Majoros Henrietta

A Bolgárok története

 

A bolgár földek őstörténete és ókori története

Az európai civilizáció gyökerei – trákok, hellének, rómaiak

A középkori bolgár állam története

Szlávok és protobolgárok

A Dunai Bulgária születése

A bolgár kánság felemelkedése – területi terjeszkedés és centralizáció a pogány korszakban

Bulgária a kereszténység útján

Simeon cár dicső százada

A preszlávi cárság alkonya

A „bolgár eposz” és a bizánci uralom (1018–1186)

Felszabadulás és a bolgár cárság restaurációja (1186–1207)

Bulgária politikai hegemóniája II. Ivan Aszen alatt (1218–1241)

Belpolitikai válság a tatár hegemónia idején (1241–1300)

Bulgária és az oszmán hódítás

Oszmán uralom a bolgár földeken (XV–XVII. század)

Az oszmán félhold árnyékában

Oszmánellenes felkelések és a hajdut-mozgalom a XV–XVII. században

A bolgár nemzeti Újjászületés kora (XVIII. század–1878)

Az újjászületés hajnala és a nemzeti eszme születése

Harc az újbolgár felvilágosodásért és kultúráért

Harc a független bolgár egyházért

A XIX. század első felének politikai mozgalmai és a forradalmi szervezkedés kezdetei

A forradalmi szervezet és „apostolai”

Az áprilisi felkelés (1876)

Az orosz–török felszabadító háború (1877–1878)

A Harmadik Bolgár Cárság kora

A bolgár állam restaurációja és a Tirnovói Alkotmány

Alkotmányosság és a felhatalmazásos rezsim (1879–1885)

A Bolgár Fejedelemség és Kelet-Rumélia egyesítése

Bulgária a XIX. század végén

Bulgária a XX. század elején

A bolgár nemzeti–felszabadító mozgalom Macedóniában és a Drinápolyi-Trákiában

A háborúk korában (1912–1918)

Bulgária a két világháború között

Bulgária a második világháborúban

A kommunista korszak

A demokrácia útvesztői és a kommunista diktatúra kiépülése

A zsivkovi szocializmus

Kronológia

Ajánlott szakirodalom


A bolgár földek őstörténete és Ókori története

 

Az európai civilizáció gyökerei – trákok, hellének, rómaiak

 

Bulgária mai területe az emberi civilizáció egyik legősibb európai bölcsője. Az emberi létre és tevékenységre utaló első biztos értesülések még a paleolitikum korából származnak. A régészeti ásatások során a Balkán-hegység és Észak-Bulgária vidékén számos neolitikum és eneolitikum kori barlangot (Magura), településhalmot (Karanovo) tártak fel – kiemelkedő jelentőségűek, a világ legrégibb aranykincseként számon tartott várnai kalkolit nekropolisz anyaga (Kr.e. V. évezred), valamint a Dabene menti aranyleletek.

A térség legrégebbi, történelmileg bizonyítható népe a trákok voltak, de az államiságuk korai korszakára vonatkozó források hiányosak és erősen mitikus jellegűek. A Kr.e. I. évezredben, a meglévő törzsi keretek struktúráján jöttek létre az első trák „állami egyesülések” – ismertebb törzseik az odriszok (Délkelet-Trákia), besszek (Rodope környéke), géták (északkeleti területek), triballok (a mai Északnyugat-Bulgária). A Kr.e. VIII–VII. században, a nagy görög gyarmatosítás korában a Fekete-, Égei- és Márvány-tenger trák területein nagyszámú görög kolónia létesült: Perintos, Byzantion (Konstantinápoly), Dionysiopolis (Balcsik), Odessos (Várna), Messembria (Neszebar), Anchialo (Pomorie), Apollonia (Szozopol). A görög kolonizáció több szempontból is jelentős volt – a görög–trák kereskedelmi kapcsolatok és a gazdasági fejlődés stimulálta az államszervezet konszolidációját, a társadalom rétegződését, de a több évszázados kulturális kölcsönhatás is meghatározó jelleggel bírt (a görög mitológia néhány alakja, kultusza (Dionüsziosz, Árész, Orpheusz) is trák eredetű volt).

A Kr.e. V. század elején alakult meg a méreteiben és történelmi szerepét tekintve is legjelentősebb trák állam, az odriszi királyság. Alapítójának Terest (Kr.e. 464†) tartják, aki számos trák törzset egyesítve, fennhatóságát a Dunától egészen a Márvány-tengerig terjesztette ki. Utódai alatt a királyság virágzó birodalommá fejlődött, majd a Balkán-félsziget leghatalmasabb államaként I. Kotisz (Kr.e. 383–359) idején élte fénykorát.

A Kr.e. IV. század második felében a trák földek a széthullott antik világ egyesítését célzó macedón törekvések hatókörébe kerültek – az odriszi állam meghódításával Pulpudeva, az ősi székhely, II. Fülöp (Kr.e. 359–336) után a Philippopolis (Plovdiv) nevet viselte. A macedón világbirodalom felbomlását követően Trákia Nagy Sándor (Kr.e. 336–323) örököseinek, majd a Kr.e. III. században a kelta törzsek harcának színterévé vált. Az odriszi államiság meggyengülve megmaradt ugyan, de több trák törzs önálló államot hozott létre, így a Kr.e. I. századig a hanyatlás és decentralizáció jellemezte a trák földek történetét.

Az írásbeliség hiánya ellenére is magas színvonalú, fejlett kultúrájú nép volt a trákoké. Művészetük főként a monumentális nekropoliszok és sírboltok (Kazanlak, Alekszandrovo, Szvestar) anyagából, a „thrák lovas”- és kincsleletekből (Panagjuriste, Rogozen, Borovo) ismert – ábrázolás- és stílusviláguk a görög, perzsa, szkíta művészet motívumait, s a helyi hagyományokat ötvözte magában, amelyek egy része később a szlávok és protobolgárok kultúrájába is bekerült.

A Kr.e. II. században a Balkán-félsziget Róma expanzív politikájának célpontjává vált. A Földközi-tenger vidékének legnagyobb politikai ereje a meghódított Duna menti trák területeket Mœsia provincia néven integrálta a birodalomba, majd az odriszi királyság elfoglalása után véglegesen bekebelezte Trákiát (Kr.u. 45). A rómaiak megőrizték a trák közigazgatási rendszer alapjait, de a stratégiailag fontos helyeken erődítéseket, katonai telepeket hoztak létre. A II. századra Mœsia és Thracia a birodalom virágzó provinciái lettek – számos egykori trák város vált prosperáló, gazdag településsé, illetve új, fejlett városok alakultak: Durostorum (Szilisztra), Bononia (Vidin), Serdica (Szófia), Philippopolis, Augusta Traiana (Sztara Zagora), Naissus (Nis), Adrianopolis (Edirne). A római kor vívmányai, az aktív urbanizáció, kommunikációs rendszer, a modern út- és vízvezeték-hálózat, csatornázás, monumentális építkezések (középületek, színházak, fürdők, grandiózus terek, stadionok) mind-mind a városi élet gazdag világát és a kultúra fejlettségét mutatták. Mœsiában a római tradíciók és a latin, Thraciában pedig a hellenisztikus kultúra és a görög nyelv dominált, így a trák nyelv és kultúra már csak elszórtan maradt fenn.

A III. század közepétől a Római Birodalom politikai instabilitása, s a barbár betörések egyre nagyobb teherként nehezedtek a balkáni provinciákra. A birodalom felosztása (395) után a későbbi bolgár területek a Kelet-Római Birodalom (Bizánc) határai közé kerültek, s aktív szerepet játszottak annak politikai, gazdasági és kulturális életében. A nagy népvándorlás kori barbár fenyegetés alatt a Római Birodalom nyugati provinciái összeomlottak, míg keleti része megőrizte politikai önállóságát. A III–VI. századi betörések különösen súlyosan érintették a Balkán északi részét, ahol települések sora semmisült meg és néptelenedett el.

 

A középkori bolgár állam története

 

Szlávok és protobolgárok

 

A középkori bolgár nép etnikai alapját a Balkán-félszigetre betelepülő protobolgárok, szlávok és az egykori provinciák általuk asszimilált lakossága képezte.

A szlávok Közép-Európában és a Balkánon történő megtelepedése a nagy népvándorlás korának egyik legjelentősebb etnodemográfiai következménye volt. A Dunától délre való megjelenésük előtt már hosszú múltra tekintettek vissza, amelyről több antik és kora középkori forrás tájékoztat. Pogány vallásuk alapja a politeizmus volt (Perun, Volosz, Szvarog, Dazsbog, Lada).

A IV–V. századra tehető a szlávok fő törzscsoportjainak, a letelepedési irányuknak megfelelő elkülönülése – venétek (nyugati), szklavinok (déli) és antok (keleti).

A Hun Birodalom felbomlása után kezdődött a szklavinok (bolgár–szlávok) megtelepedése a volt római provinciákban (Mœsia, Dacia), amely révén Bizánc közvetlen szomszédaivá váltak. A VI. századtól, innen indították rendszeres hadi akcióikat, akárcsak az antok – I. Anastasius császár (493–518) a barbár szláv betörések megállítására, a Fekete-tengertől a Márvány-tengerig terjedő védelmi erődvonal, az ún. Hosszú fal kiépítésére kényszerült (512), majd a fosztogató hadjáratok I. Justinianus (527–565) idején váltak aktívabbá. Az erősödő szláv nyomás, valamint erőinek a többfrontos háború miatti lekötöttsége arra késztette Bizáncot, hogy hathatós intézkedéseket (újabb erődítések, ravasz diplomáciai húzások) foganatosítson, de ennek ellenére folyamatossá vált a szlávok betelepülése a Dunától délre eső területekre.

A szláv kolonizációs folyamat lendületét rövid időre az Avar Kaganátus fennhatósága törte meg, de a VI. század végétől újult erővel folytatódott az expanzió, s Hérakleiosz császár (610–641) alatt tartóssá vált a megtelepedés. A VII. század elejére Macedonia, Mœsia, Thracia provinciáit, a Rodope, Epirusz, Thesszália és a Peloponnészosz térségét szklavin közösségek népesítették be, sőt elérték az Égei- és Adriai-tenger menti szigeteket is – a forrásokból több törzs neve ismert: „hét szláv törzs”, szeverek, abodriták, branicsevcik (Hæmustól (Balkán-hegység) északra és a Duna mentén), timocsánok (Timok mentén), sztrimoncik (Sztruma folyónál), tonzvitek (Tundzsa mentén), szmolenek (Rodope), dragovitek, szagudátok, (Macedónia), berzitek (Ohridi-tó környékén), vajunitek (Epirusz), rinhinek, velegezitek (Thesszália), ezeritek, milingek (Peloponnészosz).

A szláv letelepedés egy sor demográfiai változást eredményezett, amelyek révén gyökeresen megváltozott a Balkán etnikai képe, de a szlávok társadalmi, hadi- és politikai szervezetében is változás következett be. A patriarchális nemzetségi kereteket a területi alapú szerveződések váltották fel. A bizánciak által szlaviniáknak nevezett, hadi–törzsi szövetségeik azonban az állami tradíciók és az erős központi kormányzat hiányában nem voltak tartósak, s a veszélyek leküzdése után saját belső autonómiájukat őrizték.

A protobolgárok eredetére és korai történetére vonatkozó hipotézisek döntő része elavult, de az utóbbi időben domináns altáji–türk eredet is vitatottá vált. A Kaszpi- és Azovi-tenger, illetve a Kaukázus északi térségéből származó biztos értesülések alapján őshazájukat Közép-Ázsiába lokalizálják, de világosabb adatok csak a népvándorlás korából származnak. Számos kézművesmesterséget és földműveskultúrát ismertek, a gazdálkodás alapja a nomád állattenyésztés volt. Monoteista vallásuk (Tangra) különböző hiedelmeket és kultuszokat ötvözött magában.

Korai államiságukat illetően ismereteink igen hiányosak, de feltehetően a II. századtól, a bolgár etnikum stabilizálódásától számítható. A legrégibb bolgár forrás, A bolgár uralkodók névlajstroma 165 körülre datálja a bolgár állami élet kezdetét, s a bolgárok első említése a Római krónikából (354) származik. A protobolgárok egy részét a nyugatra irányuló hun migráció sodorta magával, majd a Hun Birodalom felbomlása után a stratégailag fontos bizánci területekhez való közelségük miatt, bekerültek a bizánciak látókörébe. Az V. század végén még a császárság szövetségesei, de később, az osztrogótok elvándorlása után a szlávokkal felváltva indítottak hadjáratokat a balkáni provinciák ellen. A VI. században Bizánc a vezető protobolgár törzsek (utigurok és kutrigurok) egymás elleni kijátszásával gyengítette egységüket és erejüket. A protobolgárok egyes törzsei a VI. század második felében a térség új politikai faktora, az avarok fennhatósága alá, másik részük pedig a nyugati türkök uralma alá került.

632 körül a bolgárok fellázadtak az avarok ellen, az onogundur törzs Dulo nemzetségéből származó Kuvrat (Kubrat, Kurt) kán vezetésével kivívták függetlenségüket és új hatalmi–politikai szövetséget hoztak létre. A Régi Nagy-Bulgária, a Kubán-folyótól a Dnyeperig, az Azovi- és Fekete-tengerig terjedő hatalmas és erős állam fővárosa Phanagoria volt. Kuvrat jó kapcsolatokat ápolt Bizánccal, Hérakleiosz császárral, akitől a megtisztelő patríciusi címet (635) kapta, s talán a keresztény hitet is felvette. Feltételezhető, hogy államának már szervezett adminisztratív keretei lehettek, amelyek az uralkodót és a fontosabb intézményeket szolgálták. Az ősi protobolgár tradícióknak megfelelően az egyes törzseket fiai irányították, akik saját területükön csaknem teljes autonómiát élveztek, de a kazár támadás hamarosan véget vetett az állam egységének.

 

A Dunai Bulgária születése

 

Kuvrat politikai végakarata, Nagy-Bulgária egységének megőrzése a kazár előrenyomulás miatt meghiúsult. Örököse, legidősebb fia, Bat-Bajan kénytelen volt elfogadni a Kaganátus fennhatóságát, de fivérei útra keltek, hogy a behódolást elkerülve új területeket keressenek, s biztosítsák az állam kontinuitását. Kotrag a törzsek egy részével a Volga és a Káma középső folyásvidékére húzódott vissza, ahol megalapították a Volgai Bulgáriát. Kuber bolgárjai Pannóniában, Sirmiumban telepedtek meg. Alcek előbb az Avar Kaganátus, majd Bizánc itáliai területeire vándorolt. Az Aszparuh kán (680–700) vezette törzsek a Duna deltához, a Dnyeszter, Dnyeper és Prut folyók torkolatvidékéhez települtek, s hatalmas erődítésbe kezdtek az Ongalnál, várva annak lehetőségét, hogy birtokba vegyék a Dunától délre eső területeket.

Bizánc az arabokkal vívott háborúja miatt nem tudta megakadályozni a bolgár betelepedést, de a keleti front rendezése után a Balkán felé fordult, hogy visszaszerezze az elvesztett területeket. 680 nyarán IV. Konsztantinosz Pogonatosz császár (668–685) hatalmas sereget mozgósított a Dunához és a Balkán hágóihoz. A bolgárok erődjeikbe visszahúzódva a kivárás taktikáját alkalmazták, majd a császár távozása után gyors támadással szétverték a demoralizált bizánci sereget. A Dunán átkelve elfoglalták a Balkán-hegység keleti részétől az Odessosig terjedő stratégiailag fontos területet, behódoltatták a mœsiai szlávokat, szövetséget kötöttek a szeverekkel és a „hét szláv törzzsel”, majd folytatták a Trákia elleni hadjáratokat. A fővárost Pliszkába helyezték át. Bizánc az Ongalnál elszenvedett vereség után békekötésre kényszerült. A császárság – noha csak határmenti szövetségesnek tekintette a bolgárokat –, a szerződéssel formálisan és jogilag is elismerte a Dunai Bulgáriát, amely ezzel legitimitást nyert az európai világban (681).

Az Aszparuh alapította állam szervezete a steppei népek és a protobolgárok állami tradícióit egyesítette. A szlávok, bár viszonylagos autonómiát élveztek – megőrizve törzsi és területi sajátságaikat – elfogadták a bolgár kán legfelsőbb hatalmát. Az erős katonai–politikai szervezettség és tekintély, az egyszemélyi hatalom mind a bolgárok vezető szerepét biztosították. A dunai bolgár állam megalakulása – mint a félsziget első tartós államformációja – jelentős változásokat idézett elő a Balkán politikai életében és etnikai összetételében.

Aszparuh politikai kurzusának méltó folytatójának bizonyult fia, Tervel kán (701–718), akinek nevéhez a bolgár állam stabilitása, valamint politikai szerepének és jelentőségének megalapozása köthető. Sikeresen avatkozott be Bizánc belügyeibe. 705-ben a bolgárok segítségével került vissza a trónra II. Jusztinianosz Rhinotmetos (685–695, 705–711), aki hálából a zagorei területet és a „keszar” titulust adományozta Tervelnek (egyedülálló volt a korabeli Európában, s feltehetően a kán dicsőségét örökítette meg a madarai lovas felirata). Később a bizánciak megpróbálták a területet visszaszerezni, de Anchialónál vereséget szenvedtek (708). A 716-os bolgár–bizánci szerződéssel – amelyben a politikai kérdések (határrendezés, Bizánc adófizetése) mellett először rögzítettek kereskedelmi pontokat – Tervel megerősítette a fiatal bolgár állam nemzetközi pozícióit. Külpolitikájának utolsó sikeres akciója, a Konstantinápolyt ostrom alatt tartó arabok felett aratott fényes győzelme volt (717–718). A bolgárok és bizánciak diadala, az arab expanzió szétzúzása Európa és a keresztény világ számára egyaránt sorsdöntő jelentőségű volt.

A Dulo nemzetségből származó kánok félévszázados uralma után megszakadt a fejlődés és a 750–760-as években súlyos belpolitikai krízist élt meg a bolgár állam. Pliszkában az előkelő dinasztiák (Ukil, Vokil, Ugain) trónért folytatott hatalmi harca polgárháborús állapotokat teremtett, felszínre törtek a protobolgárok különböző csoportjai, valamint a bolgárok és szlávok közötti ellentétek. A belpolitikai válságot tetézte, hogy a bizánci trónra V. Konsztantinosz Kopronimosz császár (741–775) került, akinek feltett szándéka volt a hagyományos bizánci külpolitikához való visszatérés, a bolgár állam leigázása és az elvesztett területek visszaszerzése, amelynek érdekében több hadjáratot is indított. Két hatalmi csoportosulás körvonalazódott – az egyik, hogy megőrizze hatalmát és területeit, hajlott a Bizánccal való kiegyezésre, míg a másik a függetlenség és a Bizánccal való leszámolás híve volt.

A folyamatos belharcok és védelmi politika után Telerig kán (767–777) alatt sikerült leküzdeni a bizánci befolyást, s a hadsereg sorainak rendezésével feltartóztatni az újabb támadást. Kardam kán (777–803) idején pedig már külpolitikai aktivitását visszanyerve lendült ellentámadásba a bolgár állam – uralkodásuk ismét stabil alapot biztosított a bolgár állampolitikai élet fejlődéséhez.

 

A bolgár kánság felemelkedése – területi terjeszkedés és centralizáció a pogány korszakban

 

A középkori bolgár államot 1018-ig irányító új dinasztia alapítója, Krum nagykán (803–814) uralkodása egy igen összetett nemzetközi közegben kezdődött. A Bizánccal fennálló békés viszonyok lehetővé tették, hogy a kán beavatkozzék a frankok avarok elleni háborújába, s a kaganátus keleti területeit a bolgár államhoz csatolja (805). A területnövekedés és a kánság megerősödése azonban felkeltette a bizánciak aggodalmát és elégedetlenségét.

A bizánci erődemonstráció ellenére, Krum figyelme a Balkán szíve felé irányult. A bolgárok bevették Szredec erődjét (809), amelynek birtoklása elengedhetetlen volt a macedóniai, trákiai és égei-tengeri területek felé való előrenyomuláshoz. I. Niképhorosz Gennikosz császár (802–811) bosszúhadjáratot indított a bolgár főváros, Pliszka ellen és elutasította Krum békeajánlatát. A döntő ütközetre 811. július 26-án a Varbicai-szorosban került sor, amely a bizánciak teljes vereségével végződött – a kán a harcmezőn elesett császár koponyájából (a protobolgár tradícióknak megfelelően) rituális kelyhet készíttetett. Krum a császárság megrendült helyzetét kihasználva, széles fronton indított támadást Trákiában. Több várost és erődöt elfoglalt, s a cél már Konstantinápoly (Cargrad) bevétele volt. 813 júliusában, az V. (Örmény) Leóval (813–820) folytatott tárgyalások során merényletet követtek el a kán ellen, ezért Krum visszavonulóban végigpusztította a főváros környékét és elfoglalta Drinápoly (Odrin) erődjét. Egy újabb, Konstantinápoly ellen tervezett támadás előtt halt meg (814). Sikeres hadpolitikája révén Bulgária nemzetközi presztízsre tett szert, – a Duna középső vidéke és Trákia elfoglalásával stratégiailag fontos területek kerültek a bolgár államhoz, amelyeken nagyszámú szláv lakosság élt.

A IX. századi területnövekedés újabb kihívásokat eredményezett – az állam centralizációját és a fejedelmi hatalom megerősítését. A központi kormányzatban Krum kísérletet tett egy újfajta berendezkedés kialakítására, amely a régi protobolgár és a helyi hatalmi alapelveken nyugodott. A közigazgatási reformmal párhuzamosan haladt a törvényalkotás folyamata – a kán adta ki a bolgárokra és szlávokra egyaránt érvényes első írott állami törvényeket.

Fia, Omurtag (814–831) óvatosabb politikát folytatott. A Bizánccal kötött béke (815) – amely rögzítette a határokat, elismerte Krum hódításait és elfogadta a bolgárok pogány szokásait – lehetőséget biztosított a kánnak, hogy más irányba folytassa a terjeszkedést. A kánság északkeleti és északnyugati határain egyaránt aktív külpolitikát folytatott. A Dnyepertől keletre eső egykori bolgár földekért a kazárok ellen vezetett hadjáratot, végleg fennhatósága alá vonta a volt avar területeket és elejét vette a Frank Birodalomhoz csatlakozni kívánó szláv abodriták, branicsevcik és timocsánok függetlenedési törekvéseinek.

A központosítás folyamatát számos reform szolgálta. A régi törzsi alapelvek helyett közigazgatási–adminisztratív alapon az államot egy ún. belső területre és kilenc comitatusra (provincia) osztotta. A központi hatalom élén mint törvényhozó, a hadsereg vezetője, s időnként főpapi teendőket is ellátó kán állt. További fontos posztokat töltöttek be a kanartikin (trónörökös), a kavhán (uralkodótárs, egyfajta régensi jogkörrel), az icsirgu-boil (a belső közigazgatás feje), a tarkánok, a bagainok, és a boilok tanácsa (a bolgár arisztokrácia tagjaiból). A fokozatos centralizáció jól szervezett hadsereget és hivatalnokrendszert eredményezett, s a pénzügyi rendszerre is kiterjedt – az Omurtag-féle aranyérméket tekintik az első bolgár pénznek.

A kánnak jelentős szerepe volt a pogány ideológia megőrzésében is. A bolgárok és szlávok vallási megosztottsága, valamint a kereszténységnek a szellemi és politikai életre gyakorolt erősödő hatása – amelyben Bizánc befolyását látták – veszélyeztették az állam stabilitását, így Omurtag és utódai valláspolitikáját az állam szuverenitásának és a pogány hagyományoknak a védelme határozták meg. Uralkodása alatt hatalmas építkezések folytak: erődített rezidenciák (aulok), helyőrségi központok, Tangrának szentelt pogány szentélyek épültek, s ekkor nyerte el impozáns arculatát a restaurált főváros, Pliszka is. A kán rendelkezése alapján a nevezetes események és tekintélyes személyek dicsőségét hatalmas kőoszlopok feliratai hirdették.

A bolgár állam területi terjeszkedése és politikai hatalmának erősödése Malamir (831–836) és Preszian (836–852) kánok alatt folytatódott. A kánság keretei közé került Philippopolis (832), Trákia északi és Macedónia nagy része, a Rodope térsége, Filippi erődje az Égei-tengernél, s ellenőrzése alá vonta a Dracstól (Dürrakhion) Szalonikin keresztül Konstantinápolyba vezető stratégiai fontosságú utat, a „Via Egnatia”-t.

A IX. század első felének sikeres politikájának köszönhetően a pogány bolgár állam – Bizánc és a Frank Birodalom mellett – Európa vezető politikai nagyhatalmai közé emelkedett.

 

Bulgária a kereszténység útján

 

A IX. század derekán az állam központosítása és az újonnan megszerzett területek integrálása után a politikai konszolidáció folyamata a bolgárok megkeresztelkedésével zárult. Erre a történelmi jelentőségű fordulatra Borisz (Mihail) kán (fejedelem 852–889) idején, meglehetősen bonyolult nemzetközi erőviszonyok diktálta közegben került sor. Bizánc és a Frank Birodalom – Európa két vezető keresztény politikai–hatalmi faktora – a szlávok feletti hegemónia megszerzésért indított harcot, amelyben a vallási cél csak másodlagos volt a politikai megfontolások mellett. A római és a bizánci egyház érdekellentétei határozták meg Borisz politikájának eszközeit és lehetőségeit, aki a katonai sikertelenségeket remek diplomáciai lépésekkel kompenzálta.

A kán kezdetben a Német–Római Császárság felé orientálódott és a pápaságtól kívánta a kereszténységet elnyerni, így a frankok oldalán viselt háborút a bizánci–morva szövetség ellen (863). Bizánc felismerte, ha Borisz a nyugati kereszténységhez csatlakozik, jelentősen csökken a bolgár állam bekebelezésének lehetősége. 863 őszén III. Mihály császár (842–867) hadjáratot szervezett Bulgária ellen, hogy elszakítsa szövetségesétől és Bizánc hatókörébe vonja. A természeti csapások, éhínség, járványok és a vereség békekérésre kényszerítette Boriszt, s elfogadta a baszileusz követelését, hogy bizánci kézből vegye fel a kereszténységet. Elsőként a bolgár küldöttség, majd az uralkodó – aki a Mihály (Mihail) nevet kapta – és családja keresztelkedett meg, amelyet a nép tömeges megtérítése követett (864–866). A bolgár arisztokrácia egy része a kereszténységet nem egyetemes vallásnak, hanem az ellenséges bizánci politika és befolyás eszközének tekintette. A pogányság és függetlenség védelmében szervezett ellenállást azonban Borisz kíméletlenül elfojtotta, s az ötvenkét vezető boilt családjával együtt kivégeztette (865).

A kereszténység felvétele a bolgár állam és társadalom fejlődésének törvényszerű eredménye volt. Egyrészt a belpolitika determinálta, hiszen a centralizáció és reformok révén az uralkodó hatalma végleg leküzdötte a törzsi múltat, s újfajta legitimitást nyert. A kereszténység, mint ideológiai szabályozó erő alkalmas volt a társadalmi rend biztosítására és – a meglévő különbségeket, vallási dualizmust elmosva – megvalósította a belső egységet, amely révén a bolgárok és szlávok egy kulturális–vallási közösséggé, egy néppé válhattak a szuverén bolgár államban. Másrészt a kánság, mint pogány nagyhatalom „idegen elemként” illeszkedett a korabeli keresztény Európába, s a Balkánon betöltött vezető pozíciója, nemzetközi tekintélye nem engedhette meg a pogányság miatti kirekesztettséget – az új hit szentesítette határozott jelenlétét és befolyását a térségben.

A nagyszámú bizánci papság jelenléte, a nép számára idegen, görög nyelvű igehirdetés bizalmatlanságot és elégedetlenséget szült, s magában hordozta annak lehetőségét, hogy az új vallás csak egyfajta kultusz marad. Az önálló bolgár egyház hiánya, a Bizánctól való szellemi függés veszélyeztette az állam stabilitását, hisz maga Bizánc is egyfajta önkéntes behódolásnak tekintette a bolgárok megkeresztelkedését. A megoldást Borisz fejedelem saját egyház és egyházi nyelv létrehozásában látta. A leendő bolgár egyház státusát illetően elsőként Phótiosz pátriárkához (858–867, 877–886) fordult, majd a diplomatikus elutasítást követően ismét Rómától várt támogatást, de I. Miklós pápa (858–867) ugyancsak halogatta a döntést. A nyugatra való nyitás, Borisz rugalmas diplomáciai húzásai engedékenyebbé tették Bizáncot és az új pátriárkát, Ignatioszt (867–877). A VIII. konstantinápolyi egyetemes zsinat záró ülésének (870. március 4.) határozata alapján autokefál bolgár érsekség létesült, amelynek első érsekévé Szent József (Sztefan) metropolitát szentelték. A konstantinápolyi patriarchátustól való függés formális volt, mert a fejedelem jogköre lett a bolgár egyházfő és egyházi elöljárók kinevezése, amely egyúttal Borisz szuverén uralkodóként, illetve Bulgária keresztény államként való elismerését is jelentette. A fejedelem a későbbiekben arra törekedett, hogy a független egyház, az állam és a keresztény bolgár szellemiség irányítója számára hathatós védelmet biztosítson. 886-ban országába fogadta Szent Konstantin–Cirill (826/827 869) és Szent Metód (815? 885) egykori tanítványait (Kliment, Naum és Angelarij), akik munkásságukkal a szláv írásbeliség és felvilágosodás központjává emelték Bulgáriát.

Borisz Mihail a hatalomról lemondva kolostorba vonult, s az általa kijelölt utat legidősebb fiának hagyta örökül. Vladimir–Raszate fejedelem (889–893) is az állam szuverenitásának védelmét szorgalmazta, de a pogány tradíciókhoz való visszatérés keretében, amellyel veszélybe sodorta a független bolgár egyház és a keresztény hit pozícióit. Borisz fellázadt fia ellen, akit megvakíttatott, s megfosztott trónjától. A 893-as preszlávi népi gyűlés szentesítette utolsó intézkedéseit: kimondták a detronizációt és Simeon uralkodóvá választását, a pogány hagyományokhoz kötődő Pliszka helyett Veliki Preszlav lett az új főváros, az egyház és az állam hivatalos nyelvévé az óbolgár nyelv vált.

 

Simeon cár dicső százada

 

Az Első Bolgár Cárság Simeon cár (893–927) uralkodása alatt élte fénykorát. Az állam nagyarányú területnövekedését, a Balkánon és Délkelet-Európában betöltött katonapolitikai hegemóniáját egyedülálló kulturális fellendülés kísérte. A középkor legjelentősebb bolgár uralkodóját atyja feltehetően az önálló bolgár egyház élére szánta, ezért a konstantinápolyi egyetem legkiválóbb tudósaitól nyert magas fokú képzettséget. 886-ban Pliszkába – már szerzetesként – visszatérve kapcsolódott be az irodalmi és felvilágosító tevékenységbe, majd a preszlávi fordulat után foglalta el a trónt.

A „mélységes béke” (863) megkötése óta viszonylagos nyugalom jellemezte a bolgár–bizánci viszonyt, de a radikális belpolitikai változásokat éberen figyelte a császárság. 894-ben kiéleződött a helyzet, mert VI. (Bölcs) Leó császár (886–912) a bolgár áruk kereskedelmi központját Konstantinápolyból Szalonikibe helyezte, amellyel nemcsak a bolgár kereskedelmi és gazdasági érdekeket, hanem a preszlávi vezetés nemzetközi autoritását sértette. Simeon villámháborúval reagált és mélyen benyomult Trákiába, amely Bizáncot a magyarok szövetségesként való bevonására késztette. Bár két súlyos vereséget is elszenvedett a magyaroktól, a diplomáciai taktikát Simeon is ragyogóan alkalmazta. A besenyő sereggel közösen Bulgarophügonnál (896) súlyos csapást mért a bizánci–magyar koalícióra. A magyarok eztán hagyták el a Fekete-tenger menti szálláshelyeiket, s települtek át Pannóniába. A Bizánccal kötött béke sem akadályozta Simeont, hogy folytassa a hadműveleteket, amely révén a birodalom további területeket vesztett. A bolgár uralkodó államához csatolta a Balkán délnyugati területeit, egészen Dürrakhionig, amellyel tengeri kijárathoz jutott az Adrián, és kihasználva az arabok Konstantinápoly elleni ostromát (904) Szaloniki ellen vonult. A Simeon parancsára elhelyezett narasi határoszlop óbolgár felirata szerint a bolgár–bizánci határ Szalonikitől húsz kilométerre húzódott, így először egyesítette jogara alatt a Macedóniát, Trákiát és Mœsiát lakó bolgár szlávokat.

Simeonnak a bizánci trónért folytatott dinasztikus belharcokba való beavatkozásával 913-ban új szakasz nyílt a bolgár–bizánci kapcsolatokban. A hadi sikerek, az állam hatalmi pozíciói, a császárság belpolitikai krízise mind Simeon ambícióit táplálták. Annak ellenére, hogy a hivatalos bizánci ideológia a szuverén és keresztény állammá lett Bulgáriát továbbra is csak „barbár uralomnak” tekintette, Simeon a reálpolitikai helyzetnek megfelelően már nem elégedett meg a fejedelmi címmel, és nem kevesebbről álmodott, mint a bolgár–bizánci birodalom megalapításáról és a baszileuszok koronájáról. A császár „szellemi gyermekeként” elérte, hogy baszileopator címet kapjon a kiskorú császár, VII. (Bíborbanszületett) Konstantin (913–959) mellett, amely révén közvetlenül beavatkozhatott a császárság politikai életébe. A „bolgárok császára” titulus elnyerésével ugyan még messze volt a bizánci impérium megszerzése, de nagyban növelte külpolitikai tekintélyét. 913 végén az új régenstanács érvénytelenítette a Simeonnal kötött megállapodásokat, s újabb háború vette kezdetét, amelyben 917. augusztus 20-án az Aheloj-folyó mentén megsemmisítette a birodalmi erőket.

A Balkánon teljessé vált bolgár hegemónia újfent felbátorította Simeont, hogy a császári címet követelje a bizánci kormányzattól. Az újabb elutasítás után, 918-ban önhatalmúlag a „bolgárok és romeusok császárává” kiáltotta ki magát, és a bizánci baszileusz címével azonos cári titulust használta; s hogy koronázása legitimitást nyerjen, a preszlávi érsekséget patriarchátusi rangra emelte.

919-ben katonai puccs révén I. Romanosz Lekapénosz (919–944) gyakorlatilag Simeon programját megvalósítva, került társcsászárként a bizánci trónra. A cár nem ismerte el törvényesnek Romanosz hatalmát, s továbbra is jogot formált a birodalomra. Többször is kíséreltet tett Konstantinápolyt bevételére – amelyhez az egyiptomi arab kalifa és flottája segítségét is megpróbálta megnyerni –, de sikertelenül. Bizánc támogatásáért büntetőhadjáratot indított a szerbek ellen és államukat Bulgáriához csatolta (924). Örököseire a Fekete-tengertől az Adriai-tengerig, a Korinthoszi-szorostól a Kárpátokig terjedő hatalmas és erős államot hagyott.

Simeon uralma nemcsak a politikai és hadi sikerek fényes korszaka volt, hanem a korai keresztény óbolgár kultúra „aranykora” is. A fejlődés biztosítékai a kereszténység, az egyház és a szláv írásbeliség voltak. Az irodalmat és kultúrát pártfogoló uralkodó szellemi köréhez a korszak olyan kiemelkedő alakjai tartoztak (Ohridi Szent Kelemen, Mœsiai Szent Naum, Csernorizec Hrabar (némely kutató szerint maga a cár álneve volt), Konsztantin Preszlavszki, Joan Ekzarh), akik munkássága és szellemisége messze túlmutatott a bolgár állam határain.

 

A preszlávi cárság alkonya

 

Simeon Bizánc és a szomszédos államok irányába folytatott aktív, támadó jellegű politikájának köszönhetően Bulgária az európai Délkelet meghatározó politikai erejévé vált. Fia, I. Péter cár (927–969) országlása alatt ugyan Bulgária a nehézségek ellenére is megőrizte területi integritását, de a hadsereg és a társadalom meggyengülése, a kedvezőtlen hadi–politikai helyzet már a hanyatlás jeleit hordozták magukban. A területi hódítások, a bolgár–bizánci császárság megalapításának terve, a Bizánc elleni háború folytatása csak az arisztokrácia egy részének képezte politikai programját. A bojárság másik része a Borisz–Mihail által lefektetett, Bizánccal való békés politika híve volt, mert ebben látta az állam stabilitásának és fejlődésének zálogát – ez a belpolitikai ellentmondás határozta meg alapvetően Péter politikájának irányvonalát.

Trákiában a Bizánc elleni erődemonstráció után újabb „mélységes béke” megkötésére került sor (927), amely révén a cárság megtarthatta korábbi hódításait, adófizetésre kötelezte a birodalmat és elérte, amit Simeonnak nem sikerült – a császárság elismerte Péternek a „bolgárok és romeusok baszileusza (cárja)” titulusát, valamint a bolgár egyházfő pátriárkai rangját, és a bolgár patriarchátus autokefáliáját. Noha a béke előnyös volt a hosszú háborúkban kimerült bolgár állam számára, Péter növekvő belső ellenzéke a cár megdöntésére készült. Fivérei, Ivan (928) és Mihail (930) vezetésével kirobbant lázadások csaknem polgárháborúba sodorták az országot, és egyre nyilvánvalóbbá tették Bulgária politikai erejének hanyatlását.

Külpolitikai fronton is számos nehézséggel kellett szembenéznie a cárnak. A szerbek lerázták a bolgár politikai fennhatóságot (931), illetve a sorozatos magyar hadjáratok miatt állandó védekezésre kényszerült a bolgár állam. A bizánci segítségnyújtás hiányában – a birodalom iránti lojalitását leküzdve, a cárság védelmében – Péter egyezséget kötött a magyarokkal, biztosította a bolgár földeken való szabad átvonulásukat Bizánc ellen, és részben restaurálta a bolgár uralmat Szerbiában. 944-ben a besenyők dúlták fel az országot, majd 969-ben – az adófizetés megtagadása miatt – megromlott a bolgár–bizánci viszony is. II. Niképhorosz Phókasz (963–969) a bolgárok elleni szövetségesként Szvjatoszlav Igorevics kijevi fejedelmet nyerte meg, aki 968 nyarán a Duna deltánál partra szállva, Preszlavecnél szétverte a bolgár sereget és egy sor erődöt meghódított. A bizánci kormányzat aggódva szemlélte szövetségese megerősödését, ezért megbékélést és közös fellépést ajánlott Péternek, aki az előkészületek közepette halt meg (Borisz–Mihail mellett az egyetlen uralkodó volt, akit a bolgár egyház kanonizált).

Péter alatt folytatódott a bolgár kultúra virágzása. Gondot fordított a vallási életre, fellépett a felső klérus és a kolostorok túlzott vagyonszerzése ellen, az egyház és a keresztény küldetés tisztaságát védelmezte. Az állam belső nehézségei és a társadalom mélyülő ellentétei idézték elő a bolgár eretnekség, a bogumilizmus megjelenését. Az aszketizmusra és mérsékelt dualista tanokra épülő eretnek tanítás erős hatást gyakorolt a keresztény világra, főként Nyugat-Európára. A francia katarok és albigensek, az olasz patarénusok eretnekmozgalma is magáévá tette tanait, de a reformációban és a nyugati protestáns tanokban is fellelhetők eszmeiségének gyökerei.

968–971 között, az orosz expanzió és a növekvő bizánci befolyás következtében Bulgária súlyos helyzetbe került. Szvjatoszlav a Kijevet ostromló besenyők legyőzése után ismét Bulgária ellen fordult, de ezúttal Preszlávot is elfoglalta. II. Borisz cár (969–971) formálisan megtarthatta uralmát, de Szvjatoszlav egy Bizánc-ellenes koalícióba kényszerítette, mert végső célja Konstantinápoly bevétele volt. Ioannész Tzimikész császár (969–976) offenzívát indított az orosz–bolgár sereg ellen. 971 áprilisában bevette a bolgár fővárost, maga mellé állította a Szvjatoszlav hatalma alól szabadulni kívánó bojárságot és szavatolta Borisznak, hogy visszahelyezi a trónra. Az orosz kapitulációt követően Tzimikész Bulgária keleti részét a császársághoz csatolta, de nem állította helyre a bolgár államiságot, sőt Boriszt a tróntól megfosztva, fogolyként vitte Konstantinápolyba.

A déli és délnyugati területek – ahol Bizánc nem tudta megtörni az ellenállást – továbbra is bolgár kézen maradtak. Nyugat-Macedóniában Nikolaosz comes fiai, Dávid, Mózes, Áron és Sámuel (a cári dinasztia közvetlen rokonai, az ún. Komitopulik) egyesítették erőiket az állam védelmére, a függetlenség megőrzésére, és egyfajta kollektív régensség (tetrarchia) keretében gyakorolták a hatalmat. Mivel még élt a legitim bolgár uralkodó, egyik fivér sem tette fel a cárok koronáját, de szövetségeseket próbáltak keresni, hogy biztosítsák az állam jogfolytonosságát. A bizánci uralmat lerázva, 976-ban a Komitopulik ellentámadásba mentek át. Dávid és Mózes a harcok során vesztette életét.

A fivérével Konstantinápolyból menekülő II. Boriszt a bolgár határon tévedésből meggyilkolták, így a törvényes uralkodó Roman cár (978–991) lett. II. (Makedón) Baszileiosz (976–1025) Bulgária elfoglalását célzó kísérlete a Traianus kapuja-hágónál (Ihtiman, 986. augusztus 17.) kudarcba fulladt. Bizánc belső krízisét és a császár ingatag helyzetét kihasználva Sámuel visszafoglalta az északkeleti területeket és ismét a Balkán meghatározó erejévé tette Bulgáriát.

 

A „bolgár eposz” és a bizánci uralom (1018–1186)

 

997-ben Roman cár halála után Sámuelé (997–1014) lett a trón. Az Ohrid székhelyű bolgár állam felépítésében, hagyományaiban és külsőségeiben is a preszlávi mintát követte, de belső ereje, szervezettsége és a központi hatalom szilárdsága messze elmaradt Borisz és Simeon államától. A bolgár történetírás kerüli a „Sámuel bolgár állama”, a „Nyugat-bolgár-” vagy „Macedón bolgár állam” terminusokat, mert úgy tartja, nem egy új államalakulat képződött az Első Bolgár Cárság helyén, csak ezen keretek között folytatódott államisága – bolgár állam egy volt, a Sámuel alatti berendezkedés pedig az Első (vagy Dunai) bolgár állam szerves folytatása volt.

A bolgár–bizánci háborúban (ún. „bolgár eposz”) Bulgária fokozatosan defenzívába szorult a politikai, katonai és gazdasági fölényben lévő Bizánccal szemben. 1000–1018-ig II. Baszileiosz külpolitikája teljes egészében a „bolgár kérdés” rendezésére, a bolgár cárság meghódítására irányult – szisztematikusan foglalta el a bolgár földeket és 1014. július 29-én Kljucs mellett katasztrofális vereséget mért a cár seregére. A császár Sámuel tizenötezer katonáját ejtette fogságba és vakíttatta meg (minden századiknak csak a fél szemét, hogy a többit vezetni tudja), s ezért a kegyetlen tettéért kapta a Bolgárölő nevet. Sámuel, seregét látva szívrohamot kapott, s II. Baszileiosz a győzelemmel bevégezte küldetését.

Gavril Radomir (1014–1015) és Ivan Vladiszlav (1015–1018) cárok alatt, a harcokban kimerült, polgárháborús állapotokkal küzdő bolgár állam ellenállása megtört és a cárság bizánci fennhatóság alá került.

A több mint másfél évszázados bizánci uralom komoly közigazgatási, gazdasági és társadalmi nehézségeket eredményezett a bolgár földeken. A fegyverrel meghódított cárság államisága megsemmisült, területi integritása megszakadt.

Amilyen könyörtelen és kegyetlen volt a harcmezőn II. Baszileiosz, oly mértékletes és átgondolt politikát alkalmazott az alávetett Bulgáriával szemben. Az ohridi patriarchátust autokefál bolgár érsekséggé fokozta le, amely azonban saját dioecesisszel és számos privilégiummal rendelkezett. A császár – elkerülve a konstantinápolyi patriarchátus egyébként is rendkívüli hatalmi jogkörének kiszélesítését – magának tartotta fenn az ohridi érsek kinevezésének jogát, és az érsekség nemzeti jellege biztosította a bolgár alattvalóknak nyújtott helyi autonómiát.

A bolgár állam egészét a császárság egyéb tartományaival egyenrangú, katonai–közigazgatási körzetekre osztva tagozták be a Bizánci Birodalomba. Az egykori cárságot három fő provinciára osztották. A legjelentősebb és leggazdagabb, Bulgária katepanatus (Skopje központtal) Sámuel központi területeit ölelte fel. Parisztrion (Paradunavon) thema (Durostorum/Szilisztra székhellyel), a Balkán-hegységtől a Duna vonaláig terjedő területeket foglalta magában, s a nomád népek állandó támadásainak színhelyévé vált, az északi határvidéken létesült Szirmion thema (Nyugat-Parisztrion, Sirmium centrummal) pedig a magyarok látókörébe került. A Balkán-hegységtől délre eső területeket egyéb bizánci themákhoz (Trákia, Sztrimon, Szaloniki) csatolták. A császárság keretein belül a bolgárok megőrizhették nemzeti intézményeiket, s tekintettel a viszonyokra és szokásokra – ellentétben a birodalom egyes gazdaságilag fejlettebb részeivel szemben – érintetlen maradt az adórendszer, amelynek alapját továbbra is a természetbeni beszolgáltatások jelentették.

Az egymást követő bizánci kormányok „bolgár politikája” a császárság politikai, katonai és gazdasági helyzetének függvénye volt. II. Baszileiosz uralkodása Bizánc egyik fénykora volt – határai áthatolhatatlannak tűntek, kliens- és vazallus államaiban béke honolt, a birodalom tekintélye fényesen ragyogott. Így az erő pozíciójából folytathatta politikáját Bulgária irányába, amely fél évszázaddal később, a birodalom krízishelyzete révén gyökeresen megváltozott. A hatalmas pénzadók, a bizánci kormányszervek bürokráciája, az önkényeskedés és korrupció súlyos teherként nehezedett a bolgár földekre, számos felkelést és lázadást szítva.

A növekvő elégedetlenség két nagyobb lázadásban öltött testet – a Petar Deljan (1040–1041) és Georgi VojtehKonsztantin Bodin-féle felkelésekben (1072), amelyek az elveszett bolgár államiság restaurációját célul tűzve, lényegében racionális és határozott katonai–politikai programmal rendelkeztek. A következő évtizedekben is több Bizánc-ellenes felkelés és zavargás robbant ki – a thesszáliai bolgárok, görögök és vlachok helyi felkelése (1066), a Nesztor vezette drasztari (1074), a messzemvriai Dobromir- (1075), a plovdivi Leka- (1075) és a Traval-féle paulikiánus lázadás (1084–1086). Említést érdemel továbbá a bolgár arisztokráciának a bizánci trónharcokba való beavatkozása is, amely az idegen uralom ellenére is a simeoni eszmék fennmaradását mutatta. Ezek a mozgalmak azonban inkább csak spontán jellegű, markánsabb politikai program nélküli vallási, regionális és antifeudális megmozdulások maradtak, s nem fenyegették alapjaiban a Bizánci Császárságot.

Bulgáriában a stabil társadalmi bázis nélküli bizánci fennhatóság és az államalapítástól (681) az államiság elvesztéséig (1018) megerősödött etnopolitikai és kulturális tényezők garantálták a bolgár nép számára az idegen uralom alatti „túlélést” és segítették elő a független bolgár cárság visszaállítását.

 

Felszabadulás és a bolgár cárság restaurációja (1186–1207)

 

A bolgár állam leigázásával eltűnt az a hatalmi–politikai tényező, amely egyfajta ütközőzónaként állta útját a barbár támadásoknak. A XI. század második felétől a bizánci védelem elégtelensége miatt a barbárok fenyegetése állandóvá vált – besenyők (1048), úzok (1064), kunok (1080–90-es évek) fosztogatták a balkáni provinciákat, amelynek következtében a perifériális területeken a bolgár népesség fokozatosan vesztett etnikai fölényéből. De a pusztítás nyomait hagyta maga után két keresztes hadjárat (1096, 1147) is.

A XII. század végére egyre érezhetőbbé váltak a politikai hanyatlás jegyei Bizáncban – felerősödtek a szeparatista törekvések és a külpolitikában is pozícióvesztés jellemezte a császárságot. A magyar támadások a belgrádi és branicsevói területek ellen irányultak, de Szredecet is kifosztották (1183), ahonnan magukkal vitték Rilai Szent Iván ereklyéit; a szicíliai normannok Macedónia ellen vonultak és bevették Szalonikit (1185). A védtelen, adókkal túlterhelt Bulgáriában újabb felkelés robbant ki, amely végül az ország Bizánctól való teljes elszakadását és a Második Bolgár Cárság megalapítását eredményezte.

Az 1185-ös lázadás után a bolgár felkelés élére Teodor (Petar) és Joan (Ivan) Aszen (Belgun), tirnovói bojárok álltak. A fivérek a kedvező alkalmat kihasználva 1186-ban – Szaloniki ostroma után – Szent Demeter tiszteletére Tirnovóban templomot építtettek, amelynek felszentelésén Teodort Péter (1186–1197) néven koronázták bolgár cárrá, Aszen (1186–1196) pedig társuralkodója lett. Péter és Aszen célja a bizánci uralom alatti bolgár földek felszabadítása, a bolgár állam területi egységének helyreállítása, valamint a restaurált bolgár államiság nemzetközi elismertetése volt. Első lépésként az ősi főváros, Veliki Preszlav visszavételére tettek kísérletet, de a II. (Angelosz) Izsák császár (1185–1195) seregeitől elszenvedett vereség után kénytelenek voltak visszavonulni. A kunokkal szövetségre lépve folytatták hadműveleteiket, s 1186 őszére felszabadították Észak-Bulgáriát és Trákia egy részét. 1187-ben a császár újabb hadjáratot szervezett, de a birodalom nehézségei sokasodtak (a bolgárokat Nemanja István szerb fejdelem is támogatta, aki Bizánc kárára akarta kiterjeszteni állama kereteit, illetve Kisázsiában is felkelés robbant ki), ezért II. Izsák békekötésre kényszerült az Aszenekkel, amely az újonnan kialakult helyzet elismerését jelentette. Bizánc elvesztette a Balkán-hegység és a Duna közötti területet, ahol új, önálló Bulgária született, így a szerbek után a bolgárok is végérvényesen kivonták magukat a széthullóban lévő birodalom fennhatósága alól. Az I. (Barbarossa) Frigyes német császár (1154–1190) vezette keresztes sereg az Aszenek jóváhagyásával vonult keresztül Bulgária területén, ezért II. Izsák újabb megtorló támadást intézett Tirnovó ellen. Az eredménytelen ostrom után visszavonulóban a bizánciak katasztrofális vereséget szenvedtek a Trjavnai-szorosban (1190).

A felszabadító harcok során I. Ivan Aszen visszaszerezte Szredecet (1193), majd Kelet-Trákiát – energikus és eredményes haditetteivel fokozatosan előtérbe került Péterrel szemben, de erőskezű politikája, és a bizánci intrikák miatt az elégedetlen bojárok összeesküvésének áldozatává vált (1196). A cárgyilkos Ivanko trónbitorlóként nem tudta hatalmát megszilárdítani, és hamarosan Péter cárt is meggyilkolták (1197).

Kalojan cár (1197–1207), Péter és Aszen – korábban Konstantinápolyban túszként fogva tartott – testvére személyében Bizánc méltó és veszélyes ellenfélre akadt. Első intézkedései során felszámolta belső ellenzékét, a független „uralkodóként” székelő Ivankót (Rodope) és Dobromir Hrizt (Proszek környéke) is a maga oldalára állította. Súlyos csapásokat mérve a császárságra felszabadította Trákia, Macedónia legnagyobb részét és visszafoglalta Odessos erődjét. A bolgár állam keretei közé került Koszovo és Prizren környéke, majd a magyaroktól Belgrád és Branicsevó is.

Az újjáéledő bolgár hatalom felkeltette a pápaság figyelmét, amely hatókörébe próbálta vonni Bulgáriát. Kalojannak is fontos volt a Szentszék elismerése, mert az önhatalmúlag kinevezett tirnovói érsek általi koronázás nem biztosított kellő jogalapot az új bolgár állam számára – mivel koronázási jogköre csak Rómának és Konstantinápolynak volt. Ekkor már Bizánc is hajlott a bolgárokkal való megegyezésre, de elkésett. A cár és III. Ince pápa (1198–1216) közti hosszas tárgyalások zárásaként – Konstantinápoly bukása után – 1204. november 7-én Kalojan elismerte a pápai szupremáciát, egyházi unió köttetett Róma és Bulgária között, amelynek értelmében Vaszilij érsek prímás rangot nyert, majd másnap, a „bolgárok és vlachok királyává” koronázta a bolgár uralkodót. Az unió megkötését ugyan nem övezte egységes elégedettség a bolgár felső klérus és arisztokrácia soraiban, de szakadásra nem került sor, sőt továbbra is megőrződtek a pravoszláv kanonikus és liturgikus hagyományok.

A magát Bizánc politikai örökösének tekintő Latin Császárság a bolgárok behódolását követelte. A pápaság közbenjárása ellenére a latinok és Bulgária között a szakadás elkerülhetetlenné vált – I. (Flandriai) Balduin (1204–1206) seregére az egyesített bolgár–kun erők megsemmisítő vereséget mértek Adrianopolisznál (1205. árpilis 14.). A latinok felett aratott győzelem után a lázadó bizánci városok szabadulni akartak Kalojan kényszerű szövetségéből, aki válaszként betört Trákiába, bevette Plovdivot, sőt a szaloniki latinok ellen vonult, amikor – fivéreihez hasonlóan – politikai merénylet áldozata lett.

A XIII. század elejére az Aszenek révén Bulgária kivívta függetlenségét, helyreállt elvesztett államisága, amellyel a cárság ismét az önálló politikai fejlődés útjára léphetett, s újra a Balkán egyik meghatározó hatalmi–politikai tényezőjévé vált.

 

Bulgária politikai hegemóniája II. Ivan Aszen alatt (1218–1241)

 

Kalojan halála után a hatalmat unokaöccse, Boril (1207–1218) foglalta el, míg a törvényes trónörököst, Ivan (Joan) Aszent a meggyilkolt cárhoz hű bojárok a Kijevi Fejedelemségbe menekítették. Boril Kalojan politikai programját kívánta folytatni, de a stabil belső bázis hiánya, a bojár szeparatizmus, a magyaroktól és latinoktól elszenvedett vereségek és területvesztés jelentősen gyengítették a központi hatalom erejét és tekintélyét. 1218-ban Ivan Aszen és fivére, Alekszandar Tirnovóba visszatérve, sikerrel indított harcot atyai örökségének visszaszerzéséért.

A Második Bolgár Cárság II. Ivan Aszen cár (1218–1241) alatt élte fénykorát. Remek diplomáciai lépésekkel és átgondolt katonai stratégiával szerezte vissza a Boril alatt elvesztett területek nagy részét. Dinasztikus házasság révén II. András (1205–1235) vejeként, a magyaroktól visszakapta Belgrádot és Branicsevót (1222). A cár garantálta a bolgárok semlegességét Theodor Komnénosz epiruszi despotának (1214–1230) a Latin Császársággal való konfrontációjában. 1228-ban, a latin császár halála után Konstantinápolyban nagyszabású diplomáciai manővert készítettek elő, hogy elhárítsák a bolgár és epiruszi fenyegetést. A kiskorú II. Balduin császár és II. Ivan Aszen lányának tervezett házassága révén a cár szerződést kötött a latin bárókkal az Epirusz elleni együttműködésre, így Trákiában helyreállította a hatalmat, és feltehetően Plovdiv is ekkor került vissza a bolgár állam keretei közé. Mivel ismét megszületni látszott a régi, simeoni dualisztikus (bolgár–görög) hatalom eszméje, a latinok Peruggiában titkos megállapodást írtak alá Jean de Brienne, volt jeruzsálemi királlyal a régensi címet illetően. A latinok elterelő műveletei sikerrel zárultak, s Theodor Komnénosz seregeivel Bulgária ellen vonult. A Klokotnica menti ütközetben (1230. március 9.) a bolgárok szétverték a szaloniki császár seregeit és az epiruszi állam területének nagy részét Bulgáriához csatolták. A vérontás nélküli terjeszkedés, a cárnak a foglyokkal szembeni embersége és nagylelkűsége tiszteletet keltett ellenségeiben is.

A győzelem alapvetően megváltoztatta a balkáni erőviszonyokat, s teljessé tette a bolgárok politikai hegemóniáját. Az állam határai – ahogyan a cár tirnovói felirata hirdeti Adrianopolisztól Dürrakhionig – a Kárpátoktól az Égei-tengerig, a Fekete-tengertől az Adriai-tengerig értek. A Szalonikire korlátozódott egykori epiruszi görög államban Manuél Komnénosz, Szerbiában pedig Sztefan Vladiszlav, II. Ivan Aszen vejei uralkodtak a cár gyámsága alatt, aki a „bolgárok és görögök cárja és egyeduralkodója” titulust használta. A dinasztikus állam megalapítására irányuló tervei azonban szertefoszlottak, amikor fény derült a latinok kettős játékára, illetve amikor a konstantinápolyi trónt Jean de Brienne foglalta el.

Ivan Aszen a latin kérdést már háborúval akarta rendezni, s ennek érdekében katonai–politikai szövetségre lépett a Niceai Császársággal. A külpolitikai fordulatot egyházpolitikai irányváltást követte, s a cár felmondta a Szentszékkel kötött uniót. Egyrészt a pápasággal kötött unió nem tudott meggyökerezni Bulgáriában, másrészt Róma névleges fennhatóságától is igyekezett megszabadulni II. Ivan Aszen, s ezáltal az ortodox uralkodók latinellenes szövetségének kezdeményezőjévé vált. 1235-ben a lampszaki egyházi zsinaton a négy ortodox pátriárka által szentesített határozat megerősítette a Tirnovó központtal helyreállított független bolgár patriarchátust, amelynek fejévé – a pravoszláv hagyományoknak megfelelően – Joakim szerzetest választották.

Noha a bolgár–niceai szövetség két alkalommal is megostromolta Konstantinápolyt, II. Ivan Aszen a status quo fenntartására törekedett. A Cár felismerte, hogy a Latin Császárság összeomlásával a Niceai Császárság hatalma fenyegető méreteket ölthet, így újabb fordulatot hajtott végre. A latinokkal és kunokkal szövetkezve egykori szövetségese, Ióannész Vatatzész (1222–1254) ellen fordult. Tzurul ostrománál érte a pestisben elhunyt cárné, egy gyermeke és a pátriárka halálának híre, amelyet a cár isteni büntetésnek tekintett a bolgár–niceai szövetség felbontásáért, ezért békét kötött a niceai császárral, de azért ellentételezésként megpróbálta a Szaloniki Császárságot restaurálni. A XIII. század 30-as éveire Bulgária a Balkán és Délkelet-Európa leghatalmasabb államává, döntő politikai tényezőjévé vált, de tényleges szövetségesek nélkül. II. Ivan Aszen uralkodásának vége a mongol–tatár hódítás idejére esett, de sem Bulgáriának, sem pedig Kelet- és Közép-Európa államainak nem sikerült feltartóztatni a Horda invázióját.

II. Ivan Aszen országlása nemcsak a politikai hegemónia és a területszerzés kora volt, hanem a gazdasági és a kulturális fellendülés korszaka is egyben. Bulgária élénk és virágzó kereskedelmi kapcsolatokat ápolt Dubrovnikkal és az itáliai városállamokkal, a cár által veretett arany- és rézpénz került forgalomba. Tirnovó igazi fővárosi arculatot nyert a monumentális építkezések, erődítések és az évszázados történelmi múltat reprezentáló emlékek, ereklyék összegyűjtése révén.

 

Belpolitikai válság a tatár hegemónia idején (1241–1300)

 

II. Ivan Aszen utódai – I. Kaliman Aszen (1241–1246), II. Mihail Aszen (1246–1256) és II. Kaliman Aszen (1256) – alatt az Aszenek öröksége, a cárság hajdani dicsősége a múlté lett. A központi hatalom decentralizáltsága folytán mind jelentősebb méreteket öltött a vidéki bojárság szeparatizmusa, s a belső válságot kedvezőtlen külpolitikai történések súlyosbították. 1242–1243-ban, a Kelet-Európát végigpusztító tatárok uralma alá került a Dunától északra eső vidék és a bolgár állam az Arany Horda adófizető vazallusává vált; a szerbek lerázták a bolgár függőséget, a magyarok a Belgrád, Barancs–Branicsevo térség (1247–1250), a niceaiak pedig Trákia és az Égei-Macedónia egyes részeinek elszakításával (1256) a cárság területi integritását sértették.

Mico–Aszen (1256–1257) trónra kerülésével a hatalomért folytatott küzdelmek sora vette kezdetét – a súlyos belharcok és az erőteljes külső beavatkozás tovább mélyítették a belpolitikai krízist. Az elégedetlen hatalmasságok száműzték Micót, s Konsztantin Aszen-Tih (1257–1277) bojárt emelték a trónra. A polgárháború csak 1263-ban, Mico Bizáncba menekülésével ért véget, aki a Fekete-tenger déli partvidékét a császárságnak átengedve újabb területvesztésre ítélte Bulgáriát. Konsztantinnak a központosítást és a belső stabilitás megteremtését célzó intézkedései a bojár ellenzéken és a szomszédos államok mesterkedésein megbuktak, s – az időközben bizánci szövetségre lépett – Nogaj tatárjainak betörései végleg elszigetelték a cárt.

1277-ben a Balkán-hegység keleti részében Ivajlo vezetésével, hatalmas méretű parasztfelkelés robbant ki a központi hatalom ellen. A néhány kisebb tatár horda szétverése révén hatalmas népszerűségre szert tevő parasztvezér vereséget mért a cári csapatokra is. Az alacsony származású, rendkívüli hadvezéri és politikusi képességekkel rendelkező „falusi cár”, Ivajlo (1277–1280), hogy törvényesítse hatalmát, nőül vette Konsztantin özvegyét, s elfoglalta a trónt. Megerősödését Bizánc aggódva szemlélte, s Mico fiát, III. Ivan Aszent (1278–1280) küldte trónkövetelőként Tirnovóba. Ivajlo – újfent elismerve a Horda fennhatóságát – Nogajhoz fordult támogatásért, de a kán táborában a császári intrikák miatt meggyilkolták.

III. Ivan Aszen távozása után a fővárosban I. Georgi Terter (1280–1292) kezébe került a hatalom, de az újabb centralizációs erőfeszítések ismét a bojárok ellenállásába ütköztek. Georgi Terter a tatár beavatkozás miatt – a dinasztikus kapcsolataik ellenére – lemondani kényszerült, mert a kán saját pártfogoltját, Szmilecet (1292–1298) juttatta a trónra, akit fia, Ivan Szmilec (1298–1300) követett. A Hordán belüli véres hatalmi harcokban a törvényes kán, Toktu leszámolt Nogajjal, akinek örököse, Csaka és a tatár fogságból szabaduló Terter-fiú, Teodor Szvetoszlav visszatért Bulgáriába.

A Csaka (1300) elleni összeesküvés után, Teodor Szvetoszlav (1300–1321) országlása idején viszonylagos belső konszolidáció és aktívabb külpolitikai fellépés következett. Toktu – ellenségének, Csakának a fejéért cserébe – visszaadta a Hordához került bolgár területeket; s a Dunától délre és a Fekete-tenger menti részeken is megszilárdult a bolgár uralom, majd fia, II. Georgi Terter (1321–1322) alatt Plovdiv környéke is visszakerült a cársághoz.

A tatár hegemónia, a belső válság és a balkáni államokkal folytatott szüntelen hadakozás a megerősödött vidéki hatalmasságok centrumainak elszakadását eredményezte, amelyek a XIII. század végétől önálló hatalmi központokként, „államokként” működtek (Vidin – a cárokat adó Sismánokkal –, Szófia, Nikápoly és Kavarna környéke, Szredna Gora, Dobrudzsa). A politikai és gazdasági széttagoltság tartóssá vált, s a XIV. századi bolgár stabilizációs kísérletek idején Európa már egy újabb hódító, a hatalmas Oszmán Birodalom expanziójával nézett szembe.

 

Bulgária és az oszmán hódítás

 

Bulgária oszmán uralom alá kerülése, a török hódítások hosszú és bonyolult folyamatának eredménye volt, amelyet döntően befolyásolt a balkáni államok sajátos belpolitikája és nemzetközi viszonyaik.

A Bizánc felé történő első török előrenyomulás még a XI. századra tehető, amikor a szeldzsuk–török törzsek Anatóliában megtelepedve létrehozták az ún. Ikoniai Szultanátust. Bár a XIII. században a mongol–tatár hordák csapásai alatt a szultánság keleti területei összeomlottak, a nyugati részeken új katonai–politikai egyesülések, „államalakulatok” formálódtak. Ezen nagyszámú emirátusok között volt az oszmánoké is, amely a XIV. század közepére (Gallipoli-félsziget bevétele) – a szeldzsukokat kiszorítva – kezdeményező szerepre tett szert a Balkán elleni akciókban. A XIV. századig a bolgár csapatok több alkalommal is csatlakoztak a török terjeszkedést feltartóztatni próbáló bizánci hadsereghez (1294, 1305), a század közepétől azonban a török betörések már a bolgár etnikai területeket veszélyeztették – nemcsak az Ivan Alekszandar cár (1331–1371) uralma alatti központi államterület, de a szerb és bizánci fennhatóság alatti bolgárok lakta térség is célponttá vált (Égei-tenger melléke, Macedónia déli része).

Drinápoly (1369) bevétele után – amellyel az oszmánok a cárság közvetlen szomszédaivá váltak – Bulgária szisztematikus meghódítása, a Plovdiv (1370) és Boruj (1371) központok ellen indított támadással vette kezdetét. Ekkor a még politikailag független hatalom élén Ivan Sisman cár (1371–1395) elutasította I. Murad (1359–1389) szövetségi és dinasztikus házassági javaslatát – húgát, Kera–Tamarát kérte nőül – és kivárásra helyezkedett. Miután a Valkasin macedón király és Ivan Ugles despota vezette seregekre a törökök hatalmas vereséget mértek Csernomennél (1371), a Balkán aktívabb törökellenes erőitől elszigetelődve, Ivan Sisman elfogadta a szultán követelését.

A török terjeszkedés nem állt meg, így 1377-ben Ivan Sisman behódolni kényszerült, s a törökök vazallusává vált. Az oszmánok bevették Szófiát (1385), majd a szerbektől elszenvedett Plocsnik menti vereséget (1387) követően – a bolgárok szerződésszegése miatt – Ali pasa büntetőhadjáratot intézett a cárság még szabad déli területei, a Balkán-hegység keleti hágói és az északkeleti részek ellen. A Sisman erőire és területére mért végzetes csapás után az oszmánok Rigómezőnél (Koszovo pole, 1389. június 15.) döntő győzelmet arattak a Sztefan Lazarevics szerb király (1389–1427) vezette keresztény koalíció felett, amely megpecsételte Bulgária sorsát. 1393 júliusában az ősi főváros, Tirnovó is török kézre került, utolsó uralkodóját, Ivan Sismant (az ellenséggel való együttműködés vádjával) I. Bajazid (1389–1402) kivégeztette (1395), s feltehetően ekkor hódoltatták meg a dobrudzsai önálló területi központot is. A keresztesek nikápolyi veresége (1396. szeptember 28.) után 1397-ben Ivan Szracimir uralma is összeomlott – bár egyes vélemények szerint fia, (II.) Konsztantin Aszen 1422-ig a szultán vazallusa maradt –, s a Vidini Cárság bukása a bolgár államiság teljes felszámolását jelentette.

Bulgária oszmán hódoltság alá kerülésének okai sokrétűek voltak. Nem sokkal a tatár hegemónia után egy újabb, még erősebb, kimeríthetetlen katonai és pénzügyi erőforrásokkal bíró hódítóval kellett szembenézniük. A decentralizált balkáni keresztény államok – köztük Bulgária is – egymaguk képtelenek voltak a hatalmas Oszmán Birodalomnak ellenállni, de nem tudtak egy tartós és hathatós koalíciót kiépíteni, sőt az egymással folytatott harcaikba – a területszerzés lehetőségével – nem egyszer szövetségesként vonták be a törököket.

A délkelet-európai és közel-keleti oszmán terjeszkedés részeként, a bolgár cárság bukása nemcsak a bolgárok, de az egész kontinens, a keresztény Európa számára is súlyos csapást jelentett.

 

Oszmán uralom a bolgár földeken (XV–XVII. század)

 

Az oszmán félhold árnyékában

 

Bulgária oszmán fennhatóság alá kerülésével megsemmisült a több évszázados államiság és megszakadt a bolgár nép természetes politikai, gazdasági és kulturális fejlődése. A szent háború révén meghódított bolgár cárság egy idegen politikai berendezkedésű, teokratikus birodalom vazallusává vált, amelynek államszervezeti keretei közt a korabeli európai fellendülésen (földrajzi felfedezések, tudományos–technológiai újítások) kívül rekedve elszigetelődött, és elmaradott országgá vált.

Az egykori bolgár államterület teljes egészében az oszmán bürokrácia és jogrendszer alá rendelődött, s a XVI. századra a Ruméliai beglerbégségen belül több kisebb, területi–közigazgatási egységre, szandzsákra tagozódott. A XVII. századra hét szandzsákság épült ki – Csirmen, Pasa, Kjusztendil, Ohrid, Vidin, Nikápoly és Szilisztra.

Az oszmán hatalom konzervatív, ázsiai típusú földbirtokrendszere (tímárok, khászok, zijametek, illetve a privilegizált vakufok, mülkök) és militarizált gazdasága szétzilálta a bolgár termelés és gazdaság korábbi kereteit. A földbirtoklás rendszere kettős adóztatásnak (állam, földesúr) és kizsákmányolásnak vetette alá a függő helyzetbe került lakosságot, amelyet az idegen hivatalnokok gyakori önkényeskedése, visszaélései és erőszakoskodása kísért.

Súlyos veszteségként érte a bolgár társadalmat, hogy korábbi vezető erői, a feudális arisztokrácia és az értelmiség megsemmisült, asszimilálódott, vagy a nem muzulmán, jogfosztott rája („védett nyáj”) – amelynek egyetlen joga a föld megművelése, az adók fizetése és a kötelezettségek teljesítése volt – soraiba süllyedt.

A nem mohamedán alattvalók, akik a Felséges Porta kegyéért külön adót fizettek – az oszmán belpolitika egyik alapkövét képező – kegyetlen vallási és etnikai diszkriminációnak voltak kitéve, amely a mindennapi élet egészét átfogta (a keresztények templomai nem haladhatták meg az iszlám dzsámik méretét, sorozatos jogsértéseket követtek el kárukra). Az asszimiláció egyik legkegyetlenebb eszköze az ún. véradó (devsirme) volt – a török hivatalnokok három–négy évente keresztény gyermekeket és ifjakat (8–20 éves korig) szakítottak el családjuktól, akiket az iszlám hitre térítésük és kiképzésük után a török sereg gyalogságába (janicsárok) soroztak be. Egészen a XVII. századig maradt fenn, de még a XVIII. században is alkalmazták a sorozás ezen speciális formáját.

A török rabság ideje alatt, ugyan különböző intenzitással és formában, de folyamatos volt a bolgár lakosság iszlám hitre térítése. Az egyenkénti iszlamizáció során az etnikai közösségükből kiszakított elemek fokozatosan elvesztették anyanyelvüket és eltörökösödtek. A XVI. század elejétől az oszmán hatalom – a janicsárság és az irreguláris alakulatok bevetésével – a stratégiailag fontos területek védelmét szolgálva, már a tömeges mohamedanizációt alkalmazta. A leginkább érintett területek a csirmeni, szilisztrai és nikápolyi szandzsákok voltak, de a macedóniai és az Égei-tenger menti lakosságot sem kímélték. A mohamedán hitre tért bolgárok, pomákok leszármazottai ma is a Rodope egyes vidékein és Macedóniában élnek.

A tirnovói patriarchátus felszámolása, a nemzeti felső papság elvesztése, a görög nyelvű igehirdetés és oktatás ugyancsak súlyos teherként nehezedett a bolgárságra. A hódítás után a bolgár területek három egyházmegye fennhatósága alá tartoztak, de 1767-ben az Ohridi Érsekségnek a konstantinápolyi patriarchátushoz való csatolásával megszűnt Bulgária nemzeti egyháza. Bár vesztett korábbi vezető szerepéből, a kultúra fejlődése a rabság alatt sem állt meg, új irodalmi központok alakultak, s új műfajok indultak virágzásnak.

 

Oszmánellenes felkelések és a hajdut-mozgalom a XV–XVII. században

 

A csaknem öt évszázados sötét rabság alatt az idegen vallás, nyelv, kulturális szemléletmód és az idegen politikai hatalom diszkriminatív, asszimilációs politikája, valamint annak gazdasági, jogi mechanizmusai együttesen érlelték ki a bolgár nép ellenállását. Még a hódítások idején, a nép és a keresztény hit védelmében vette kezdetét a bolgárok oszmánellenes harca, amelyet ekkor inkább a politikai–gazdasági ellenállás egyszerűbb formái (adófizetés megtagadása, szpáhik és török hivatalnokok elleni merényletek, gyújtogatások) jellemeztek, majd később, szervezettebb keretek közt (felkelések, lázadások) már a szabadság és a politikai függetlenség kivívása lett a cél.

A XV. század közepéig, az Oszmán Birodalom konszolidációjáig élt a bolgárokban a töredékes államiság fenntartásának illúziója – a vazallus Vidini Cárságban Konsztantin (Ivan Szracimir fia) és Fruzsin (Ivan Sisman fia) tettek kísérletet a cárság visszaállítására (1408–1413). De a bolgárok az időszakos oszmán politikai instabilitás (ankarai vereség (1402) a mongoloktól, trónviszályok) ellenére sem tudtak önálló kezdeményezésre szert tenni. Fegyveres erőkkel támogatták az áthaladó keresztes csapatokat (I. Ulászló és Hunyadi János, 1443–1444), de a várnai vereséget (1444. november 10.) követően a rabiga lerázásra minden reményük elszállt.

Konstantinápoly bevétele (1453) után a bolgár ellenállás passzívabb jelleget öltött. A volt bolgár terület fokozatosan elszigetelődött, míg az oszmán állam legnagyobb katonai–politikai sikereit élte – a keresztény világot rettegésben tartva, három kontinensre (Európa, Ázsia, Afrika) kiterjedő világbirodalommá vált.

A XVI. század közepétől, az európai koalícióktól elszenvedett első komolyabb oszmán vereséget (lepantói tengeri ütközet, 1571) követően, az erősödő török kizsákmányolás és önkényeskedés hatására átalakulás ment végbe a bolgár ellenállás formáiban. Minthogy a birodalom háborúi a bolgár határokhoz közeledtek, a felszabadulás kivívásához vezető új utak és lehetőségek keresésére ösztönözte a bolgárokat, akik – a támogatás reményében – az oszmánellenes szövetséghez való fegyveres csatlakozási szándékukat demonstrálták Európa felé. A keresztény államok hadműveleteihez igazodva, a gyűlölt oszmán uralom lerázásra több felkelés és összeesküvés robbant ki a XVI–XVII. században a bolgár földeken – két tirnovói felkelés (Todor Balina, Pavel Dzsordzsics, 1598; Rosztiszlav Sztratimirovics, 1686), a csiprovci bolgárok felkelése (Georgi Pejacsevics, 1688), de megmozdulások zajlottak Szófia, Nikápoly, Rusze és Szilisztra környékén is.

Az oszmán fennhatósággal szembeni ellenállás egyik tevékenyebb és viszonylag szervezettebb, nagyobb tömegeket megmozgató formája az ún. hajdut-mozgalom volt, amely először a délnyugati részeken jelent meg, majd fokozatosan terjedt ki a bolgár etnikai területek egészére, s – bár módosult változatban, de – csaknem a XIX. századig fennmaradt. A mozgalom kezdetei még a hódítások idejére nyúltak vissza, s az első hajdutok minden bizonnyal a középkori bolgár hadsereg maradványaiból kerültek ki. Egy-egy terület bolgár (keresztény) lakosságának védelmében, az oszmán kizsákmányolás, önkény és jogtiprás ellen léptek fel. Kisebb egységeik (tavasztól őszig) rajtaütő és fosztogató akciókat szerveztek a helyi hatalmasságok, adószedők, török rablóbandák és nem egyszer, az oszmán hatóságokkal együttműködő csorbadzsik ellen. A XV–XVII. század ismert hajdut vojvodái voltak Radics, Sztrahil, vagy az 1689-es felkelés vezére, Karpos.

A XVII. század végéig a bolgár ellenállás a keresztény Európa oszmánellenes harcának részét képezte. Ha a felszabadulást nem is hozta meg, a bolgárok etnokulturális arculatukat megőrizve és pravoszláv vallásukat védelmezve készülhettek elvesztett szabadságuk és államiságuk visszaszerzésére.

 

A bolgár nemzeti Újjászületés kora (XVIII. század–1878)

 

Az Újjászületés hajnala és a nemzeti eszme születése

 

A nemzeti Újjászületés korszaka a bolgár társadalomnak a középkorból a modern korba való átmeneteként tekinthető, amely radikális változásokat eredményezett mind a politikai, mind pedig a gazdasági–társadalmi és kulturális viszonyokban.

A bolgár nemzeti újjászületés az európai civilizációs folyamat részét képezte, azonban az oszmán hódoltság alatti, középkori vazallusi keretek közé szorított bolgár földek elszakadtak Nyugat-Európa gazdasági–társadalmi és kulturális változásaitól – a nemzeti újjászületés később kezdődött és később is ért véget. A modern bolgár nemzet kialakulása egy hosszú, bonyolult és sajátos fejlődés eredménye volt, mert az idegen török uralom, valamint az ugyancsak idegen, görög szellemi és kulturális befolyás alatt valósult meg. A nemzeti eszme születésének lassúságához nagymértékben hozzájárult Bulgária geopolitikai helyzete is, hiszen perifériális jellege, a Portához való közelsége miatt, a Balkán más népeihez viszonyítva is később indult meg a fejlődés.

A nemzeti újjászületés kora, illetve annak belső periodizációja hosszú ideig vita tárgyát képezte, amelynek oka a korszak sokrétű folyamataiban gyökerezett – kezdetének a XVIII. század eleje, a végének pedig Bulgária 1878-as felszabadulása tekinthető. Az első, leghosszabb és legösszetettebb szakasza a XVIII. század elejétől a XIX. század 20-as éveiig tartott, s alapvetően meghatározta az Oszmán Birodalom helyzetében bekövetkező változások sora. A sikertelen háborúk révén megtört a birodalom korábbi expanzív lendülete, és megszakadt a további területszerzés, terjeszkedés és zsákmányszerzés lehetősége, sőt folyamatos védekezésre kényszerült. Összeomlott a hódításokra épülő középkori jellegű, militarizált gazdasági alapja, a földbirtokrendszere, az árutermelés és gazdálkodás új formái honosodtak meg, felerősödött a nyugati árucikkek és tőke beáramlása, amelyek maguk után vonták a régi társadalmi mechanizmusok szétesését, valamint a hatalom decentralizációját is. Erre a korszakra tehető a bolgár földek új polgári társadalmi struktúrájának kiformálódása, a polgárság megerősödésével egy új típusú nemzeti értelmiség létrejötte, a nemzeti eszme születése, a szellemi–felvilágosító mozgalom kibontakozása és a nemzeti–felszabadító harcok korai kísérletei is. A krími háborúig (1853–1856) tartó második szakasz az újjászületés érettebb és elmélyültebb kora, a nemzeti mozgalmak kibontakozásának – az újbolgár felvilágosodásért és a független bolgár egyházért vívott harc, valamint a nemzeti kérdés megoldására irányuló első fegyveres megmozdulások – korszaka volt. A Bulgária felszabadításával (1878) záruló harmadik szakaszban sikerrel fejeződött be a bolgár egyház kivívása és a nemzeti oktatás ügye, s megkezdődött az új állami tradíciók kiépítésének periódusa – Bulgária immár szuverén államként támogathatta a még fel nem szabadított bolgár földek szellemi és politikai folyamatainak fejlődését.

Az európai felvilágosodás korának eszméi a kontinens perifériáját is elérték, s nagy hatással voltak a balkáni népek nemzeti ideológiáinak születésére. A bolgár nemzeti eszme legjelesebb kifejezője Paiszij Hilendarszki (1722–1773), az Athosz-hegyi Hilendar kolostor szerzetese volt. Paiszij atya kolostora sem maradt érintetlen ezen eszmék befolyásától, s parázs vitákat váltott ki a szerzetesi közösség bolgár, szerb, görög, román, orosz, örmény tagjai közt – lévén mindegyikük a történelmi múlt példáival kívánta népének „nagyállami” eszméit (megali idea) és a nemzeti szuverenitásukhoz való jogát alátámasztani. Ez késztette Paiszijt is a népe történetét bemutató Szláv–bolgár történelem (1762) c. művének megírására. Az alkotói folyamatot tudatos és alapos kutatás előzte meg. Számos történeti forrást, egyházi irodalmat, szentek életrajzait, cári okleveleket, latin, német, orosz és görög krónikákat tanulmányozott. Műve nem pusztán történeti elbeszélés, hanem a bolgár néphez szóló felhívás is.

A közös történelmi múlt (az ősi bolgár etnikai területek, a cárok hőstettei, a függetlenség, a „szláv apostolok” munkássága, az írásbeliség, a szentek élete) és a keresztény kulturális hagyományok ábrázolása a bolgárok nemzeti és hazafias öntudatának felkeltését és a büszkeség elvetését célozta, valamint annak az eszmének az elültetését, hogy a bolgároknak saját helyük és szerepük van a Balkán népei között. A cárság dicső múltjának bemutatása mellett kora aktuális kérdéseit, a bolgár nép politikai és szellemi felszabadítását követelve világos programot fogalmazott meg. A görög szellemi befolyás és asszimilációs törekvések ellen szállt síkra, valamint megalapozta a politikai és egyházi függetlenségért vívott harc szükségességét. Műve az újjászületés bolgár irodalmának és politikai gondolkodásának alapjává vált.

Paiszij elveinek legismertebb követője, a „Történelem” kéziratának első másolója (1765), Sztojko Vladiszlavov, a későbbi vracai püspök Szofronij Vracsanszki (1739–1813) volt, akinek kalandos és nehéz életét A bűnös Szofronij élete és szenvedései c. önéletrajzi munkája mutatta be.

1803-ban menekült Havasalföldre, ahol – a ruszofil nézetein alapuló – munkássága fénykorát élte. Bukarestben, a körülötte tömörülő emigránsok Bulgária felszabadítását az orosz hadsereg Törökország elleni balkáni beavatkozásától várták. Gyakorlati céljaik megvalósítására delegációt küldtek Pétervárra (1804), amely az Oroszországhoz való bolgár csatlakozás kívánalmát fejezte ki. A dokumentumban Szofronij nézetei fogalmazódtak meg – autonómia a Dunától északra eső bolgár területnek (majd később a délinek is), politikai önkormányzat, független egyház, nemzeti oktatás, a bolgár nyelv használata az egyházban, a bíróságokon és az oktatási intézményekben. Szofronij és az emigráns körök felhívást intéztek a bolgár néphez is, amelyben a bolgár nemzeti ügy szövetségeseként ábrázolták Oroszországot (1812).

Az Újjászületés első mesterei, Paiszij és Szofronij fektették le és konkretizálták a korszak bolgár társadalmának alapvető céljait, amelyek az önálló nemzeti fejlődés és felszabadulás voltak.

 

Harc az újbolgár felvilágosodásért és kultúráért

 

A XVIII. században és a XIX. század elején bekövetkező gazdasági–társadalmi változások természetszerűleg érlelték ki a bolgár felvilágosodást és a kultúra fejlődését. Az elmaradottság leküzdésének, valamint az európai kultúrához és felvilágosodáshoz való felzárkózás irányítójává az újonnan formálódott polgárság és értelmiség vált.

A XIX. század elejéig Bulgáriában – a Balkán más részeihez hasonlóan – az oktatás kizárólag az egyházi és kolostori iskolákban folyt. Ezen oktatási intézmények alapjai még a középkorban gyökereztek, ahol továbbra is az elemi szintű írás–olvasás és az ószláv nyelvű egyházi szövegek domináltak. Az idejétmúlt oktatási rendszer azonban már nem elégítette ki a polgárság sokrétű világi ismereteinek szükségességét – gyakorlati igényei és szükségletei speciálisabb oktatást kívántak, s elengedhetetlennek tartották a matematikai, számviteli, könyvelési, történeti, földrajzi, nyelvi stb. ismeretek elsajátítását.

Kezdetben a tehetősebb bolgárok görög iskolákba járatták gyermekeiket, de az újjászületési folyamatok és a bolgár nemzeti öntudat erősödésével a görög befolyás a bolgár szellemi fejlődés gátjává vált. Egyfajta átmenetet képezett az egyházi és világi oktatás között az ún. hellén (görög)–bolgár iskolák alapítása (Szvistov 1815, Kotel 1819, Szliven), amelyek a görög kulturális befolyást kívánták kiküszöbölni, de annak ismereteit és gyakorlatát használták fel.

A XIX. század 20-as éveiben ezeket az intézményeket az újbolgár világi oktatást meghonosító városi iskolák (Rusze, Plovdiv, Tirnovo) váltották fel. Sikeréhez nagymértékben hozzájárult az újbolgár oktatásügy első tankönyve, dr. Petar Beron Halas ábécéje (Brassó, 1824). Beron kategorikusan elvetette az egyházi oktatást, s a kor követelményeinek megfelelő ismereteket nyújtó, nemzeti nyelvű oktatást javasolt. Kidolgozta a kölcsönös tanítás módszerét, amely a felkészült pedagógusok hiányát pótolta. A fejlődésnek induló ún. kölcsönösen tanító iskolák szélesebb körű oktatást valósítottak meg (Gabrovo1835, Plovdiv, Szvistov, Koprivstica); Plevenben megalakult az első leányiskola (1840) is.

A XIX. század 40-es éveiben jelentek meg a mélyebb ismereteket nyújtó, és az európai oktatási intézményekben folytatandó tanulmányokra felkészítő ún. osztályos iskolák (Koprivstica, Plovdiv, Pazardzsik), amelyek után a bolgárok orosz, angol, francia és osztrák gimnáziumokba, illetve egyetemekre jelentkezhettek. A krími háború után népszerűek voltak a protestáns-misszionárius és katolikus iskolák (Rusze, Sztara Zagora, Bitolja). Az oktatásügy általános fellendülése megkövetelte a magasabb fokú oktatási intézmények kiépítését. Így jöttek létre az első gimnáziumok (Bolgrad, Gabrovo, Plovdiv), amellyel párhuzamosan haladt a speciális iskolák megjelenése – tanítóképző (Stip), kereskedelmi iskola (Szvistov), teológiai intézmények (Ljaszkovec, Szamokovo) létesültek. Az önálló bolgár egyetem létrehozására irányuló bolgár emigráns kezdeményezések a Porta és a patriarchátus ellenállása miatt eredménytelenek maradtak.

A világi oktatás fejlődése megkövetelte az újbolgár irodalmi nyelv megalkotásának szükségét. A klasszikus óbolgár nyelvvel szemben – a demokratikus elv alapján – a beszélt nyelv diadalmaskodott, amelynek alapját az észak-bulgáriai, Balkán-hegység menti gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is fejlettebb területek dialektusai szolgáltatták.

Az irodalmi nyelv megalkotása közvetlen hatást gyakorolt az újbolgár irodalom és írásbeliség fejlődésére. Fellendült a könyvnyomtatás, ahol a bolgár és fordításos tankönyvek (Beron, Emanuil Vaszkidovics, Neofit Bozveli), felvilágosító, pedagógiai könyvek (Vaszil Aprilov, Konsztantin Fotinov, dr. Ivan Szeliminszki) foglaltak el alapvető helyet, majd megjelentek az első periodikák. Erre a korszakra tehető az újbolgár szépirodalom születése. Gazdagodtak az irodalmi folyamatok és a legkülönbözőbb műfajok élték virágkorukat – költészet (Georgi Sztojkov Rakovszki, Dobri Csintulov, Petko Racsev Szlavejkov, Hriszto Botev), széppróza (Ljuben Karavelov), forradalmi publicisztika (Rakovszki, Karavelov, Botev, Zahari Sztojanov), dráma (Dobri Vojnikov, Vaszil Drumev). Ugyancsak a század közepén került sor az első bolgár színház (Sumen), majd a zenekarok megalapítására. Felnőtt a bolgár tudatú értelmiség első nemzedéke, irodalmi klubok, olvasókörök és kulturális egyesületek alakultak, amelyek később a politikai függetlenségért folytatott harc tevékeny részeseivé váltak.

Az újjászületés korában kezdődött a művészetek megújulása is, amely tovább vitte, s új motívumokkal gazdagította korábbi tradícióit – az építészet maga mögött hagyta a középkori komorságot, hatalmas és világos templomokat, impozáns lakó- és középületeket, hidakat építettek (Nikola Ficsev); az egyházi és ikonfestészet (Dimitar és Zahari Zograf) mellett helyet kaptak a világi témák és új tendenciák is (Sztaniszlav Doszpevszki, Nikolaj Pavlovics).

A XIX. század 20–30-as éveiben kezdődött felvilágosító mozgalom, a nemzeti oktatás, a nyelv, és a kultúra révén, az idegen politikai és szellemi befolyás ellenére, Bulgária végleg leküzdötte a középkori múltat, s csatlakozott a modern európai civilizációs törekvésekhez.

 

Harc a független bolgár egyházért

 

Az oszmán uralom idején nemcsak a bolgár államiság és nemzeti intézményei semmisültek meg, de az önálló bolgár egyház is. Az egyetemes konstantinápolyi patriarchátus fősége alatti bolgár területek felső papsága túlnyomórészt görög, az egyszerű papok és a szerzetesek többsége bolgár volt, míg a liturgia nyelveként az egyházi szláv nyelvet használták.

A XIX. század eleji politikai események, az erősödő balkáni nacionalizmusok jelentős változásokat hoztak, s egyre inkább érezhetővé vált a patriarchátus által képviselt pánhellén nagyállami eszme és ideológiai expanzió bolgárellenes tendenciája is. Ugyanakkor az újbolgár felvilágosodás és kulturális sikerek törvényszerűen vetették fel az autokefál nemzeti egyház, a tirnovói ortodox patriarchátus visszaállítását.

A görög nacionalista propaganda elleni első fellépésre Vracában (1824) került sor, ahol a Dimitraki Hadzsitosev vezette bolgár polgárok és előkelők a helyi görög püspök leváltását követelték. A tragikus kimenetelű megmozdulást követően az elégedetlenség hulláma Bulgária más vidékeire (Macedónia, Trákia) is átterjedt (1825) – de ezek csak a fanarióta görög papság elleni elszigetelt akciók maradtak, s a bolgár követelések sorra buktak el a Felséges Porta és a patriarchátus ellenállásán.

Az Oszmán Birodalomban kiadott Gülhánei hatti-serifben (1839) meghirdetett reformok – a törvényesség és jog érvényesülése, a birodalom alattvalói életének, tulajdonának garantálása, vallási egyenlőség – révén a bolgár polgárság és értelmiség újabb lehetőséget remélt a nemzeti ügy megvalósítására. A görög papok felváltására irányuló tiltakozó megmozdulások elérték a tirnovói püspökség területét is. A bolgárok felé toleráns Ilarion metropolita halála után, Panaret püspök kinevezése világosan mutatta a patriarchátusnak a bolgár szellemi és egyházi függetlenséggel szemben tanúsított vonalát. Észak-Bulgária és Trákia tizenhat körzete követelte, hogy a metropolita posztját Neofit Bozveli kapja, de a patriarchátus durván visszautasította.

A század 40–50-es éveiben is folytatódott a tiltakozás, amelybe – titkos társaságokat alapítva és hasonló célokat megfogalmazva – aktívan kapcsolódtak be az athéni, konstantinápolyi és odesszai bolgár emigráns körök is. A XIX. század elején Konstantinápolyban jelentősebb bolgár kolónia élt, amely a nemzeti és egyházi mozgalom központjává vált. 1845-ben az első nemzeti követséget vezető Neofit Bozveli és Ilaron Mihajlov (a későbbi püspök) terjesztette elő kéréseiket a Porta és a patriarchátus elé, illetve kezdeményezésükhöz nagyhatalmi támogatást próbáltak szerezni. Szultáni fermán engedélyezte a bolgár könyvek és újságok kiadását, a Porta előtti bolgár képviseleti szerv megalakulását (1845), valamint jóváhagyta a bolgár millet konstantinápolyi saját templomát (1849) – ez volt a bolgár nemzet létezésének első elismerése.

A bolgár nemzeti egyházért indított mozgalmat aktívan szemlélték a nagyhatalmak is. Anglia a török állam fenntartása mellett foglalt állást, a Habsburgok következetesen ellene voltak a balkáni nemzeti mozgalmaknak, de a keleti egyház kérdése a legközvetlenebbül – az 1830-as drinápolyi béke után az Oszmán Birodalomban élő keleti keresztény népek patrónusaként fellépő – Oroszországot érintette. Kezdetben az ortodox világ egységét és a patriarchátus egyetemes jellegét támogatta, s több alkalommal is annak javára avatkozott be, de a katolikus (francia, lengyel, osztrák) és protestáns (angol) missziók, s propagandájuk bulgáriai térnyerése folytán az orosz politika irányváltásra kényszerült.

A párizsi békeszerződés (1856) ráébresztette a bolgárokat, hogy nem számíthatnak a balkáni status quo megváltoztatására, így az egyházi és kulturális autonómia kivívására összpontosították erejüket. 1857-ben – a Hatti Humajun (1856) által meghirdetett török reformok után – húsz bolgár város és a konstantinápolyi bolgár közösség választott „nemzetgyűlésének” követsége terjesztette elő a Portánál az egyházi autonómiára és a görög papok felváltására vonatkozó javaslataikat, amelynek hatására széleskörű megmozdulásokra került sor országszerte (1857–1860).

Mivel a patriarchátus mindenféle kompromisszumot elutasított, elkerülhetetlen volt a szakítás. 1860. árpilis 3-án a konstantinápolyi bolgár Szent Sztefan-templomban tartott húsvéti liturgián Ilarion Makariopolszki (1812–1875) püspök nem említette a pátriárka nevét, s ez a kánon szerint a pátriárka főségének megtagadását jelentette. A „bolgár húsvéttal” a bolgár egyházi–nemzeti mozgalom döntő szakaszába lépett, s a harcba a hagyományos központok mellett, a macedóniai, trákiai és Fekete-tenger menti területek is bekapcsolódtak, elűzték a görög papokat és Ilariont ismerték el a bolgár egyház fejének.

Az orosz diplomácia felismerte befolyásának csökkenését, s pillanatnyi érdekei kompromisssszumra késztették a bolgár kérdésben, valamint a nyugati befolyás visszaszorításában (formálódóban volt egy a Szentszékkel kötendő római–bolgár unió). A patriarchátus élesen tiltakozott jogkörének korlátozása ellen, így Ignatyev gróf közvetítése sikertelenül zárult. Időközben a bolgár egyházi mozgalomban is több csoport és megoldási alternatíva körvonalazódott, de aktivizálódott a forradalmi szervezkedés is. A nagyhatalmak cselekvésre ösztönözték a Portát, amely maga is tartott egy bolgár felkelés kirobbanásától.

1870. február 28-án szultáni fermán rendelkezett a patriarchátustól független Szent Bolgár Exarchátus létesítéséről, amelynek területe tizenöt püspökséget foglalt magában. A rendelet lehetővé tette, hogy a lakosság döntsön arról, melyik egyházszervezethez kíván csatlakozni – így 1874-ben Macedónia és Trákia is jogot nyertek a bolgár püspökökre. I. Antim (1816–1888) exarcha kinyilvánította egyháza különválását, amely miatt a pátriárka exkommunikálta, s egészen 1945-ig nem ismerte el.

A független bolgár egyház, az első nemzeti intézmény megteremtése vallásilag és szellemileg egyesítette a bolgár népet, amely immár önálló nemzetként folytathatta harcát a politikai függetlenségért és a bolgár államiság restaurációjáért.

 

A XIX. század első felének politikai mozgalmai és a forradalmi szervezkedés kezdetei

 

A XVIII. századig a politikai függetlenséghez fűződő bolgár remények az európai nagyhatalmak, majd Oroszország Porta ellen vívott háborúihoz kötődtek – az orosz kormányzat politikájával szimpatizáló bolgárok több felkelést robbantottak ki a háborúk idején, és számos önkéntesük szolgált az orosz seregben.

A XVIII. század végétől a török központi hatalom felbomlása, a helyi hatalmasságok szeparatizmusa és a kegyetlen kardzsali rablóbandák támadásai révén fokozatosan erősödött a Portával szembeni bolgár elégedetlenség. Az oszmán hatóságok tehetetlensége kényszerítette rá a bolgárokat a helyi védelemre és fegyverkezésre, amely nemzeti tudatukat erősítette és katonai tapasztalataikat növelte.

A XIX. század elejétől a bolgár nemzeti mozgalom fejlődésére jelentős hatást gyakorolt az újabb orosz–török háborúkba (1806–1812, 1828–1829) és a szomszédos balkáni államok felszabadító harcaiba való bekapcsolódásuk – tömegesen vettek részt a szerb felkelésben (1804), majd a görög szabadságharcban is (1821).

Az 1830-as években az Oszmán Birodalom fokozatosan veszített pozícióiból és a nagyhatalmak egyre erősödő politikai, gazdasági befolyása alá került. Az elszigeteltségből való kilépésre és a válság leküzdésére foganatosított reformjai eredménytelenek maradtak, de elősegítették a nemzeti–felszabadító mozgalmak fejlődését. Növekedett a fejedelemségek és az odesszai bolgár emigráns körök politikai aktivitása, ahol egy autonóm Bulgária létrehozásának terve is körvonalazódott. Az 1830-as évek derekától az oszmán uralom lerázására irányuló lázadások és parasztfelkelések sora robbant Északnyugat-Bulgáriában. Tirnovóban Velcso Atanaszov összeesküvését (1835) számolták fel, majd a nisi, piroti (1835), a berkovicai Mancso Punin-féle (1836), a kamenicai, vidini felkeléseket (1841) fojtották vérbe, de kegyetlen megtorlásokhoz vezetett a vidini, belogradcsiki és lomi lázadások (1850) leverése is. Ezekkel egy időben tett kísérletet a havasalföldi bolgár emigráció a bolgár földek fegyveres harcának megszervezésére és szabadcsapatok, cseták Bulgáriába küldésére (Vaszil Hadzsivalkov, Georgi Rakovszki), de a brailai lázadást – a román kormány információi alapján – a török hatóságok több alkalommal is meghiúsították (1841–1843). A szervezetlenség, a szükséges fegyveres erő és nagyhatalmi támogatás hiánya eleve kudarcra ítélte a megmozdulásokat.

A krími háború (1853–1856) új reményekkel töltötte el a bolgárokat – akik az orosz győzelemben bízva – a Török Birodalom felosztását és függetlenségük elnyerését remélték. 1853-ban Konstantinápolyban (Titkos Társaság), 1854-ben Bukarestben és Odesszában (Odesszai Bolgár Közösség) társaságok alakultak, s önkénteseket toboroztak az orosz sereg számára. Az emigráns körök tevékenysége mellett figyelmet érdemeltek az országon belüli kezdeményezések is – felkeléseket készítettek elő Tirnovóban (Nikola Filipovszki), Vidinben (Dimitar Petrovics), de a török győzelem és gyors ellenlépéseik gátat vetettek az akciók sikerének.

A forradalmi szervezkedés kezdete elválaszthatatlanul összeforrott alapítója és fő ideológusa, Georgi Sztojkov Rakovszki (1821–1867) nevével. Munkássága a brailai lázadással vette kezdetét, a Titkos Társaság alapítója volt, de aktív szerepet vállalt a szabadcsapatok szervezésében és az egyházi kérdés rendezésében is. Belgrádban kezdte kiadni a Dunai Hattyú c. lapját (1861), amely a nemzeti ügy szócsövévé vált. Mihail Obrenovics szerb fejedelem (1860–1868) segítségével szervezte meg az első Bolgár légiót (1862), amely a későbbi nemzeti hadsereg alapját képezte volna, de a török–szerb konfliktus rendeződése után a szerb hatóságok feloszlatták, így nem valósult meg a Bulgáriába tervezett átvetésük. Rakovszki a szerb és görög politikában csalódva Bukarestbe távozott (1863), s ettől kezdve Havasalföld lett a forradalmi szervezkedés fő központja. A szabadcsapatok egységes, központi irányítású sereggé való átalakítását és átgondolt stratégia kidolgozását szorgalmazta. Felismerte a balkáni nacionalizmusok és a nagyhatalmi beavatkozásra hagyatkozás veszélyeit, ezért kategorikusan rámutatott, hogy a bolgár felszabadító mozgalomnak önállónak, mindenféle befolyástól függetlennek kell maradnia. Széleskörű belső előkészületeket javasolt, de korai halála megakadályozta tervének megvalósítását.

A nemzeti–felszabadító mozgalmon belül a kezdetektől különféle politikai irányzatok, csoportosulások léteztek. Rakovszki és forradalmi köre mellett meghatározó szereppel bírt a bukaresti emigránsok (Hriszto és Evlogi Georgiev, Panaret Rasev metropolita) alapította ruszofil Jótékonysági Társulat (1862), amely jó kapcsolatokat ápolt az odesszai emigráns körökkel. A konzervatív „öregek” orosz hatásra először egy bolgár–szerb állam, majd később egy török–bolgár dualista állam létrehozásának tervét dolgozták ki, s mereven szembehelyezkedtek a radikális forradalmi erőkkel. A mérsékeltebb „ifjak” 1866-ban alapították meg a Titkos Bolgár Központi Bizottságot (TBCK, Ivan Kaszabov), amely kezdetben egy bolgár–román állam eszményét vetette fel, majd a szultán fősége alatti bolgár–török államközösség tervét. Az „öregekkel” szembeni tartós ellentétek a szervezet felbomlásához vezettek, s radikálisabb tagjaiból új eszmei szerveződés, a Bolgár Társaság jött létre (1868–1869). Egyes körök a nyugati nagyhatalmak támogatását kívánták megnyerni (Dragan Cankov, Sztefan Csomakov) a bolgár ügy támogatásához.

1867 áprilisában a Jótékonysági Társulat támogatásával, Filip Totju és Panajot Hitov vezetésével két szabadcsapatot állítottak fel, amelyek felderítő céllal nyomultak be a bolgár területre, de a török szétverték. Ugyanebben az évben szervezték meg Belgrádban a második Bolgár Légiót, amely az előző sorsára jutott. 1868-ban – a volt légiósok és a forradalmi emigráció legjelesebb képviselőiből – a Bolgár Társaság segítségével, Hadzsi Dimitar és Sztefan Karadzsa vezetése alatt két újabb cseta alakult, de bevetésük tragikus véget ért. A tervezett akció ellen fellépő „öregek” értesülései alapján az orosz kormányzat képviselői, akik ugyan szimpatizáltak a bolgár célokkal, de a status quot és érdekeiket fenyegető mindenféle radikális forradalmi kezdeményezést elutasítottak, tájékoztatták a Portát. A többszörös túlerőben lévő oszmán haderő megsemmisítette a felkelő csapatokat, amelyet a békés lakosság körében elkövetett kegyetlen megtorlások és atrocitások követtek.

A felszabadító mozgalom érettebb szakaszába lépett, de vezetői számára – a cseták hősies küzdelme és önfeláldozása ellenére is – egyértelművé vált, a sikeres felszabadító harcokhoz átgondoltabb stratégiára, új utakra és eszközökre van szükség.

 

A forradalmi szervezet és „apostolai”

 

A nemzeti–felszabadító mozgalom szervezését a kezdetektől fogva a bolgár emigráció irányította, amelyet szüntelen viták osztottak meg a taktikai–stratégiai kérdéseket illetően. A nagyhatalmak támogatására és a balkáni népekkel való együttműködésre alapozó tervek sikertelenek maradtak, de kudarcot vallottak a szabadcsapatok 1867–1868-as akciói is. A politikai függetlenség kivívásának új útjaként egyre határozottabban körvonalazódott a szervezett fegyveres harc alternatívája, amelyhez szükségessé vált az emigráns körök és a bulgáriai radikális erők egyesítése. A nemzeti–forradalmi mozgalom új szakaszába lépett, amelyet Karavelov, Levszki és Botev neve fémjelzett.

A forradalmi mozgalom élére a kiváló író, publicista és politikai gondolkodó Ljuben Karavelov (1834–1879) került, akinek nézeteire és írásaira igen nagy hatást gyakoroltak az orosz forradalmi demokrata és az európai polgári liberális eszmék. 1867-ben Belgrádban hozta létre a Bolgár Forradalmi Bizottságot (BRK), amelynek célja a bolgár felkelés előkészítése és a cseták megszervezése volt. 1869-ben Bukarestben telepedett le, ahol az odesszai emigránsok támogatásával kezdte meg új lapjának, a Szabadságnak a kiadását. Radikális eszméi miatt konfrontálódott az „öregek” vonalával és felkeltette az orosz diplomácia gyanakvását is, ugyanakkor a forradalmi érzelmű „ifjak” és a bolgár értelmiség sorának legtekintélyesebb alakjává vált. A forradalmi propaganda sajtója körül tömörülő aktivistákból szerveződött meg a Bolgár Forradalmi Központi Bizottság (BRCK, 1870). Bár a forradalmi mozgalom eltérő irányvonalakat képviselt, a BRCK megalapításával egy időre elült a különböző eszmei folyamatok képviselői közti ellentét, s a forradalom egységes központjaként jött létre. Kezdetben Karavelov befolyása érvényesült, aki élesen bírálta a dualista elképzeléseket, s a forradalom belülről való támogatását és kivitelezését szorgalmazta – de nézeteiben nem jutott el a forradalom önállóságához, mert a bolgár ügyet mindvégig a balkáni népek közös cselekvésének tartotta. 1872-ig a BRCK megelégedett a forradalmi propagandával, így ideológiai eszméi a gyakorlatban nem valósultak meg. A szervezet korai szakaszára jellemző közeledést és türelmet fokozatosan a liberális és forradalmi–demokrata erők közti ellentmondás kezdte felváltani.

Időközben az emigráció körében és Bulgáriában is egyre nagyobb tekintélyre tett szert a belső előkészületeket irányító Vaszil Ivanov Kuncsev, azaz Levszki (1837–1873). A szerzetesrendet maga mögött hagyva állt be az első Bolgár Légióba, részt vett az 1867-es cseta-akcióban és az újabb légiónak, valamint a BRCK-nak is alapító tagja volt. Bár Levszki sem mondott le a szabadcsapatok felhasználásáról, de a kudarcokkal teli évek után megértette, hogy a mozgalom sikere a nép részvételének és megfelelő, módszeres felkészítettségének függvénye – hitt abban, hogy egy általános népi felkeléssel, önerőből valósítható meg a felszabadulás. A forradalmi mozgalom önállóságát hangoztatta, s – Karavelovtól eltérően – elvetette a balkáni népekkel való politikai együttműködést. Meggyőződése volt, hogy az ország területén több, egymással szervezeti kapcsolatban álló, központi irányítású bizottság kialakítására van szükség, amelyek belső erőként készíthetik fel a népet a majdani felkelésre. Nézetei a forradalmi mozgalom újabb, minőségi szakaszát jelentették, de nem találtak teljes egyetértésre – az emigráns körök nem kívántak lemondani sem a külső támogatás lehetőségéről, sem pedig a mozgalom külhoni irányításáról. Levszki több körutat tett országszerte, amelyek révén falusi és városi bizottságok sora épült ki. A bizottsági hálózat központjaként hozták létre a Belső Forradalmi Szervezetet (VRO), amelynek lovecsi Központi Bizottsága egyfajta ideiglenes kormányként működött a BRCK mellett.

A BRCK megértette, hogy nem nélkülözheti a VRO erejét és befolyását, de a VRO is tudta, hogy az emigráció lehetőségei és eszközei (legális propaganda, pénz, fegyverek) elengedhetetlenek a felkészüléshez, s a forradalom sikeréhez. A két forradalmi irányvonal összehangolására hívták össze 1872 április–májusában a BRCK közgyűlését Bukarestben, ahol elfogadták a forradalmi szervezet alapszabályzatát és programját. A bolgár ügy nemzeti jellege mellett foglaltak állást, s nem zárták ki a balkáni népekkel való szövetséget sem, de határozottan elutasították azok nacionalista (soviniszta) követeléseit. A függetlenségét visszanyert Bulgária államformájának a parlamentáris demokratikus köztársaságot választották, s a törvényesség és a szabadságjogok érvényesülése mellett tették le voksukat.

A sürgős feladatok előtt álló szervezetre végzetes csapást mért Dimitar Obsti – Levszki közeli munkatársa – árulása, amelynek következtében a török hatóságok elfogták és 1873-ban felakasztották a forradalom „apostolát”. A bizottsági politikusok nagy része már Levszki halála előtt is alkalmatlannak bizonyult a teljes körű stratégia kidolgozására, az Apostol halála után azonban kiújultak a mozgalmon belüli ellentétek, amelyek a szervezet megosztottságához és dezorganizációjához vezettek.

A bukaresti emigráció radikális köreiben – a BRCK-ból kilépő és a forradalmi munkásságot elutasító – Karavelov visszavonulása után, egyre inkább a zseniális költő, Hriszto Botev (1847–1876) vezető pozíciója erősödött meg. Lázadó versei és a Zászló c. lapja a szabadság és a forradalmi eszmék terjesztését szolgálták. Elvetette a dualista koncepciókat, a balkáni nacionalizmusokat és az önálló cselekvés mellett foglalt állást. Levszki alapelvein kezdte meg a nemzeti forradalom előkészítését, de – anarchista és utópista nézeteinek hatására – azonnali forradalmat sürgetett, amely a belső felkészülés ismereteinek hiányát mutatta. Az 1875-ös boszniai felkelés hírére a BRCK a felkelés kirobbantásáról határozott, de Sztefan Sztambolov apostol vezetésével csak Sztara Zagorában zajlott jelentősebb megmozdulás. A helyi bizottságok lehetőségeinek túlértékelése, az idő elégtelensége és a török ellenintézkedések kudarcra ítélték a tervet. A helyi forradalmi mozgalom jelentős csapást szenvedett, de megrendítette a BRCK erejét is, amely elemeire hullott.

 

Az áprilisi felkelés (1876)

 

Az 1875-ös kudarc és keserű tapasztalatai sem tántorították el a nemzeti felszabadító mozgalom energikusabb és radikálisabb „ifjú” híveit, hogy folytassák a fegyveres harc belső, szervezett előkészítését. 1875 novemberében Gyurgyevóban alakult meg az ún. Apostolok Bizottsága, azzal a céllal, hogy a balkáni népek oszmánellenes harcának keretei között találjon megoldást a bolgár ügy számára. Határozatot hoztak a forradalmi bizottsági hálózat felújításáráról, kiterjesztéséről és a bolgár területet négy forradalmi – tirnovói, szliveni, vracai és plovdivi (a macedóniai kiépítése meghiúsult) – körzetre osztották, amelyeket az apostolok és segédeik vezetése alá rendeltek. Bár elterelő hadműveleteket és diverzáns akciókat is előirányoztak, a katonai stratégia alapvetően védelmi jellegű volt, hogy mielőbb felfegyverezhessék és felkészítsék a lakosságot. A felkelés időpontját májusra tervezték, de nem konkretizálták és nem rendelkeztek a mozgalom külső koordinálásáról sem – így az emigráció erői szervezetlenek és információ nélkül maradtak, amely később jelentős hatással bírt az események alakulására.

1876-ban a tirnovói körzet Sztefan Sztambolov apostol, a szliveni körzet Ilarion Dragosztinov és Sztoil vojvoda, a vracai körzet Sztojan Zaimov, a plovdivi körzet Panajot Volov és Georgi Benkovszki vezetésével kezdte meg az előkészületeket, amelyeken – az emigráció mellett – az ország jelentős része, s csaknem teljes egészében bolgárok lakta területei is kívül maradtak (Északnyugat-Bulgária, Macedónia). A plovdivi volt a legaktívabb, míg a többi forradalmi körzet technikai felkészülését és a felkelő erők mozgósítását számos tényező (fegyver- és lőszerhiány, a török kormányzat fokozott ellenőrzése) nehezítette.

1876. április 14-én az oboristei gyűlésen hoztak döntést a felkelés kirobbantásáról (május 1.), valamint időpontjának előrehozásáról, amennyiben árulás és lelepleződés veszélyeztetné soraikat. A török hatóságok a készülő akcióról értesülést szerezve ellenlépéseket foganatosítottak, így 1876. április 20-án Todor Kableskov apostolsegéd a tervezettnél korábban hirdette meg a felkelést („Véres levél”) – az országos, általános felkelés helyett csak a Balkán-hegység egyes települései mozdultak meg, más vidékeken nem vált tömeges lázadássá. Panagjuristéban kinyilvánították a szabadságot (április 22.), s a hatalom irányítását az ideiglenes kormány (Katonai Tanács) vette kezébe. A többszörös túlerőben lévő irreguláris muzulmán szabadcsapatok (basibozukok) és a török hadsereg kíméletlenül elfojtotta a felkelő bolgárok akcióit (Sztrelcsa, Eledzsik-csúcs, Kliszura), s kegyetlen vérengzés vette kezdetét (Perustina, Batak). A tirnovói körzet (Gabrovo, Drjanovo, Trjavna, Trojan) megkésve reagált a felhívásra, csetáit a török erők felmorzsolták (Hariton pópa, Filjo apó, Hriszto Partev), vezetőiket kivégezték és kisázsiai területekre száműzték, de hasonló veszteségeket szenvedett el a szliveni (Jambol, Bojadzsik) és vracai körzet is – ahol az emigráns segítséggel felállított, Romániából átkelt szabadcsapat élén, hősies küzdelemben vesztette életét Botev is. A nemzeti forradalmár szabadcsapata mellett átkelt még néhány cseta az áprilisi felkelés támogatására, de miután júniusra a forradalom teljes vereséget szenvedett, a szerb–török háborúban vettek részt.

A bolgároknak a szabadságért vívott sikertelen felkelése az „áprilisi eposz” néven vonult be a nemzeti mitológia panteonjába, a nemzeti–felszabadító mozgalom leghősiesebb és legtragikusabb fejezeteként. A felkelés teljes egészében külső támogatás nélküli bolgár kezdeményezés volt, amely a bolgár nemzet önálló politikai életének hajnalát jelentette. A zavaragások megfékezésére bevetett cserkeszek és basibozukok kegyetlensége folytán több mint harmincezer bolgár esett el és több tíz települést égettek fel, romboltak le, s tettek a földdel egyenlővé.

A felkelés vérbe fojtása és a török megtorlások az egész világ haladó közvéleményét megmozgatták. A nyugati demokratikus sajtó vezércikkei számoltak be a bulgáriai rémtettekről, Európa és a cári Oroszország legjelesebb alakjai keltek a bolgár ügy védelmére (Victor Hugo, Charles Darwin, Garibaldi, Mengyelejev, Tolsztoj és sokan mások), tiltakozó gyűléseket és segélyakciókat szerveztek. A bolgárok „erkölcsi győzelme” révén a bolgár kérdés az európai diplomácia hatókörébe került, s ettől kezdve a nagyhatalmak kezelték.

 

Az orosz–török felszabadító háború (1877–1878)

 

A balkáni népek fegyveres harca (1875–76) és Törökország belpolitikai krízise arra késztette az európai diplomáciákat, hogy mielőbb rendezzék a Keleti kérdés okozta feszült nemzetközi helyzetet, amelynek immár részét képezte a korábban mellőzött bolgár ügy is. Tarthatatlanná vált az Oszmán Birodalmat pártoló angol külpolitika és a pánszláv körök nyomására Oroszország is aktívan kereste a megoldást – egyelőre békés keretek között.

A bolgárok politikai autonómiát és támogatást kérő memorandumát a nagyhatalmak a konstantinápolyi követi konferencián (1876 vége) kapták kézhez, ahol az éles angol–orosz érdekellentétek ellenére is sikerült kidolgozni egy a Balkán, illetve Bulgária politikai jövőjére vonatkozó tervezetet. Bulgária tradicionálisan bolgárok lakta területét két autonóm – egy keleti, Szófia és egy nyugati, Tirnovó központú – részre osztották, amely lényegében véve a Bolgár Exarchátus eredeti vonalát követte. Az ifjútörök fordulat és a birodalom népeinek egyenjogúságát ígérő új alkotmány kihirdetése után, azonban a Porta határozottan elvetette a követi tervet. A kudarc ellenére 1877 áprilisáig folytatódtak a válság diplomáciai úton való rendezésére irányuló erőfeszítések, de sikertelenül, így a háború lehetősége fenyegetett.

Oroszország – a krími háború tapasztalatai alapján, hogy elkerülje egy esteleges európai koalícióval való szembekerülését – a Török Birodalom felosztásáról rendelkező reichstadti szerződést egy újabb, Ausztriával kötött titkos katonai konvencióval erősítette meg. A nagyhatalmak követeléseiről rendelkező londoni jegyzőkönyvnek a Porta általi elutasítása után, Oroszország 1877. április 12 /24/-én hadat üzent a Török Birodalomnak.

Az orosz sereg – a háborúba májusban belépő – Románián keresztül vonult fel és júniusban a Dunán való átkelése után sorozatos győzelmeket aratott – bevették Cserna Vodát és Szvistovot (június 15.). A lendületesen haladó, Gurko tábornok vezette középső hadtestet erősítette a bolgár önkéntesek, népfelkelők serege, amely a legnehezebb ütközetekben vett részt, s bizonyította a szabadság és függetlenség iránti elkötelezettségét. Júliusban felszabadult Tirnovó, majd sorra foglalták el a Balkán-hegység településeit (Kazanlak, Sztara és Nova Zagora). A hágók védelmét az orosz hadvezetés nem biztosította kellően, így a többszörös túlerőben lévő török hadsereg visszavonulásra kényszerítette a középső seregrészt.

A háború kulcsfontosságú ütközetében, a Sipka-szorosban (augusztus 9–13.) keserves és hősi küzdelemben sikerült a kis létszámú orosz–bolgár erőknek Szulejmán hatalmas seregét visszaverniük. A nyugati hadtest tétlensége és az elhibázott stratégia miatt Plevennél júliustól állóháború alakult ki, amelyet csak kegyetlen veszteségek és drámai harcok során sikerült bevenniük (november 28.). Időközben – újabb területnyereségek reményében – a szerbek is beléptek a háborúba. Az újjáalakult nyugati hadtest Gurko vezetésével újabb lendületet nyert – elfoglalták Szófiát, fényes győzelmet arattak Sipkánál, majd januárban Plovdiv és Drinápoly eleste után nyitva állt az út a török főváros, Konstantinápoly felé.

A török kormány, hogy a katonai katasztrófát elkerülje békét kért. Az angol–francia–osztrák flotta márvány-tengeri erődemonstrációja után az orosz vezetés jóváhagyta a fegyverszünetet, amelyet a San Stefano-i békeszerződés aláírása (1878. február 19. /március 3./) követett, teljes egészében az orosz diplomácia elgondolásait megvalósítva. A béke elismerte a balkáni államok teljes függetlenségét (Szerbia, Románia, Montenegró) és autonómiáját (Bosznia–Hercegovina), területi gyarapodásukat (Oroszországét is). Megalakult a Macedóniát és Trákia nagy részét magában foglaló autonóm Nagy-Bulgária, amelyben két évre orosz protektorátust irányoztak elő.

A bolgárok a több évszázados rabiga alóli felszabadulásukat és politikai függetlenségüket üdvözölték, de az elkövetkező hónapok keserű csalódást hoztak – a San Stefano-i béke a Kelet hatalmi egyensúlyának felborulásával fenyegetett. A Balkán orosz átrendezése szöges ellentétben állt a nagyhatalmi érdekekkel, amelyek – az 1815-ös bécsi kongresszus „íratlan alkotmányának” szellemében – fenntartották az európai status quo és legitimitás megőrzése érdekében való kizárólagos rendezés, az újonnan alakuló államok elismerésének és megtagadásának jogát. A Balkán legerősebb hatalmává lett nagy délszláv állam, Bulgária megalakulása és a túlzott orosz térnyerés, az előzetes béke teljes nagyhatalmi revideálását követelték, amelyet a berlini kongresszus (1878. július 1. /13./) rögzített. A berlini szerződés a San Stefano-i Nagy-Bulgáriát három részre szakította – létrejött az egykori Dunai vilajet határai közé visszaszorított vazallus Bolgár Fejedelemség; Törökországhoz visszakerült Macedónia és a Balkán-hegységtől délre eső terület, amely Kelet-Rumélia néven nyert közigazgatási autonómiát, illetve az így megcsonkított Bulgária területeket vesztette Szerbia és Románia javára. A balkáni oszmán uralmat felszámoló rendelkezések népszerűtlenek voltak mind a balkáni államok, mind pedig a teljes diplomáciai vereséget szenvedett Oroszország körében – így Bulgária meglehetősen ellentmondásos helyzetben kezdte meg önálló politikai életét.

 

A harmadik bolgár cárság kora

 

A bolgár állam restaurációja és a tirnovói alkotmány

 

A berlini diktátum igazságtalan rendelkezései (elcsatolt területek, szétszakított állam és lakosság) ellenére az autonóm Bolgár Fejedelemség megkezdte új államisága kiépítését, hogy ismét az európai civilizáció szerves részévé válhasson.

Az autonómia elnyerésének sajátossága miatt – a balkáni államoktól eltérően, ahol függetlenségi mozgalmaik révén még az oszmán uralom alatt megvalósult a nemzeti vezetés – Bulgáriában 1878-ban nem volt elismert központi hatalom, így az első feladatok közt az állami–intézményi keretek megteremtése szerepelt.

Kezdeti lépései az orosz–török háború idején alakult Polgári Kancelláriához kötődtek, amelynek jogkörét speciálisan kinevezett cári biztos, Dondukov-Korszakov herceg vette át. Az első nemzeti kormány megszervezése Oroszországra hárult – amelynek a térségben való vezető szerepét valamennyi nagyhatalom elismerte –, de a korábban két évre tervezett ideiglenes orosz protektorátust a berlini szerződés kilenc hónapra csökkentette. Az orosz megbízottak egy stabil, ruszofil bolgár kormányzatot és korszerű, modern intézményrendszert kívántak létrehozni – páratlan ütemben haladt a közigazgatási rendszer kiépítése, a hadsereg és rendőrség felállítása, a gazdaság, az adó- és pénzügyek, az igazságügy modernizációja, az állami hivatalnokok létszámának (köztük egyre több bolgár alkalmazott) növelése. A tradicionális székhellyel, Tirnovóval szemben – a majdani egyesítést szolgálva –, stratégiai szerepénél fogva Szófia lett az állam új fővárosa.

1879. február 10-én Tirnovóban ült össze a mandátumot szerzett választott képviselőkből, illetve kijelölt egyházi és polgári vezetőkből álló alkotmányozó gyűlés az új állam alaptörvényének kidolgozására és elfogadására. A gyűlés demokratikusságát mutatta, hogy a Fejedelemségen kívül rekedt területekről is delegáltak képviselőket, amellyel a bolgár nemzet egységét demonstrálták. A konstitúció megfogalmazása előtt a két bolgár állam egyesítését szorgalmazó memorandumot dolgoztak ki, amelyet a nagyhatalmak elé terjesztettek.

A cári biztos irányítása alatt, a Szergej Lukijanov által – Marin Drinov segítségével – megfogalmazott, meglehetősen konzervatív szellemű alkotmánytervezeten (1878 ősze) Pétervár néhány liberális változtatást eszközölt, majd a tirnovói gyűlés elé terjesztette. A tervezet körüli heves vitákban formálódtak ki az első pártszerű képződmények, a liberálisok és konzervatívok köre, amelyek tartós szembenállása döntően befolyásolta Bulgária későbbi politikai fejlődését. A konzervatívok, a modern nyugati állampolitikai intézmények gyakorlata és hagyományai ismeretében – a bolgárok politikai tapasztalatlanságára és éretlenségére rámutatva – erős monarchista hatalom, kisebb helyi autonómia, kétkamarás parlamenti rendszer és vagyoni, oktatási cenzus bevezetése mellett foglaltak állást. De ez a nemzeti–felszabadító mozgalom éveinek eszméi mögött felsorakozó liberálisok ellenállásába ütközött, akik többségben lévén, saját elképzeléseiket vitték keresztül.

1879. április 16-án szavazta meg az alkotmányozó nemzetgyűlés a Tirnovói Alkotmány néven ismert, messzemenően demokratikus alaptörvényt, amely az újjászületés szellemi hagyományait, az európai és balkáni alkotmányos elméletek és gyakorlatok elemeit ötvözte – kisebb-nagyobb megszakításokkal és módosításokkal 1947-ig volt hatályban. Az államforma alkotmányos monarchia lett, egykamarás parlamentáris hatalomgyakorlattal. A szuverén bolgár nemzet felhatalmazottjaként, a fejedelem jogkörét korlátozták (a hadsereg főparancsnoka volt, összehívhatta és feloszlathatta a nemzetgyűlést, kinevezhette és felmenthette a minisztertanács tagjait, rendeletei kizárólag a minisztertanács és a parlament jóváhagyásával emelkedhettek törvényerőre, polgári és büntetőjogi felelősség nem terhelte).

A végrehajtó hatalom letéteményese a minisztertanács, a törvényhozó hatalom, az államhatalom legfőbb szerve pedig az általános (férfi) választójog alapján választott nemzetgyűlés lett. Ennek két típusa szerepelt a konstitúcióban – az Alkotmányozó (vagy Nagy) nemzetgyűlés (különleges alkalmakkor ülésezett, az alkotmány módosításakor, új uralkodó beiktatásakor, a területi rendelkezésekkel kapcsolatos tárgyalások alkalmával) és az Általános nemzetgyűlés (törvények megszavazása, az állami költségvetésről rendelkezett, külső szerződéseket köthetett és a végrehajtó hatalom ellenőrző szerve volt). Az alkotmány az alapvető emberi és polgári demokratikus szabadságjogokat (vallás-, szólás-, gondolat-, gyülekezés- és sajtószabadság) szavatolta.

Míg az alaptörvény kidolgozása főként a bolgár nemzetgyűlés feladata volt, addig a Bolgár Fejedelemség uralkodóját a nagyhatalmak jelölték ki. 1879. április 17-én az Első Alkotmányozó nemzetgyűlés Alexander Battenberg (1879–1886) hesseni herceget választotta a konstitúció által legitimált a Harmadik Bolgár Cárság fejedelmévé.

 

Alkotmányosság és felhatalmazásos rezsim (1879–1885)

 

A fiatal bolgár demokrácia bámulatos tempóval kezdte meg új állampolitikai és hatalmi intézményrendszerének kialakítását. A fejedelem 1879. június 5-én nevezte ki a konzervatív Todor Burmov vezette első bolgár kormányt, amelyet a parlamenti támogatottság hiányában hamarosan két liberális kabinet (Dragan Cankov, Petko Karavelov) váltott fel, elutasítva a koalíció lehetőségét. Kormányzásuk alatt meghonosodott az új közigazgatási rendszer (megyékre, járásokra való felosztás), folytatódott a gazdaság (földbirtokrendezés, agrárreform), az adó- és pénzügy (stabilizált költségvetés), az oktatás és igazságügy modernizációja, rendelkeztek a hadkötelezettség bevezetéséről, elfogadták az új választási törvényt, és megkezdődött a bolgár diplomáciai külképviseletek kiépítése.

A politikai hatalom fő képviselői a fejedelem, a pártok, valamint a – különböző bolgár pártokat támogató – orosz megbízottak voltak. A hatalmi szervek közötti ellentmondások és a saját jogkörük kiszélesítésére tett kísérletek miatt feszültté vált a viszony a pártok és a fejedelem között, aki túlságosan demokratikusnak és alkalmazhatatlannak tartotta a Tirnovói Alkotmányt. Miután Karavelov – a liberálisokra támaszkodva – megszavaztatta a parlamenttel a kormány, vagyis a végrehajtó hatalom „törvényhozói felhatalmazását”, végleg elmérgesedett a helyzetet. Battenberg az alkotmánysértést felhasználva, az alaptörvény revideálásával akarta kiterjeszteni fejedelmi jogkörét, és ehhez Oroszország támogatását kérte. Pétervár, mivel tartott attól, hogy Battenberg túlzott hatalomra tehet szert, s ez veszélyeztethette az orosz befolyást – kizárólag törvényes úton engedélyezte. A konzervatívok támogatták, a liberálisok élesen tiltakoztak. Időközben az orosz trónt a szélsőségesen konzervatív III. Sándor (1881–1894) foglalta el, aki szabad kezet adott Battenbergnek az alkotmány hatályon kívül helyezésére. A fejedelem új kormányt nevezett ki az orosz tábornok, Kazimir Enrot vezetésével, majd az alkotmányozó nemzetgyűlés felfüggesztette az alaptörvényt és hét évre elfogadta a fejedelem felhatalmazását – ezzel kezdetét vette az ún. felhatalmazásos rezsim (1881). Új hatalmi szervként – a minisztertanács helyett – az államtanács jött létre, s a végrehajtó hatalmat Battenberg saját kezében összpontosította. A liberálisok tömeges protestálása révén megcsorbult tekintélyének visszaállítása végett a fejedelem ismét a cárhoz fordult, amely Oroszország közvetlen beavatkozását eredményezte – III. Sándor orosz tábornokai foglalták el a bolgár miniszterelnöki és hadügyminiszteri posztokat.

Az újabb alkotmánysértő orosz lépések összefogásra ösztönözték a bolgár liberálisokat és konzervatívokat. 1883. szeptember 6-án Battenberg lemondott felhatalmazásáról, s helyreállította az alkotmányt. Az új koalíciós kormány, amely vállalta a korábban előirányzott alkotmánymódosítást, kormányválságot idézett elő. A politikai harcok során a konzervatívok visszaszorultak, s hamarosan eltűntek a politikai palettáról, de a liberális egység is megbomlott – a XIX. század végére, ezeken az alapokon formálódott ki Bulgária pártrendszere.

Az alkotmányos–parlamentáris krízis nemcsak a belpolitikai mechanizmusokat érintette kelletlenül, hanem gyökeres változást idézett elő a Fejedelemség nemzetközi viszonyaiban is. Battenberg elvesztette Oroszország támogatását, amely őt tette felelőssé az orosz befolyás csökkenéséért, s immár a birodalom balkáni érdekeinek és ambícióinak legfőbb akadályaként tekintettek rá – terveket szőttek az eltávolítására, amely újabb politikai instabilitás veszélyét jelentette. A bolgár engedetlenség az egyesítéssel kapcsolatos orosz irányvonalat is módosította – míg korábban pártfogolták és külpolitikai célként tekintették a Fejedelemség és Kelet-Rumélia egyesítését, most már annak megakadályozását tervezték.

 

A Bolgár Fejedelemség és Kelet-Rumélia egyesítése

 

A berlini memorandum megalázó határozataiba való beletörődés lehetetlennek tűnt a bolgárok számára, így rögtön a kongresszus után a szerződés revíziójára, valamint a szétdarabolt állam és nemzet egyesítésére irányuló előkészületek kezdődtek – a San Stefano-ban meghúzott határvonalat tekintették a bolgár állam valódi határának és elérését nemzeti célként kezelték.

A Bolgár Fejedelemségben és Kelet-Ruméliában bizottságok, egyletek alakultak, amelyek a bolgár kormányok – és kezdetben az oroszok – teljes támogatását élvezték. Ezek segítségével épült ki egy forradalmi hálózat az Oszmán Birodalom keretei közé visszautalt Macedóniában, ahol a kresznai–razlogi felkelés (1878–1879) kudarccal zárult.

A fejedelemség pártjai és kormányai – ideológiai különbségeik ellenére is – az egység mellett foglaltak állást, de a kedvezőtlen nemzetközi körülményekre való tekintettel, alkalmatlannak találták az azonnali fellépést – így az állampolitikai élet szervezésére koncentráltak, hogy megteremtsék a majdani egyesítés alapfeltételeit. Legreálisabbnak a Kelet-Ruméliával történő egyesülés tűnt, ahol még erősebb volt az egység eszméje.

A szultán fősége alatt maradt, de teljes közigazgatási autonómiát élvező tartomány bolgárjai határozottan a terület nemzeti jellegét és a lakosság nemzeti hovatartozását demonstrálták. A nagyhatalmak által létrehozott mesterséges képződmény közigazgatási (megyék, kantonok) és politikai rendszere (két párt, a Liberális és Népi párt) nagyfokú hasonlóságot mutatott a fejedelemségével. Kelet-Rumélia modern berendezkedésű államként épült ki – élén a szultán által kinevezett, keresztény főkormányzó állt, a végrehajtó hatalma a direktorátus, törvényhozó szerve pedig az ún. Területi gyűlés volt. A nagyhatalmak által kidolgozott tartományi alaptörvény, a Szervezeti szabályzat (Statútum, 1879) a modern liberális, demokratikus eszmék szellemében született, s méltó párja volt a nyugati mércével is korszerűnek mondható, belga típusú Tirnovói Alkotmánynak.

Az 1880-as évek közepéig a kelet-ruméliai képviselők több diplomáciai küldöttséget menesztettek a nagyhatalmakhoz, hogy megnyerjék támogatásukat az egyesítés ügyéhez, de azok határozottan elvetették a status quo megváltoztatását célzó kísérleteket, újabb lökést adva ezzel a nemzeti mozgalomnak. 1885 áprilisában Plovdivban alakult meg Zahari Sztojanov vezetésével a Bolgár Titkos Központi Forradalmi Bizottság (BTCRK), amely rövid idő alatt kiépítette helyi bizottságait, és együttműködött a fejedelemség hasonló jellegű szervezeteivel. Macedónia és Trákia fegyveres felszabadítását, és Kelet-Ruméliának a fejedelemséggel való egyesítését tűzte céljául, de egyelőre csak az utóbbi tűnt kivitelezhetőnek. Az események előrehaladtak, s 1885. szeptember 6-án felkelés robbant ki Plovdivban, amelynek vezetői elutasították a Porta fennhatóságát és bejelentették az egyesítést. A fejedelem és a bolgár kormány nehéz helyzetbe került, lévén az egyesülés ellentétben állt a berlini egyezmény pontjaival és nem nagyhatalmi jóváhagyással történt. Számítottak a tiltakozásra, ugyanakkor Battenberg annak is tudatában volt, hogy trónját megőrizhesse, fel kell vállalnia a nemzeti mozgalom által kapott szerepét – így szeptember 8-ai manifesztumában proklamálta az egyesítést és az egyesült Bulgária fejedelmének nyilvánította magát. Bolgár seregek vonultak be Kelet-Ruméliába és annektálták a tartományt, amellyel a nemzetállammá lett Bulgária ismét a Balkán meghatározó erejévé vált.

Oroszország – noha korábban pártolta a Nagy-Bulgária létrehozását célzó törekvéseket – a szerződés felrúgására és a balkáni egyensúly nélküle történt megváltoztatására dühödten reagált, s hogy Bulgária védelem nélkül maradjon, visszarendelte tisztjeit. Ezt használta ki a területi kompenzációra vágyó Szerbia, amely november 2-án hadat üzent Bulgáriának, de nem igazolódtak Milan Obrenovics király (1868–1889) várakozásai, mert az évszázados fegyverkezéssel és tapasztalattal bíró szerb hadsereg gyors vereséget szenvedett – a konstantinápolyi béke (1886. február 19.) csak a status quo-t állította helyre.

A bolgár győzelem újabb fordulatot eredményezett, s a nagyhatalmaknak lehetőséget kellett találniuk a berlini szerződés megőrzésére és a bekövetkezett változások jogi rendezésére. Az 1885. október végén összeülő konstantinápolyi nagyköveti konferencia jegyzéke, a bolgárok orosz protektorukkal való szembehelyezkedésére kedvezően reagáló brit diplomácia győzelme volt – bár a három császár szövetsége elítélte Bulgária egyesítését, s az eredeti status quo helyreállítását követelte, nem tudott érvényt szerezni a határozatnak. 1886. március 24-én a Porta elismerte a két állam perszonálunióként való egyesülését és öt évre Battenberget nevezte ki Kelet-Rumélia kormányzójává – ezzel befejezetté vált Bulgária felszabadulás utáni történetének legnagyobb diplomáciai sikere.

Az egyesítés óriási elégtelenséget keltett Pétervárott, ahol nyíltan Battenberg megbuktatását tervezték és a bolgár kormány tudomására hozták, amennyiben a fejedelem marad a trónon, Oroszország ellenlépéseket foganatosít. Az egyesítés következtében a Balkán-félsziget és a Fekete-tenger térségében fennálló hatalmi egyensúly eltolódása ellenére, a nyugati nagyhatalmak semleges pozícióban maradtak, s nem kívántak nyíltan szembehelyezkedni az oroszokkal.

Rohamos gyorsasággal követték egymást az események – 1886. augusztus 9-én a hadsereg ruszofil érzelmű tisztjeinek egy csoportja államcsínnyel megbuktatta a fejedelmet, aki aláírta lemondását, majd az új rezsimet a liberális politikus, Sztefan Sztambolov vezette ellenpuccs döntötte meg. A visszatérésre felkért Battenberg súlyos hibát vétett – az orosz támogatás megszerzésének reményében felajánlotta trónját III. Sándor cárnak –, így az átgondolatlan lépés következtében 1886. augusztus 25-én önként mondott le trónjáról, s a régenstanács kinevezése után végleg elhagyta az országot.

A régenstanács hajthatatlan volt az orosz követelésekkel szemben. 1887-ben több oroszbarát katonai lázadást is levert (Krasztev, Uzunov), amelynek egyenes következményeként a birodalom minden diplomáciai kapcsolatot megszakított a fejedelemséggel, de az nem hátrált meg. Az új balkáni nemzetállam első önálló lépéseként 1887. június 25-én Ferdinánd Sachen–Coburg–Gotha hercegét nevezték ki a bolgár trónra, amellyel újabb politikai krízis vette kezdetét.

 

Bulgária a XIX. század végén

 

Ferdinánd fejedelem (1887–1918) a nagyhatalmi elismerés hiányában és az ellene szőtt összeesküvésektől tartva, az őt trónra segítő volt régenst, Sztambolovot bízta meg kormányalakítással. Kezdetben a fejedelem és a miniszterelnök érdeke azonos volt – az állam és új uralkodója nemzetközi elismerésének alapját képező belpolitikai stabilitás és prosperitás megteremtése, s az oszmán fennhatóság alatt maradt területek bolgárjainak pártfogása.

Sztambolov energikusan és kompromisszumokat nem ismerve kezdett hozzá az állam politikai, gazdasági és kulturális életének megreformálásához és modernizációjához, mert ebben látta Bulgária fejlődésének biztosítékát.

A gazdasági modernizáció alapját az állam szigorú adópolitikáján alapuló pénzügyi rendszer és a protekcionizmus biztosították. Sztambolov megjelenéséig hiányzott az átgondolt és határozott ipartámogatási politika, de a felhalmozott kormányzati tapasztalatok révén megkezdődött az állami támogatások és kamatmentes (illetve alacsony kamatozású) hitelek folyósítása, amelyeket tovább bővítettek a koncessziók révén. Elősegítették a termelés és fejlesztések növelését, ipari nagyvállalatok alakultak, több gazdasági jellegű törvényt hoztak, amelyek a gazdaság gyors ütemű fejlődését eredményezték. A kereskedelem fellendítését célozta az államközi kereskedelmi szerződésekről rendelkező törvény, amely a berlini szerződés felrúgásával járt, ezért a Porta éles tiltakozását váltotta ki. A hazai kereskedem élénkítését ösztönözték a protekcionista intézkedések és a nagyhatalmakkal (Anglia, Németország, Franciaország, Osztrák–Magyar Monarchia, Belgium) kötött gazdasági egyezmények. Megindultak a külföldi tőkebefektetések, a nyugati bankokkal kötött kölcsönszerződések, s az állami hitelpolitika ezen a vonalon kezdte meg a modern infrastruktúra (vasúti és közúti hálózat, kikötők) kiépítését. Bulgária gazdasági önállóságára tett erőfeszítései a gazdasági mellett, politikai sikerekként könyvelhetők el.

Hasonló eredményeket ért el a kormány az oktatás és kultúra terén, de nemcsak a fejedelemségben, hanem Macedóniában és Trákiában is. A nemzetközi helyzet nem tette lehetővé e területek annexióját, így a Porta felé lojalitást mutatva ugyan, de igen határozottan és keményen lépett fel a birodalom keretei között rekedt bolgárok védelmében, azok szellemi és nemzeti egységét erősítve (oktatási intézmények autonómiája, bolgár püspökök, idegen propaganda visszaszorítása).

Külpolitikai irányvonalát a nemzeti érdekekkel összhangban álló, önálló politika folytatásának koncepciója uralta – az egység védelme és a legitimitás. Továbbra is ellenséges volt Oroszországgal szemben, de a nyugati hatalmakkal való gazdasági kapcsolatai révén fokozatosan leküzdötte külpolitikai elszigeteltségét.

Diktatórikusnak minősített kormányzása alatt, a célok sikeres megvalósítása érdekében Sztambolov számos szükségszerű, de népszerűtlen intézkedést foganatosított – korlátozta a demokratikus elveket, kíméletlenül elnyomta politikai ellenzékét, a végrehajtó hatalom javára korlátozta a törvényhozó hatalmat, a nemzetgyűlést csak a hivatalban lévő kormány legitimálására degradálta. A növekvő elégedetlenség egyesítette az ellenzék erőit, de Ferdinánd is önálló cselevésre szánta el magát – legitim uralkodóként való elismeréséhez Pétervár jóváhagyása és Sztambolov eltávolítása volt szükséges. A belpolitikai krízis folytán Sztambolov ismét benyújtotta lemondását, de Ferdinánd ezúttal elfogadta (1894) és az egykori konzervatív politikust, Sztoilovot nevezte ki az új kabinet élére. Sztambolov (1895 nyarán meggyilkolták) korának meghatározó alakja volt, s történelmi szerepe vitathatatlan – konszolidálta az állam belpolitikai helyzetét, védelmezte függetlenségét és Bulgáriát újra a Balkán meghatározó faktorává tette.

Konszatntin Sztoilov a Sztambolov által megkezdett nemzeti gazdaságpolitika következetes folytatójának bizonyult. Néppárti kormánya újabb protekcionista intézkedésekkel ösztönözte a hazai ipar termelését és beruházásait (helyi ipar támogatásáról szóló törvény, vámtarifák csökkentése, behozatali, szállítási kedvezmények), a mezőgazdaság (gépesítés, természetbeni tized helyett földadó) és a kereskedelem (újabb nemzetközi megállapodások) fellendítését, az infrastruktúra fejlesztését, amelyek lendületben tartották a bolgár gazdaság fejlődését.

A kormány belpolitikai munkássága a fennálló politikai–társadalmi rend demokratizálására, a korábbi megszorítások feloldására irányult – amnesztiát hirdetett a politikai foglyoknak, demokratikus elvek érvényesültek és fokozatosan épült ki a bolgár állam többpártrendszeri struktúrája.

A nemzeti kérdésben ugyancsak Sztambolov eszméit tette magáévá, és a bolgár területek oszthatatlanságát, egységét képviselte Macedónia és Trákia tekintetében (újabb bolgár metropoliták kinevezése, a status quo fenntartása a görög–török háború alatt).

A kormányzat külpolitikájában azonban kurzusváltás történt. A nemzetközi elismerés és a macedón területi célok megvalósítása nagyhatalmi támogatást kívánt, amelynek alapját az Oroszországgal való megbékélés jelentette. Míg III. Sándor a bolgárok engedetlensége miatt mereven elutasította a közeledést, az új cár, II. Miklós (1894–1917) elfogadta a viszonyok javítására tett bolgár kezdeményezést. Ügyes diplomáciai lépések eredményeként – Ferdinánd fejedelem fiának, Borisznak pravoszláv vallásúvá való átkeresztelésével és az alkotmány eredeti kitételének visszaállításával (miszerint csak ortodox uralkodója lehet a fejedelemségnek) – helyreálltak az államközi kapcsolatok, s 1896 februárjában Oroszország, majd a többi nagyhatalom is törvényes uralkodónak ismerte el Ferdinánd fejedelmet.

 

Bulgária a XX. század elején

 

Az új államiság kezdetén fennálló konzervatív–liberális kétpólusú pártpolitikai rendszer, a sztambolovi rezsimet követő demokratikus politikai–közéleti változásoknak köszönhetően magas szinten fejlődött tovább. Minden egyes politikai csoportosulás lehetőséget kapott a legális szervezeti működésre, amely révén a XIX. század végére kialakult Bulgária többpártrendszeri struktúrája. A gyűjtőpártként induló és 1883–84-ben meghasadó liberálisoknak a század végére három formációjuk létezett – Haladó Liberális Párt (1899), Népi Liberális Párt és Liberális Párt (1888), majd ez utóbbiból egy kisebb csoport kiválásával alakult meg az Ifjú Liberális Párt (1904) – az ország modernizációját szolgáló liberális gazdaságpolitikát hirdettek, s gyanakvással szemlélve Oroszország balkáni befolyását, önálló nemzeti politika folytatását képviselték. A cankovisták (haladó liberálisok) külpolitikai irányultságukat tekintve a ruszofilek táborát erősítették, akárcsak a Néppárt, a Demokrata Párt (1896) és az abból elkülönülő Radikális (vagy Radikális Demokrata) Párt. A polgári pártok mellett ugyancsak a XIX. század végén jöttek létre a társadalmi alapon szerveződött pártformációk – a paraszti érdekvédelmi szervezetből párttá alakult, s majd komoly ellenzéki szerepre szert tevő Bolgár Földműves Népi Szövetség (1899) és a Bolgár Szociáldemokrata Munkáspárt (1891), amely 1903-ban a munkásság nemzetközi szolidaritását képviselő „tágabb”, és a reformokra fogékonyabb „szűkebb” értelemben vett szocialistákra bomlott.

A pártok sokszínűsége és nagy száma a politikai pluralizmus, a demokratikus elvek és berendezkedés megszilárdulását reprezentálta, de a politikai életre és hatalomra gyakorolt negatív hatása is jelentős volt. Minden párt – gyakran eszméiket és eredeti programjukat feláldozva – a politikai (és gazdasági) pozíciószerzésre, kormányalakításra törekedett. Kellő támogatottság hiányában állandósult a kabinetek koalíciós jellege, amely a végrehajtó hatalom instabilitását eredményezte (1899–1911 között tizenkét kormány váltotta egymást). A pártvezetések rivalizálását maga a fejedelem is igyekezett kihasználni, aki a századfordulótól mind hatékonyabban vette kézbe a belpolitika irányítását.

A századforduló liberális kormányának súlyos gazdasági és pénzügyi nehézségekkel kellett megküzdenie – csaknem teljesen üres államkincstárat örökölt, a világpiaci árzuhanás és agrárválság a mezőgazdaság összeomlásával fenyegetett. Az államcsőd elkerülése érdekében visszaállított természetbeni tized (adó) miatt tömeges megmozdulások és lázadások robbantak ki (Rusze, Várna, Sumen körzetek falvaiban), amelyre a kormány a hadsereg bevetésével válaszolt.

1903-ig a demokrata és a haladó liberálisok kormányai keresték a válság leküzdésének útjait és lehetőségeit, de csak az ún. második sztambolovista rezsimnek (Népi Liberális Párt kormányai,1903–1908) sikerül úrrá lenni a krízisen. Újabb gazdasági fellendülés következett – fejlesztették az infrastrukturális hálózatot, nőtt az ipari tőkebefektetés, termelés és gazdasági potenciál, újabb kereskedelmi szerződések révén a bolgár áruk versenyképessé váltak a nemzetközi piacokon, ipari és kereskedelmi kamarák alakultak, hatékony lett a gazdasági szervezetek és a végrehajtó hatalom közötti kapcsolat, kiszélesedett a törvényi szabályozás. Megreformálták az oktatási-, adó- és közigazgatási rendszert, különös tekintettel a helyi közigazgatásra, igazságszolgáltatásra, rendőrségre. Igen nagy figyelmet – és tetemes állami pénzeket – fordítottak a modern és ütőképes nemzeti hadsereg kialakítására, amely központi jelentőséggel bírt a nemzeti kérdés megvalósításához.

Az új század első évtizedére Bulgária újabb válaszút elé érkezett, s a tét szabadságának és politikai függetlenségének kivívása volt. Az autonómiát nyert vazallus Bulgária továbbra is a Porta joghatósága alá tartozott, de az oszmán kormányzat gyakorlatilag semmilyen befolyással nem bírt a bolgár belpolitikára. A külkapcsolatok terén is fokozatos emancipáció ment végbe, hiszen a bolgár állam – a nagyhatalmak ellentéteit kihasználva – több önálló kereskedelmi szerződést és katonai konvenciót (Oroszországgal, 1902) kötött. A fejedelem és a vezető politikai körök egyaránt a teljes függetlenség mellett foglaltak állást, s továbbra is a San Stefano-i Bulgária megteremtéséért küzdöttek – számos diplomáciai akción keresztül próbáltak nagyhatalmi támogatás szerezni, de eredménytelenül.

1908 júliusában, az Oszmán Birodalomban kirobbant ifjútörök forradalom új lehetőséget kínált a bolgár nemzeti kérdés megoldására. A birodalom kisebbségei ellen irányuló, egyre erősödő nacionalista propaganda és represszió azonnali cselekvésre ösztönözte a bolgár vezetést. 1908. szeptember 22-én – egy nappal azután, hogy a Monarchia bejelentette Bosznia és Hercegovina annektálását – Tirnovóban az uralkodó és kormánya (Alekszandar Malinov) ünnepélyes keretek között deklarálta a bolgár állam függetlenségét és Ferdinánd – a hagyományoknak megfelelően – felvette a cári címet. Az oszmán kormány bár elutasítóan reagált, nem tudta megakadályozni a fejleményeket, majd hosszas tárgyalások után – kártérítés fejében – csak 1909. április 6-án ismerte el a bolgár függetlenséget, amelyet a nagyhatalmak is követtek.

A XX. század elejére a politikai függetlenségét visszanyert Bulgária egyenrangú partnerként csatlakozott a szuverén európai államok sorához, s teljes erejét a – bel- és külpolitikáját a kezdetektől meghatározó – nemzeti kérdés, a nemzeti egység megvalósítására összpontosította.

 

A bolgár nemzeti–felszabadító mozgalom Macedóniában és a Drinápolyi-Trákiában

 

A felszabadulást követő három évtized alatt Bulgária számos politikai, gazdasági és kulturális eredményt ért el, de a gazdaságilag fejlett és demokratikus berendezkedésű, szuverén államra továbbra is ólomsúlyként nehezedett a berlini szerződés. 1878-tól a nemzeti kérdés, a bolgár nemzet és etnikai területeinek egyesítése vált a bolgár politikai vezetés és külpolitika meghatározó irányvonalává, majd a Fejedelemség és Kelet-Rumélia egyesülése után az oszmán fennhatóság alatt maradt Macedónia és a Drinápolyi-Trákia bolgárjainak egyesítése került a középpontba.

Macedóniában és Trákiában a bolgárok egyetlen legitim intézménye – a szultáni fermán által szentesített – Bolgár Exarchátus volt, amelynek széles körű oktatói és felvilágosító munkásságát a bolgár kormányok messzemenően támogatták. Az exarchátus – a terület bolgárjainak kulturális és szellemi egységét védelmezve – keserves és szívós harcot folytatott a Porta, az idegen vallási, kulturális befolyás és a balkáni nacionalista (szerb, görög, albán, román) propaganda ellen, valamint jelentős sikereket ért el az oktatás- és egyházügy területén – bolgár iskolák létesültek, s tovább fejlődött az exarchátus intézményrendszere is. Az egyházi és felvilágosító mozgalom politikusai számára azonban világossá vált, hogy a bolgár egyház minden erőfeszítése ellenére – lévén a török kormányzat legitimálta – sem lehet képes egymaga a nemzeti kérdés megoldására, így a nemzeti egység megteremtésének egyetlen eszközeként az idegen uralom és elnyomás elleni fegyveres harcot látták.

1893. október 23-án a forradalmi szervezkedés kezdetén alakult meg Szalonikiben Hriszto Tatarcsev vezetésével a Bolgár Macedón–Drinápolyi Forradalmi Bizottság, közkeletűbb nevén a Belső Macedón–Drinápolyi Forradalmi Szervezet (VMORO), amely a Fejedelemséghez való későbbi csatlakozás reményében – a nagyhatalmi elutasítástól és a Porta ellenséges fellépésétől tartva – autonómiát kívánt kivívni Macedónia és a Drinápolyi-Trákia számára. Az előkészületi munkák során kiterjedt bizottsági hálózatot építettek ki, helyi milíciákat, fegyveres szabadcsapatokat szerveztek, bíróságokat hoztak létre, de tisztában voltak azzal, hogy a mozgalom sikeréhez a bolgár állam támogatása is elengedhetetlen.

1895. március 19-én alakult meg Szófiában Trajko Kitancsev vezetésével a Legfelsőbb Macedón–Drinápolyi Bizottság (VMOK), amely közvetlen kapcsolatban állt a VMORO-val. A VMORO vezetői számítottak a VMOK munkájára, de tartottak attól, hogy az állandó szófiai kormánycserék veszélyeztethetik a mozgalom egységét és összhangját, illetve kompromittálhatják azt a nagyhatalmak előtt – így stratégiai kérdésekben gyakran szembekerültek egymással, amely a Gorna Dzsumaja-i felkelésben is megmutatkozott. 1902 őszén a VMOK katonai felkelést robbantott ki, de a nemzetközi viszonyok téves megítélése, a lakosság felkészületlensége miatt vereséget szenvedett – a belső szervezet nem csatlakozott, sőt a felkelés behatárolását követelte, amely a két szervezet összeütközéséhez vezetett.

A kudarc ellenére a VMORO csapatai és a török erők közötti összetűzések mindennapossá váltak, s a helyzetet tovább élezték a Porta intézkedései, a sorozatos jogtiprások és a békés lakosság elleni katonai túlkapások. Ezek hatására a VMORO 1903 januárjában a szaloniki kongresszusán döntést hozott az általános felkelés megindításáról. Néhány hónapos felkészülés után, 1903. augusztus 2-án a bitoljai körzetben robbant ki az ún. Illés-napi felkelés, s felszabadult Bitolja, Ohrid, Kosztur, Lerin körzetének nagy része. Ez lendületet adott a Drinápolyi-Trákia vidékeinek, ahol augusztus 19-én (az Úr színeváltozásának napján, Preobrazsenije) indult meg a felkelés, s szabadult fel a Sztrandzsa-hegység, majd szeptember 14-én a szereszi körzet is megmozdult. A kedvezőtlen nemzetközi helyzet megpecsételte a felkelés sorsát. A bolgár kormány – a status quo fenntartását követelő nagyhatalmi nyomásnak engedve, s a VMOK-ot feloszlatva – nem volt képes közvetlen támogatást nyújtani a mozgalomnak, amelyet a Porta mintegy három hónapos harcok után kegyetlenül vérbe fojtott.

A felkelés leverése mély válságot idézett elő a VMORO soraiban, s a növekvő ellentétek nemcsak a belső szervezetet, de az egész nemzeti–felszabadító mozgalmat megrendítették. A nagyhatalmak mürzstegi találkozóján (1903. szeptember) előirányzott reformok – Macedónia főkormányzósággá alakítása, nemzetközi rendfenntartó erők bevezetése – eredménytelenek maradtak, de az 1908-as ifjútörök forradalom táplálta illúziók is elszálltak.

A diplomáciai tárgyalások és a fegyveres felkelések kudarca, a sikertelen reformkísérletek, a bolgár nemzeti mozgalom felszámolására tett török lépések és a bolgárok elleni atrocitások világossá tették, hogy a nemzeti egység megvalósításának egyetlen útja csak a Porta ellen viselt sikeres háború lehet.

 

a háborúk korában (1912–1918)

 

Bulgária megértette, hogy a hatalmas katonai–gazdasági erőforrásokkal rendelkező Oszmán Birodalom elleni háború sikerét csak a balkáni államok összefogása garantálhatja. A bolgár kormány egy lojális, törökellenes koalíció létrehozásán fáradozott, amely kompromisszumokra és korábbi politikai vonalának (Macedónia oszthatatlansága) feladására késztette.

Az európai török uralom végleges felszámolását eredményező 1912–1913-as Balkán-háborúk közvetlen előzménye a kétoldalú titkos szerződések révén, bolgár kezdeményezésre létrejött Balkán Szövetség volt. Alapját a – Porta elleni háborút és kölcsönös katonai segítséget kilátásba helyező – bolgár–szerb megállapodás (1912. február 29.) képezte, amelynek titkos záradéka rögzítette a háború során megszerzendő területek elosztási módját (a „vitathatatlan” zónák mellett Macedónia felosztását az orosz cár döntőbírói hatáskörébe utalta). A tengelyt a területi elosztásról nem rendelkező, bolgár–görög egyezmény (1912. május 16.) és a bolgár–montenegrói szóbeli megállapodás egészítette ki. A Balkán Szövetség iránt a nagyhatalmak két katonai–politikai blokkja – az antant és a központi hatalmak – sem maradt közömbös, lévén bármelyik pillanatban kirobbanhatott a befolyási övezetek újrafelosztására irányuló háború. Különösen az antantnak nem volt ellenére a „hetedik nagyhatalom” megalakulása, mert a balkáni keresztény koalíciót egyfajta határvonalnak tekintette központi a hatalmak délkeleti törekvéseivel szemben.

A balkáni szövetségesek egy utolsó kísérletet tettek a háború elkerülésére és kollektív jegyzékben szólították fel a Portát a berlini szerződésben előirányzott reformok bevezetésére (1912. szeptember 29.), de a török kormány elutasítóan reagált, s a diplomáciai kapcsolatok megszakítása után október 5-én kirobbant a háború. A szövetséges erők gyors előrenyomulása és sikerei az év végére térdre kényszerítették a birodalmat, amely békét kért. Az első Balkán-háborút lezáró londoni békeszerződésben (1913. május 17. /30./) a nagyhatalmak a Török Birodalom európai határát az Enosz–Mídia vonalon jelölték ki, de nem rendelkeztek a háború alatt megszerzett területek sorsáról, amely az elégedetlen, területi kompenzációt követelő balkáni államokat egy újabb háborúba sodorta.

Miután Bulgária visszautasította az elfoglalt területek megtartására vonatkozó szerb javaslatot, a Balkán Szövetség elemeire hullott, s az új koalíció már nyíltan a bolgárok ellen irányult. A szerb–görög szövetség oldalán lépett be a háborúba Montenegró, a semlegességét feladó Románia, majd Törökország is. Az 1912-es háborúban a fő célját el nem érő, de a legnagyobb terheket viselő Bulgária 1913. június 16-án indította meg a második Balkán-háborút, de a gyors vereségek kapitulációra kényszerítették. A szövetségesekkel Bukarestben (július 28. /augusztus 10./), a Portával Konstantinápolyban (szeptember 16. /29./) írta alá békeszerződéseit, amelyek ősi bolgár területeket csatoltak szomszédaihoz – Dél-Dobrudzsa Romániáé, a későbbi Vardari-Macedónia, Koszovo és a Novi Pazari szandzsákság Szerbiáé, ebből egy kisebb szelet Montenegróé, Epirusz, az Égei-Macedónia és a szigetek nagy része Görögországé lett, Törökország pedig visszakapta Kelet-Trákiát. Bulgária csak a Pirini-Macedóniát, illetve egy széles tengeri korridort (Nyugat-Trákia) tarthatott meg.

Az „első nemzeti katasztrófa”, a nemzetegyesítés kudarca és a vesztes háború ellenére Bulgária a félsziget meghatározó hatalma maradt. Katonai és gazdasági potenciálja, stratégiai helyzete döntőnek bizonyult az alig egy év múlva kirobbanó első világháború hajnalán, így mindkét katonai blokk megpróbálta a maga oldalára állítani. Bulgária bevonásával a központi hatalmak a Monarchiával szemben ellenálló Szerbia likvidálását és a Törökországgal való területi összeköttetést remélték, az antant pedig tudta, hogy a bolgárok belépése jelentősen befolyásolhatja a még semleges államokat. A bolgár állam előrelátóan semlegességét deklarálta, s csatlakozási feltételként a bolgár nemzeti követelések – etnikai és területi egység – teljesítését szabta.

Miután a Németországgal kötött titkos szerződésben (1915. szeptember 6.) megegyeztek a bolgár területi követelésekről és Törökországgal rendezte határproblémáját, Bulgária a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba (október 14.), amely súlyos következményekkel járt. Egy olyan koalíció mellett kötelezte el magát, amelyben két felbomlóban lévő soknemzetiségű birodalom (Oszmán Birodalom, Osztrák–Magyar Monarchia) és egy kimerítő háborúhoz elégtelen tartalékokkal rendelkező császárság (Németország) állt szemben a hatalmas gazdasági, pénzügyi és katonai erőforrásokkal bíró, az ellenséges balkáni államokat tömörítő szövetséggel (Anglia, Franciaország, Oroszország, USA).

Bár kezdetben győzelmeket arattak a balkáni haderők felett, a lendület megtorpant, s 1917 végére–1918 elejére a bolgár hadsereg kritikus helyzetbe került (akadozó élelmiszer-, fegyverszállítmányok, kimerültség), de a hátország helyzete is válságossá vált (termeléscsökkenés, munkaerőhiány). Az antant offenzíva 1918. szeptember 15-én áttörte a bolgár védelmi vonalat, s a demoralizálódott bolgár hadsereg összeomlott. A kormány megdöntésére irányuló katonai lázadást leverték ugyan, de a nemzeti célokért küzdő erők közötti egység és összefogás végleg a múlté lett. Ferdinánd lemondott a trónról (október 3.) fia, III. Borisz (1918–1943) javára, miközben a győztes hatalmak döntést hoztak a „második nemzeti katasztrófáját” elszenvedő Bulgária sorsáról.

1919. november 27-én a Neuilly-sur-Seine-i békeszerződés újabb bolgár veszteségeket rögzített – Nyugat-Trákia (Égei-korridor) Görögországé lett, újabb területek kerültek török és jugoszláv kézre (köztük olyanok, amelyeket a berlini memorandum a bolgároknak ítélt), hatalmas jóvátétel fizetésére kötelezték, s elrendelték hadserege leszerelését. A nemzet egyesítésére irányuló újabb kísérlet is elbukott, s az állam minden erejét az újrakezdésre fordította.

 

Bulgária a két világháború között

 

A háború okozta mély társadalmi, gazdasági és politikai válság nemcsak Bulgáriát sújtotta, de gyökeres változásokat eredményezett az egész kontinensen – monarchiák omlottak össze, forradalmak dúltak, veszélybe kerültek a demokratikus és liberális elvek, radikális és szélsőséges eszmék leltek visszhangra.

Az általános megrázkódtatás és hatalmas veszteségek a háborúban kompromittálódott pártok eltűnését és új politikai–társadalmi erők megjelenését vonták maguk után – politikai hitelének és tekintélyének növekedésével meghatározó szerephez jutott a Bolgár Földműves Népi Szövetség (BZNSZ) és a Kommunista Párt (BKP) is. 1919 széleskörű társadalmi megmozdulásai és a kommunisták által szervezett sztrájkok felszámolása után, 1920-ban az Alekszandar Sztambolijszki vezette földművesszövetségi kabinet került hatalomra.

Az agrárkormány tevékenysége teljes egészében a szövetség programján és ideológiai felfogásán alapult, s az ország gazdasági–társadalmi rendszerének megreformálására irányult. A kormány az állam gazdasági alapegységének és a társadalmi fejlődés biztosítékának tekintett földműves gazdák érdekében, s a paraszti közösségek céljainak alárendelve radikális programot irányzott elő – földreformot valósított meg, könnyítette a mezőgazdasági hitelek felvételét, támogatta a szövetkezeteket, gabonakereskedelmi konzorciumot, proporcionális jövedelemadózást és közmunkaszolgálatot vezetett be, oktatási–népművelési törvényeket dolgozott ki. A gazdaság fellendítését célzó intézkedései azonban sikertelenek maradtak – az agrárreform csak részben valósult meg, az erős etatizmus pedig érzékenyen érintette a piacgazdaság természetes mechanizmusait és háttérbe szorította a nagytőke érdekeit.

Sztambolijszki külpolitikája a békeszerződés betartására és feltételeinek tárgyalásos úton való enyhítésére törekedett. Bulgária függetlenségének szavatolása végett jó kapcsolatokat ápolt a győztes nagyhatalmakkal és a legyőzött államok közt elsőként csatlakozott a Népszövetséghez (1921). Igyekezett a balkáni államokkal való viszonyt is normalizálni – a görögökkel nem jutott egyezségre, s az Égei-korridort elvesztette, de komoly diplomáciai lépést jelentett a jugoszlávokkal kötött nisi szerződés (1923), amelynek ára a macedón kérdésben való kompromisszum volt.

A kormány azon politikája, hogy a társadalom egyes rétegeinek javára hozott intézkedései, s a társadalom erőinek szembeállítása vigyék előrébb a fejlődést, tarthatatlanná vált, és cselekvésre sarkallta az elégedetlen erőket. Új politikai szervezetek alakultak, amelyek a kormány megdöntését célozták – az erős kéz politikáját hirdető Katonai Szövetség (1919), az értelmiségieket tömörítő Népi Egyetértés pártja (1921). 1923. június 9-én vér nélküli katonai puccs döntötte meg a földműves kormányt, Sztambolijszkit vidéken gyilkolták meg.

A politikai és gazdasági stabilizációt hirdető Demokratikus Egyetértés koalíciós kabinetjének élére Alekszandar Cankov került. Felszámolták a földműves hatalom védelmében kirobbantott parasztlázadásokat (Pleven, Sumen körzetében), majd 1923 szeptemberében leverték a – kezdetben semlegességet tanúsító, majd a politikai hatalom fegyveres úton való megszerzésére irányuló – Georgi Dimitrov és Vaszil Kolarov szervezte kommunista felkelést.

A fegyveres harcok szították a radikális eszmék terjedését és erősebbé vált a hatalom elnyomó jellege. A politikai ellenfelekkel (különösen a baloldallal) való leszámolás nem maradt meg a törvényes keretek között, egyre gyakrabban folyamodtak alkotmányellenes lépésekhez, önkényes leszámolásokhoz, amelyek a demokratikus–parlamentáris rendszer összeomlásához vezettek. Az államvédelmi törvény elfogadása (1924. január) korlátozta a politikai és polgári szabadságjogokat, s legalizálta a megtorló intézkedéseket. Válaszul a törvényen kívül helyezett BKP sorozatos terrorcselekményeket hajtott végre. A szófiai Szent Úr napja-templomban elkövetett merénylet (1925) után statáriumot hirdettek ki, és még kegyetlenebb állami represszió (tömeges letartóztatások, kivégzések) vette kezdetét.

A kormány liberális intézkedései konszolidálták a gazdaságot, de a külpolitikát nem koronázta siker. Cankov többirányú politikát próbált folytatni, hogy erősítse az ország nemzetközi helyzetét, s enyhítse a békeszerződés feltételeit. A balkáni államok kelletlenül szemlélték kormányzását, különösen Jugoszlávia, amely a VMRO aktívabb fellépésétől tartott. A Szovjetunióval való viszony megromlása, s a nyugati demokráciáknak az atrocitások elleni fellépése révén az állam külpolitikailag fokozatosan elszigetelődött.

Viszonylagos nyugalom csak az Egyetértés és a Népi Blokk kormányai (1931–1934) alatt következett be. Gazdaságpolitikájuk a külföldi tőke és beruházások felhasználására, a termelés növekedésének elősegítésére, a hazai ipar védelmére, az agrárium támogatására és a pénzügyi stabilizáció megteremtésére irányult. A politikai–társadalmi élet viszonyai is normalizálódtak (politikai amnesztia, legális szervezkedési keretek). A külkapcsolatok terén a békeszerződés békés revíziójára, a pénzügyi ellenőrzés felszámolására tettek kísérletet, de képtelenek voltak a VMRO-t kordában tartani és a szomszédai által alakított Balkáni Antant (1934) újabb diplomáciai elszigeteltségre ítélte Bulgáriát.

A gazdasági világválságot követően egyre inkább táptalajra leltek a szélsőséges eszmék, s a kommunisták mellett szélsőjobboldali, totalitárius elveket valló új politikai formációk jelentek meg (Népi Szociális mozgalom, Zveno Politikai Kör, az újjáalakult Katonai Szövetség). Az autoritárius szervezetek a társadalmi–politikai válságért a hagyományos politikai rendszert, a parlamentarizmust tették felelőssé, s egy tekintélyelvű–korporatív berendezkedésű rendszert hirdettek.

1934. május 19-én a Kimon Georgiev vezetésével, a Katonai Szövetség és a Zveno szervezte újabb puccs vetett véget az alkotmányos–parlamentarista rendszernek – felfüggesztették az alkotmányt, feloszlatták a nemzetgyűlést, törvényen kívül helyezték a pártokat, korlátozták a szabadságjogokat, ún. rendelettörvényeket léptettek életbe. A monarchizmus intézményét fenyegető tekintélyelvű kormányzás arra késztette az uralkodót, hogy maga vegye kezébe az irányítást. III. Borisz fellépett a rezsim ellen és személyi diktatúrát (1935) vezetett be – polgári kormányai alatt életben maradt a korábbi kabinetek rendeleteinek nagy része, de az alkotmány és a parlament csak látszatjelleggel funkcionált, miközben az állam egy újabb világégés felé haladt.

 

Bulgária a második világháborúban

 

Az 1930-as évek bolgár külpolitikája következetesen a be nem avatkozás, a katonai blokkoktól való távolmaradás és semlegesség irányvonalát követte, hogy szavatolja az állam biztonságát és a békeszerződés esetleges revíziójánál megőrizhesse a szabad cselekvés lehetőségét. Georgi Kjoszeivanov kormánya a balkáni államok felé nyitott (bolgár–jugoszláv örökbarátsági szerződés, 1937; bolgár–görög egyezmény, 1938) és figyelemmel követte az egykori vesztes államok revizionista törekvéseit – a bolgár fegyverkezéshez nyújtott pénzügyi és gazdasági támogatása révén főként Németországét. A kormány a német–szovjet paktumot (1939. augusztus 23.) mérvadónak tartotta a Balkán sorsára nézve, de a háború kirobbanásakor – bár hajlott a Harmadik Birodalom felé – nem kötelezte el magát katonailag, s a békés revízió folytatásaként ragaszkodott semlegességéhez.

1940 tavaszán a németek nyugati fronton aratott sikerei világossá tették, hogy az elkövetkező változások Délkelet-Európa területét fogják érinteni. Az ország első diplomáciai sikerét – már a germanofil Bogdan Filov vezette kormány alatt – a craiovai egyezmény jelentette, amelyben visszakapta Romániától Dél-Dobrudzsát (1940. szeptember 7.), de a kormány a német és szovjet nyomás ellenére is elszántan tartotta magát deklarált semlegességéhez. A vér nélküli területszerzés és a német orientáció erősödése jelentős hatást gyakorolt a belpolitikára, s egy sor törvény mutatta a rendszer mérsékeltebb jellegének változását – megkezdődött a társadalmi és kulturális élet feletti közvetlen állami kontroll kiépítése, a nemzeti propaganda megszervezése, a zsidók jogainak korlátozása, állammonopolista intézkedések bevezetése a gazdaság területén.

1941 tavaszára, amikor ismertté vált a Szovjetunió elleni német készülődés és hadszíntérré lett a Balkán, már tarthatatlanná vált a „tartózkodás”. Bulgária vonakodva ugyan, de csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez (1941. március 1.), s bár nem üzent hadat, engedélyezte, hogy az ország felvonulási terepként szolgáljon a Jugoszlávia és Görögország elleni német offenzívához. Belgrád és Athén kapitulációja után hadserege újabb területeket szállt meg, a Vardari-Macedóniát és Nyugat-Trákiát, ahol bolgár közigazgatást vezettek be.

A területgyarapodás révén a Balkán legerősebb államává lett Bulgária továbbra sem vett részt a hadműveletekben – sőt a tengelyhatalmak és szövetségesei közül egyedül ő nem üzent hadat a Szovjetuniónak – de az USA-nak a Hitler-ellenes koalíció oldalán történt hadba lépése utáni német ultimátum határozottabb kötelezettségvállalást követelt. Így 1941. december 13-án Bulgária továbbra is inaktív szövetségesként, „jelképesen” hadat üzent Angliának és az Egyesült Államoknak, s az ország szuverenitását veszélyeztetve, végleg a tengely mellett kötelezte el magát.

Sajátosan alakult Bulgáriában a zsidókérdés is. A Berlin nyomására – német mintára – elfogadott nemzetvédelmi törvény (1941. január 21.) rögzítette a zsidók jogfosztását (csillagviselés, numerus clausus, jogi, közigazgatási, oktatási korlátozások), majd 1942-től súlyosbodtak a restrikciók. 1943 áprilisában kezdődött meg a Vardari-Macedónia és a Nyugat-Trákia zsidó lakosságának deportálása, de a bolgár cárság keretei közt élő zsidóság védelmében széleskörű társadalmi tiltakozás robbant ki – a politikai erők, az ortodox egyház, de legfőképp Borisz határozott ellenállása folytán a bulgáriai zsidók megmenekültek az Endlösungtól.

A Szovjetunió elleni német agressziót követően meglehetősen ingataggá vált a belpolitikai helyzet. A kommunisták – a kormány elleni sikertelen fegyveres fellépésük után (1941 nyara) – egy szélesebb ellenzéki koalíció létrehozásán fáradoztak. 1942 júliusában jött létre a kommunistákat, a BZNSZ-Pladne csoportját, a Zvenót és a baloldali szociáldemokratákat tömörítő szervezet, a Hazafias Front, amelynek politikai programjában a háromhatalmi egyezményből való kilépés, a Hitler-ellenes koalícióhoz való csatlakozás és a Tirnovói alkotmány által lefektetett demokratikus jogok visszaállítása szerepelt. Az antifasiszta ellenállási mozgalom kiépülése lassan haladt, de 1943 tavaszától országos méretűvé vált.

1943. augusztus 28-án III. Borisz halálával eltűnt a stabilitás utolsó alapköve, s a kiskorú Simeon cár (1943–1946) mellé rendelt régenstanács nem tudott úrrá lenni a belpolitikai krízisen. A mind intenzívebbé váló partizánakciók során a kormánycsapatok és a kommunisták közötti fegyveres összetűzések véres polgárháborúba sodorták az országot. A bolgár vezetés már Sztálingrád után – amely a Harmadik Birodalom bukását vetítette elő – lazítani próbált kötelékén, de a kiugrási kísérlet iránt puhatolózó, a nyugati szövetségesekkel folytatott isztambuli és kairói tárgyalásai eredménytelenek maradtak. 1944. augusztus 30-án a Szovjetunió éles hangú jegyzékben követelte Ivan Bagrjanov kabinetjétől a Németországnak szóló bolgár hadüzenetet.

A front vészesen közeledett Bulgária határaihoz, amikor Konsztantin Muraviev hétnapos nyugatbarát kormánya utolsó erőfeszítéseket tett a háborúból való kilépésre és a „harmadik nemzeti katasztrófa” elkerülésére (politikai amnesztia, a nemzetvédelmi törvény hatályon kívül helyezése, az alkotmány, a demokratikus intézmények és szabadságjogok visszaállítása), de halogatta a hadüzenetet. Közben a partizán egységek sorra foglalták el a fontosabb városokat, amelyhez a hadsereg katonái is tömegesen csatlakoztak.

Moszkva számára a bolgár semlegesség már elfogadhatatlan volt, s szeptember 5-én hadat üzent Bulgáriának. Másnap Bulgária is deklarálta hadüzenetét Németországnak, s megkezdte a német csapatok lefegyverzését, de megkésett lépés volt. Szeptember 8-án a Vörös Hadsereg bolgár földre lépett, s a kormány utasítására a bolgár hadsereg nem tanúsított ellenállást. Szeptember 9-én Szófiában a Hazafias Front hatalomátvétele után Kimon Georgiev vezetésével alakult meg kabinetje.

 

A kommunista korszak

 

A demokrácia útvesztői és a kommunista diktatúra kiépülése

 

Európa háború utáni rendezésének és a befolyási övezetek felosztásának kérdésében a szövetséges nagyhatalmak még a hadi események alatt egyezségre jutottak – Sztálin és Churchill moszkvai megállapodása (1944. október) Bulgáriát a szovjet érdekszférába utalta. A Szovjetunióval Moszkvában, Angliával és az USA-val Kairóban aláírt fegyverszünet (1944. október 28.) után, a háború végső szakaszában az antifasiszta koalíció oldalán vett részt Hitler és szövetségeseinek szétzúzásában, de a Harmadik Birodalom csatlósaként a vesztes államok közt maradt. Az egyezmények értelmében az ország a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol, amerikai és szovjet biztosainak felügyelete alá került, amelyben a szovjet érdekek domináltak.

A szeptember 9-i hatalomváltástól a társadalmi viszonyok normalizálását, az alkotmányos–parlamentáris rendszer, a politikai pluralizmus és szabadságjogok visszaállítását remélték, de a Hazafias Front nem igazolta a várakozásokat, s a háború utáni korszak egyik legvéresebb rezsimjévé vált. A baloldali és balközép politikai erőket tömörítő koalíciós kormány a törvényhozói hatalmat is kisajátítva, a tisztogatások után saját embereivel töltötte fel a hivatali apparátust és likvidált mindennemű ellenzéki politikai fellépést. A fasiszta és a totalitárius eszmék kiirtását célozva a népi milíciák tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, s a népbíróság a kollaboráció és hazaárulás vádjával sorra hozta ítéleteit (halálra ítéltek és kivégeztek több háborús kormányfőt, régenst és minisztert, másokra hosszú éves börtön várt).

A háború végéig a Hazafias Front őrizte egységét, majd egyfajta ideológiai–politikai átstrukturálódás ment végbe. A kormánypozíciók kisajátítására és a politikai hegemóniára törekvő kommunisták módszeresen bomlasztották az ellenzéki pártok (Bolgár Földműves Népi Szövetség, a Bolgár Munkás Szociáldemokrata Párt, Demokrata Párt) sorait, majd 1946-tól hozzákezdtek felszámolásukhoz – a néphatalom védelmében foganatosított megtorló törvénykezés újabb áldozatokat követelt.

Az új politikai rendszer kiépítése szükségessé tette a népszerűtlenné vált monarchia eltörlését, s az államformáról rendezett 1946. szeptember 8-ai népszavazás a köztársaságpártiak győzelmét hozta – az utolsó bolgár uralkodó, Simeon cár az ország elhagyására kényszerült. Az 1946. októberi alkotmányozó nemzetgyűlési választások a Hazafias Front győzelmét eredményezték és a Georgi Dimitrov alakította kormányban a kommunisták foglalták el a kulcspozíciókat. Az év végén lépett életbe a demokratikus berendezkedés alapvető normáit megőrző, de a politikai hatalommegosztás elvét elvető új alkotmány, és az ellenzékre mért végső csapással a kommunisták kezében összpontosult a hatalom.

Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés értelmében Bulgária – a craiovai egyezményben neki juttatott – Dél-Dobrudzsa kivételével valamennyi területi hódítását elvesztette és újabb jóvátétel fizetésére kötelezték. A győztes koalíció egysége hamar megbomlott, s beköszöntött a hidegháború. A megosztott világ „keleti ura”, a Szovjetunió számára egyre sürgetőbbé vált a szocializmus sztálini modelljének megvalósítása Kelet-Európa államaiban.

Bulgáriában 1948 decemberében határoztak a szocializmus kiépítéséről, s kezdetét vette a szigorú centralizáció és a tervutasításos gazdálkodás, amelynek mechanizmusa nemcsak a gazdaság irányításának, de a politikai hatalom szervezésének is alapjává vált. A gazdasági elmaradottság leküzdését és az agrárállam ipari országgá alakítását szolgáló gazdasági tervek központjába a gyors ütemű iparosítás – a nehézipar preferálása, s ennek rendelődött alá a könnyűipar és az agrárium fejlesztése –, valamint a szövetkezetesítés került. A mezőgazdasági kollektivizálást államosítások, az ipar és a szolgáltatási szféra magántulajdonának felszámolása kísérte. A Szovjetunióval kötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést (1948) a kommunista blokk államaival aláírt kétoldalú megállapodások követték, majd Bulgária alapító tagja lett a bipoláris világ szocialista tömbjének országait összefogó gazdasági és katonai–politikai szövetségeknek, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST, 1949) és a Varsói Szerződésnek (1955).

1950-ben a keményvonalas sztálinista, Valko Cservenkov (1900–1980) lett a kormányfő és egyben a BKP főtitkára, aki Bulgária teljes körű szovjetesítését rendelte el, s minden olyan szervezet megsemmisítését, amely szembehelyezkedett a marxista–leninista ideológiával. Súlyos csapást mértek az ortodox és katolikus egyházakra, a rendszerellenes elemeket átnevelő munkatáborokba küldték, de tömeges és kegyetlen tisztogatás folyt a párton belül is, amelyet a párt és az államapparátus hivatalnoki karának meggyőződéses káderekkel történt felváltása követett.

1948–1953 között lendületet vett a gazdasági fejlődés (korszerű technikára épülő nagyüzemi hálózat kiépülése, a termelés központosítása, új ágazatok megjelenése), de az ötéves terv irreálisan magas irányszámait tovább növelve, túlfeszítették a nehézipari fejlesztés ütemét – kiegyensúlyozatlanná vált a gazdaság ágazati szerkezete, visszaszorult a piacgazdasági viszonyok érvényesülése, s a tartós technológiai és nyersanyaghiány a nemzetgazdaság Moszkvától való függését növelte. Cservenkov alatt az ipari ágazaton belül bizonyos struktúraváltás történt (a nehézipar mellett, teret kapott a könnyűipar, kereskedelem és idegenforgalom fejlesztése is), de a mezőgazdaságot továbbra is represszív intézkedések és erőszakos kollektivizálás sújtotta.

 

A Zsivkovi szocializmus

 

Sztálin halála (1953. március 5.) után a moszkvai vezetés lazított a szocialista tömb kormányai feletti ellenőrzésén, de a desztalinizációs politikai irányvonal hosszú évekig tartó hatalmi–politikai harcot indított el Bulgáriában. A szovjet változásokkal összhangban, a BKP 1954-es kongresszusának határozata elfogadta az állami és pártfunkciók szétválasztását, s a politikai élet bizonyos fokú liberalizálását. Enyhült a belpolitikai feszültség, felszámolták az átnevelő táborokat, a kitelepítéseket, megnyíltak a börtönök, s több ezer politikai elítélt kapott amnesztiát.

Az új politikai vonal értelmében a BKP elfogadta a személyi kultusz elvetését és a kollektív vezetés elvét (1956), amely a régi pártvezetés leváltását vonta maga után. A liberalizáció reménye az 1956 végi események (a lengyel szervezkedés, a magyar forradalom) révén szertefoszlott, s a rezsim keményen kézben tartva a hatalmat, semmiféle bírálatot nem tűrt.

1962-ben a kollektív vezetés megbomlott, s a párt első titkára, Todor Zsivkov (1911–1998) – a hatvanas évek eleji, újabb moszkvai irányváltást kihasználva – saját kezében összpontosította az állam és a párt vezetését. Kezdetét vette az egyszemélyi hatalom, amely a kommunista diktatúra bukásáig állt fenn.

A hatvanas évek elejére a gazdaság kiegyensúlyozottabb, arányosabb ágazati fejlesztése és hatékonyabb beruházások megvalósítása fogalmazódott meg, de a reformkísérletek rövidéletűek voltak. Folytatódott a kollektivizálás, a mezőgazdasági és a könnyűipari támogatás ellenére továbbra is megmaradt a nehézipari (energetika, gépipar, színesfémkohászat, vegyipar) fejlesztések és beruházások dominanciája. A feszített tempójú iparosítás, az állandóan emelt tervmutatók teljesítése hatalmas összegeket emésztett fel. Az évtized végére a szovjet központosítási tendenciák erősödése és a csehszlovákiai események (1968) újból a gazdaság teljes centralizációjához vezettek.

Bulgária a belpolitikához hasonlóan, külkapcsolataiban is Moszkvához igazodott. Diplomáciai kezdeményezései (hatvanas évek közepétől) a szomszédos államokkal való viszony normalizálására irányultak – egyezményeket kötött Görögországgal, Törökországgal (törökök kitelepítésének rendezése) és Romániával, de Jugoszláviával – Macedónia miatt – nehezen haladt a politikai párbeszéd. A nemzetközi enyhülés lehetővé tette a Nyugat felé való nyitást is – diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok létesültek az NSZK-val; Zsivkov látogatást tett Párizsban, s audiencián járt VI. Pál pápánál (1897–1978).

A hetvenes évek elejétől a fejlett szocializmus kiépítésének célja minőségi változásokat eredményezett a politikai–társadalmi és gazdasági életben egyaránt. Az új alkotmány (1971) a kommunista párt politikai hegemóniáját és a szellemi, ideológiai uniformizálást rögzítette. A rezsim legfőbb szerve – a végrehajtói és törvényhozói ág letéteményese – az Államtanács lett, Zsivkov államfői posztot nyert, s megszilárdult a totalitárius rendszer. A tudományos–technikai újítások, új gazdasági elvek alkalmazása, az ágazati szakosodás, a nyugati államokkal kötött együttműködési szerződések és hitelek hozzájárultak a termelékenység növeléséhez, a gazdaság fellendítéséhez és az életszínvonal viszonylagos növekedéséhez.

A nyolcvanas évek elejére, már a reformok sem tudták elkendőzni a hatalmas államadósságot és a gazdaság mind inkább súlyosbodó helyzetét. Az évtized közepétől a gazdaság mély depressziója egyetemessé vált a szocialista tábor valamennyi országában. A gazdaság megoldatlan problémái fokozatosan társadalmi és politikai jelleget öltöttek, amely meghatározóvá lett a radikális változások előtt álló kommunista állam számára. A gazdasági válságon túl, a külpolitikai elszigetelődés fenyegette Bulgáriát, minthogy Zsivkov török-politikáját (kíméletlen bolgárosítás) nemcsak a nyugati világ, de Moszkva is kemény kritikával illette.

A rendszerváltásban a totalitárius politikai kultúra, a gyenge „ellenzékiség” és a társadalom alacsony politikai aktivitása következtében a BKP reformkommunista szárnya játszott döntő szerepet, amely 1989. november 10-én – a hadsereg támogatásával – vértelen puccsal döntötte meg Zsivkov hatalmát. A fordulat után felgyorsult az ellenzék szerveződése, pártokba tömörülése (Demokratikus Erők Szövetsége, Podkrepa, Ekoglasznoszt), de a BKP soraiban is jelentős átalakulás ment végbe, amely Bolgár Szocialista Párt néven működött tovább. Az új bolgár konstitúció az alkotmányos–parlamentáris rendszert, törvényességet és a demokratikus szabadságjogok visszaállítását szavatolta – Bulgária visszatalált a demokrácia útjára.

 

KRONOLÓGIA

 

Történeti Kronológia

 

354                                                     (Ismeretlen) Római Krónika – a bolgárok első említése

631–632                                             A Régi Nagy Bulgária megalakulása

680–681                                             A Dunai Bulgária létrejötte

718                                                     Konstantinápoly arab ostrománál bolgár–bizánci győzelem

811. július 26.                                     Bolgár győzelem a bizánciak felett a Varbicai-szorosban

864–866                                             A bolgár nép megkeresztelkedése

870                                                     A konstantinápolyi egyetemes zsinat határozata az autokefál bolgár egyház
                                                           megalakításáról

886                                                     Bulgáriába érkeznek Szent Konstantin–Cirill és Szent Metód tanítványai
                                                           (Kliment, Naum, Angelarij)

893                                                     A preszlávi népi gyűlés

896                                                     Bolgár–besenyő győzelem a bizánci–magyar seregek felett Bulgarophügonnál

917. augusztus 20.                               Bolgár győzelem az Aheloj-folyónál

918                                                     Simeon a preszlávi érsekséget patriarchátusi rangra emeli

934, 948, 958, 962                             Magyar támadások a bolgár cárság ellen

968–971                                             Orosz expanzió a bolgár földek ellen

986. augusztus 17.                               Bolgár győzelem a bizánciak felett a Traianus-kapunál (Ihtiman)

1000–1014                                         A bolgár állam bizánci meghódítása

1014. július 29.                                   Bolgár vereség Kljucs mellett

1040–1041                                         Petar Deljan-féle lázadás

1072–1073                                         Konsztantin Bodin és Georgi Vojteh-féle felkelés

1186 tavasza                                       Az Aszenek felkelése és a Második Bolgár Cárság megalapítása

1190                                                   Bolgár győzelem a Trjavnai-szorosban

1204. november 7.                              Bolgár–római egyházi unió

1205. április 14.                                  Bolgár győzelem a latinok felett Adrianopolisznál

1230. március 9.                                  Bolgár győzelem a szalonikiak felett Klokotnicánál

1235                                                   A lampszaki egyetemes zsinat – a tirnovói patriarchátus visszaállítása

1242–1243                                         Tatár támadás

1256–1263                                         Polgárháború és trónharcok

1277                                                   Ivajlo felkelése

1370–1371                                         Az oszmán hódítás kezdete Bulgáriában

1393. július 7.                                      Tirnovó bevétele

1393                                                   A Tirnovói patriarchátus felszámolása

1395                                                   A Tirnovói Cárság bukása

1396. szeptember 28.                          Nikápolyi ütközet

1444. november 10.                            Várnai ütközet

1598                                                   Az első tirnovói felkelés

1686                                                   A második tirnovói felkelés

1688                                                   A csiprovci felkelés

1767                                                   Az Ohridi Érsekség felszámolása

1835                                                   A Velcso Atanaszov-féle felkelés

1841–1843                                         A brailai lázadások

1860. április 3.                                    A „bolgár Húsvét

1867, 1868                                         Bolgár szabadcsapatok akciói

1870                                                   A Bolgár Forradalmi Központi Bizottság (BRCK) megalakulása

1870–1872                                         A Belső Forradalmi Szervezet (VRO) kiépülése

1870. február 28.                                Szultáni fermán engedélyezte a Szent Bolgár Exarchátus megalakulását

1875. szeptember 16. (28).                 A sztara zagorei felkelés

1876. árpilis 14–16. (26–28.)              Az oboristei gyűlés

1876. április 20. (május 2.)                  „Véres levél”, az áprilisi felkelés kirobbanása

1877–1878                                         Az orosz–török háború felszabadító háború

1877. augusztus 9–13. (21–25.)          A Sipka-szorosi ütközet

1878. január 19. (31.)                          A drinápolyi fegyverszünet

1878. február 19. (március 3.)              A San Stefano-i békeszerződés

1878. július 1. (13.)                             A berlini kongresszus

1878–1879                                         A Kreszna és Razlog környéki felkelések

1879. április 16. (28.)                          A Tirnovói Alkotmány ünnepélyes aláírása

1879. április 4. (16.)                            Kelet-Rumélia Szervezeti Szabályzata

1881. április–1883. szeptember           Battenberg felhatalmazásos rezsimje

1885. április                                        A Bolgár Titkos Központi Forradalmi Bizottság (BTCRK) megalakulása

1885. szeptember 6. (18.)                   A Bolgár Fejedelemség és Kelet-Rumélia egyesülése

1885. szeptember 8. (20.)                   Battenberg Sándor manifesztuma proklamálta az egyesülését

1885. november 2. (13.)                      A bolgár–szerb háború kirobbanása

1886. február 19. (március 3.)             A konstantinápolyi béke

1886. március 24. (április 5.)               A Porta elismeri az egyesülést

1186. augusztus 9. (21.)                      Katonai puccs dönti meg Battenberg uralmát

1893. október 23. (november 4.)        A Bolgár Macedón–Drinápolyi Forradalmi Bizottság (BMORK) megalakulása
                                                           Szalonikiben

1895. március 19. (31.)                       A Legfelsőbb Macedón–Drinápolyi Bizottság (VMOK) megalakulása Szófiában

1902. május 31. (június 12.)                Bolgár–orosz katonai konvenció

1902. szeptember 23. (október 5.)      A Gorna Dzsumaja-i felkelés

1903. augusztus 2.                               A bitoljai Illés-napi (Ilinden) felkelés

1903. augusztus 19.                             Az Úr színeváltozás-napi (Preobrazsenije) felkelés

1908. szeptember 22. (október 4.)      A bolgár függetlenség kinyilvánítása

1909. április 6. (18.)                            A Magas Porta elismeri a bolgár függetlenséget

1912–1913                                         A Balkán-háborúk

1912. február 29. (március 13.)           Titkos bolgár–szerb egyezmény

1912. április 29. (május 12.)                Bolgár–szerb katonai konvenció

1912. május 16. (29.)                          Titkos bolgár–görög egyezmény

1912. október 5. (18.)                         Az első Balkán-háború kirobbanása

1913. május 17. (30.)                          A londoni békeszerződés

1913. június 16. (29.)                          A második Balkán-háború kirobbanása

1913. július 28. (augusztus 10.)            A bukaresti békeszerződés

1913. szeptember 16. (29.)                 A konstantinápolyi békeszerződés

1915. szeptember 6.                            Bolgár–német titkos egyezmény

1915. szeptember 6.                            Bolgár–török katonai konvenció

1915. október 14.                               Bulgária hadba lépése az első világháborúban

1918. szeptember 29.                          A prilepi bolgár fegyverszünet

1918. szeptember 30.                          A szófiai katonai lázadás

1919                                                   A Katonai Szövetség megalakulása

1919. november 27.                            A neuilly-i békeszerződés

1921                                                   A Népi Egyetértés megalakulása

1921                                                   Bulgária belép a Népszövetségbe

1923. március 23.                                Bolgár–jugoszláv nisi egyezmény

1923. június 9.                                     A Katonai Szövetség államcsínye

1923. augusztus 10.                             A Demokratikus Egyetértés megalakulása

1923 szeptember                                 Kommunista megmozdulások Északnyugat-Bulgáriában

1925. április 13.                                  Merénylet III. Borisz ellen

1925. április 16.                                   Merénylet a szófiai „Szent Úrnapja” (Szveta Nedelja) templomban

1934. május 19.                                  A Katonai Szövetség és a Zveno államcsínye

1935                                                   III. Borisz személyi rezsimjének kezdete

1937                                                   Bolgár–jugoszláv örökbarátsági egyezmény

1938. július 31.                                    Bolgár–görög egyezmény

1939. szeptember 1.                            A második világháború kirobbanása, Bulgária deklarálja semlegességét

1940. szeptember 7.                            A craiovai egyezmény

1941. február 17.                                Bolgár–török megnemtámadási szerződés

1941. március 1.                                  Bulgária csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez

1941. december 13.                            Bulgária hadat üzen Angliának és az USA-nak

1944 nyara                                          Kiugrási tárgyalások Kairóban és Isztambulban

1942. július 17.                                    A Hazafias Front programja

1944. szeptember 5.                            A Szovjetunió hadat üzen Bulgáriának

1944. szeptember 6.                            Bulgária hadat üzen Németországnak

1944. szeptember 9.                            A Hazafias front államfordulata

1944. október 28.                                Bulgária fegyverszüneti egyezményének aláírása Moszkvában a Szovjetunióval,
                                                            Kairóban Angliával és az Egyesült Államokkal

1945. november 18.                            Az első nemzetgyűlési választások

1946. szeptember 8.                            Népszavazás az államformáról

1947. február 10.                                A párizsi békeszerződés

1948                                                   Bolgár–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés

1948                                                   Az első ötéves terv elfogadása

1949. január 25.                                  Megalakul a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST)

1955. május 11–15.                            A Varsói Szerződés megalakulása

1962                                                   Todor Zsivkov egyszemélyi hatalmának kezdete

1989. november 10.                            Zsivkov eltávolítása az államfői és pártfőtitkári pozícióból

 

Bolgár uralkodók

 

Az államalapítás előtt

 

Kuvrat (Kubrat, Kurt) kán                   631/632–VII. század 60-as évei

Bat–Bajan kán                                     VII. század 60–70-es évei

 

Első Bolgár Cárság

 

Aszparuh kán                                                              680–700

Tervel kán                                                                   700–718

ismeretlen kán                                                             718–738

Szevar kán                                                                  738–754

Kormiszos kán                                                            754–756

Vineh kán                                                                   756–760

Telec kán                                                                    760–763

Szabin kán                                                                  763–766

Umar kán                                                                    766

Toktu kán                                                                   766–767

Pagan kán                                                                   767

Telerig kán                                                                  767–777

Kardam kán                                                                777–803

Krum nagykán                                                             803–814

Dokum (Diceng?) kán                                                  814

Omurtag kán                                                               814–831

Malamir kán                                                                831–836

(I.) Preszian kán                                                          836–852

(I.) Borisz–Mihail (Mihály) kán, fejedelem                   852–889

Vladimir–Raszate fejedelem                                         889–893

Szimeon (Simeon) fejedelem, cár                                 893–927

I. Péter cár                                                                  927–969

II. Borisz cár                                                               969–971

A Komitopulik (Mózes, Dávid, Áron, Sámuel) kollektív helytartósága

Roman (Szimeon) cár                                                  978–991

Szamuil (Sámuel) cár                                                   997–1014

Gavril Radomir cár                                                      1014–1015

Ivan Vladiszlav cár                                                      1015–1018

II. Preszian fejedelem                                                  1018

Petar Deljan cár                                                          1040–1041

Aluszian cár                                                                1041

Konsztantin–Bodin Péter cár                                       1072–1073

 

Második Bolgár Cárság

 

Péter (Teodor) cár                                                      1186–1197

I. Ivan (Joan) Aszen cár                                              1186–1196

Ivanko cár                                                                  1196

Kalojan cár                                                                 1197–1207

Boril cár                                                                      1207–1218

II. Ivan Aszen cár                                                        1218–1241

I. Kaliman (Kálmán, Koloman) Aszen cár                    1241–1246

II. Mihail (Mihály) Aszen cár                                       1246–1256

II. Kaliman (Kálmán, Koloman) Aszen cár                  1256

Mico Aszen cár                                                           1256–1257

(I.) Konsztantin Aszen–Tih cár                                     1257–1277

Ivajlo cár                                                                    1277–1280

III. Ivan Aszen cár                                                      1279–1280

I. Georgi (György) Terter cár                                       1280–1292

Szmilec cár                                                                 1292–1298

Ivan Szmilec cár                                                          1298–1300

Csaka                                                                         1300

Teodor Szvetoszlav (Terter) cár                                  1300–1321

II. Georgi (György) Terter cár                                     1321–1322

III. Mihail (Mihály) Sisman Aszen cár                          1323–1330

Ivan–Sztefan (István) cár                                             1330–1331

Ivan–Alekszandar (Sándor) cár                                   1331–1371

Ivan Sisman cár                                                           1371–1395 (Tirnovó, majd Nikápoly)

II. Konsztantin Aszen cár                                            1396/1397–1422(?) (Vidin)

 

Harmadik Bolgár Cárság

 

I. Alekszandar (Sándor) Battenberg fejedelem              1879–1886

I. Ferdinánd Sachen–Coburg–Gotha fejedelem, cár      1887–1918

III. Borisz cár                                                              1918–1943

II. Szimeon (Simeon) cár                                             1943–1946

 

AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

 

CRAMPTON, Richard J.: A Concise History of Bulgaria. Cambridge–New York, Cambridge University Press, 1997.

JELAVICH, Barbara: A Balkán története. I–II., Budapest, Osiris Kiadó–2000, 1996.

Jirecek, Constantin Joseph: A bolgárok története. Nagybecskerek, Pleitz, 1889.

NIEDERHAUSER Emil: Bulgária története. Budapest, Gondolat, 1959.

PAVLOV, Plamen – JANEV, Jordan: A bolgárok rövid története (A kezdetektől napjainkig). Budapest, Napkút Kiadó, 2005.

БЕШЕВЛИЕВ, Веселин: Прабъгарите. Бит и култура. София, 1981.

Българите – Атлас / The Bulgarians – Atlas. София, Тангра, 2001.

История на българите – Късно средновековие и Възраждане София, Труд, 2004.

История на българите – От древността до края на XVI век. София, Труд, 2003.

История на България. т. I–VIII, София, БАН, 1980–1999.

ГЕНЧЕВ, Николай: Българското възраждане. София, 1981.

КРАМПТЪН, Ричард: Кратка история на България. София, Фондация, 1994.

ЛАЗАРОВ, Иван – ПАВЛОВ, Пламен – ТЮТЮНДЖИЕВ, Иван – ПАЛАНГУРСКИ, Милко: Кратка история на България. София, Просвета, 1993.

ПЕТРОВ, П. – ГЮЗЕЛЕВ, Васил: Христоматия по история на България. т. I–II, София, 1978–1981.

Христоматия по история на България. Велико Търново, Фабер, 2002.