Lukács István

A HORVÁT IRODALOM TÖRTÉNETE

 

 

Középkor

Reneszánsz

Reformáció, ellenreformáció és barokk

Felvilágosodás

Romantika

Protorealizmus és realizmus

Modern

Modernizmus

Posztmodern

Ajánlott szakirodalom

 

 

Középkor

 

A történetírás a horvát honfoglalást a 7. század elejére teszi. Ekkor a horvátok tartósan is berendezkednek az Adria keleti partvidékén. A Bizánc fennhatóságát elismerő őslakosság részben a hegyekbe vonul vissza, részben pedig a megerősített tengerparti városokba vagy a szigetekre. A horvátok végérvényesen csak a 11. században hajtják uralmuk alá a területet és az őslakosságot. Három, kulturális szempontból is jelentős egyházszervezeti orientációt kell megemlíteni a térségben: a keleti bizáncit, a nyugati (latinos) rómait és harmadikként azt, amely nemzeti szempontból a legjelentősebb, az autonómiát valló glagolita horvátot. Velence  szakadatlanul hadat visel fennhatósága kiterjesztéséért. A horvát-magyar perszonálunió létrejöttével (1102) kezdetét veszi a több évszázadig tartó államközösségi lét, amelynek jelentős kulturális hatása lesz a horvátság civilizációs fejlődésében. A későközépkor folyamán fokozatosan számolni kell a török hatással is. Mivel a horvátok megkeresztelkedésében a frank hittérítők játszottak szerepet, a horvátok szinte a kezdetektől a nyugati civilizációhoz csatlakoztak. A korai írott források is mind latin nyelvűek. Cirill és Metód hittérítők működése révén később előtérbe kerül a szláv nyelvű liturgia, s vele a vélelmezetten Cirill által megalkotott glagolita írásbeliség is. A középkorból számos becses, főképpen vallásos középkori horvát glagolita írásos emléket ismerünk. A horvátok írásbeliségében a döntő fordulat a reneszánsztól következik be. Úgynevezett magas kultúrájuk kialakulásában a latin betűs írásmód és a horvátnyelvűség összekapcsolódásának lesz döntő szerepe.

A középkori horvát irodalomban megtaláljuk mindazokat a műfajokat, amelyeket általában az európai irodalmakban: történeti és jogi szövegemlékeket, bibliai és liturgikus szövegeket, apokrifeket, látomásokat, szentek legendáit, elbeszéléseket és regényeket, verseket és drámai szövegeket. Az írásbeliség a középkorban az egyház privilégiumai közé tartozott, így nyilvánvaló, hogy a középkori horvát írásbeliséghez tartozó szövegek döntő részben liturgikus művek voltak. A horváti írásbeliség első és egyben legbecsesebb emléke az ún. Baščanska ploča (1100 táján, Baskai felirat), Zvonimir király glagolita betűkkel kőbe vésett adománylevele. A középkori horvát költészet igazi gyöngyszeme a Šibenska molitva (kb. 1330-1340. Sibeniki imádság), de említést érdemel a Budapesten felfedezett csa-horvát nyelvű és latin című Cantilena pro Sabatho (Nagyszombati ének), amely ugyancsak a 14. század végén keletkezett. A vallásos tárgyú szövegek mellett a horvát, de az egyetemes középkori világi irodalomban is nagy népszerűségre tett szert a Nagy Sándor-regény és a Trója-regény. Ezekről a magyar filológiai gazolta, hogy magyar minták alapján készültek.

 

Reneszánsz

 

A horvát irodalom történetének a legfényesebb korszakai közé tartozik a dalmáciai városokban (Dubrovnik, Split, Hvar, Zadar) és a szigeteken kibontakozó reneszánsz irodalom. A horvát irodalom a 15. század vége felé egyre inkább eltávolodik a középkori szellemiségtől. Az anonim szerzők helyére olyan alkotók lépnek, akik legszemélyesebb tapasztalataikat akarják megosztani az olvasókkal, a főleg fordításokból és kompilációkból álló műfaji struktúra helyébe pedig az eredeti műveket felsorakoztató műfaji struktúra lép, s a latin nyelv dominanciáját a horvát nyelv töri meg. Persze nem teljesen, hiszen számos jeles latinistát ismerünk ebből a korból, akik műveikkel közvetlen kapcsolatot teremtenek az európai szellemiséggel. A horvát reneszánsz irodalomra a földrajzi közelség és a természetes kulturális orientáció miatt alapvetően a magasan fejlett itáliai irodalom volt hatással: szellemiségben, műfajokban és nyelvben. Az emberi boldogságot, a földi lét szépségeit előtérbe helyező horvát szerzők főképpen abból a gazdag patrícius rétegből kerülnek ki, amely itáliai iskolákban végezte tanulmányait. Az olasz reneszánsz így a lehető legközvetlenebbül hatott a horvát reneszánszra. A kultúra virágzásának alapját a gazdaságilag egyre inkább megizmosodó dalmáciai városok teremtik meg. Szenvedélyes vonzalom nyilvánul meg a könyvek iránti, s ennek köszönhetően a nevesebb költők gazdag magángyűjteményeket hoznak létre, de megjelennek a közkönyvtárak is, amelyek révén a szellemi termékek elérhetőek lesznek a szélesebb közönség számára is. Ez a kultúra demokratizálódásának szép példája. A könyvnyomtatás látványos előretörését, meglepő módon, e városok nem követik. A leggazdagabb városállamnak, Dubrovniknak egészen 1783-ig nincs nyomdája. A műveket többnyire Velencében, vagy más itáliai városokban nyomtatják.

Horvát latinisták

A nemzeti nyelvű horvát renszánsz irodalom előfutárainak is tekinthetjük őket. Tanulmányaikat kivétel nélkül külföldön, többnyire nyugati egyetemeken végezték, éppen ezért ismerték a kor leghaladóbb eszméit és vívmányait. Az általuk írott tudományos munkákban és szépirodalmi szövegekben a szűkebb haza iránti elkötelezettség nyilvánul meg. Közülük is kiemelkedik a horvát irodalomtörténet-írásban Ivan Česmičkiként számon tartott Janus Pannonius (1434-1472) gazdag költői életműve. Két nemzet is a magáénak vallja.

Marko Marulić (1450-1524)

Az első európai hírű horvát szerző. A spliti születésű költő és morálteológus, miként kortársai döntő része, Itáliában (Padova) végezte tanulmányait. Neveltetése és egész életpályája a keresztény szellemiség jegyében telt, így Marulić tekinthető a középkor és a reneszánsz közötti közvetlen kapcsolatnak. Miként a reneszánsz alkotók döntő része, ő is szenvedélyesen gyűjtötte városának és környékének latin nyelvű feliratait. Latin nyelvű munkái révén Európa-szerte ismertté vált, számos művét magyar könyvtárak is őrzik. Latin és horvát nyelvű terjedelmesebb költeményeiben, így a Molitva suprotiva Turkom (Imádság a török ellen) címűben az európai hatalmasságokhoz s magához a pápához fordul, segítséget kérve a városára és az egész kereszténységre is veszélyt jelentő török ellen. Korszakos műve, amely miatt őt tekintik a horvát irodalom „atyjának”, a Judita (1501. Judit) című csa-horvát nyelvű eposza az ószövetségi történetből indul ki, ám a költő üzenete nyilvánvaló: a horvátság, miként a maroknyi zsidóság, úgy visel hadat egy impérium ellen, hogy nem csupán önmagát, de az egész kereszténységet oltalmazza. A törökellenes epikai vonulat ezzel kezdetét veszi a horvát irodalomban. Marulićnál a szűkebb haza szeretete összefonódik a tágabb haza, a nyugati keresztény civilizáció szeretetével. A klasszikus eposzok szabályai szerint megalkotott mű ma archaikusnak ható nyelvezete ellenére a horvát szépirodalom legjelentősebb alkotása. Marulić nagy tehetségű költő, eposza a költő és a kor igazi világképe: minden benne van, amit tudni érdemes. Verstechnikai szempontból az eposz a horvát költészet első jelentős remeklése: kétszeresen rímelő, izoszillabikus tizenkettősökben íródott.

Horvát petrarkisták

A korszak egészének sajátosan személyes és bensőséges érzésvilága a petrarkista költészetben sűrűsödik össze. Nikša Ranjina dubrovniki patrícius révén, aki reneszánsz emberhez méltóan szenvedélyes gyűjtötte a könyveket és a legkülönfélébb szövegeket, gazdag versanyag maradt ránk, amelyet a horvát irodalomtörténet-írás Ranjinin zbornik (Ranjina kódex) néven tart számon. A gazdag horvát petrarkista líra csúcspontját Šišmundo (Šiško) Menčetić Vlahović (1457-1527) és Džore Držić (1461-1501) költészete jelenti. A természetet és az emberi (női) szépséget felfedező horvát költők alapvetően az olasz petrarkista líra poétikai kelléktárára támaszkodnak: a nő idealizálása, a külsőségek, a testi szépség részletező leírása, a szerelmi szenvedély ontológiai távlatai, a be nem teljesült szerelem miatti halálvágy. Egy dologban azonban különböznek is tőle, ami eredetivé és sajátosan horváttá teszi ezt a lírát: számos versben a horvát népdal erőteljes hatása érezhető. Tudjuk, a középkor úgynevezett magas kultúrája háttérbe szorította a népköltészetet, de a reneszánsz kor esztétikai értéket látott benne.

Mavro Vetranović Čavčić (1482-1576)

A 16. századi horvát irodalom legtermékenyebb költője, aki gazdag életművet hagyott hátra. Szinte minden létező műfajban alkotott. Írt két pásztordrámát, Historija od Dijane (Diana története), Lovac i vila (A vadász és a tündér), mitológiai drámát, Orfeo (Orpheusz), de jelentősnek tekinthető ifjúkori szerelmi lírája is. Miután kolostorba vonult, főleg vallásos verseket és vallásos színjátékokat írt. Az alakok kidolgozottsága tekintetében ezek közül is a Posvetilište Abramovo (Ábrahám szent áldozata) emelkedik ki. Költészete változatos képet mutat. Vallásos tematikájú versei, így a Gospin plač (Mária siralma) vagy a Pjesanca smrti (Ének a halálhoz) a középkori planctusok és halál-versek egyensági leszármazottjai. Külön csoportot alkotnak az akár ars poetica-nak is nevezhető versek, így a Pjesanca muzam (Ének a múzsákhoz), amelyek az antik költészeti hagyomány követéséről árulkodnak. Meglepően sok, a horvát költészetben ritkaságszámba menő szatirikus és politikai verseit is írt. Magyar szempontból mindenképpen figyelemre méltó a Buda elfoglalását megörökítő Tužba garada Budima (Buda várának panasza). A költészetében oly gyakori pogány és antik elemek mindig a keresztény eszmeiséget szolgálják. 

Hanibal Lucić (1485-1553)

A horvát nemzeti dráma megteremtője. Legfőbb műve a Robinja (1520?. A rabnő), amelynek színtere Dubrovnik. A verses dráma egyik szereplője fiktív személy, az ifjú Derenčin, akit az 1493-as krbavai csatában elhunyt Derencsényi Imre, horvát-dalmát-szlavón bán unokájaként ismerünk meg. A főhős, maga a rabnő viszont, akit szerelmi bonyodalmakat követően az ifjú Derenčin megvált rabságából, történelmi személy, Podmaniczky-Magyar Benigna, a törökverő Magyar Balázs leánya. A bizonyítottan a népköltészetből is táplálkozó darab azért vált különösen fontossá, mert benne a szerző Dubrovnik iránti szeretetének is hangot adott.

Petar Hektorović (1487-1572)

Legfontosabb műve a Ribanje i ribarsko prigovaranje (1556. Halászat és halászok társalgása). A sajátos műfajú verses halászeklóga a szerző három napos tengeri utazását meséli el két halász társaságában. Az utazás részletező leírása révén az olvasó bepillantást kap a dalmát emberek hétköznapi életébe, megelevenednek szokásaik, hiedelmeik, megjelenik a halászattal kapcsolatos tárgyi világ gazdagsága, képet kapunk az ember és a táj harmonikus viszonyáról, a tenger és a partvidék szépségéről, kulturális kincseiről és múltjáról, de a kor tudományos ismereteiről is. Külön érdekessége a műnek, hogy a költő a halászoktól hallott két népi hőséneket is lejegyez, így a népköltészet először lép be a műköltészetbe. Hektorović legfőbb érdeme, hogy elsőként emelte be a szépirodalmi műbe a hétköznapi életet, vagyis átesztétizálta azt. 

Mikša Pelegrinović (1500?-1562)

Legfőbb műve a Jejupka (1525?. A cigányő) című verses farsangi játék. Szerzősége hosszú ideig tisztázatlan volt. Minden bizonnyal olasz mintákat követő, ám mégis eredetinek tekinthető alkotásról van szó. A verses farsangi játék valóságos főszereplője nem más, mint a cigánynő alakjába bújtatott költő, aki jóslataival szórakoztatja az egybegyűlt hölgyeket. Humor, szatíra és szerelmi líra keveredik a műben. 

Petar Zoranić (1508?-kb. 1569)

Az első horvát regény szerzője. Planine  (1569. Hegyek) című pásztorregénye páratlan a maga nemében a horvát irodalomban: igazi szinkretikus szöveg, amelyben prózai, lírai és drámai elemek keverednek. Zoranić számára mintául az olasz Jacopo Sannazarro (1458-1530) Arcadia című műve szolgált. A viszonzatlan szerelem miatt megkeseredett Zoran útrakél, hogy a hegyekben kigyógyuljon a szerelmi bajából. Az idilli és csodás tájakat bejárva végül valóban lelki megnyugvást lel. Zoranić regényében megelevenedik a horvát táj szépsége, de a horvát nyelv és a horvát nép sorsa iránti aggódásának is hangot ad.

Marin Držić (1508?-1567)

A horvát reneszánsz dráma kétségkívül legjelentősebb szerzője. Vérbeli színházi ember volt, hiszen a darabjait saját maga rendezte. Igazi nyughatatlan lélek, aki belelátott a hétköznapok hol keserű, hol pedig bolondos világába, aki a legszívesebben fenekestül felborította volna a dubrovniki arisztokrácia politikailag is jól elrendezett világát. Életében egyetlen kötete jelent meg, Pjesni ljuvene (1551. Szerelmes költemények) címmel. Ebben szerelmi líráját és három drámai szövegét adta közre. Több mint tíz drámát írt, amelyeket amatőr színjátszó társulatok adtak elő farsang alkalmával és a dubrovniki előkelőségek fényes lakomáin. Pásztorjátékai valójában nem színtiszta pásztorjátékok, keverednek bennük a szentimentális pásztorjáték és paraszti bohózat elemei. Držić igazi tehetsége a komédiákban bontakozott ki. Két irodalmi tradíció hatásai mutathatók ki nála, a korabeli olaszé és a plautusi római komédiáé. Ő is tipikus alakokat és tipikus helyszíneket vonultat fel: a fiatal asszonyba szerelmes nevetséges, fösvény és gazdag öregembert, kurtizánokat, pénzt pazarló ifjakat, a szolgák világát, akik a komédiák cselekményének legfőbb bonyolítói, a cselekmények leggyakoribb helyszíne pedig a piactér. Alapvetően ezekkel a kellékekkel és megoldásokkal találkozunk a Novela od Stanca (Stanac novellája) című verses komédiában is, amelyben a dubrovniki ifjak farsang éjjelén arról győzik meg a hegyekből érkezett Stanac nevű parasztot, hogy megfiatalíttathatja magát a  tündérek által.  Legjelentősebb műve kétségkívül a Dundo Maroje, vérbeli reneszánsz komédia minden szcenikai megoldásával és szerkezeti elemével. A fösvény dubrovniki kereskedő, Dundo Maroje Rómába küldi fiát, Marot, hogy üzleteljen. A léha fiatalember üzletelés helyett belehabarodik egy kurtizánba, aki jelentős mértékben leapasztja a pénzét. Az apa Rómába érkezik, hogy mentse a menthetőt. A darab valójában magáról a „kármentésről” szól. A szolgáknak fontos szerep, főszerep jut a cselekmény bonyolításában és a végső megoldás meglelésében. Végül mindnyájan visszatérnek Dubrovnikba. Držić komédiájának legfőbb érdeme, hogy életszerűen bemutatott alakjai a maguk esendőségében nyilvánulnak meg.  

Brne Karnarutić (1515-1520 között-1572)

Törökellenes magatartása élettapasztalatából következett: két fiát is elveszítette a törökkel vívott küzdelmekben. Fiatalkori munkáiból nem maradt fenn egy sem. Ljubav is smrt Pirama i Tižbe (1586. Pyramus és Thisbe szerelme) valójában egy Ovidius-átdolgozás. Magyar szempontból is legfontosabb műve a Vazetje Sigeta grada (1584. Sziget várának elfoglalása) című terjedelmesebb epikus alkotás, amely Szigetvár 1566-os elestéről és Zrínyi Miklós haláláról szól. A mű alapjául Ferenac Črnko, az ostrom túlélőjének a krónikás hitelességével megírt munkája szolgált. A négy részből álló mű a marulići elbeszélő epikai hagyományt követve a Črnko-krónika eseménysorozatát tartja szem előtt. A mű fontos forrása lehetett később Zrínyi Miklósnak is, hiszen könyvtárában őrizte annak egy nyomtatott példányát.

 

Reformáció, ellenreformáció és barokk

 

A lutheri reformáció szele alig érintette meg a horvátokat. A Habsburg-ház katolicizmus melletti kiállása eldöntötte a reformáció észak-horvátországi terjesztésének az ügyét. Hasonlóképpen vált lehetetlenné az új szellem terjesztése Dalmáciában is, hiszen a területét jelentős mértékben uraló Velence és Dubrovnik is kiállt a katolicizmus mellett. A reformáció néhány követője kénytelen volt elhagyni Horvátországot, s főképpen a nagy nyugat-európai városokban fejtették ki tevékenységüket. A horvát reformáció legjelentősebb európai képviselője Matija Vlačić Ilirik (Flacius Illyricus) (1520-1575) volt, aki filozófiai, történeti és filológiai munkáit elsősorban latin nyelven írta. A horvát reformátorok egy korszerűbb horvát nyelvet szerettek volna megalkotni. A reformációs kísérlet kudarca után ezt a programot hamarosan a jezsuiták fogják megvalósítani. A XVII. század második felében a kulturális súlypont egyre inkább északra tolódik. A központ szerepét fokozatosan Zágráb veszi át, és ezzel együtt megnő a kaj-horvát regionális irodalmi nyelv szerepe is. E nyelven számos tudományos munka (szótárak), imakönyv és énekeskönyv jelenik meg.

Az ellenreformáció élharcosai a jezsuiták voltak, akik a legfontosabb kulturális központoknak, Dubrovniknak és Zágrábnak stratégiai szerepet szántak, ezért legfontosabb iskoláikat itt alapították. Az itt kibontakozó szépirodalom szükségszerűen volt vallásos jellegű. A modern horvát irodalmi nyelv megteremetésének programja is hozzájuk fűződik.

A horvát barokk irodalmának műveit a díszítettség jellemzi, a szerzők igyekeznek elszakadni a konvencióktól és egyéni látásmódjukat megjeleníteni. A barokk eszmeiség jegyében megtörténik a reneszánsz lírai hagyomány újraértelmezése.  A retorikai díszítőelemek halmozásával út nyílik egy korszerűbb költői nyelv megteremtése felé. Új műfajok jelennek meg: tragikomédia, vallásos poéma, történeti eposz. A szláv kölcsönösség eszméje számos műben helyet kap. A vallásos ideológiai értékeket a didaktikus és moralizáló művek közvetítik.

Ivan Gundulić (1589-1638)

Szépírói munkássága a dalmáciai szellemiség és hallatlanul gazdag reneszánsz hagyomány barokk transzformációja. A költőként és drámaíróként egyként jelentős nemesi származású Gundulić a reneszánsz hagyomány folytatójaként lép az irodalmi színpadra, ám fiatalkori műveinek zöme nem maradt fenn. Első jelentős, már teljes egészében a barokk szellemiséget tükröző kötete a Pjesni pokorne kralja Davida (1621. Dávid király bűnbánó énekei), amely a bibliai zsoltárok szabad költői interpretálásának hazai hagyományából nőtt ki. A három tételben, sirámban (bűnbeesés, felismerés, bűnbánat) megírt, gazdag verstechnikájú bibliai ihletésű Suze sina razmetnoga (1622. A tékozló fiú könnyei) az első horvát vallásos poéma.

Legfőbb műve az Osman című eposza, amely csak 1826-ban jelent meg nyomtatásban. A 20 énekből álló mű 14. és 15. hiányzó énekét Ivan Mažuranić (1814-1890) írja meg. Az eposz korabeli eseményre, az 1621. évi chocimi lengyel-török csatára reflektál. A mű valóságos európai tabló a gyengülő török birodalom közelgő végnapjairól. Gundulić itt az elődökhöz hasonlóan a horvátságra, s ezen belül is a Dalmáciára folytonos veszélyt jelentő törökökre európai perspektívából tekint. A műegészben és a részletekben egyaránt érvényesülő, tassói ihletésű barokk költői invenció a kor világképének mélységével párosul.

Ivan Bunić Vučić (1592-1658)

A barokk kor igazán eredetinek tekinthető lírikusa, akinek legfontosabb műve, a Plandovanja (Delelők)  1849-ig kéziratban maradt. A változatos metrikájú, tematikájú és hangulatú kötet gerincét a szerelmi líra alkotja, de találunk benne vallásos verseket, sírfeliratokat, párbeszédes pásztorénekeket és zsoltárfeldolgozásokat. A régi horvát líra kétségkívül csúcspontját jelentő versek a dubrovniki reneszánsz hagyományra építve teljes mértékben a barokk esztétika és az új manierista képi megfogalmazás jegyében fogantak. Az ellentétek és végletek közt vergődő lírai én szinte elveszik a részletek imádatában. Mintha a kötet a darabjaira hullott világ számbavételét célozná. Másik jelentős, életében megjelent egyetlen műve a Mandalijena pokornica (1630. Bűnbánó Magdolna). Ebben a verses epikai sirámban Gundulićhoz hasonlóan a közismert bibliai történetet adja elő. A barokk allegorikus mű az isteni kegyelem mindenhatóságát dicsőíti. A mű a barokk költői toposzok teljes kelléktárát felvonultatva Magdolnának a hétköznapi érzékiből a vallásosba és misztikusba történő átváltozását ábrázolja.    

 

Felvilágosodás

 

A 18. század végén a török elnyomás alól felszabadult dalmáciai és szlavóniai területeken a felvilágosodás és racionalizmus eszméi fokozatosan teret nyernek. A szuverenitás nélküli Horvátországban is a bécsi udvar által megszűrt felvilágosodás, az ún. jozefinizmus terjed. A kor szellemiségének megfelelően fejlődésnek indulnak az egzakt tudományok, számos korszakos történeti, irodalomtörténeti, nyelvészeti és lexikográfiai munka születik. A nyugatról érkező eszmék terjesztésében elsősorban egyházi személyiségek és a közigazgatásban dolgozó értelmiségiek játszanak szerepet, ebből következik, hogy a radikális eszmék nem jutnak el Horvátországba. A horvát felvilágosodás hívei a jozefinizmus lelkes támogatói. A kor irodalma éppen ezért didaktikus jellegű és nevelő célzatú volt. Alapvető feladatának a nép felvilágosítását tartotta.

Andrija Kačić Miošić (1704-1760)

A tengermelléki születésű ferences rendi szerzetes többek között Budán hallgatott bölcseletet és teológiát. Később született is egy filozófiai traktátusa, s kiadta a Korabljica (1760. Vitorlás hajócska) című krónikáját, amely a korábbi hasonló művek kompilációja. Legfőbb műve azonban a Razgovor ugodni naroda slovinskoga (1759. A szláv nép kellemes társalkodása), amely számos kiadást ért meg később, s vált a legnépszerűbb horvát könyvvé. A verses epikus és történeti feljegyzéseket is tartalmazó mű általános elterjedésének és hallatlan népszerűségének oka tematikájában és verselésében keresendő: a költő a népköltészet közkedvelt tízes verssorában (deseterac) meséli el a szláv nép történelmét a kezdetektől saját koráig. Két korszakkal foglalkozik kiemelten: a déli szláv népek középkori történelmével és a későbbi törökellenes harcokkal. A műben felsorakoznak a történelmi családok nagyjai, köztük a magyar történelem ismert személyiségei (Hunyadi János), akik hősi harcokat vívtak a törökkel.

Matija Antun Relković (1732-1798)

A katonai pályát választó költő életének, de szépírói munkásságának is döntő eseménye volt az, amikor a hétéves háborúban való részvétele során porosz hadifogságba került. Itt ismerkedett meg a francia és a német felvilágosodás szerzőinek műveivel. A sokoldalú Relković legismertebb műve a több kiadást megért Satir iliti divlji čovik (1762. Szatír avagy a vadember). A didaktikus verses epikus mű teljes mértékben a racionalizmus szellemében íródott. A „Szatír” alapvető fontosságú morális és gyakorlati tanácsokkal látja el szlavón honfitársait: miként kell helyesen gazdálkodni, s meghonosítani a török alól éppen felszabadult elmaradott Szlavóniában az európai szellemiséget. A mű nem az olvasók esztétikai, hanem gyakorlati nevelését kívánta szolgálni. Amit Relković célul kitűzött maga elé, hogy ti. szórakoztatva nevelni, azt el is érte. A mű közkedvelt népi tízesben, eleven szlavón iző nyelvjáráson íródott. 

Matija Petar Katančić (1750-1825)

A horvát felvilágosodás legműveltebb tudós szerzője, akinek életpályája sok szállal kötődik a magyar kultúrához is. A Biblia első teljes fordítása tőle származik, de csak halála után jelent meg. Irodalmi szempontból legfontosabb műve a Fructus auctumnales (1791. Őszi termések), amely latin verseit, tizenhat horvát versét és úgyszintén horvát hexameterekben írott pásztorjátékát tartalmazza. Az irodalomtörténet-írás Katančićot a klasszikus időmértékes verselés meghonosítójaként tartja számon. E kötetében elméleti igénnyel is kifejti nézeteit a klasszikus verselés megvalósításának lehetőségeiről és módjáról a horvát költészetben. A kötetben a számos alkalmi vers mellett találunk a hazai (szerémségi) táj szépségeiről szólókat is. Ezekben a klasszicista idillikus tájábrázolás érvényesül.

 

 

Romantizmus

 

A 19. század elején ébredező horvát nemzeti mozgalom a társadalom megreformálását és modernizálását tűzi a zászlajára, s közvetlenül is ennek szolgálatába állítja az irodalmat. Ez az utilitarista szemlélet át- meg átjárja a műveket, szinte kizárólagos szövegszervező erővé válik. A minőség kockázatát is vállaló szerzők programadó írásaikban fennen hangoztatják a nemzeti eszme mindenhatóságát. Az irodalom legfőbb értékkategóriáinak sorában ott találjuk a nemzeti egységet is. A politikai propaganda céljait és a nemzeti ébredés eszméjét szolgáló írók jelentős tömeget alkotnak, az igazi minőséget képviselő szerzők tábora igen szerény. A sajátos horvát nyelvi helyzetből adódóan napirendre kerül a horvát irodalmi nyelv megteremtésének az ügye. A három egymástól jól elkülönülő, más-más hagyományokat követő és fejlődési képet mutató dialektus közül (što-, ča- és kaj-horvát) ki kellett választani azt, amelyik alapja lehet az új közös irodalmi nyelvnek. Figyelembe kellett venni számos körülményt, így a három dialektuson létrejött szépirodalom minőségét és tartós jelenlétét a nemzeti hagyományban, továbbá számot kellett vetni azzal is, hogy az új irodalmi nyelv tartós pillére lehet egy szélesebb délszláv összefogásnak. Az illír mozgalom legharcosabb ideológusai és legjelesebb szerzői a 19. század harmincas éveiben a kétségtelenül világirodalmi értéket is képviselő dubrovniki reneszánsz irodalmi hagyományra való hivatkozással a što-horvát nyelvváltozat mellett tették le a voksukat, s ezzel tartósan eldőlt a horvát irodalmi nyelv ügye.

A horvát nemzeti romantika, amelyet hol nemzeti megújhodásnak (preporod), hol illír mozgalomnak (ilirski pokret) neveznek, irodalomképét sajátos kettőség jellemzi: egyfelől erőteljesen a nemzeti hagyományra támaszkodik, ami tematikus egyoldalúságot eredményez a művekben, másfelől határozott igényként fogalmazza meg a korszerű európai irodalmi értékrend felé való nyitást, ami új műfajok, kompozíciós megoldások, tematikák és motívumok megjelenését jelenti. A hangsúlyos nemzeti elkötelezettség miatt a személyesség, az individuum kételyei, belső lelki élete, intím világa háttérbe szorul. A horvát romantikusok szinte minden műfajban alkottak, de a vezető szerepet a líra játszotta, ezen belül is kiemelkedő és korszakos epikus művek születtek. Jelentős a kor drámairodalma, kevésbé a próza, ezen belül is hangsúlyosabb a novellisztika. Különösen érdekes színfoltja a kor műfaji struktúrájának az útleírás.

Stanko Vraz (1810-1851)

Pályafutását szlovén költőként kezdte, ám a legjelentősebb szlovén romantikus, France Prešeren és köre nem fogadta el a stájer nyelvjáráson verselő költőt, ezért végleg búcsút mondott szűkebb pátriájának és Zágrábba költözött, majd horvátul kezdett el írni. Első horvát versei saját szlovén nyelvű verseinek fordításai voltak. A kor romantikusaihoz hasonlóan szenvedélyesen gyűjtötte a népdalokat, amelyeket még életében megjelentetett. Elsőként utasította el az illírek zöme által művelt közösségi „csatadal költészetet”, s megalapította a szigorú esztétikai és kritikai elveket követő Kolo (1842) című folyóiratot. A kivételesen termékeny költőnek életében három kötete jelent meg: Đulabije (1840. Rózsafüzér), Glasi iz dubrave žerovinske (1841. A žerovini tölgyes hangjai), Gusle i tambura (1845. Guszla és tambura). A számos európai nyelvet ismerő és roppant művelt Vraz gyakran jelentkezett irodalomkritikai írásaival, s számottevőek a fordításai is. A népi szellem uralomra jutásáért szállt síkra az irodalomban, amely vélekedése szerint csakis a népdalban lelhető fel. Költészetében a lehető legteljesebb mértékben sikerült kiteljesítenie az individuum szabad megnyilatkozását: a világ és a szerelem dolgaiban. A Đulabije című kötet, amelyben monoton verses formában (lengyel krakowiak, hatosok) saját szerelmi történetét adja elő, s amelyben a lírai én boldogtalansága a haza és az egész emberiség iránti szeretetté alakul át, a kor ifjúságának szerelmi kézikönyvévé vált. Balladáiban és románcaiban a népköltészet és az európai romantika motívumvilága elevenedik meg. A romantika műfaji gazdagsága jegyében írt szonetteket, keleties gázeleket és különösen kiemelkednek a kortársakat ostorozó csipős epigrammái.

Dimitrija Demeter (1811-1872)

Költő, drámaíró, novellista és a horvát színház megteremtője. Gazgad görög kereskedők leszármazottjaként görögül kezdett el írni, de nagyon hamar áttért a horvátra. A horvát romantikus nemzeti dráma megteremtője. Teuta (1844) című drámája a korszak legjobb műve. Az öt felvonásból álló tragédia az illír kor romantikus múltszemléletének igazi foglalata, hiszen a horvát-illír történelmi folytonosságra épít. A latinok és az illírek háborús összetűzése a darabban csak keretül szolgál az illír királynő, Teuta és Dimitar Hvaranin hadvezér szerelmének. A horvát irodalomtörténet-írás egyértelműen a Grobničko polje (1842. Grobnik mezeje) című poémájat tartja az életmű és a kor kiemelkedő teljesítményének. A tizenhárom énekből álló mű a közös horvát-magyar történelmi múlt egy fontos fejezetét, a  tatárjárását idézi meg, s emléket állít a horvátok hősies küzdelmének a tatárok ellen Grobnik mezején. A keretes szerkezetű szinkretista poémában megjelenik a bayroni romantikus világfájdalom is. Cselekményépítésben a megszakítottság poétikáját alkalmazza. A változatos verselési alakzatok következetes végigvitele a mű dinamizálását szolgálja. Négy tipikusan romantikus novellát is írt, s ezzel beírta a nevét a horvát rövidpróza kezdeményezőinek a szerény táborába.

Ivan Mažuranić (1814-1890)

Költői pályafutását magyar verselőként kezdte a fiumei gimnáziumban, majd Szombathelyen folytatta. Főleg korai horvát nyelvű költészetében erőteljesen érezhető a magyar iskolás klasszicista költészet hatása: hazafias témák, időmértékes verselés és strófaszerkezetek, valamint erőteljes nyelvi archaizálás. Költői pályája hamar kiteljesedett, ám a 48-as forradalmak bukását követően fokozatosan a politika felé orientálódott. Plebejusi származása ellenére 1873 és 1880 között a horvát történelemben elsőként a báni méltóságig emelkedett. Kivételes szellemi teljesítmények számít a horvát irodalomban Gundulić Osman című eposza „hiányzó” XIV. és XV. énekének a megírása. A horvát irodalomtörténet-írás hasonlóképpen rendkívüli és páratlan prózai teljesítményként tartja nyilván a Hrvati Madjarom (1848) című politikai röpiratát. Magyar nyelvű fordítása is a szerzőtől származik, A’ Horvátok a’ Magyaroknak címmel jelent meg (1848). Lexikográfusként is jeleskedett: társszerzője volt a Njemačko-ilirski slovar-nak (1842. Német-illír szótár). Az illír kor kulcsverseit, amelyek annak ideológiai és poétikai foglalatai, Mažuranić írta meg. Ebből a szempontból kiemelkedik a Vijekovi Ilirije (Illíria évszázadai) című költeménye. A nagy ívű vers egyszerre valóságos világtörténelmi és nemzeti történelmi tabló. Költészetében több irodalmi hagyomány és poétika keresztezi egymást: klasszicista, dubrovniki, népköltészeti és az olasz. Szembeötlő és a romantikus irodalomban szokatlan, hogy költészetében az intimitás, a szerelem másodlagos, marginális szerepet játszik. Arany Jánoshoz hasonlóan ő is „rejtőzködő” költő volt. Mažuranić korszakos műve kétségtelenül a Smrt Smail-age Čengića (1846. Čengić-Smail aga halála) című poéma, amelyet aktuális politikai és történelmi esemény ihletett: a montenegróiak megölték a hercegovinai pasát, Ismail-aga Čengićet. Mažuranić számára a történelmi esemény csupán laza keretül szolgál. Poémájában világok szembenállásáról, a kereszténység és az iszlám létharcáról, a zsarnok és a leigázott nép küzdelméről szól. Az öt énekből álló poémát a szenvedély, a hit által „lecsillapított” bosszúvágy uralja. Konklúziója és végső bölcsessége az, hogy a megbomlott és kizökkent világ rendjét vissza kell állítani, a zabolátlan hatalom mulandó. Mažuranić változatos verselésű és dinamikájú poémájában a feszültségteremtés újszerű és változatos eszközeivel él (monológok, megszakítottság, drámai párbeszédek, sejtelmes tájrajz), amit a harmonikusan szerkesztett kompozíció foglal keretbe. 

Petar Preradović (1818-1872)

Életpályája azt igazolja, hogy az illírizmus korában a származás önmagában semmit sem jelentett. Apja krajinai (határőrvidéki) szerb katonatiszt volt, aki korán meghalt, ezért fia is a katonai pályára lépett. Osztrák szellemben nevelkedett, már-már anyanyelvét is elfelejtette. Első versei is német nyelven születtek. Milánói szolgálati helyén megismerkedett Ivan Kukuljević Sakcinskivel, az illír mozgalom lelkes hívével. Ettől kezdve végérvényesen elkötelezte magát a mozgalom és a horvát nyelvű költészet mellett. Első „alkalmi” verse, a Zora puca (1842. Hajnal hasad). Tipikusan lelkesítő illír vers a szláv összefogásról. Két évre rá már önálló horvát kötettel jelentkezett, Prvenci (1846. Zsengék) címmel, ezt követte hamarosan újabb kötete, a Nove pjesme (1851. Új versek). Súlyos csapások érték, meghalt a fiai, a lánya és a felesége is, ettől kezdve befelé fordult. Alkotói pályáján fordulópontot jelent egy új kapcsolat, amely német nyelvű versek írására inspirálja. Ezek csak halála után, Lina Lieder (1897. Lina-dalok) címmel jelentek meg. Az újabb házasság révén életét a spiritizmus tölti ki. A horvát irodalomtörténet-írásban sokáig marginálisnak tartott német nyelven írott költeményeiről kiderült, teljes mértékben a nyugat-európai romantika mintáit követik. Költészetét saját maga három tematikus csoportba sorolta: hazafias (rodoljupke), szerelmes (ljubovke) és különféle (različne) versek, fordításait pedig idegeneknek (tuđinke) nevezte. Népszerűségét elsősorban hazafias verseinek köszönhette, amelyekben az anyanyelv és a haza iránti szeretet a szláv összefogás eszméjével párosul. Antologikus versei e témakörben a Putnik (A vándor), Djed i unuk (A nagyapa és unokája) és a Rodu o jeziku (Honfitársaimnak a nyelvről). Szerelmi lírájában az európai romantikából merít, így a Mrtva ljubav (Halott szerelem) című versben ezt a közismert toposzt tematizálja. Költészete széles spektrumot ölel át: érinti a hit, a halál és az emberi sors nagy kérdéseit. Legfőbb érdeme, hogy a horvát romantika látómezeje jelentős mértékben kitágult. Figyelmet érdemel vallásos-filozófiai poémája, a Prvi ljudi (1862. Az első emberpár) - amolyan miniatürizált madáchi dráma. A horvát nemzeti értékeket az európai romantika poétikai eszköztárával jelenítette meg.

 

 

Protorealizmus és realizmus

 

A realista stílusirányzat a horvát irodalomban megkésve jelentkezett. A bachi abszolutizmus több mint egy évtizedre visszavetette a horvát kulturális fejlődést. A hatvanas évek elején a politikai konszolidációval, majd a horvát-magyar történelmi kiegyezéssel a horvát irodalom is új pályára állt. Az illírek pánszláv, később délszláv orientációját a jugoszlavizmus eszméje váltotta fel. A 19. század vége felé Khuen-Héderváry Károly báni működése nem csupán politikai és gazdasági szempontból tekinthető ellentmondásokkal terhes korszaknak, de kulturális hatása is jelentős volt. A horvát értelmiség elitje tudatosan ellensúlyt próbál meg képezni a magyarbarát bánnal szemben, aminek rengeteg  szépirodalmi vonatkozása is van. A horvát realisták szinte egyszerre fedezik fel a francia naturalizmust és az orosz realista irodalmat. Különösen Turgenyev hatása volt számottevő.

A horvát irodalomtörténet-írás a 19. század hatvanas éveinek eleje és a nyolcvanas évek eleje közötti korszakot protorealista korszaknak is nevezi. E korszakra a horvát próza klasszikusának számító August Šenao nyomta rá a bélyegét. Az illír eszmei és alapvetően romantikus poétikai talajon álló, de az új, realista koncepció bizonyos elemeit is felvillantó Šenao ebben a korszakban teljes mértékben uralta a horvát irodalmi színteret. Az utána jövő nemzedékek mind a „köpönyege alól” bújtak ki. A horvát realista korszak nemzeti és politikai értelemben is terhes korszaknak számít, a horvát realista írók kivétel nélkül aktív politikai szerepet is játszanak, ami prózai műveikre is rányomja a bélyegét. Az általános politikai és kulturális aktivitásnak köszönhetően a szépirodalomban erőteljesen érezhető a regionalitás. Szinte minden nagyobb horvát tájegységnek – Szlavónia, Isztria, Zagorje, Tengermellék –

megvan a saját írója. A jelen nemzeti sorskérdéseinek és a történelmi tematikába „bújtatott” nemzeti létharcnak hol romantikusra, hol pedig realistára sikeredett prózai ábrázolása mellett szinte mindegyik horvát realista írónál újszerű, szokatlan, már-már a modernizmust is megelőlegező megoldásokkal is találkozunk: finom lélekábrázolással, impresszionista tájleírással, a groteszkkel, a fantasztikummal, a hagyományos cselekményszövés fellazításával, a nő megjelenésével a horvát irodalomban, a horvát társadalom ábrázolásának balzaci teljességigényével. A horvát realisták nem tudtak elszakadni a romantikus šenoai irodalmi örökségtől. Egynémelyük szépírói életpályája sajátosan fordítottra sikeredett: realista íróként kezdték, s romantikus íróként fejezték be.  

August Šenoa (1838-1881)

Középiskolai tanulmányait részben Pécsett végezte. Később tanulmányait nem fejezte be, hamar belevetette magát az irodalomba és a közéletbe. Számos európai nyelvet ismert, ezekből sokat fordított. Minden műfajban alkotott. Újságíróként kezdte pályafutását, a tárcát ő tette irodalmi műfajjá. Írásaiban először jelenik meg a város, Zágráb a maga hétköznapi világával és ellentmondásaival. Őt tekintjük a kor legtermékenyebb színikritikusának. Az O hrvatskom kazalištu (1866. A horvát színházról) című röpiratában németellenes nézeteinek hangot adva a horvát nemzeti dráma megteremtését szorgalmazza.  A 19. század legtermékenyebb horvát írójaként tartjuk számon, akinek nevéhez fűződik a horvát regény és a horvát olvasóközönség megteremtése. Šenoa előtt nem létezett sem horvát regény, sem pedig modern horvát prózai nyelv. Kiérlelt és határozott szépirodalmi nézeteit meglehetősen  korán fejtette ki híressé vált polemikus írásában, a Naša književnost (1865. A mi irodalmunk) címűben. Ebben a nemzeti múlttal és a jelen sorskérdéseivel foglalkozó horvát próza megteremtését szorgalmazza. Ő maga főleg az előbbi tematika szépirodalmi megjelenítésén fáradozott. Az életmű gerincét a horvát múlt különféle korszakaiból merítő történelmi regények alkotják. A Zlatarovo zlato (1871. Az aranyműves leánya) című regény a 16. századi Zágrábban játszódik, s a város nemességének és polgárságának szembenállásáról szól, beleszőve természetesen egy tragikus és romantikus szerelmi történetet egy nemes ifjú és egy polgári származású leány (az aranyműves leánya) között. Másik jelentős regény a Seljačka buna (1877. Parasztlázadás). Ebben Eötvös Józsefhez hasonlóan igazi történelmi tablóba foglalja a Matija Gubec-féle parasztlázadást (1573). Történelmi regényeinek – érthető okokból – számos magyar vonatkozása is van. Šenoa történelmi regényei a scotti modellt követik. Az író a történelmi hűséget kiemelten fontosnak tartja. A regényekhez írott előszókban részletesen szól arról, milyen kutatásokat végzett annak érdekében, hogy a cselekmény, a helyszínek és az alakok teljes mértékben eleget tegyenek e történelmi hűségnek. Šenoánál nincsen igazi lélekrajz, szenvedélytől fűtött, fekete-fehér ábrázolású hőseit kívülről, cselekedeteikben láttatja. A tömegek ábrázolásának igazi mestere volt. Az általa megteremtett történelmi regénymodell tartósan beleágyazódott a horvát irodalmi tudatba. 

A jelen kérdéseivel foglalkozó regényeiben és elbeszéléseiben korának legégetőbb szociális és politikai kérdéseit feszegeti. E témakörben legsikerültebb regénye a Prosjak Luka (1879. Luka, a koldus). Főhőse valóságos koldus, aki jelentős anyagi és politikai befolyással bír. Romantikus, fordulatos és tragikus története háttereként Šenoa felvillantja a korabeli horvát falusi és városi világot. Más műveiben a Zágráb környéki falvak és közösségeik, a nemesség pusztulásáról, elhivatott, de szerencsétlen sorsú tanítónők tragédiájáról szól. Itt már a fejlődő hősök pszichológiai és szociális motivációját is elemzi, ilyen értelemben a realista prózapoétikai modellhez közeledik. Sokoldalúságának, tehetségének és termékenységének köszönhetően a horvát protorealizmus korszakát szokás Šenoa-korszaknak is nevezni.

Eugen Kumičić (1850-1904)

Prágában és Bécsben tanult, majd hazatérte után némi gimnáziumi tanári kitérővel kizárólag  politikával foglalkozott. Radikális, jogpárti elkötelezettsége rányomta bélyegét egész szépírói pályájára. Kétéves párizsi tartózkodása alatt megismerkedett a francia irodalommal, hazatérte után pedig a naturalizmust kívánta meghonosítani. Híressé vált O romanu (1883. A regényről) című tanulmányában a zolai elvek mentén fogalmazza meg a horvát naturalista irodalmi programot, amelyet sem maga, sem pedig mások nem tudnak beteljesíteni – az a deklaráció szintjén maradt.  Kumičić szépírói munkássága – a horvát realista regionalizmus jegyében –  két világot ölel fel: az isztriait, amelynek hősei hétköznapi halászemberek és a zágrábit, amelyben a városi emberek erkölcstelensége dominál. Kései korszakában főleg történelmi regényeket írt. A horvát naturalizmus „mintapéldájaként” két regényét említik, az Olga i Lina (1881. Olga és Lina) és a Gospođa Sabina (1884. Sabina nagysád) címűeket. Ez utóbbi közelebb áll a fent említett tanulmányában vázolt naturalista elvekhez. Mindkét regény a horvát elit belső életét, erkölcsi és anyagi pusztulását ábrázolja. E hanyatló világgal szemben az író halovány ellenpontként megjeleníti a nemeset és az erkölcsöset is: a szorgos városi polgárit és az egészséges parasztit. Kétségtelen tény, hogy az előbbi ábrázolására nagyobb figyelmet szentel. A Začuđeni svatovi (1883. Elámult násznép) című, biológiai determinizmussal terhes romantikus regényében szinte elsőként jeleníti meg az isztria halászok küzdelmes életét. Regényei legtöbbjében – kivéve a Sabina nagysád-ot – nem tudta beteljesíteni a maga által felvázolt naturalista programot. Szándékaiban realista volt, de a részletekben igazi romantikus író, akinek kedves témái a be nem teljesült szerelem, az idegenellenesség, ármány, gyilkosság, pletykák, jó és rossz hősök, idilli tájrajz. Szépíró pályafutását történelmi regényekkel zárja: Urota zrinsko-frankopanska (1893. A Zrínyi- és Frangepán-összeesküvés), Kraljica Lepa (1902. Lepa királyné). Ezek írói hanyatlásáról árulkodnak. Kumičić legfőbb érdeme, hogy utat tört az utána érkező horvát realisták számára.   

Ante Kovačić (1854-1889)

A horvát realista irodalom legtehetségesebb és legjelentősebb írója. Jogpárti nézetei szépírói munkásságában meghatározóak voltak. Korai és tragikus haláláig jogászként működött. Első jelentős regénye, a Baruničina ljubav (1877. A bárónő szerelme) révén jelentős sikerre tett szert. Alapvetően romantikus műről van szó, amelyben a végletek sorjáznak: fatális nők (a horvát irodalomban szinte napjainkig kedves téma), házasságtörés és öngyilkosság. Ezt követően a horvát irodalomban szokatlan művel jelentkezik, a Smrt babe Čengićkinje (1880. Čengić tata halála) című travesztiával. Ebben egyszerre parodizálja a politikus (bán) és a költő (Smrt Smail-age Čingića) Ivan Mažuranićot. Az életmű és a horvát realizmus kétségkívül legjelentősebb regénye az U registraturi (1888. Az irattárban). Alapvetően keretes szerkezetű fejlődési regényről van szó, amelyben Ivica Kičmanović sorsát követjük nyomon, aki szülőfaluját elhagyva a városban próbál szerencsét. Fokozatos erkölcsi romlása tragikus önpusztításba sodorja. E két világ hiteles ábrázolása során az író a legkülönfélébb társadalmi rétegek képviselőinek (típusok) sokaságát vonultatja fel. Kovačić  regényében a realista, naturalista és a romantikus stílusirányzat összes elemét megtaláljuk. Ilyen értelemben egyenetlen műről van szó, ám az újszerű kompozíciós megoldások – epizódok időrendi felcserélése, a kauzalitás elvének felrúgása – mégis rendkívülivé teszik a regényt. Stílusát a groteszk, a vaskos valóság erőteljes képi megfogalmazása, a szatíra és a szarkazmus jellemzi. Regényének legfőbb érdeme, hogy radikálisan szakít a terhes šenoai örökséggel.

Šandor Ksaver Gjalski (1854-1935)

Igazi neve Ljubomil Tito Josip Franjo Babić volt. Zágrábban és Bécsben végzett jogot. Jogászként is tevékenykedett, majd később aktívan politizált. Miután ellenezte Khuen Héderváry Károly bán politikáját, visszavonult a közélettől. Politikai nézeteihez hasonlóan szépirodalmi nézeteit is gyakran váltogatta. Gazdag és változatos életművet hagyott hátra. Legjelentősebb műve a Pod starimi krovovi (1886. Ódon tetők alatt) című novellafűzér. Ebben a pusztuló nemesi világról ad hiteles korrajzot. A kötet novelláinak központi alakja egy zagorjei nemesi kúria ura. Írói módszerében következetesen érvényesül a turgenyevi (őt tekintette mesterének) ábrázolás: a cselekményességről való lemondás, az emlékek, az emlékezés fontossága, a gyermekkor idillje, a nemesi származású elbeszélő személye, lírai tájrajz, különcök felvonultatása és sajátos jellemük ábrázolása, az idegen nyelvi elemek gyakorisága, a zene és a zeneiség, a természet metaforikus ábrázolása, a külső világ és a belső világ szembeállítása, a sorsszerűség és esetlegesség, misztika és titkok. Szépírói fejlődésében az U noći (1886. Az éjszakában) című regény tematikus szempontból továbblépést jelentett. A mű egyszerre összegzés és korrajz a századvég horvát közállapotairól. Fiatal értelmiségiekről szól, akik eszméiket feladva belesimulnak a sivár horvát valóságba. Élete alkonyán, Kumičićhez hasonlóan, a történelem felé fordul. Gjalski jelentősége elsősorban abban áll, hogy fellazította a realista irodalmi kánont. Nem véletlen, hogy a századvég tájékán induló horvát modernisták sajátjuknak érezték irodalmi örökségét, ő pedig folyóiratukban lelkesen üdvözölte a „paradigmaváltást”. Korszerű prózai eszközökkel tudott ragaszkodni az „ódon” világhoz. 

Josip Kozarac (1858-1906)

Erdészetet végzett Bécsben. Ez lett a hivatása is élete végéig. A szlavón világ legautentikusabb írója a század végén. A kezdeti romantikus lírai és drámai kísérletek után a novellákban találta meg írói önmagát. Szokatlan kettősség jellemzi világlátását: a szlavón világ egyfelől pontos, racionális és már-már tudományos ábrázolása, másfelől a táj, a természet és a benne élő emberek lírai, belső láttatása. A Mrtvi kapitali (1890. Holt tőkék) című regénye igazi tézisregény. Az értékteremtés és az erkölcs színtere a falu, az erkölcstelenségé és parazita lété pedig a város. E tézis ábrázolása egy uradalmi intéző családjának sorsán keresztül valósul meg. Regénytechnikai szempontból kezdetleges műről van szó. A hősök ábrázolása egysíkú, a múltjuk nem része a sorsuknak. A kauzalitás jegyében egy irányban haladnak: előre. Az író nem valóságos fejlődésükben ábrázolja őket, hanem eleve rendelt pozíciójukból következően. Ezzel homlokegyenest ellentétes prózapoétikai elveket követ és érvényesít e regényét követően írott novelláiban: Donna Ines (1890), Tena (1894), Mira Kodolićeva 1895), Oprava (1899. A köntös). E novellák hősei a nők, szerencsétlen sorsuk és boldogtalan házasságaik. Kozarac elsőként jeleníti meg hitelesen a horvát prózában a nők érzelmi világát. A cselekményesség helyett hősei belső világát vetíti az olvasó elé. E pszichologizálás révén a horvát irodalom jelentős lépést tett egy modernebb prózakoncepció irányába.    

Vjenceslav Novak (1859-1905)

Zenetanárként kereste a kenyerét. A zenei érdeklődésnek számos művében nyoma van. Az egyik legtermékenyebb horvát realista prózaíró volt: nyolc regényt írt és mintegy száz novellát. Őt tartják a horvát prózairodalom Balzackjának. Bár műveinek döntő többsége a tengermelléki régió világával foglalkozik, ám a századvégi horvát társadalom széles rétegeinek politikai, kulturális és gazdasági életét átfogja. A horvát irodalomban elsőként foglalkozott a társadalom számkivetettjeinek, proletárjainak és lumpenproletárjainak életével. Nála valósult meg a tiszta és „józan realizmus”. Műveiből hiányoznak a többi horvát realistára jellemző romantikus klisék és a dekorativitás. Hűvös távolságtartással kíséri figyelemmel hősei erkölcsi és lelki fejlődését. Legsikerültebb regénye a Posljednji Stipančići (1899. Az utolsó Stipančićok) című családregény, amelyben egy senji patricuis család sorsát követi nyomon. A hanyatlás és a pusztulás fokozatos és teljes: érinti minden egyes családtag lelki megnyomorodását és anyagi romlását. Novak regényében a hagyományos prózai szerkezet és a linearitás fellazul, a cselekményszövésben és a hősök ábrázolásában korszerű, több nézőpontú és idősíkú módszerek váltakoznak. Jelentősebb művének tekintető a Dva svijeta (1901. Két világ). Ez az első művészregény a horvát irodalomban. A főhős állandó küzdelmet folytat az őt meg nem értő elmaradott környezetével, végül elméje teljesen elborul. A regényben a klasszikus művészregényekkel szemben nem maga a művészet, a művész „szakmai” kételyei és vívódásai állnak a középpontban, hanem a művész szembenállása környezetével. Novak e regényében jelentősen mértékben közeledett a narratívaképzés modern változatához. Kései novelláiban a városban élő számkivetettek nehéz sorsával foglalkozik: U glib (A mélybe), Iz velegradskog podzemlja (A nagyváros alvilágában).

Silvije Strahimir Kranjčević (1865-1908)

Lelkészi pályára készült, de hamar hátat fordított e hivatásnak, s tanár lett belőle. Életének döntő részét az okkupált Bosznia és Hercegovinában élte le. Kranjčević költészete révén a horvát irodalomban igazi áttörés következett be. Első verseskötetét, a Bugarkinje (1885. Sirámok) címűt „a hallhatatlan August Šenoa emlékének ajánlotta” – mintegy szellemi közösséget vállalva az illír hagyomány letéteményesének számító íróval. A Sirámok vezérmotívuma „a meggyötört anya, Horvátország” és a „rabláncra” fűzött nép. A költő a szentségként tisztelt anyaföldre esküszik fel, miként a 19. század nagy bárdjai. E kötet számos verse az illír csatadal-költészet hagyományát követi. A tizenhárom év után megjelent Izabrane pjesme (1898. Válogatott versek) című kötet versei már egy kiforrott, érett, nagyon eredeti, költői nyelvezetében tudatos, témaválasztásában is kiegyensúlyozott költőt, egyszóval az igazi Kranjčevićet mutatják. Amíg a Sirámokkal maga is a „stagnáló” periódust erősítette, a Válogatott versek révén élére állt annak a lírai korszaknak, amely a horvát irodalomban napjainkig tart, s amelynek alapvető ismérve egyfelől a horvát nemzeti szellem jelenléte az irodalomban, másfelől pedig a metafizikus témák, a nemzetitől való elszakadás erőteljes szándéka. Ez a polarizáció Kranjčević költészetével rögzült, vált véglegessé s egyben megkerülhetetlenné. A Válogatott versekben a filozófiai felismerésekre alapozott pesszimista hangütés mindenütt jelen van. A kötet legnagyobb hatású darabjai a filozofikus-biblikus, történelmi, freskószerű költemények. A nemzeti és szociális kérdéseket feszegető versek mellett éppen ezekre figyelt fel az utókor a leginkább, s vélte úgy, hogy az univerzális témák megjelenésével végre a horvát irodalmat is megérintették a metafizikus problémák. Kranjčević gondolati „következetlensége” költői nyelvezetének időnként eklektikus mivolta ellenére nagyon határozottan mutat a huszadik század modernista törekvéseinek irányába. A horvát költészetben elsőként tesz kísérletet a metafizikai és individuális témák ötvözésére. A még életében megjelent utolsó verseskötete a Rezzenések (1902. Trzaji) volt, amelyben visszaköszönnek a Válogatott versek kapitális témái, a kötet egészét mégis a hangulat, a nyugtalanság, a lemondás, az új érzékenyég, az új század új életérzése, egyszóval a spleen uralja. Nincs többé lángolás, izzás, végletek összecsapása, jól ismert romantikus költői klisék hullámzása. A költői nyelv letisztult, feszessé, tömörré vált, metaforái időnként szokatlanok, individuálisak, verselése klasszikusnak hat. A „világpolgár” Kranjčević az irodalmi kibontakozást kezdetben az univerzum, a csillagok irányában kereste, majd pedig a nirvánában.

 

 

Modern

 

A 20. századi horvát irodalom korszakolása máig nem jutott nyugvópontra. Az irodalomtörténészek egy része elsősorban fontosabb politikai és történelmi eseményekhez köti az egyes korszakokat: modern (Ferenc József császár 1895-ös zágrábi látogatása és az egyetemi ifjúság magyarellenes demonstrációja), a két világháború közötti irodalom, a második világháború utáni irodalom. Másik részük inkább a világirodalmi periodizációt részesíti előnyben: modern, modernizmus, avantgárd, posztmodern. S akad olyan is, aki a klasszikus modern második világháború utáni továbbélésről beszél.

A 19. század vége számos területen mélyreható változásokat hozott a horvát politikai és kulturális életben. A horvát modern kezdete a 19. század végére esik. Ekkorra az uralkodó prózai realista stílusirányzaton belül lényeges elmozdulások következnek be: szimbolista tendenciák, erőteljes lírizálás, individuális témák, groteszk elemek, a hagyományos prózaszerkezet fellazulása, miszticizmus, impresszionizmus, a hősök belső világa, női alakok. Az új nemzedék, amely az 1895-ös demonstrációkat követően kénytelen volt elhagyni hazáját, fennen hirdeti, hogy az irodalom nem csupaszítható le csupán nemzeti és szociális funkcióra. A nemzedéken belül a prágai emigráció egy elkötelezett nemzeti programot kívánt megvalósítani (szociális problémák előtérbe kerülése, dogmatizmus-ellenesség, európai értékrend, az egzisztenciális nemzeti kérdések megoldása, szláv irodalmi orientáció), a bécsi emigráció pedig egy tisztán artisztikusat (kulturális küldetéstudat, a művészi szabadság mindenhatósága, kozmopolitizmus, az örök szépség feltárása, a délszláv népek kölcsönösségének gondolata, az erkölcs relativizálása). A modernen belül elsősorban a dekadencia, a szimbolizmus és az impresszionizmus irányzata érvényesült. A horvát modernnek két korszaka volt: az első esztendők a programok megfogalmazásával, új (rövid életű) irodalmi folyóiratok létrejöttével, irodalmi és politikai polémiákkal teltek el, a második periódus (nagyjából az első világháború kirobbanásáig) tekinthető az irodalmi szempontból igazán termékeny időszaknak, amelyben a nemzeti líra mitológiai témákkal gazdagodik. Megváltozik az irodalom műfaji szerkezete: a korszak uralkodó műfaja a líra, a karcolat és a rövid novella lesz.

Antun Gustav Matoš (1873-1914)

A szerémségi Tovarnikban született. Apai nagyanyja magyar származású volt. Hányattatása akkor vette kezdetét, amikor 1894-ben a Monarchia katonájaként Szerbiába dezertált. Csak tizenhárom évi külföldi (Belgrád, Párizs) kényszertávollét után térhetett ismét haza. A horváti irodalomban történő megjelenésével végre határozott eszmei és esztétikai irányt vett az a folyamat, amely a 19. század vége felé egyre erőteljesebben érlelődött. A szimbolista Matošé az érdem, hogy a nemzeti szűkkeblűséget a szellemi nyitottság váltotta fel. Szilárd, megingathatatlan és töretlen eszmei radikalizmus hatotta át minden publicisztikai írását, költészete és prózája pedig, szakítva a hazai hagyományokkal, főleg a francia irodalomban vélte meglelni azt az ihlető forrást, amelynek révén a horvát irodalom végre ablakot nyithatott a világra. Úgy tartotta, az igazi művészet csakis nemzeti lehet, mert egyedül ez képes a individuális néplélek mélységeit feltárni.

Igazán novellistának tartotta magát. Három novelláskötete jelent meg: Iverje (1899. Forgácsok), Novo iverje (1900. Új forgácsok), Umorne priče (1909. Fáradt történetek). Novellisztikájának több egymástól jól elhatárolható vonulata volt. Az elsőbe a hazai témájú és a horvát próza hagyományaira épülő művek tartoznak, így a Pereci, friški pereci (Perecek, friss perecek). Korábbi keletkezésük okán ezekben jutott legkorábban érvényre az a plebejusi nézőpont, amely későbbi verseiben is megjelenik. A második tematikai csoportot a hazai és külföldi környezetben játszódó humoros elbeszélések jelentik. A horvát irodalomban eredeti színt képviseltek a fantasztikumot és az irrealitást megjelenítő novellák (Camao, Miš/Egér). Talán a számára legkedvesebbek mégis azok voltak, amelyekben szerelmi szenvedély uralja a főhős egzisztenciáját (Balkon), aki kiiktatja magát a valóságból, hogy meglelje vágyott és idealizált kedvesét. A matoši prózát nagyon is egyéni narrativaképzés jellemzi, amelyben a realista és a szimbolista elemek keverednek. Az erős stilizáltság révén teljes mértékben elszakadt a hagyományos horvát prózai tradíciótól. A cselekménysűrítés igazi mestere volt. Mondatai gondosan felépített lírai mondatok, amelyekben a költészetre jellemző szóképek tömkelegével találkozunk. A hősök belső világára koncentrál, a külső eseményeket teljes mértékben degradálja. 

Bár őt tekintjük a szimbolista horvát líra megteremtőjének, életében egyetlen verseskötete sem látott napvilágot. A különféle szépirodalmi folyóiratokban megjelent költeményeinek száma nem éri el a százat. Verseinek döntő része klasszikus tematikájú, hazafias vers, amelyekben Horvátország nyomorúságáról szól. Tanítómesterének Baudelaire-t tekintette, ezért is vált a lírai tökély elkötelezett hívévé. Ennek legautentikusabb költészeti formai megnyilvánulásaként a szonettet tartotta, amely alkalmas volt a legváltozatosabb (hazafias, tájleíró, szerelmi, ars poetica, humor) témák megszólaltatására. Verseit nagyfokú zeneiség, megkomponáltság és szóképi gazdagság jellemzi. A valóság és az álom folytonos ütköztetése miatt költészetében gyakran találkozunk a halál és az elmúlás motívumával.

A horvát irodalmat Antun Gustav Matoš vezeti be a 20. századba. Meghatározó egyéniségévé nemcsak egy korszaknak vált, hanem az őt követő nemzedékek is példaképüknek tekintették.

Vladimir Vidrić (1875-1909)

Gazdag polgári családból származott. A századfordulós Zágráb politikai és kulturális életének legendás alakja volt, a híres-hírhedt 1895-ös zágrábi demonstráció zászlóvivője, amiért börtönbe is került. De költészetétől távol tartotta a politikát. Elmegyógyintézetben halt meg, fiatalon. A legszerényebb életművel „dicsekedhet” a horvát irodalomban. A mindössze negyven verse Pjesme (1907. Versek) című kötetében jelent meg. A tiszta impresszionista és vitalista költészetet művelte. Vidrić verseinek színtere a múlt, a pogány és az elérhetetlen mitológiai világ. A költői imagináció teremtette archaikus kulturális és természeti környezet erőteljesen képi fogantatású. Vidrićnek számos festő barátja volt. A képzőművészeti inspiráció több versében is kimutatható. Verseinek egy része valóságos szecessziós miniatűr. 

Mindezek miatt első olvasatban nehéz felfedezni a lírai ént, rejtőzködik. A kortársak kissé értetlenül fogadták, kifogásokat emeltek verselésével és a nyelvezetével kapcsolatban is. Kondenzált esztétizmusa miatt Vidrić költészetét tekintjük a horvát modern irodalom csúcsteljesítményének.  

Ivo Vojnović (1857-1929)

A nemesi származású Vojnović a dalmáciai arisztokrácia pusztulásának legnagyobb írója volt.  Dubrovnikban született, de a szülőföldtől elszakadt. Korai, alapvetően realista koncepciójú elbeszéléseiben is a hazai táj iránti vágyakozás fogalmazódik meg. Igazán drámaíróként vált ismertté és népszerűvé. Az Ekvinocij (1895. Napéjegyenlőség) című drámájában a Dubrovnik környékén élő kisembereket mutatja be egy tragédiába torkolló szerelmi történet keretei között. Bár nem jellemzi formai radikalizmus, számos eleme – verizmus, szimbolizmus, nyelvjárási elemek – határozottan a modernizmus irányába mutat.

A Dubrovačka trilogija (1903. Dubrovniki trilógia) a dubrovniki arisztokrácia pusztulásának  történelmi etapjait – három önálló darabról van szó – ábrázolja. A „nyitott dramaturgiát” megvalósító művekben Vojnović hőseinek szólamai flexibilisek, líraiak és pátoszmentesek. A modernizmus dramaturgiája jegyében gazdag és stílusosan kidolgozott szerzői utasításai már-már önálló műfajú betétként is interpretálhatók.

 

 

Modernizmus

Matoš  halálának évében, 1914-ben megjelenik a Hrvatska mlada lirika (Fiatal horvát líra) című többszerzős verseskötet. E két esemény a horvát modern végét és egy új korszak kezdetét jelenti. Bár Matoš követői elszántan viszik tovább az impresszionista-szimbolista poétikai koncepciót s az új nemzedék számos költője is mesterének tekinti, mégis új korszak veszi kezdetét. A 19. század utolsó évtizedében született generáció a tízes évek első felében kritikus álláspontra helyezkedik a modernnel és a modernekkel szemben. Ekkor még inkább politikai állásfoglalásról van szó: a kompromisszumokkal terhes horvát állapotok kemény bírálatáról és projugoszláv nézeteik már-már lázító hangoztatásáról. Később, az önálló és ismét rövid életű folyóiratok megjelenésétől a lázadó szellem a kultúra egészére is kiterjed. Ulderiko Donadini (1894-1923) Kokot című folyóiratában (1916) igazi expresszionista programot hirdet. Ostorozza a polgári értékrendet és általános támadást intéz az esztétika és a polgári ízlés ellen – a művészi önmegvalósítás és a tömegek nevében. Antun Branko Šimić csatlakozik e programhoz: saját szerkesztésű folyóirataiban fejti ki nézeteit az expresszionizmus (alapvetően a német expresszionizmushoz áll közel) és a szabadvers lényegéről. A matoši harmonikus koncepció ezzel megszakadt. A Zenit (1921-1926) című folyóirat a horvát-szerb közeledés jegyében ugyancsak az expresszionizmus programjával indult, de a barbarizmusnál kötött ki. Jelentős szellemi és ezzel szépirodalmi áramlat, a baloldaliság eszméjét hirdette meg Miroslav Krleža Plamen (1919) című folyóirata. Az ideológiai pluralizmus szellemi pluralizmust is jelentett. Az expresszionizmus mellett egyéb fontos irányzatok is megjelennek: a futurizmus, a szürrealizmus és a dadaizmus.

Bár az új jugoszláv állam létrejöttét (1918) számos fiatal horvát értelmiségi üdvözölte, a húszas évek végétől az általános világpolitikai és ismétlődő belpolitikai (politikai gyilkosságok, királyi diktatúra) válság ráébresztette őket a közös állam fennmaradásának lehetetlenségére. A második világháború idején létrejött ugyan az önálló horvát állam, de profasiszta jellege miatt a horvát írók jelentős, főleg baloldali részét marginalizálta.

A húszas évek végétől a különféle izmusok kifáradnak, radikalizmusuk megkopik. Ám szépirodalmi hozadékuk mindenképpen fontos: a nyelv szabadabb kezelése, esszéisztikus elemek a művekben, a kifejezésmód spontaneitása, a szabadvers általánosan elfogadottá válása és a hősök belső lelki világának ábrázolása. Az avantgárd mozgalmak csitulásával és a történelmi, politikai és szociális körülmények kiéleződésével a harmincas évektől ismét előtérbe kerül a realista irodalmi koncepció. Az utilitarista nézeteket valló új realizmus legharcosabb hívei másodvonalbeli írók voltak, akik feltétlen ideológiai elkötelezettséget vártak el. Miroslav Krleža híressé vált Dijalektički antibarbarus (1939. Dialektikus antibarbarus) című írásában számolt le velük. Ki is zárták a kommunista pártból.  

A harmincas és negyvenes években a modernizmusra általánosan jellemző az irodalmi pluralizmus. Még a modern idején indult írók és költők beteljesítik formalista és artisztikus poétikai pályájukat, sőt, jelentős pozícióra tesznek szert.  

Az új titói Jugoszlávia radikálisan új viszonyokat teremtett a kultúrában is. A sematizmus és a szellemi diktatúra rövid periódusának – szokatlan módon – Jugoszláviának a kommunista rendszerekből történt 1948-as kizárása vet véget. Előbb Petar Šegedin, majd pedig Miroslav Krleža 1952-es fellépésével a Jugoszláv Írószövetség harmadik kongresszusán szabad utat kap egy liberálisabb irodalmi koncepció és győzedelmeskedik az alkotói szabadság és a művészi autonómia. A szocialista realista doktrína visszaszorulásának nyilvánvaló jeleként kell értékelni Petar Šegedin Djeca božja (1946. Isten gyermekei) és  Vladan Desnica Zimsko ljetovanje (1950. Téli nyaralás) című regényeinek, Ranko Marin­ković prózakötetének, a Proze (1948. Próza), Vesna Parun Zore i vihori (1947. Hajnalok és viharok) és Jure Kaštelan Pijetao na krovu (1950. Kakas a háztetőn) című versesköteteinek megjelenését.

A modernizmus második hulláma 1952-ben, a Krugovi című folyóirattal indul. A közvetlenül a második világháború előtt született nemzedék felismerte a nagyobb szabadság lehetőségét és rövid idő alatt sikerült új irányt szabnia a horvát irodalomnak.  A „körösök” programját Vlatko Pavletić fogalmazta meg Neka bude živost (Legyen élet) című írásában, amelyben a művészi pluralizmus mellett szállt síkra. Az egyoldalú szocreálos irodalom-felfogás mellett megjelent egy határozott, a horvát modernizmus sokoldalú és gazdag hagyományára támaszkodó felfogás, amely a kísérletezést, a nézetek ütköztetését, új esztétikai értékek felfedezését és az egyéni látásmódot preferálta. Ez a dinamikus és nyitott felfogás nem csupán irodalmi kérdésekben, hanem a napi politikában is érvényre jutott. E nemzedék ki akar törni az elszigeteltségből, a horvát irodalmat be akarja kapcsolni az európai kulturális vérkeringésbe. Lelkes és módszeres fordításaik révén egyre nő az angolszász irodalmak iránti érdeklődés. A nemzeti irodalmi örökségből Antun Branko Šimićet és Tin Ujevićet tekintik szellemi előfutáruknak.  A nemzedék legismertebb képviselői: Slobodan Novak, Slavko Mihalić, Josip Pupačić, Milivoj Slaviček, Irena Vrkljan, Vlatko Pavletić, Ivan Slamnig, Vlado Gotovac, Krsto Špoljar, Vesna Krmpotić és Antun Šoljan.

A Krugovi című folyóirat 1958-ban megszűnik. A háború utáni horvát irodalomban a soron következő nemzedék, és ezzel egy új irodalmi koncepció a Razlog (1961-1967) című folyóirattal  indul. A Zvonimir Majdak, Nikica Petrak, Ante Stamać, Dubravko Horvatić, Igor Zidić, Vjeran Zuppa, Željko Sabol és Tonko Maroević által fémjelzett irodalmi koncepció a „körösök” elképzeléseinek az elmélyítését jelentette. Az irodalmi szöveg határozottan és jól felismerhetően alárendelődik a legkülönfélébb, gyakran individuális filozófiai és elméleti koncepcióknak. Irodalom és filozófia szinte kiegyenlítődik, megteremtik a fogalmi költészetet. Az általuk művelt líra éppen ezért hermetikus és intellektuális, minden költői eszköz e célt szolgálja.   

A hatvanas évek irodalmában külön színfoltot jelent az úgynevezett farmernadrágos próza, amely az erőteljes intellektuális próza ellenpontjaként jött létre. Az ösztönző minta kétségtelen, Salinger paradigmatikus regénye, a Zabhegyező. A horvát farmernadrágos próza hősei lázadó fiatalok, akik elutasítják a polgári létformát, másként öltözködnek, bandákba verődnek, megteremtik különálló világukat (Árkádia), saját kultúrájukat. A prózai elbeszélőmód kötetlen, már-már hétköznapi, ennek ellenére számos fajsúlyosabb téma is szóba kerül (szerelem, az élet értelme, művészetek). E prózai vonulat kétségkívül legjelentősebb alkotói Antun Šoljan (Izdajice – 1961. Árulók; Kratki izlet – 1965. Rövid kirándulás) Zvonimir Majdak (Kužiš, stari moj – 1970. Kapisgálod, öregem), Alojz Majetić  (Čangi off 'gottoff – 1970) és részben Ivan Slamnig (Bolja polovica hrabrosti – 1972. Bátorságunk jobbik fele). Šoljan és Slamnig későbbi műveikben megőrzik a farmernadrágos próza felszabadultabb beszédmódját.

Vladimir Nazor (1876-1949)

A századforduló szecessziós irodalmi világából indult költő és prózaíró a második világháború alatt a partizánokhoz csatlakozva fejezte be irodalmi pályafutását. Irodalmi munkássága e két végpont között bontakozott ki. Első alkotói korszaka – mintegy húsz év munkásságáról van szó – a horvát modernnel esik egybe. A horvát modernek közül ő volt az,  aki a realista komorság után a századforduló szecessziós vitalista filozófiájából építkezett. Ez az életerőtől duzzadó, sodró lendületű líra új korszakot nyitott a horvát nemzeti költészetben. Első jelentős kötete a Slavenske legende (1900. Szláv legendák) a nemzeti történelem  és általában a szláv mitológia közismert elemeiből építkezik. Soron következő verseskötetében, a  Lirika-ban (1910) a pogány klasszicizmus és a bibliai (ószövetségi) világ felé nyit. Vitalista alkotói korszakát az Intima (1915. Intimitás) című kötet zárja, amelyben a lírai én belső világa tárul fel. Ez az optimizmussal teli, a mitológia és a legendák világa felé nyitott költészet radikálisan különbözött a kortársak komor lírai világától.  

Első korszakának prózai művei részben a nemzeti prózai hagyományra támaszkodnak, részben azonban határozottan mutatnak a modernizmus irányába. Istarske priče (1913. Isztriai történetek) című kötetében a nemzeti és a szociális elkötelezettség modern kifejezésmóddal párosul. Ezek a történetek a századfordulós szimbolista-szecessziós esztétika jegyében íródtak. Későbbi prózai művei – az avantgárd hatása alatt – a múlt és a befelé fordulás  jegyében születtek. A harmincas évek vége felé ismét a „külső” világ felé nyit. Ennek a nyitásnak legsikerültebb regénye az erősen mitologizáló, a szülőföldhöz kötődő Pastir Loda (1938. Loda, a pásztor). A partizánmozgalomhoz való csatlakozásával életében a költészetében új korszak kezdődött. A Pjesme partizanke (1944. Partizándalok) című kötetben a nazori vitalizmus új ideológia pátosszal keveredik.

Janko Polić Kamov (1886-1910)

Családja egykor gazdag kereskedő család volt, ám a század elejére anyagilag tönkrement. Rövid idő alatt több súlyos csapás is érte: meghaltak a szülei, két lánytestvére és a fivére is. A lelki megrázkódtatás testi bajokkal párosult. 1909-ben Olaszországon át Spanyolországba utazott. A nyomorgó költőt a barcelonai Santa Cruz kórházban érte a halál. Az alig 24 esztendős korában elhunyt költő páratlanul gazdag életművet hagyott hátra. 1907-ben saját kiadásában négy könyvet jelentetett meg: két verseskötetet Psovka (Szitok) és Ištipana hartija (Kicsipdesett papíros) címmel és két drámát,  Tragedija mozgova (Agyak tragédiája) és Na rođenoj grudi (Az anyaföld ölén) címmel. Halála után 1914-ben jelentek meg esszéi és novellái Ćaskanja (Csevegések), majd pedig 1938-ban Novele i eseji (Novellák és esszék) címmel egy másik kötete. Az életmű teljes gazdagsága csak az ötvenes években tárult fel, amikor kiadták válogatott műveit. Ekkor látott először napvilágot az Isušena kaljuža (A kiszáradt pocsolya) című regénye is. Azért tekinthető különösen tragikusnak e kései megjelenés, mert szokatlan újszerűségével, a horvát regényhagyománynak mintegy hátat fordítva, döntő befolyást gyakorolhatott volna a horvát próza egész 20. századi fejlődésére. A három részből álló, határozott cselekmény nélküli mű egyfajta napló. Főhőse Arsen Toplak író, aki belső életének eseményeit jegyzi fel. A hangulati elemekkel, belső monológokkal tarkított mű elbeszélője az ösztönélettel, nemiséggel, férfi-nő viszonyával, politikával, szociális és morális kérdésekkel kapcsolatos nézeteit vetíti ki.

Drámái sorában a fentieken kívül meg kell említeni az úgynevezett kolostori drámákat, az Orgije monaha (Szerzetesek orgiája) és a Djevica (A szűz), valamint a Čovječanstvo (Emberiség) és a Mamino srce (Anyai szív) címűeket. Drámai szövegeit „dramatizált tanulmányoknak” nevezte. Az uralkodó naturalista paradigmával szakító író korai drámai szövegeiben, a műfajban kissé szokatlan módon, nem a hősök dialógusban kibomló viszonyrendszerét ütközteti, hanem polémikus szólamokat jelenít meg.

Érett novelláit életének utolsó két esztendejében írta. Ezeket többnyire bohózatoknak nevezte, valójában nem hagyományosan megszerkesztett, történetet elbeszélő művek, hanem analitikus tanulmányok emberi kapcsolatokról, lelki folyamatokról, ösztönökről és a tudatalatti traumáiról. Mindegyikre jellemző a személyesen – első számú elbeszélő – átélt tragikus élmények plasztikus és megrázó ábrázolása.

A legtöbb vihar verseskötetei körül kerekedett. A Szitok című kötet szembeötlő formai ismertetőjegye a Kicsipdesett papíros című kötettel szemben az, hogy amíg az előbbi minden egyes darabja szabadversben íródott, addig ez utóbbi látszólag kötöttebb, tradicionálisabb formákat követ. A Kicsipdesett papíros című kötet formailag hagyományos hangszerelésű, akad közöttük több szonett is, de ez a versforma semmiféle belső kapcsolatban nincsen a 19. századi tradicionális vagy akár modernista költészettel. Ezzel igazi poétikai fordulat nem következett be, hiszen szövegeinek zaklatottsága, ziláltsága, töredezettsége, nyugtalansága, egyszóval kaotikus struktúrája megmaradt.

A két dráma és a két kötet kellőképpen kivívta A. G. Matoš kritikusi haragját. Híres-hírhedtté vált, A nyalás lírája és a köpködés poézise című maró gúnyú és epés kritikájában vehemensen utasította el ezt a fajta költészetet, amelyben, értékelése szerint, semmiféle poézis nincsen. Kibontakozni igazán nem tudott, hiszen nagyon fiatalon halt meg, azonban a horvát avantgárdnak mégis megvetette az alapjait, elsősorban látványos romboló-tagadó törekvéseivel. Nem a klasszikus modernség korszakához, hanem a horvát avantgárdhoz tartozik.

Antun Branko Šimić (1898-1925)

A hercegovinai Drinovciban született költő neve ma egyet jelent a horvát expresszionizmussal. A korán elhagyott szülőföld élménye mély nyomokat hagyott  költészetében. A zágrábi alsóvárosi gimnáziumból azért távolítják el, mivel 1917-ben, fittyet hányva az intézmény szabályzatára, megjelenteti első önálló folyóiratát, a Vijavicát (Hóvihar). Ezután 1919-ben elindítja soron következő folyóiratát, a Jurišt (Roham), amely ugyanebben az esztendőben meg is szűnik. Korai költészetére Antun Gustav Matoš szimbolista, impresszionista, leginkább a szonett formát előnyben részesítő költészete hatott. E ragaszkodás a matoši örökséghez átmenetinek és rövid életűnek bizonyult, s első két önálló folyóiratában közzé tett expresszionista programadó írásaiban elméleti igénnyel is felvázolta saját új expresszionista lírai koncepcióját. Első és egyetlen verseskötete Preobraženja (Átváltozások) címmel 1920-ban jelent meg, amely a német metafizikus expresszionista költészet inspirációit viseli magán. A költő hitvallása szerint a tapasztalati világ csakis a lírai én lelki víziója által transzponálódhat. Szemléleti lázadása alapvetően a költői nyelvet érinti, hiszen úgy véli, a nyelv nem csupán a leírás eszköze, hanem a belső történések megértésének nélkülözhetetlen alternatívája. Éppen ezért meg kell szabadítani a verset a kötöttségektől, és alá kell rendelni az új költői tapasztalatnak. Az Átváltozások című kötet meghatározó élménye a halál közelsége. Mintha minden egyes tematikus és tematizált egységre (élet-halál, szerelem-gyűlölet, múlandóság-öröklét, otthon-kozmosz, anya, jóbarát) a halál hatalmas árnya vetülne. Bár a lírai én – az expresszionizmus általános irányultsága mentén – folytonos küzdelmet vív egy felsőbb harmónia megteremtéséért, ennek lehetetlensége, a kudarc egyfajta végkifejletként a kötet minden egyes darabjában nyilvánvalóan manifesztálódik. A reménytelen küzdelem stációit mégis a grafikusan (interpukció nélkül) nagyon is rendezett versforma örökíti meg – sajátos feszültséget teremtve, mintegy leképezve a világ abszurditását: mintha csakis az újszerűen szerkesztett, rendezett, csinált szövegen keresztül volna megérthető a világ. Šimić az új esztétika mentén kísérli meg megmagyarázni az újfajta versritmust. Belső lüktetésről, belső ritmusról beszél, amelyet többé nem mindenki által elfogadott kötött alakzatok szerint kell felépíteni, hanem a költői/lírai én monologikus és egyéni beszédmódja mentén. Ezért van, hogy érett korszakában nincs két egyforma verse. E tiszteletre méltó következetesség lírai világának egyik sajátossága. Nem véletlen, hogy a kortársak közül mindenkit megtámadott.

Az Átváltozások című kötettel lezárult költészetnek az a szakasza, amellyel új fejezetet nyitott a horvát líra felszabadultabb, kötöttségektől mentes beszédmódja számára. 1922-ben Siromasi (Szegényemberek) közös címmel összesen hét verset közölt. A hét szegényember-versben a szociális nyomor és a szegénység, a lefokozott hétköznapi élet költői szempontból minél hitelesebb ábrázolására vállalkozik. Lírai nyelvezete ennek megfelelően leegyszerűsödik, lecsupaszodik, erőteljesen érvényesül a versforma egységesülése. A szegényember-versek keletkezésében - miként ugyanebben az időben József Attilánál - az egyéni élmény, a nyomor meghatározó volt.

Miroslav Krleža (1893-1981)

A 20. századi horvát irodalom kétségtelenül legnagyobb hatású és legjelentősebb írója. Zágrábban született, Pécsett járt a hadapród iskolába, majd a budapesti Ludoviceumba. Magyar irodalmi elkötelezettsége ekkortól datálódik. Részt vett az első világháborúban, élményeit számos műve őrzi. Korai baloldali elkötelezettsége mindvégig megmarad, de szellemi nyitottságát és szuverenitását sikerül megőriznie. A húszas évektől vezető szerepet játszik a horvát irodalmi és szellemi életben. A harmincas évek totalizmusainak szorításában József Attilához hasonlóan ő is szembe kerül a baloldallal. A második világháborút teljes elszigeteltségben vészeli át. A konszolidáló Jugoszláviában fokozatosan vezető szerepre tesz szert, de ő is aláírja az 1967-es Nyilatkozatot a horvát irodalmi nyelv helyzetéről, amiért oly sok horvát értelmiséginek börtön járt. Élete alkonyán teljes visszavonultságban élt.

Életműve roppant gazdag és sokoldalú. Írt verseket, novellákat, regényeket, drámákat, kritikákat, politikai publicisztikát, esszéket, memoárokat és terjedelmes tanulmányokat (többek között Petőfiről és Adyról). A század szinte minden jelentősebb stílusirányzata kimutatható az életművében.

Korai költészetére az eksztatikus lírai burjánzás és életöröm panteisztikus dicsőítése a jellemző. A Pan (1917. Pán) és a Tri simfonije (1917. Három szimfónia) című kötetek versei a századelő szecessziós és vitalista lírai világából nőttek ki. Később látványosan eltávolodik ettől a lírai beszédmódtól. A háború után született újabb kötetekben már nem találunk terjedelmesebb, nagyobb lélegzetű kompozíciókat. Erőteljesen érezhető az expresszionizmus és a legkülönfélébb izmusok hatása. Verseinek fő témája ekkor a háborúellenesség, az ember magára maradottsága és a nyomor. Krleža költészetének csúcspontja kétségkívül a Balade Petrice Kerempuha (1936. Éjtszakának virrasztója) című mű. Nem irodalmi nyelven, hanem a 19. századig regionális irodalmi nyelvnek számító kaj-horvát dialektuson íródtak. A választás nem volt véletlen. Azon a marginalizált nyelven szólalt meg a költő, amely adekvát módon fejezte ki teljes elmagányosodását és kiszolgáltatottságát a harmincas évek közepén. A balladák persze nem róla szólnak, hanem a horvát történelemről és a horvát sorsról. A versek megszólaltatója Petrica Kerempuh a népi hős, aki felidézi a horvát történelem legvéresebb fejezeteit. Jelentősége a kompozícióban az, hogy a nem összefüggő, különálló verseket egyetlen egységben láttassa. Sajátos, plebejusi történelemszemlélet bontakozik ki az olvasó előtt. A végső konklúzió mindig az, hogy a kitaszítottak és kiszolgáltatottak mindig is azok maradnak. 

Krleža szépírói munkásságának fontos részét képezik a drámák. Alkotói korszakának korai szakaszára az ún. experimentális drámák a jellemzőek. A Legenda (1913), Maskerata (1913. Álarcosbál), Kraljevo (1915. Szentistvánnapi búcsú), Cristobal Colon (1917. Kolumbus Kristóf), Michelangelo Buonarrotti (1918) és az Adam i Eva (1922. Ádám és Éva) mind-mind azonos esztétikai elveken nyugszik és rokon dramaturgiai megoldásokra épül. Egyfelől kivételes, titáni hősökről, másfelől kavargó, arctalan, individuumok nélküli tömegekről szólnak. A darabokban erőteljesen érezhető az expresszionizmus hatása. A hősök harcos, hangzatos és világmegváltó elveiket hirdetik.

Drámaírói korszakának második periódusában szakít a kísérleti színházzal és a széthulló Monarchia és a világháborús horvát valóság felé fordul. E korszak expresszionista drámái: Galicija (1922), Golgota (1922), Vučjak (1923. Farkasd).

Igazi sikereket Krleža számára a húszas évek végén a Glembay család széthullásáról írott darabok hoztak. A trilógiába „szervezett” drámákat akár családdrámának is nevezhetnénk, annál is inkább, mivel a Glembay család történetét a drámák szerves részeként prózában (önálló novellákban), családfával kiegészítve is feldolgozta. Az U agoniji (1928. Agóniai),  Gospoda Glembajevi (1928. Glembay Ltd.), Leda (1932. Léda) című drámák visszalépést jelentek a korábbi merészebb és kísérletező darabokhoz képest. A skandináv naturalista hagyományt követve igazi társalgási szalondrámákat írt.

Krleža novellisztikája kétségkívül a 20. századi horvát irodalom csúcsteljesítménye. A legnagyobb hatású novellái az első világháború után születtek. Ezeket Hrvatski bog Mars (1922. Horvát hadisten) címmel gyűjtötte kötetbe. A novellákban a horvát kisember, a horvát katona sorsával foglalkozik, aki teljes kiszolgáltatottságában sodródik a véres történelmi események közepette. Novellái másik vonulatát azok alkotják, amelyekben a szenzibilis horvát értelmiségi a kispolgári környezet kicsinyességével viaskodik.

A modern horvát regényt Krleža teremtette meg. Első jelentős műve a Povratak Filipa Latinovicza (1932. Filip Latinovicz hazatérése). Szándéka szerint prousti ihletésű művészregény, amelynek főhőse (festő) hosszú külföldi távollét után tér haza, hogy múltjának homályos fejezeteit tisztázza és kiutat keressen zsákutcába jutott művészi pályáján. Minden kísérlete kudarcra van ítélve: művészi kételyei nem oldódnak meg, régi-új környezetét képtelen elfogadni. Újabb regénye, a Na rubu pameti (1938. Az ész határán) a Krleža  elleni támadásokat követően született. Főhőse ügyvéd, aki szembekerül módos munkáltatójával. A regény az ellene folyó hajsza története. Ugyanebben az évben jelenik meg a később trilógiává növő Banket u Blitvi (1938, 1939, 1964. Bankett Blitvában). Igazi közép-európai politikai regény,  történelmi tabló, amelyben az elképzelt (jól felismerhetően és azonosíthatóan kitalált) ország diktatúrájával száll szembe a magányos értelmiségi hős. A Zastave (1967. Zászlók I-IV) című regényciklust az irodalomtörténet-írás „summa krležiana-nak” is nevezi. A regényfolyam valóságos történelmi panoráma az első világháborút közvetlenül megelőző időszak és a húszas évek eleje közti közel egy évtizedről. A Monarchia széthullása, a háború és az új jugoszláv államalakulat létrejötte a regény főhősének, Emericzy Kamillnak a sorsán keresztül bontakozik ki. A műnek számos magyar vonatkozása is van (helyszínek, események, történelmi alakok).

Krleža magyarországi népszerűsége nem csupán annak köszönhető, hogy ő a legtöbbet fordított horvát szerző, hanem a műveiben föllelhető gazdag közép-európai összefüggéseknek  is.

Ivan Goran Kovačić (1913-1943)

Iskoláit nem fejezte be. Kora ifjúságától újságírásból élt. Korán elkötelezte magát az irodalomnak. Vladimir Nazorral közösen 1942-ben csatlakozott a partizánmozgalomhoz. A boszniai harcok során csetnikek fogságába esett, akik kivégezték. Moj grob (Az én sírom) című versében megjövendölte saját halálát. Jóslata valóban beteljesült: sírja máig ismeretlen.  Első verseskötete, a Lirika (1932),  közös kötet, amelyben harmadmagával szerepel. Ezt követően önálló novelláskötettel, a Dani gnjeva (1936. A düh napjai) cíművel jelentkezett. A hét novella az író parasztpárti, szociális elkötelezettségéről vall. Ezekben mély empátiával azt ábrázolja, hogy a szülőföld kiszolgáltatott, a természettel összhangban élő kisembere miként tengeti életét a politikai és gazdasági elnyomás fojtó szorításában.  Erőteljes lírai történetei poétikai magvát az erkölcs és a halál víziója képezi. A kötet legismertebb darabja a Smrt u čizmama (Halál a csizmában), amely egy paraszt és egy erdész, áttételesen a falu és az ipari nagytőkés szembenállásáról szól. Halála után jelent meg az Ognji i rože (1945. Tüzek és virágok) című verseskötete, amely szülőföldje nyelvjárásán, kaj-horvát nyelven írott verseit gyűjti egybe. Játékosság és az otthoni táj szeretete hatja át ezeket a rendkívüli ritmikai érzékkel megkomponált verseket. Kovačić költészetének csúcspontját kétségkívül az úgyszintén posztumusz megjelent Jama (1944. Tömegsír) című poéma jelenti. A tíz énekből álló, jambikus lejtésű tizenegyesekben írott, költői képekben gazdag kompozíció teljes mértékben szembeáll azokkal a borzalmakkal, amelyekről szól. A lírai én megvakíttatása után a halál torkából menekül el, s ismét övéihez talál. Az egész poémát a vér motívuma szövi át. Kovačić már-már mérnöki pontossággal ábrázolja egyik legfontosabb érzékszervét, a látását elveszítő, megvakított lírai én tájékozódását. Kapcsolata a külvilággal így teljes mértékben egyéb érzékszervein keresztül valósul meg. A Tömegsír a horvát háborúellenes líra csúcsteljesítménye. 

Tin Ujević (1891-1955)

A 20. századi horvát irodalom igazi bohémje. Matoš követőjeként kezdte ő is, nem csupán irodalmi értelemben. Projugoszláv politikai szerepvállalása miatt el kell hagynia Horvátországot, előbb Belgrádba megy, majd onnan Párizsba. Végleg szakít a politikával és már csak az irodalomnak él. A francia szimbolisták iránti elkötelezettsége élete végéig töretlen: önmagát már-már Baudelaire és Rimbaud hasonmásának tekinti. Első két kötete valójában egynek készült. A Lelek sebra (1920. Rab-siralmak) és a Kolajna (1926. Kaláris) a hazai, reneszánsz szerelmi költészet modern, szimbolista, parnasszista újjászületése, ezért is tekintik e két kötetet horvát neopetrarkista breviáriumnak. A hagyományhoz való modern ragaszkodás a reneszánsz játékosságban és a barokkos burjánzásban ölt testet. E korszak legnagyobb hatású verse a Svakidašnja jadikovka (Mindennapi sirám). Ady Sírni, sírni, sírni című költeményének horvát pandanja, a 20. század Istentől elhagyott modern emberének lamentációja. Ujević mindig élénken reflektált az aktuális európai irodalmi változásokra, de nem követte őket szolgaian. Újabb két kötete, az Auto na korzu (1932. Autó a korzón) és az Ojađeno zvono (1933. Megkeseredett harang) erről a költői pluralizmusról árulkodik. Mindenképpen fordulópontot jelentenek művészi pályáján: a futurizmus, szimultaneizmus, dadaizmus és a szürrealizmus látható nyomaival, szabadabb, kötetlenebb versformában. A formai nyitás révén egyre több igazi szabadverset is ír. A háború után az új rezsin kizárta az irodalmi életből. Utolsó kötete közvetlenül halála előtt jelent meg, Žedan kamen na studencu (1954. A kút szomjas köve) címmel, amellyel vitathatatlanná tette vezető szerepét a horvát irodalomban. Ujević költészetének poétikai szövetében, de nyelvezetében is (írt csa-horvát verseket is) elevenen él egyszerre a nemzeti irodalmi hagyomány és a 20. századi modernizmus összes stílusirányzata.

 

Dragutin Tadijanović (1905-)

 

Külön színfoltot jelent a 20. századi horvát lírában. Költészete a harmincas évek elejétől bontakozik ki. Alkotó korszakának első periódusában – Lirika (1931. Lírika), Sunce nad oranicama (1933. Nap a szántóföldek felett), Pepeo srca (1936. A szív hamuja), Dani djetinjstva (1937. A gyermekkor napjai) – a szülőföld varázsa, az otthoni táj közvetlen melegsége, a falu-város ellentéte dominál. Ez az újnépiesség, neorealizmus számos közép-európai irodalomban kimutatható ezekben az években. Nem pusztán témaválasztásban, de lírai beszédmódban is a közvetlenség, az egyszerűség dominál. A költő a háború után korszakban eltávolodik az otthoni tájtól, gyermekkora idilli világától. Ekkortól főképpen metafizikai és egzisztenciális kérdések foglalkoztatják.  E periódus reprezentáns kötete a Prijateljstvo riječi (1981. Szavak barátsága) és a Kruh svagdanji (1986. Mindennapi kenyerünk). Tadijanović a szabadvers legkövetkezetesebb szószólója.

 

Posztmodern

A hatvanas évek végén a jugoszláv rendszer is megrendül. Napirendre kerülnek a megoldatlan nemzeti kérdések. A rendszerrel és annak kultúrpolitikájával elégedetlen horvát értelmiség a horvát nemzeti értékek és a horvát nyelv védelmében megfogalmazza a Nyilatkozatot a horvát irodalmi nyelv helyzetéről (1967). A pártvezetés leszámol a „nacionalista” elhajlással, számos vezető horvát értelmiségit börtönnel sújt. Tito halálát (1980) követően Jugoszlávia széthullása csak idők kérdése. A horvát függetlenség kikiáltása, majd pedig a jugoszláv(szerb)-horvát háború olyan új történelmi fejezet kezdete, amelynek kulturális és irodalmi kihatása is jelentős (háborús irodalom).

A Razlog című folyóirat megszűntét követően a hetvenes évek elején jól érzékelhető változás következik be minden irodalmi műfajban. A változások iránya egyértelműen a posztmodern esztétika felé mutat. Ez folyamat több mint három évtized óta szinte töretlen. Csak a nyolcvanas évek közepén jelentkezik ismét olyan irodalmi folyóirat – Quorum (1985) –,  amely egy új generáció megjelenését és a sokszínűség fokozódását jelzi. A kilencvenes évek elején a háború kitörésével a hétköznapi borzalmakat tematizálják az írók.

Az egész korszakot a stílusok diszperzitása, az irodalmi formák és alakzatok már-már rendszerbe nem foglalható gazdagsága és az irodalmi örökség újragondolása, újra rendszerezése, feltárása, beemelése az irodalomba, az egyéni poétikák sokszínűsége és a világ egészének birtokba vétele jellemzi. Egyszóval, nincsen uralkodó és domináns stílusirányzat. Azok a posztmodern eljárások, amelyek általában jellemzőek az európai irodalmakra, itt is megtalálhatók. Az avantgárddal szemben a posztmodernek a teljes irodalmi örökséget inspirációs nyersanyagként használják fel.

A plurálissá váló irodalmi mezőben – elsősorban világirodalmi inspirációk nyomán (Bulgakov, Borges) – a hetvenes évek elején jelentkeznek a fantasztikusok (Pa­vao Pavličić, Goran Tribuson). A valóság ábrázolása nem érdekli őket, az irracionalitás, a spiritizmus és az okkultizmus felé fordulnak. Műveiket gazdag és sokrétű szimbolika jellemzi.

A Krugovi nemzedék tagjainak egy része a valóság felé fordul. Antun Šoljan (1932-1993)  Luka (1974. A kikötő) című regénye sajátos ötvözete egy farmernadrágos és egy termelési regénytípusnak. A mű szocialista megalomániás és kudarcra ítélt kikötőépítésről szól. A főhős, mint e vállalkozás kulcsfigurája (mérnök), bűnrészes a környezet (természeti és civilizációs) lerombolásában. Maga is áldozattá válik. A nemzedék másik tagja Ivan Slamnig (1930-2001), Bolja polovica hrabrosti (1972. Bátorságunk jobbik fele) című egyetlen regényével a posztmodern élére áll. A farmernadrágos prózatípusból ismert hős jelenbéli történetével párhuzamosan egy másik, irodalmilag archaikus történet is kibontakozik: a regény így történet a történetben. S mivel a főhős nem akar „áldozattá”, hőssé  válni a regényben íródó műben, hát megfutamodik.

Külön színfoltja a horvát posztmodernnek a nőirodalom. A sajátos női tapasztalatot megjelenítő írónők nem pusztán tematikában, de ábrázolásmódban és elbeszélői technikában is újat hoznak (IrenaVrkljan, Slavenka Drakulić, Dubravka Ugrešić).

A hagyományos regénytípusok közül ismét reneszánszát éli a történelmi (Ivan Aralica) és a családregény (Nedjeljko Fabrio).

 

AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

 

CSUKA Zoltán: A jugoszláv népek irodalmának története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1963.

LŐKÖS ISTVÁN: A horvát irodalom története. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996.

LŐKÖS ISTVÁN: Horvát irodalmi antológia. Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 2004.

A szerbhorvát irodalom kistükre. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1969.

Jugoszláv költők antológiája. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1963.