát, egzisztenciális útkeresését ábrázolta benne ironikusan. A műben számos egyértelmű utalást találunk a háborúra és a sztálinizmus korának szellemére. Későbbi drámái az értékrend válságát, a világban és az emberekben uralkodó káoszt mutatják be a groteszk és paródia eszközeivel. Różewicz kedvelt hősei mintegy anonim, személyiség és társadalmi helyzet alapján nehezen meghatározható alakok. Drámáinak nyelvezete tükrözi a köznyelv fordulatait, a bürokratikus sajtó és propaganda nyelvét, a családtagok csak egymás számára érthető gügyögését. Darabjaiban a szereplők olykor szótárakból idéznek – a szerző bizalmatlan volt a beszéd iránt, ami szerinte állandóan hazugsághoz vezet. További jelentős drámái: Świadkowie, albo Nasza mała stabilizacja (1964, Tanúk, a vagy a Mi kis sabilizációnk), Wyszedł z domu (1965, Elment otthonról), Spaghetti i miecz (1967, Spagetti és kard), Białe małżeństwo (1975, Fehér házasság).

            A háború utáni korszakban drámairodalmában jelentős szerepet játszottak még a következő szerzők (közülük többen költők és prózaírók): Roman Brandstaetter, Stanisław Grochowiak, Ireneusz Iredyński, Marian Pankowski, Jerzy Zawieyski.

 

Ajánlott szakirodalom

 

Magyarul:

BAŃCZEROWSKI Janusz (szerk.): Polono–Hungarica. (1988–1998 közötti tudományos konferenciák anyagai.) 5–8. kötet. Budapest, ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék, 1990–2000.

BARÓTI Dezső (bev., vál.): A rokokó. Budapest, Gondolat Kiadó, 1986.

BOJTÁR Endre (vál., előszó): Lengyel költők antológiája. Budapest, Kozmosz Könyvek, 1969.

BOJTÁR Endre: „Az ember feljő…” A felvilágosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban. Budapest, Magvető Kiadó, 1986.

CSAPLÁROS István és mások (szerk.): Tanulmányok a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969.

CSAPLÁROS István: A felvilágosodástól a felszabadulásig. Tanulmányok a magyar–lengyel irodalmi kapcsolatok köréből. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977.

CSAPLÁROS István: A lengyel irodalom Magyarországon. Fejezetek a lengyel irodalom magyarországi fogadtatásának történetéből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985.

CSAPLÁROS István: Fejezetek a magyar-lengyel kapcsolatok történetéből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983.

CSÉBY Géza: A könnyek íze. Lengyel költők és írók. Kaposvár, Magyar–Lengyel Baráti Társaság, 1994.

D. MOLNÁR István: A magyarság a modern lengyel irodalomban 1919–1989. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995.

D. MOLNÁR István: Katolicizmus, szocializmus, ellenzékiség. Jerzy Andrzejewski életműve. Szombathely, Savaria University Press, 1995.

D. MOLNÁR István (vál., szerk., bev.): Lengyel tollal a magyar Októberről. Antológia. Budapest, Ráció Kiadó, 2006.

D. MOLNÁR István (szerk.): Magyar–lengyel közelítések. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és Irodalom Tanszéke 1984. XI. 13–14-én rendezett konferenciájának anyagából. Debrecen – Budapest, KLTE, Debrecen – Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ, Budapest, 1985.

D. MOLNÁR István (szerk.): Magyar–lengyel közelítések. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és Irodalom Tanszéke 1984.XI.13-14-én rendezett konferenciájának anyagából. Debrecen–Budapest, KLTE, Debrecen–Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ, Budapest, 1985.

D. MOLNÁR István: Lengyel irodalmi kalauz. A kezdetektől 1989-ig. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1997.

D. MOLNÁR István: Lengyel irodalmi kalauz. A kezdetektől 1989-ig. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1997.

ECSEDY Andorné, GÁLICZKY Éva (szerk.): A lengyel szépirodalom Magyarországon 1945–1980. Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1982.

FEGÓ Lajos (szerk.): A lengyel irodalom Magyarországon 1945–1990. Válogatott bibliográfia. Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár, 1995.

FÓRIÁN Éva (szerk.): Multikulturalitás, nemzeti identitás, kisebbségek Magyarországon és Lengyelországban. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004.

FRIED István: Kelet- és Közép-Európa között. Irodalmi párhuzamok és szembesítések a kelet-közép-európai irodalmak köréből. Budapest, Gondolat Kiadó, 1986.

FRIED István: Utak és tévutak Kelet-Közép-Európa irodalmaiban. Tanulmányok. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1989.

GÖMÖRI György: A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig. Tanulmányok. Budapest, Argumentum Kiadó, 1999.

GÖMÖRI György: Nyugatról nézve. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990.

HOPP Lajos: A lengyel irodalom befogadása 1780–1840. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983.

HORVÁTH Károly (bev., vál.): A romantika. Budapest, Gondolat Kiadó, 1978.

KISS Gy. Csaba, KOVÁCS István (szerk.): Hungaro–Polonica. Tanulmányok a magyarlengyel történelmi és irodalmi kapcsolatokról. Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézete, 1986.

KISS Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek. Esszék, tanulmányok és cikkek. Budapest, Pesti Szalon, 1993.

KOVÁCS Endre (előszó): Klasszikus lengyel elbeszélők. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1953.

KOVÁCS Endre: A lengyel irodalom története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1960.

KOVÁCS Endre: Népek országútján. Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvető Kiadó, 1972.

KOVÁCS Endre: Sienkiewicz. Budapest, Gondolat Kiadó, 1980.

LACZKÓ András (szerk.): Ciechanówi üzenet. Antológia. Kaposvár, Somogy Megyei Művelődési Központ, 1986.

NAGY László Kálmán (szerk.): Lengyelek és magyarok Európában. Nyelv, irodalom, kultúrapárhuzamok és kapcsolatok. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001.

NAGY László Kálmán (szerk.): Lengyelek és magyarok Európában. Nyelv, irodalom, kultúrapárhuzamok és kapcsolatok. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001.

NAGY László Kálmán (szerk.): Lengyelek, magyarok és szomszédaik. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és Irodalom Tanszéke 1994. október 25–26-án rendezett konferenciájának anyagából. Debrecen, KLTE, 1994.

NAGY László Kálmán (szerk.): Lengyelek, magyarok és szomszédaik. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és Irodalom Tanszéke 1994. október 25-26-án rendezett konferenciájának anyagából. Debrecen, KLTE, 1994.

REJ, Mikołaj, KOCHANOWSKI, Jan, SĘP SZARZYŃSKI, Mikołaj: Versei. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1980.

SPIRÓ György: A közép-kelet-európai dráma. A felvilágosodástól Wyspiański szintéziséig. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986.

SPIRÓ György: A közép-kelet-európai dráma. A felvilágosodástól Wyspiański szintéziséig. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1986.

SZIKLAY László: Szomszédainkról. A kelet-európai irodalom kérdései. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.

SZIKLAY László: Szomszédainkról. A kelet-európai irodalom kérdései. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974.

TRENCSÉNYI-Waldapfel Imre (szerk.): Világirodalmi antológia, 1-4. kötet, Budapest, Tankönyvkiadó, 1955.

 

Lengyelül:

BACHÓRZ, Józef, KOWALCZYKOWA, Alina (szerk.): Słownik literatury polskiej XIX wieku, 1991.

Borkowska, Pozytywiści i inni, 1996.

Burkot, Stanisław: Literatura polska w latach 1939–1989. Wydawnictwa Szkolne i Pedagogiczne, Warszawa 1993.

Burkot, Stanisław: Literatura polska w latach 1939–1999. Wydawnictwa Naukowe PWN, Warszawa 2003

Czapliński, Przemysław – Śliwiński, Piotr: Literatura polska 1976–1998.Wydawnictwo Literackie, Kraków 1999

D. MOLNÁR István, NAGY László Kálmán: Literatura polska od początków do 1795 roku. Zarys historycznoliteracki i antologia, 1998.

D. MOLNÁR István, SPRAWKA, Anna: Literatura polska XIX wieku 1796–1890. Zarys historycznoliteracki i antologia, 1997.

D. MOLNÁR István: Literatura polska XX wieku 1891–1981. Zarys historycznoliteracki i antologia, 1993.

D. MOLNÁR István: Literatura polska XX wieku 1891–1981. Zarys historycznoliteracki i antologia, 1993.

Dąbrówka, Andrzej: Średniowiecze. Korzenie, 2005.

Dąbrowski, Mieczysław: Literatura polska 1945–1995. Wydawnictwo „Trio”, Warszawa 1997.

Dzieje literatury polskiej sorozat, Warszawa, PWN:

Egyetemi jegyzetek, Debrecen, KLTE, illetve Kossuth Egyetemi Kiadó:

HERNAS, Czesław: Barok, 1998.

HERNAS, Czesław: Literatura baroku, 1999.

hutnikiewicz, Artur: Młoda Polska. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 1997.

Jarosiński, Zbigniew: Literatura lat 1945–1975. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 1996.

KLIMOWICZ, Mieczysław: Literatura Oświecenia, 1995.

KLIMOWICZ, Mieczysław: Oświecenie, 1998.

KOSTKIEWICZOWA, Teresa (szerk.): Słownik literatury polskiego oświecenia, 1996.

kwiatkowski, Jerzy: Dwudziestolecie międzywojenne. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 2002.

Lektury polonistyczne. Dwudziestolecie międzywojenne i II woja ´wiatowa. T. II. Universitas, Kraków 1999..

Literatura polska XX wieku. Przewodnik encyklopedyczny. T. 1–2. Warszawa, PWN, 2000.

Literatura polska XX wieku. Przewodnik encyklopedyczny. T. 2. Warszawa, PWN, 2000. (Literatura polska [epoki] címszó.)

Literatura polska. Przewodnik encyklopedyczny. T. 1-2. Warszawa, PWN, 1984–1985.

Literatura polska. Przewodnik encyklopedyczny. T. 1–2. Warszawa, PWN, 1984–1985.

Mała historia literatury polskiej sorozat, Warszawa, PWN:

MARKIEWICZ, Henryk. Literatura pozytywizmu, 2000.

MARKIEWICZ, Henryk: Pozytywizm, 1999.

Marx, Jan: Legendarni i tragiczni. Wydawnictwo Alfa, Warszawa 1993.

MICHAŁOWSKA, Teresa (szerk.): Słownik literatury staropolskiej. Średniowiecze– Renesans–Barok, 1998.

MICHAŁOWSKA, Teresa: Średniowiecze, 1996.

nasiłowska, Anna: Trzydziestolecie 1914–1944. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 1997.

PATRZAŁEK, Tadeusz (szerk.): Glosariusz od starożytności do pozytywizmu. Materiały do kształcenia literackiego w szkole średniej. Wrocław–Warszawa–Kraków, Ossolineum, 1992.

Siwicka, Dorota: Romantyzm 1822–1863, 1995.

Snopek, Jerzy: Oświecenie. Szkic do portretu epoki, 1999.

Święch, Jerzy: Literatura polska w latach II wojny światowej. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 1997.

Vademecum polonisty sorozat, Wrocław–Warszawa–Kraków, Ossolineum:

Wielka historia literatury polskiej sorozat, Warszawa, PWN:

WITCZAK, Tadeusz: Literatura Średniowiecza, 2002.

WITKOWSKA, Alina, PRZYBYLSKI, Ryszard: Romantyzm, 1997.

WITKOWSKA, Alina: Literatura romantyzmu, 1989.

ZIOMEK, Jerzy: Literatura Odrodzenia, 1999.

ZIOMEK, Jerzy: Renesans, 1996.



[1] Ha a művek magyar címe szerepel a lengyel előtt, létezik magyar fordítás.

[2] Ha az irodalmi alkotások címe nagyon hosszú, rövidítjük.

3 Olyan írók esetében, akiknek művei kötelező olvasmányok lehetnek, feltüntetjük születésük és haláluk évét.