Filippov Szergej

AZ OROSZOK TÖRTÉNETE

 

A Kijevi Rusz . 1

A keleti szlávok és az óorosz állam kialakulása.. 1

A kereszténység felévétele és a kijevi metropolia megszervezése. 2

Belső viszályok és a nomádok elleni harc.. 3

A tatár uralom és széttagoltság.. 5

Az orosz földek sorsa.. 5

Moszkva felemelkedése. 6

A firenzei unió és moszkvai egyház önállósodása.. 7

A Moszkvai Oroszország.. 8

Az orosz földek összegyűjtése és az új állam megszervezése. 8

„Moszkva a harmadik Róma” és az autokrácia kialakulása.. 9

A „zavaros időszak”. 10

A „rövid” XVII. század.. 11

A Pétervári Oroszország.. 12

I. (Nagy) Péter reformjai 12

Oroszország európaizálása.. 13

Az elmaradt reformok kora.. 14

A polgári reformok és a radikális mozgalmak.. 17

A nagy kataklizmák előtt. 18

Szovjet-Oroszország.. 19

Oroszország az I. világháborúban – Az 1917–es forradalmak.. 19

A bolsevik hatalomátvétel és a polgárháború.. 20

A Szovjetunió létrejötte és A SztálinI korszak.. 21

A Szovjet külpolitika és a Nagy Honvédő Háború.. 22

A háború vége és a hidegháború.. 22

A peresztrojka és a Szovjetunió felbomlása.. 22

Kronológia.. 24

Ajánlott szakirodalom... 28

 

 

A KIJEVI RUSZ

(A kezdetektől 1237–1240-ig)

 

A KELETI SZLÁVOK ÉS AZ ÓOROSZ ÁLLAM KIALAKULÁSA

 

Általános vélemény szerint a szlávok a Kr. e. II. ezred közepén váltak ki az indoeurópai népek tömbjéből. A szlávok őshazájának a tudósok többsége az Elba – Dnyeper és Balti tenger – Kárpátok közötti területet jelöli meg. Kr. u. VI. században megkezdődött a szlávok szétszóródása, amely vélhetően főleg a nagy népvándorlás eseményeivel, a nomád népek mozgásaival magyarázható. A kelet-európai síkságon letelepülő szlávok kapcsolatba kerültek a balti és finnugor, valamint déli irányból érkező és állandó veszélyt jelentő nomád népcsoportokkal. A VIII-IX. században a keleti szlávoknál már kialakultak területi-politikai képződmények, amelyekről a Poveszty vremennih let néven ismert orosz krónika is tudósít. Összesen 15 szláv törzset vagy ún. törzsszövetséget különböztetnek meg, ezekből alakult ki a keleti szlávok első állama, a Kijevi Rusz. Az állam létrejöttének fontos előzményeként megindult a keleti szláv törzsek egyesítése, amelynek során két politikai központ emelkedett ki: északon Novgorod, Kijev pedig délen. Novgorod és Kijev ellenőrizte a Balti- és a Fekete-tengert összekötő fontos kereskedelmi utat („a varégoktól a görögökhöz vezető út”). Mindenekelőtt a távolsági kereskedelem kínálta lehetőségek vonzottak a térségbe vikingeket vagy normannokat, akiket a szláv források varégoknak neveznek. A IX. században a varégok feltűntek Novgorod környékén, adófizetésre kényszerítették a helyi lakosságot, és kétségtelenül felgyorsították az első keleti szláv állam kialakulását.

            A Poveszty vremennih let-ben olvasható az a mondai jellegű elbeszélés, mely szerint 862-ben a Novgorod környékén élő szlávok megtagadták az adófizetést és elűzték varégokat a tengerentúlra. Később azonban az állandosult belső ellentétek miatt a szlávok kénytelenek voltak „behívni” a „rusz” nevet viselő varég nemzetséget Rurik fejedelemmel az élén, aki ettől kezdve uralkodott Novgorodban. Őt tartja a hagyomány az orosz uralkodó (fejedelmi, majd cári) dinasztia megalapítójának. 882-ben Rurik rokona, Oleg (880–912) egyesítette az északi és a déli hatalmi központot, elfoglalta Kijevet, majd az általa ellenőrzött területek központjáva, „fővárosává” tette meg. A krónikához visszavezethető hagyomány szerint így jött létre az új állam, a Kijevi Rusz, bár meg kell jegyezni, hogy ami fogalmaink szerint az Oleg által vezetett, minden addiginál nagyobb törzsszövetség nem felelt meg az államiság kritériumainak.

Oleg adófizetésre kötelezte drevljanokat, szeverjanokat és radimicsokat. A kijevi Rusz terjeszkedése folytatódott Oleg utódai alatt, a különböző keleti szláv törzsek alávetése hosszú és bonyolult folyamatnak bizonyult. Igor fejedelem (912-945) és Olga fejedelemasszony (945-964) leverték a drevljanok önállósodási törekvéseit és meghódították a tivercek és ulicsok földjeit. Végül Igor fia, Szvjatoszlav (964-972) kiterjesztette hatalmát a vjaticsokra, és végső csapást mért a szláv törzseket adóztató és a volgai kereskedelmet ellenőrző Kazár Kaganátusra. A Kijevi Rusz történetében jelentős fordulatot hozó Vlagyimir fejedelem (980-1015) a terjeszkedés során gyakorlatilag egyesítette az összes, keleti szlávok lakta területet. Ez mindenekelőtt megkövetelte az irányítási rendszer továbbfejlesztését: Vlagyimir fiaira, illetve fegyveres kísérete tagjaira ruházta át a jelentős területek kormányzását, ahol aztán ők érvényesítették a kijevi fejedelem akaratát. Másrészt a számos törzs és etnikum összetartása egy államon belül a továbbiakban lehetetlennek bizonyult kizárólag katonai erő segítségével, ezért új eszközök bevonására volt szükség.

 

 

A KERESZTÉNYSÉG FELVÉTELE ÉS A KIJEVI METROPOLIA MEGSZERVEZÉSE

 

Az egyik ilyen fontos eszközt a vallás integráló, egyesítő funkciója jelenthette. A Kijevi Ruszt alkotó szláv törzsek különböző törzsi istenekkel és vallási hagyományokkal rendelkező pogányok voltak, ami eleve gyengítette az állam belső egységét. Ez a probléma kezdettől fogva foglalkoztatta Vlagyimirt, aki már uralkodása elején megkísérelt kialakítani egy központi pogány kultuszt Kijevben, és hat istennek állíttatott szobrot a városban. A legfontosabb helyre Perun, a villámlás és mennydörgés istene, a fejedelem és kíséretének védelmezője került. Az „állami” kultuszteremtés kísérlete azonban feltehetően nem hozta meg a várt eredményt, ráadásul a keleti szláv területeken egyszerre négy monoteista vallás (a zsidó és az iszlám, illetve a „római” és a „görög” kereszténység) erőteljes hatása érvényesült, ezért Vlagyimir – más kelet- és közép-európai uralkodókhoz hasonlóan – választás elé került: el kellett döntenie, melyik az a vallás, amely a legjobban biztosítja országa belső egységét, és a legnagyobb politikai és gazdasági nyereséget biztosítja számára. Végül Bizánchoz fordult és – a hagyomány szerint – 988-ban felvette a „görög” hitet, ezt követően pedig megindult a lakosság tömeges megkeresztelése.

            A kereszténység felvételével a keleti szlávok csatlakoztak a keresztény népek nagy közösségéhez, fokozatosan befogadták a keresztény világkép, a keresztény kultúra fő elemeit, megjelent az írásbeliség, az egyházi építészet és az ikonfestészet, mindezek összessége pedig fontos politikai és kulturális fordulatot eredményezett a Kijevi Ruszban. Ugyanakkor az új vallás természetesen nem szorította ki és nem váltotta fel a régit, hanem valamiféle sajátos szimbiózisba lépett vele. Ezt a keresztény Európában mindenütt tapasztalható jelenséget régóta a „kettős hit” („dvojeverije”) fogalmával írják le. Ez a már a középkorban is használatos meghatározás hagyományosan olyan állapotot jelől, amikor a keresztény hit felszíne alatt megmaradnak a régi pogány hiedelmek, szertartások és szokások, méghozzá úgy, hogy a pogány és a keresztény elemek szüntelen harcban állnak egymással: az egyház üldözte a „népben” élő „pogányság maradványait”, de az üldözés eredménytelennek bizonyult és nem akadályozta meg a régi hit tartós továbbélését. Az utóbbi évtizedek kutatásai lehetőséget adnak arra, hogy átértelmezzük a „kettős hit” jelenségét, és a kereszténység olyan változatát lássunk benne, amelyben a pogány és a keresztény elképzelések nem feltétlenül harcoltak egymással, hanem kölcsönösen hatottak egymásra, és olyan, nem csupán az „egyszerű” nép, de a hierarchia magasabb fokán elhelyezkedő társadalmi rétegek köreiben is népszerű vallási rendszer alkottak, amely eltért a kereszténység „intellektuális”, a teológiai traktátusokból megismerhető felfogásától. A „kettős hit” jelensége alapvetően meghatározta a középkori orosz kultúra jellegét.

            A „görög”, hit felvétele kihatott az egész további orosz fejlődésre, hiszen általa a Kijevi Rusz az akkori világ egyetlen „szuperhatalmának” vonzáskörébe került, és csatlakozott egy Bizánc vezette „nemzetközi közösséghez” amelynek tagjai közös vallási–kulturális hagyományt képviseltek. A „Bizánci Nemzetközösség” fogalmát bevezető D. Obolensky meghatározása szerint ezt a hagyományt a következő elemek alkották: „a keleti kereszténység közös gyakorlata, a konstantinápolyi egyház elsőségének az elismerése, továbbá annak a – legalábbis hallgatólagos – elismerése, hogy a bizánci császár fennhatóságot gyakorol a teljes orthodox kereszténység felett, azonkívül a hit abban, hogy a birodalom iskoláiban, kolostoraiban és műhelyeiben élő irodalmi formák, színvonal és művészi technikák egyetemes értékűek, és méltóak az utánzásra”. A bizánci minták átvétele az élet számos területére jellemző volt, többek között az óorosz egyházszervezet felépítésére is. A Kijev központú keleti szláv metropólia nem volt önálló, hiszen „anyaegyháza”, a Konstantinápolyi patriarkátus részét képezte, „Kijev és az egész Oroszország metropolitája” pedig a gyakorlatban Konstantinápoly kinevezettje volt. A tatárjárás előtti korszakból ismert 22 metropolitából csak kettő nem volt görög származású, mint ahogy görög volt a püspökök jelentős része is (a tatárjárás előtti időkben a kijevi metropólia 16, fejedelemségnyi nagyságú püspökségből állt). Az óorosz egyház függő helyzete azonban bizonyos előnyökkel is járt, hiszen a konstantinápolyi pátriárka (és a bizánci császár) tekintélye valamelyest erősítette az egyház önállóságát a világi hatalommal szemben, és bizonyos fokig csökkentette a fejedelemtől való anyagi függőségét.

 

BELSŐ VISZÁLYOK ÉS A NOMÁDOK ELLENI HARC

 

A Kijevi Ruszt a fejedelemségek (városállamok) laza együttesének tekinthetjuk, amelyben a központi hatalom csak átmenetileg tudott úrra lenni a széthúzó erőkön. Vlagyimir halála után fiai között kitörtek a trónutódlási harcok, amelyekből végül a Novgorodban uralkodó Jaroszlav került ki győztesen. (Bölcs) Jaroszlav idejét (1019–1054) tartják az óorosz állam virákorának. Jaroszlav megerősítette hatalmát, és hatékonyan megvédte az országot a besenyók támadásaival szemben. Kijev Európa egyik jelentős városává vált, amelyet tudatosan Konstantinápoly mintájára építettek fel. 1037-ben a város központjában felépült a Szófia–székesegyház, majd pedig az Aranykapu, amely a város fő bejáratául szolgált. A kijevi fejedelmi család rokoni kapcsolatba lépett számos európai udvarral. Így például Jaroszlav fia, Vszevolod elvette a bizánci császár lányát, Anna nevű lányából francia királynő lett, Anasztázia nevű lánya pedig férjhez ment I. András magyar királyhoz.

            Halála előtt Jaroszlav felosztotta országát fiai között, akiknek el kellett ismerniük a Kijevet kapott legidősebb testvér felsőbbségét. Ezzel kialakult az ún. „létraszerű” örökösödési rend, amelynek értelmében a legfelső hatalom mindig a Rurik–nemzetség legidősebb tagjára szállt. Ezt a rendet azonban felborították a fejedelmek önállósodási törekvései és rivalizálasa, a szüntelen belső harcok. 1097-ben a Ljubecs városban összegyűlt fejedelmek megfogalmaztak egy másik örökösödési elvet, mely szerint mindenki megtarthatja azokat a földeket, amelyeket az apja is birtokolt (apai birtok – otcsina). Ez a megállapodás tovább csökkentette a központi hatalom erejét, és a XI–XII. sz fordulóján az egységes cselekvést már csak a fejedelmi gyűléseken elért megegyezések tettek lehetővé. Az egységes fellépést és a belső ellentétek leküzdését ösztönözte az egyre fokozódó külső veszély, a sztyeppei nomádok támadásai is.

            A XI. sz. közepén a Kijevi Rusz határainál feltűntek a kunok, akik 1068–ban legyőzték az orosz sereget Alta folyó melleti csatában. A XI sz. közepétől a XIII. sz. elejéig kunok kb. 50 hadjáratot indítottak az orosz földek ellen. Természetesen az orosz–kun viszony nem merült ki háborús cselekményekben, kialakultak a békés kapcsolatok is, sok orosz fejedelem kun lányt vett feleségül, sőt közöttük is voltak félvérek. A kunok nem egyszer szövetséget kötöttek az orosz fejedelmekkel, és kivették részüket a belső viszályokból is, Összességében azonban elmondható, hogy a destabilizálták a Kijevi Ruszt, ahol különösen fontos lett az erők egyesítésének a kérdése. Vlagyimir Monomah (1113–1125) volt az utolsó kijevi fejedelem, akinek sikerült helyreállítani a kijevi fejedelem befolyását, mozgósítani az orosz fejedelemségek katonai erejét és kiűzni a kunokat a Donon túlra. Vlagyimir fiának, Msztiszlavnak (1125–1132) még sikerült megtartania az apja által kialakított erős nagyfejedelmi hatalmat, halála után azonban az egyes óorosz területek önállósodása felgyorsult és visszafordíthatatlanná vált. A XII. században egymás után alakultak ki az új hatalmi központok Vlagyimirban, Novgorodban, Csernyigovban és másutt, amelyek tartósan összekapcsolódtak a Rurik–dinásztia egy–egy ágával. Kijev központi szerepe fokozatosan szimbolikus jelleget öltött. 1169–ben, a belső harcok során Andrej Bogoljubszkij vlagyimiri fejedelem elfoglalta és feldúlta a fővárost.

            A XIII. sz. elején a Kijevi Rusz régiókra és részfejedelemségekre bomlása befejezett ténnyé vált. Egy–egy részfejedelemség élén az idegen eredetű (normann), de gyorsan elszlávosodott dinasztiából származó fejedelem állt, aki a törzsi előkelőkből és a különböző etnikumú jövevény harcosokból verbuválódott fejedelmi kíséretre (druzsinára) támaszkodva gyakorolta a hatalmát. A szabad lakosság a népgyűlésen (vecsén) keresztül nyilváníthatta ki véleményét. A városokban működő vecsék beleszólhattak a háború és béke kérdéseibe, megválaszthatták a fejedelmeket, jóváhagyták az adók kivetését, megtárgyalták a bevezetendő törvényeket. Összességében megállapítható, hogy a vecse komoly szerepet játszott az állami ügyek eldöntésében, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy a felfegyverzett szabad lakosság rendkívül fontos és nélkülözhetetlen elemét alkotta a fejedelemségek hadszervezetének. A fejedelem, fegyveres kísérete és a vecse alkotta hármas hatalmi képlet rokonította a Kijevi Ruszt más korabeli európai államokkal, ugyanakkor előbbi esetében ebben a korszakban nem beszélhetünk a feudális viszonyokról, az óorosz helyzetet ugyanis megkülönböztette a nagybirtok kis szerepe és a feudalizmusra jellemző hűbéri rendszer teljes  hiánya, valamint a szabad paraszti közösségek túlsúlya és aktív részvétele a katonai műveletekben.

A XIII. sz. eleji Kijevi Rusz területén a történészek kb. 50 fejedelemséget számoltak össze. A politikai dezintegráció ezen állapotában érte el az országot egy újabb, minden eddigi nagyobb fenyegetés. Az óorosz krónika elbeszélése szerint 1223–ban „megjelentek népek, amelyekről senki sem tudja: kik azok, honnan jöttek és milyen nyelven beszélnek és milyen törzsből valók és milyen a hitük. Tatároknak hívják őket…” Ebben az évben a portyázó tatár sereg súlyos vereséget mért az ellene vonuló kun–orosz csapatokra, előrenyomult a Dnyeper vonaláig később azonban visszavonult. A fő csapás csak másfél évtizeddel később, 1237–ben következett be. A Batu kán vezette 120–140 ezer főből álló tatár had betört a Kijevi Rusz területére, és Kolomna mellett győzelmet aratott Jurij Vszevolodics fejedelem vlagyimiri serege ellen. Ezt követően Jurij Vszevolodics összeszedte a maradék csapatait, megütközött a tatárokkal a Szity folyó mellett, újabb vereséget szenvedett, és maga is elesett a csatában. Batu kán seregei végigpusztították az észak–keleti orosz földeket, majd 1240–ben sikeres támadást indítottak a dél–orosz területek ellen. 1241–ben elesett az óorosz állam központja, Kijev, és ezzel a Kijevi Rusz gyakorlatilag megszűnt létezni.

 

 

A TATÁR URALOM ÉS SZÉTTAGOLTSÁG

(1240–1480)

 

AZ OROSZ FÖLDEK SORSA

 

Batu kán hadjáratai nem eredményezték az orosz földek azonnali alávetését, azonban 1242 nyarán a nyugati hadjáratról visszatérve tatárok óriási birodalmuk részeként létrehozták az akkori Eurázsia egyik legnagyobb államát, az Arany Hordát, Szaraj fővárossal (a Volgánál, nem messze a mai Asztrahanytól). Az orosz földekre küldött követek azt követelték az orosz fejedelmektől, hogy személyesen jelenjenek meg Batu kánnál, és elismerjék az ő fennhatóságát. Ezzel az orosz fejedelmek bekapcsolódtak az alá–fölérendeltségi viszonyok Arany Hordában kialakult rendszerébe, és kezdetét vette a tatár uralom. A tatárjárás különbözőképpen hatott az orosz földek fejlődésére és további sorsára, és ezért elősegítette a régiók már korábban megkezdődött kialakulását és egymástól való elkülönülését. Ugyanakkor a régiókon belül is előrehaladt a politikai dezintegráció folyamata: a XIV. században a néhai Kijevi Rusz területén már kb. 250 kisebb–nagyobb fejedelemség jött létre.

Észak–nyugaton a tatár seregek nem foglalták el Novgorodot és Pszkovot, előbbi azonban, hogy kivédje a későbbi tatár támadásokat, kénytelen volt egyfajta „önkéntes” adót fizetni, cserébe megtarthatta önállóságát, és sikeresen védekezett a svédek és német lovagrend előrenyomulásával szemben. Az óriási kiterjedésű területek központjává vált és a Baltikum kereskedelméből hasznot húzó Novgorodban a többi orosz régiótól némileg eltérő állami berendezkedés alakult ki. A Vszevolod fejedelem 1136–ban bekövetkezett elűzése után a fő politikai szerep a nagy földbirtokokkal rendelkező városi arisztokrácia, a bojárok által ellenőrzött vecséhez került (innen a szakirodalomban gyakori bojár köztársaság elnevezés). A vecse döntött háború és béke, a városi tisztségviselők, valamint a püspökök megválasztása ügyében; a város védelmének és az igazságszolgáltatásnak a biztosítására fejedelmeket választott ki, akikkel szerződéseket kötött és szükség esetében el is távolíthatta őket a városból. A XII–XIII. sz. folyamán a történészek 68 fejedelemváltást regisztráltak Novgorodban. A tatárjárás a novgorodi „városállamra” is kihatott negatív következményei ellenére is a korabeli önelnevezéssel élve „Novgorod Nagyságos Úr” fejlődése a XIV. században érte el virágkorát. Ezt követően azonban a terjeszkedő Moszkvai és Litván Nagyfejedelemségek versengésének erőterébe került és a XV. sz. végén a Moszkvai Állam része lett.

A Kijevi Rusz nyugati és dél–nyugati területei a tatárjárás után egyfajta ütközőzónába kerültek, a tatárok, a litvánok, a lengyelek és a magyarok érdekszférái közé. 1254–1255–ben Halics–Volhínia tatár uralom alá került. Mivel a nyugati segítség reményén alapuló politika kudarcot vallott, a régió fejedelmei kénytelenek voltak elfogadni a tatár hatalmat. A XIV. században azonban a nyugati és dél–nyugati földek sorsát Lengyelország és az egyre erősödő Litván Nagyfejedelemség előrenyomulása és rivalizálása határozta meg. A XIV. sz. közepére a lengyelek bekebelezték Halicsot és Volhínia egy részét, a litvánok pedig a nyugatorosz földeket, később pedig Csernyigovot és Kijevet, a XV. sz. elején pedig Szmolenszket. 1385–ben a Krewói perszonálunió (és az 1569–es évi lublini unió) következtében a nyugati és dél–nyugati orosz földek történelmi sorsa több évszázadra a Lengyel–Litván Állammal kapcsolódott össze, ami végeredményben a keleti szláv egység felbomlásához és a sajátos egyházi, kulturális és nyelvi fejlődést bejáró Ukrajna (Kisoroszország) és Fehéroroszország kialakulásához vezetett.

Észak–keleti területek (vlagyimir–szuzdali földek) fejedelmei formálisan megtartották hatalmukat, de egyfajta vazallusi függésbe kerültek a tatár kántól. Ez a függés mindenekelőtt abban fejeződött ki, hogy a kán külön oklevélben (jarlik) megerősítette a gazdag ajándékokkal hozzá érkező orosz fejedelmek hatalmát. Vezető szerepet közöttük játszott a vlagyimiri A XIII. sz. 50–es éveitől kialakul a rendszeres adófizetés (ordinszkij vihod) gyakorlata, ezenkívül az orosz fejedelemségek kötelesek voltak csapatokat kiállítani a tatárok seregébe. A kánnak járó ajándékok és a rendszeres adó mellett a tatárok igényt tartottak különböző egyszeri szolgáltatásokra, vámjövedelmekre stb.: összesen 14 adófajtáról van tudomásunk. A tatár uralom súlyos velejárói voltak ismétlődő tatár betörések. A XIII. sz. utolsó 25 évében a tatárok 15 nagyobb hadjáratot vezettek az orosz területek ellen, ezek következményei időnként nem voltak kevésbé pusztítóak, mint Batu kán támadása idejében. Ebben a helyzetben döntő fontosságot kapott a tatárokkal való viszony megfelelő rendezése. Alekszandr vlagyimiri fejedelem (1252–1263) gyakorlatilag a tatárokkal való együttműködésnek és a hódítók megbékítésének politikáját választotta és keményen levert minden tatárellenes megmozdulást. Ezt a politikai stratégiát követték később más észak–keleti, és nem utolsósorban moszkvai fejedelmek.

 

MOSZKVA FELEMELKEDÉSE

 

A XIII–XIV. sz. fordulóján az észak–keleti Rusz területén 14 fejedelemség alakult ki (szuzdali, rosztovi, moszkvai, tveri stb.), amelyek szintén nem voltak egységesek, különböző kisebb egységekből álltak össze. A régió központja Vlagyimir lett, a vlagyimiri nagyfejedelem állt a fejedelmi hierarchia élén, ami különböző előnyöket biztosított neki, így a részfejedelemségek uralkodói ádáz harcot folytattak a nagyfejedelmi jarlik birtoklásáért. A XIV. század elején a vlagyimiri trón sorsa az akkor erősebbnek látszó és a nagyfejedelmi jarlikot birtokló tveri és a dinamikusan terjeszkedő moszkvai fejedelmek közötti küzdelemben dőlt el. A fordulat I. (Kalita /”pénzeszsák”/) Iván (1325–1340) idejére tehető. 1327–ben a tveri lakósság felkelt a tatár adószedők erőszakoskodásai ellen, I. Iván kihasználta a helyzetet és tatár csapatok segítségével leverte a felkelést „kiérdemelve” ezzel a vlagyimiri nagyfejedelmi jarlikot, amely azután kisebb–nagyobb megszakításokkal Moszkvában maradt. Paradox módon a tveriek tragédiája átmeneti békét teremtett más észak–keleti földeken. A korabeli krónikás szavaival szólva: „És volt azóta negyvenéves nagy béke, és nem háborúztak a pogányok az orosz földek ellen és megszabadultak a keresztények a tatárok erőszakoskodásaitól”.

            Iván hamar felismerte az egyházzal való együttműködés fontosságát is. Az orosz egyház még a politikai dezintegráció idejében is megtestesítette az orosz földek egységét, hiszen a kijevi metropólia változatlanul magába foglalta a néhai Kijevi Rusz minden területét, annak vezetője pedig megtartotta a „Kijev és az egész Rusz metropolitája” címet. A XIII. sz. legvégén Makszim metropolita a biztonságosabb Vlagyimirbe költözött, és itt maradtak az utódai is. Iván Kalita fokozott figyelemmel igyekezett barátságos viszonyt kialakítani Pjotr metropolitával, gyakran hívta magához Moszkvába, ahol halála (1326) után el is temették az általa és Iván Kalita által alapított Uszpenszkij székesegyházban. És bár nem beszélhetünk arról, hogy a Pjotrt követő orosz egyházfők egyértelműen elkötelezték magukat a moszkvai fejedelmek politikája mellett, fokozatosan Moszkvát kezdték az orosz földek egyházi központjának tekinteni.

            A vlagyimiri nagyfejedelmi címért folytatott harc Dmitrij moszkvai fejedelem (1359-1389) kiskorúsága idején újult ki, amikor a tatárok és a litvánok is Moszkva riválisait támogatták. A külső fenyegetettség hatásara mindössze 2 év alatt felépítették a Moszkvát védő Kremlt (1367), a régió egyetlen kőből épült erődítményét. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a hamarosan kitört többéves háborúskodásban a moszkvaiak sikeresen visszaverték Olgerd litván nagyfejedelem három támadását, és Tver megerősítését is megakadályozták. 1375–ben Moszkva, élvezve más észak–keleti fejedelemségek támogatását, átvette a kezdeményezést, és a moszkvai csapatok ostrom alá vették és elfoglalták Tvert. A győzelmet megerősítő szerződés szerint Vlagyimirt a moszkvai fejedelmek örökbirtokának (otcsinájának) nyilvánították, Tver uralkodója pedig megelégedett a részfejedelmi statussal.

            Moszkva megerősödése felborította a hatalmi egyensúlyt az észak–keleti területeken, ami már fenyegette az Arany Horda hatalmát. 1380–ban a tatár állam élére került Mamaj szövetséget kötött Litvániával, és hadjáratot indított Moszkva ellen. Dmitrij nagyfejedelem a különböző orosz földek egyesített seregével gyorsan átkelt a Don folyón, és a kulikovói csatában megsemmisítő vereséget mért az ellenségre. Ez a győzelem nem hozott döntő fordulatot az orosz–tatár viszonyban: két év múlva a tatárok újra elfoglalták és felégették Moszkvát, majd újra adófizetésre kényszerítették. Ennek ellenére a Kulikovói győzelem után Moszkva megerősítette pozícióit, immár mint a tatárellenes küzdelem központja is. A tatároknak fizetett adó mértéke csökkent, az Arany Horda kénytelen volt elfogadni Moszkva vezető szerepét az észak–keleti régióban. Halála előtt Dmitrij végrendeletében saját örökbirtokaként átadta fiának vlagyimiri nagyfejedelemséget. Dmitrij unokája II. (Tjomnij) Vaszilij (1425–1462) volt az utolsó moszkvai uralkodó, aki még kénytelen volt átélni a tatár fogságot és a rivális rokonokkal folytatott küzdelem nehéz időszakát (1425–1451), amely során elveszítette szeme világát, de fia, III. Iván már annyira erősnek érezte magát, hogy 1480-ban nyílt konfliktusba keveredett az Arany Hordával, és sikerült véget vetnie Oroszországban a tatár uralom majdnem 250 éves időszakának. Az Arany Horda részekre szakadt, a helyén kialakultak a kazanyi, krími, asztrahanyi és szibériai kánságok.

 

 

A FIRENZEI UNIÓ ÉS A MOSZKVAI EGYHÁZ ÖNÁLLÓSODÁSA

 

Jelentős változások következtek be az orosz egyház helyzetében is. A XV. sz. elején Bizánc a törökök elleni egyre reménytelenebb harcban szövetségeseket keresve a Nyugat katolikus államaihoz fordult segítségért. Az egyházi kérdések előzetes rendezése, az egyházi unió megkötése nélkül azonban semmiféle katonai és politikai segítségről nem lehetett szó. A 1439. évi firenzei zsinaton az orthodox fél képviselői a politikai meggondolások által vezetett császár és a nagy tekintéllyel rendelkező Iszidorosz orosz egyházfő (aki származását tekintve görög volt) nyomására végül is aláírták a zsinati határozatokat, amelyekben minden egyes vitás kérdésben engedtek, többek között elismerték a római pápa főségét az egyház ügyeiben. Természetesen az egyházak ilyen, elsősorban politikai okokból életre hívott egyesülése ellenérzést váltott ki a pravoszláv hívők és főpapok többségében. II. Vaszilij határozottan visszautasította az uniót, 1441 márciusában Moszkvába visszatért Iszidoroszt pedig kolostorba zárták, ahonnan később Litvániába szökött. 1448–ban a Moszkvába összehívott zsinaton a nagyfejedelem által támogatott Iona rjazanyi püspököt választották meg metropolitának. Ezzel az orosz egyház egyoldalúan de facto autokefállá (önállóvá) tette magát és gyakorlatilag kivonta magát a konstantinápolyi pátriárka hatalma alól.

            A konstantinápolyi patriarkátustól való függés megszüntetésével együtt az orosz egyház egyúttal elvesztette annak lehetőségét is, hogy Konstantinápoly tekintélyére támaszkodhasson a világi hatalommal esetlegesen kialakuló konfliktusai során. A nagyfejedelem szerepe jelentősen megnőtt az egyházi ügyekben, szava döntőnek bizonyult a metropoliták megválasztásánál. Ezenkívül 1458–ban megtörtént az orosz metropólia végleges kettéválása: a dél–nyugati Rusz területein, amelyek a Lengyel–Litván Állam részét képezték, nem ismerték el  a Moszkvában megválasztott metropolita hatalmát és a Konstantinápoly jurisdictio–ja alatti maradást részesítették előnyben. Ettől az időtől kezdve beszélhetünk moszkvai metropóliáról, amelynek területei csupán egyetlen ország részét képezték, a Moszkvai Államét, világi patrónusa pedig a moszkvai nagyfejedelem volt.

 

 

A MOSZKVAI OROSZORSZÁG

(1480–1696)

 

 

 

AZ OROSZ FÖLDEK ÖSSZEGYŰJTÉSE ÉS AZ ÚJ ÁLLAM MEGSZERVEZÉSE

 

Az orosz földeknek a moszkvai fejedelmek által végrehajtott „összegyűjtésének” folyamata III. Iván uralkodása alatt (1462–1505) érte el tetőpontját. III. Ivánnak sikerült Moszkvához csatolnia a novgorodi kereskedő-köztársaság hatalmas kiterjedésű területeit (1478), és megszüntette Moszkva régi ellensége, a tveri fejedelemség önállóságát (1485). Eközben megtagadta az adófizetést a belső viszályok miatt meggyengült tatároktól. 1480–ban a Nagy Horda uralkodója, Ahmed kán kísérletet tett arra, hogy helyreállítsa a hatalmát Rusz felett, de az Ugra folyónál szembetalálta magát az orosz seregekkel, és csata nélkül visszavonult. Ettől az évtől számítják az orosz területek feletti tatár uralom megszűnését. És bár az egyesítés folyamata még nem fejeződött be, már III. Ivánt „egész Oroszország uralkodójának” kezdték titulálni, vagyis nem pusztán a Moszkvai fejedelemség urát látták benne, hanem azon új államalakulatét, amellyel a XV. sz. végétől fokozatosa az „Oroszország” (Rosszija) elnevezés kapcsolódott össze. III. Iván utóda, III. Vaszilij ideje alatt (1505–1533) a terjeszkedés folytatódott. 1510–ben Moszkva fennhatósága alá került Pszkov, 1514–ben a litvánoktól elhódított Szmolenszk, 1521–ben pedig az utolsó független orosz fejedelemség, a rjazanyi. A terjeszkedés ütemét jól illusztrálja az, hogy míg a XIII. sz. közepén a Moszkvai fejedelemség területe kb. 15000 km2–t tett ki, a XV. sz. közepére már 430000 km2–ra, 1533–ban pedig 2,8 millió km2–ra nőtt, és a XVI sz. végére elérte az 5,4 millió km2–t. A gyorsan erősödő Moszkvai Nagyfejedelemség uralkodója egyre határozottabban lépett fel a bizánci császárok örököseként és a német–római császárok egyenlő társaként–riválisaként. Ezt fejezte ki a III. Ivánnak a Sophia Paleológosszal, az utolsó bizánci császár unokahúgával kötött házassága (1472), valamint a feltehetően a Német–Római Birodalomtól átvett kétfejű sas hatalmi szimbólumként való elterjedése és államcímeri rangra való emelése.

A megnövekedett állam kormányzása megkövetelte az államigazgatási rendszer jelentős átszervezését. A központi hatalmat az országban a nagyfejedelem, a Bojár Duma és az udvari intézmények gyakorolták. A nagyfejedelmek jogai közé tartozott a legfelső állami és katonaitisztség betöltése, a legfelsőbb szintű biráskodás, a törvények kiadása és a nagyobb hadjáratok vezetése. A nagyfedelem mellett állandóan müködő tanacskozó szerv, a Bojárduma eredetileg két csoportból, a bojárokból és az okolnyicsijokból állt, amelyekhez később csatlakozott az un. dumai emberek csoportja is. A XV. sz. közepétől a régi moszkvai bojárok mellett a Dumában helyet foglaltak 79 Moszkvához csatolt terület addigi fejedelemei is, akik ezzel a korábbihoz képest alacsonyabb statust kaptak („a fejedelmek bojárosítása”). Ezek a területek alkottak nagyobb közigazgatási egységeket, az un ujezdeket, amelyeket a Moszkvában kinevezett helytartók irányítottak. A társadalom felső rétegét alkotó kb. 200 bojár család képviselői töltötték be a fontosabb állami és katonai tisztségeket egy bonyolult számításokon alapuló előkelőségi rangsor (az un mesztnyicsesztvo) alapján. Ez a rangsor meghatározta a bojárság tagjainak egymáshoz való viszonyát és a fontosabb tisztségek betöltésénél, illetve az udvari szertartásokban érvényesült. A mesztnyicsesztvo–rendszer a kinevezéseket nem a jelölt képességeitől, hanem szármázásától és elődei szolgálati sikereitől tette függővé. A XV. sz. második felétől az alkalmi megbízások gyakorlatából fokozatosan kezdett kialakulni a központi államigazgatás és bíráskodás új struktúrája, a prikázok (kormányszékek) rendszere, amely kitermelte a megfelelő szakmai ismeretekkel rendelkező, meghatározott jellegű ügyekre specializálódó hivatalnokok csoportját (gyjaki). III. Iván korában, 1497–ben kiadták az egységes bíráskodást biztosító Törvénykönyvet, amely többek között szabályozta a parasztok szabad költözésének idejét (a november 26–i György–nap előtti és utáni héten) és módját.

 

„MOSZKVA A HARMADIK RÓMA” ÉS AZ AUTOKRÁCIA KIALAKULÁSA

 

A Moszkvai Állam kialakulása és megszilárdulása egybeesett a bizánci birodalom gyors hanyatlásával és bukásával (1453). Az akkori értelmezési sémák szerint az ilyen változásokat az isteni elrendelésnek tulajdonították, eszerint Bizánc isteni büntetés következtében bukott el és átadta át helyét a Moszkvai Államnak. A XVI. sz. elején Oroszországban megjelentek az új helyzet történelemteológiai magyarázatai. Az egyik ilyen magyarázat a középkorban népszerű hatalmi folytonosság eszméjére épült, és a moszkvai fejedelmi–cári dinasztiát Augustus római császártól vezette le. 1547–ben ez a legenda helyet kapott IV. Iván koronázási szertartásában, hogy a cári címnek az orosz történelemben először történő felvételét megalapozza.

A másik, az ún. „Moszkva a harmadik Róma” elképzelés abból indult ki, hogy a népek és államok történelmi sorsa az igaz keresztény hit sorsával függ össze. Az elképzelést megfogalmazó Filofej szerzetes szerint a történelmi változások egy lerombolhatatlan „Római Birodalom” (romejszkoje carsztvo) keretén mennek végbe, e változások lényege pedig a birodalom állami és vallási központjának áthelyeződésében, a „három Róma” váltakozásában ragadható meg. Az első Róma, a keresztény Római Birodalom központja azért bukott el, mert „a latinok” „elszakadtak a pravoszláv keresztény hittől”, a második Róma, Konstantinápoly pedig elárulta az igaz hitet a firenzei unió megkötésével. Tehát „az összes keresztény cárság a végéhez ért és a mi uralkodónk egyetlen cárságában egyesült… vagyis az orosz cárságban: két Róma elbukott, a harmadik áll, és negyedik pedig nem lesz”, – így foglalja össze Filofej elképzelése lényegét.

Ez az elképzelés a fiatal IV. Iván cár (1533–1584) környezete kezdeményezésére végrehajtott számos egyházi–állami intézkedés során „intézményesedett”, bekerült a történelmi folyamat szövetébe. Az 1547–es és 1549–es zsinatokon jelentős mértékben bővítették az összorosz szentek panteonját. E szokatlan, tömeges kanonizáció az orosz egyház egységét demonstrálta, erősítette hagyományai tekintélyét és igazolta az orosz egyháznak mint a romlatlan pravoszláv hit őrzőjének a jelentőségét. Már az évszázad vége felé, a Moszkvai Patriarkátus megalapításával (1589) megtörtént az orosz egyház új státusának régóta várt kanonikus rendezése. A XVI. sz. közepére nagyjából kialakult a „Harmadik Rómáról”, az igaz hit utolsó szigetéről, az ún. „Szent Oroszországról” alkotott elképzelés, amelybe beletartozott a pravoszláv kereszténységnek a nagyszámú „orosz csodatevő szent” által védelmezett és megszentelt orosz változata, valamint az állam és a hit tisztasága felett őrködő autokrata cár eszménye. Ugyanakkor ebbe a koncepcióba fokozatosan beépült az „igazi keresztényhez illő” műveltség sajátos típusa, valamint a pravoszláv ember életének, helyes viselkedésének, sőt még külső megjelenésének meghatározott normái is. Az ezeknek a normáknak és elképzeléseknek való megfelelés vált a hivatalos eszménnyé, az oroszok a tudatos elzárkózás és hagyományőrzés útjára léptek.

1547–ben a nagykorúvá vált IV. Iván nagyfejedelem hivatalosan felvette a cári címet. Uralkodása kezdetén az első cár tanácsadóival kiadta az új, megújított Törvénykönyvet (1550), megreformálta a helyi közigazgatást, létrehozta a szabadidejükben iparűzéssel és kereskedelemmel foglalkozó, puskával felfegyverzett gyalogos katonákból (sztrelci) álló csapatokat. Kialakult a hatalom új intézménye, az ún. Országos gyűlés (Zemszkij szobor), amely alkalomszerűen ülésezett (kb. 50–szer a XVI–XVII. sz. folyamán) és döntéseket hozott a külpolitikai és más fontos állami ügyekben. Folytatva elődei hagyományos terjeszkedő politikáját, IV. Iván 1552–ben elfoglalta a Kazanyi, 1556–ban pedig az Asztrahanyi Kánságot. Az 50–es évek második felétől azonban a helyzet megváltozott. 1558–ban megkezdődott az ún. Livóniai háború (1558–1583), amelynek célja a balti tengerpart megszerzése volt. A háború eleinte sikereket hozott, a szembenálló német lovagrend súlyos vereséget szenvedett, az orosz seregek elérték a Balti tenger partvidékét. Azonban a lovagrend legyőzése után Oroszország szembekerült Litvániával, Lengyelországgal, Svédországgal és Dániával, és elszenvedte az első vereségeit.

A kudarcok hatására IV. Iván különös lépésre szánta el magát. 1565–ben két részre osztotta Oroszországot: az ún. opricsnyinára és az un. zemscsinára. Az ország nagy részét kitevő, de összefüggő területet nem alkotó opricsnyináról cár kitelepítette a korábbi bojár földbirtokosokat, elvette birtokait és a területet közvetlen hatalma alá helyezte, miközben a zemscsinát a Bojár Duma igazgatta. Az opricsnyikok, a csak a cártól függő, kezdetben ezer, majd hatezer főt számláló rendőri–katonai gárda tagjai, birtokokat kaptak az elkobzott földekből. Általuk gyakorolta IV. Iván a rendkívüli áldozatokkal járó terrort, amely a régi bojár nemzetségek megtizedeléséhez, az orosz földek és nagyvárosok elpusztításához vezetett. 1571–ben a krími tatárok váratlanul bevették és felégették Moszkvát. 1572–ben IV. Iván változtatott az opricsnyina rendszeren, de egyes elemei és a rettenetes terror egészen a cár haláláig fennmaradtak.

 

A „ZAVAROS IDŐSZAK”

 

Az opricsnyina, az értelmetlen terror és a kudarccal végződő livóniai háború okozta pusztítások súlyos gazdasági és társadalmi válságot idéztek elő Oroszországban. Elnéptelenedtek a gazdaságilag fejlett központi és északnyugati (Novgorod) területek, amire az állam a parasztok szabad költözési jogának korlatozásával válaszolt, ami pedig szociális feszültségekhez vezetett. Az 1590–es években Oroszországban gyakorlatilag kialakult az örökös jobbágyság rendszere, bár végleges jogi rögzítését csak az 1649–es Törvénykönyvben nyerte el. IV. Iván utóda, gyenge szellemi képességekkel rendelkező Fjodor (1584–1598) alkalmatlan volt az ország irányítására, és gyakorlatilag átengedte a hatalmat sogorának, Borisz Godunovnak, aki sikeresen helyreállította a gazdaság erejét, megvédte az országot a krími tatároktól és legyőzte a svédeket. Fontos eredményének tarthatjuk a patriarkátus felállítását Moszkvában. Fjodor halála és öccse, Dmitrij rejtélyes halálos balesete után kihalt a Rurik dinasztia. Az Országos Gyűlés Borisz Godunovot választotta cárnak (1598–1605), aki azonban nem volt népszerű a moszkvai bojárság körében. 1601–1603–ban az országban kitört az ún. nagy éhség, amelyet a nép a Borisz cár bűneiért kirótt isteni büntetésként fogott fel.

            Ebben a helyzetban elterjedt a hír, hogy Litvániában megjelent egy ember, aki a IV. Iván fiának, „csodás módon” megmenekült Dmitrijnek adja ki magát. A litvánok támogatását megszerezve Ál-Dmitrij zsoldosokból és kozákokból álló kb. 4 ezer fős serege élén átlépte az orosz határt. Az első kudarc ellenére melléálltak a nyugati országrész parasztjai és városlakói, Borisz Godunov váratlan halála után pedig a nemesség és a bojárok egy része is. 1605–ben Ál–Dmitrij bevonult Moszkvában, ahol cárrá kiáltották ki. Az uralkodása nem volt hosszú, az 1606–ban kitört felkelés során megölték, ezután pedig trónra lépett Vaszilij Sujszkij, a bojár cár (1606–1610). Sulszkij hatalma azonban ingatagnak bizonyult, felléptek ellene a nemesi csapatok, valamint a kozákokból és parasztokból álló, Ivan Bolotnyikov vezette sereg is. Az országban dúlt a belső háború, amely során elbukott a Bolotnyikov-felkelés, de Sujszkij cár hatalma is tovább gyengült. 1609–ben a belső harcokba beavatkozott a Lengyel–Litván Királyság, III. Zsigmond király serege megostromolta Szmolenszket, 1610 nyarán pedig lengyel csapatok indultak Moszkva felé. Moszkvában bojárok egy csoportja letette a trónról Vaszilij Sujszkijt, beengedték a városba a lengyel csapatokat, és elfogadtak cárnak Zsigmond király fiát. Ezzel egy időben északon megkezdődött a svéd csapatok támadása. Ebben a helyzetben a főváros felszabadítására létrejött az ún. népfelkelés, amely azonban vereséget szenvedett a lengyelektől. Nagyobb sikerrel járt a második népfelkelés Minyin polgár és Pozsarszkij herceg vezetésével, amely 1612–ben felszabadította Moszkvát. 1613–ban az Országos gyűlés megválasztotta az új cárt Mihail Romanov személyében. Mihail koronázása lezárta a „Zavaros időszak” történetét.

 

A „RÖVID” XVII. SZÁZAD

 

1613–ban új korszak kezdődött Oroszország történetében. Mihail Romanov uralkodása alatt (1613–1645), a „Zavaros időszak” pusztításai után végbement az ország újjáépítése. A „legitim”, vagyis az orosz hagyományoknak megfelelő autokrata hatalom helyreállítása után Mihail kormánya, amelyben meghatározó befolyással bírt az uralkodó apja, Filaret pátriárka, meghozta azokat az elkerülhetetlen intézkedéseket, amelyek biztosították a belső békét, az országban fellángolt fegyveres erőszak felszámolását, a „nyugtalan” társadalmi rétegek, mindenekelőtt a kozákok megbékítését és a központi és helyi közigazgatás, továbbá a normális gazdasági élet helyreállítását. 1617–ben és 1618–ban a kormány megkötötte a háborús állapotokat megszüntető békét a Lengyel–Litván Állammal és Svédországgal.

            Az országépítő munkát folytatta a következő uralkodó, Alekszej Mihajlovics is (1645–1676). Az átfogó rendezés szükségességét bizonyították azok a lázadások is, amelyek 1630 és 1650 között közel 30 orosz városban törtek ki. 1648–ban fellázadtak Moszkva lakói is, akik tiltakoztak az „erős emberek” önkénye és erőszakoskodásai ellen. A lázadás hatására Moszkvában összehívták a közel 300 küldöttből álló Országos Gyűlést, amely 1649–ben elfogadott egy új, 25 fejezetet és mintegy 1000 cikkelyt tartalmazó Törvénykönyvet, amely egészen 1832–ig maradt hatályban. Az 1649. évi Törvénykönyv legismertebb rendelkezése véglegessé tette az orosz parasztság röghöz kötését, és jogilag szentesítette a jobbágyrendszert. A XVII. században megerősödött és virágkorát élte a kormányszékek (prikázok) rendszere. Közel 80 ilyen kormányszék működött, amelyek közül kiemelkedő jelentőséget kapott az ún. titkos ügyek kormányszéke, amelyhez a cár személyes döntését igénylő legfontosabb ügyek tartoztak. Az államapparátusban ebben az időben már több mint 4500 hivatalnok dolgozott, ami a „bürokratikus autokrácia” kiépítéséről tanúskodott. Természetesen az újítások nem kerülték el a hadsereget sem. Ebben az időben jelentek meg az ún. „új hadrendű” csapatok, amelynek a parasztok soraiból kikerült katonáit a külföldről, főleg nyugat–európából érkező tisztek képezték ki.

            Az állami konszolidáció sikerei lehetővé tettek új, offenzív külpolitikai lépéseket is. 1653–ban az Országos Gyűlésen döntés született Ukrajna „befogadásáról” és a lengyel kormányzattal fegyveres konfliktusba került zaporozsjei kozákok megsegítéséről. Az 1654–ben Perejaszlavl városában megtartott tanácskozáson (Rada) a zaporozsjei kozákok határozatot hoztak az Oroszországhoz való csatlakozásukról. Az ezen események nyomán kirobbant orosz–lengyel háborúban (1653–1667) az oroszok győzelmet arattak, és az andruszovói békeszerződés szerint visszaszerezték a lengyelektől a „Zavaros időszak” során elveszített Szmolenszket, valamint Kijevvel együtt megkapták a bal parti Ukrajnát is.

Az ún. „Zavaros időszak” mély válsága a katasztrófa szélére sodorta az országot. A válságot isteni büntetésként értelmezték, úgy tűnt, hogy az orosz nép nem felelt meg az orosz bölcselők által felvázolt eszményeknek és a XVI. századi zsinatok által megjelölt normáknak, ezért a XVII. század első felében Oroszországban olyan vallási mozgalmak jelentek meg, amelyek az élet pravoszláv alapjainak megerősítését igyekeztek elérni. Alekszej Mihajlovics trónra lépésével a vallási újjászületésért folytatott harc központja a cári udvarba helyeződött át. A fiatal, mindössze tizenhét évesen trónra lépett cár olyan emberekkel vette körül magát, akikhez közel állt az a gondolat, hogy az orosz nép vallási élete és erkölcsei javításra szorulnak; ők alkották az ún. „istenszeretők” körét, amely hasonló nézeteket valló és hasonló célokkal rendelkező emberek szellemi és szervezetileg nem artikulálódott – közössége volt. A kör tagjai között azonban nem volt egyetértés a szükséges reformok jellegéről és irányultságáról. 1653–ban az egyikük, a frissen megválasztott Nyikon pátriárka Alekszej cár támogatásával megkezdte az orosz egyházi szertartások görög minta szerinti megváltoztatását és a liturgikus könyvek ezzel kapcsolatos „kijavítását”. A pátriárka és a cár között kialakult rivalizálás 1658-ban Nyikon bukásához vezetett, de a reformok végrehajtása folytatódott, ami kiváltotta a régi szertartások híveinek tiltakozását. Ezzel kialakult az óhitűek mozgalma, és 1666–1667–ben bekövetkezett a máig érvényben lévő egyházszakadás

Az egyházszakadáshoz vezető vallási küzdelmek során nyilvánvalóvá váltak a hagyományos vallási-kulturális struktúrák válságának tünetei. Ebben a tekintetben a nyikoni reformok bizonyos értelemben és paradox módon előkészítették Oroszország „európaizálását”. A XVII. század eseményei megmutatták, hogy az orosz állam már nem nélkülözheti a nyugat–európai szakemberek (katonák, iparosok, kereskedők, orvosok stb.) segítségét. A század folyamán a nyugat–európai hatás fokozatosan erősödött, Moszkvában kialakult egy kb. másfél ezer külföldiből álló ún. Német (külföldi) negyed, amelynek lakóit megpróbálták gondosan elzárni az orosz környezettől. A jelenség jól illusztrálta a moszkvai kormányzat azon törekvését, hogy a „hasznos” katonai és technikai vívmányok átvétele mellett „megvédje” Oroszországot a nem pravoszláv Nyugat „káros” hatásaitól. Így a nyugati hatás csupán „szükséges rossznak” számított és csak nagyon lassan és korlátozottan érvényesült Oroszországban. A XVII.–XVIII. század fordulóján azonban az ország a nemzetközi versengés egészen új stádiumába lépett. Későbbi sorsa most már attól függött, mennyire képes sikeresen felvenni a küzdelmet a jelentős katonai potenciállal rendelkező Svédországgal és a hatalmas Oszmán Birodalommal. A XVII. sz. végén tapasztalható katonai és külpolitikai eredménytelenség elodázhatatlanná tette az átfogó reformok bevezetését.

 

 

A PÉTERVÁRI OROSZORSZÁG

(1696–1917)

 

I. (NAGY) PÉTER REFORMJAI

 

I. Pétert (1682–1725) hivatalosan 1882–ben koronázták cárrá, de tulajdonképpen csak 1694–ben, anyja halála után vette át ténylegesen az ország irányítását. Az orosz cárok vonatkozásában szokatlan nyugat–európai utazását (1697–1698) követően kezdetét vette az a reformfolyamat, amely a cár haláláig folytatódott és radikálisan megváltoztatta Oroszország arculatát. Az első reformok – a szakáll viselésének betiltása, a nyugat–európai (magyar) szabású ruha kötelezővé tétele, valamint a Krisztus születését alapul vevő időszámítás bevezetése – inkább szimbolikus jelentőségűeknek tekinthetők. A reformok fő mozgatórugója a svédek elleni ún. északi háború (1700–1721) kezdeti kudarcai, az oroszok megsemmisítő veresége volt, amely még egyszer bebizonyította a változtatások szükségességét. Rövidesen megszülettek az első még nem kifejezetten jelentős orosz győzelmek is, 1703–ban I. Péter a Néva folyó torkolatánál megalapította Pétervárt, amely hamarosan Oroszország új fővárosa lett. 1709–ben az orosz seregek döntő győzelmet arattak a svédek felett Poltavánál, az 1714. évi Hangö–udde melletti tengeri orosz siker pedig véglegessé tette Svédország vereségét. Az 1721–ben megkötött nystadti békeszerződés szerint Oroszország megkapta Esztlandot és Livlandot, amivel kijutott a Balti tengerhez. A békekötés után I. Péter megkapta a Szenátustól a császári címet és a „nagy” melléknevet.

A háború azonban csak tovább sürgette a reformok bevezetését. Természetesen az első helyen állt a flotta kiépítése és az állandó hadsereg létrehozása. A sereg ellátása szempontjából fontos területeken 200 új gyár és üzem létesült, létrejöttek az urali és a pétervári ipari központok, amelyekben a termelés állami megrendelésre és állami ellenőrzés alatt folyt. A kor politikai gondolkodásának megfelelően I. Péter az államot tartotta a társadalmi fejlődés legfontosabb eszközének, ezért teljesen átalakította az államszervezetet. 1711. február 22-én létrehozta a bojár dumát felváltó Szenátust, a legmagasabb központi kormányszervet. A régi prikázok helyét a funkcionalitás elve alapján működő kollégiumok foglalták el, amelyek a belső szabályzat szerint működtek, és döntéseiket többségi szavazattal hozták meg. Állami intézmény státusát kapta az orosz orthodox egyház is. 1721–től az irányítását a pátriárka kezéből az ún. Szent Szinódus hatáskörébe utalták, amelyet a kollégiumok mintájára hoztak létre. Így az egyház végérvényesen az állam ellenőrzése alá került. 1722–ben sor került az egész további orosz fejlődést meghatározó Rangtáblázat bevezetésére, amely szabályozta az állami, a katonai vagy az udvari szolgálat menetét, és elősegítette a tehetséges hivatalnokok kiválasztását és érvényesülését. Az első orosz császár teljesen megújította a helyi közigazgatást is, 1708–ban felosztotta az országot 8 guberniumra, széles hatáskörrel rendelkező gubernátorokkal az élükön. 1719–ben 50 provinciát hoztak létre, amelyek vezetői, a vajdák a gubernátorok alárendeltjei voltak. Az itt felsorolt és a további reformok nyomán létrejött közigazgatási felosztás elsősorban a hadsereg ellátását és az adók hatékony beszedését, valamint a rendőri feladatok zökkenőmentes ellátását szolgálta.

A péteri reformok az állami, társadalmi és kulturális élet gyakorlatilag minden szegmensére kiterjedtek, önmagában a puszta felsorolásuk is nehéz feladat lenne. A reformok közül néhány, például a Rangtáblázat vagy az egyházi reform egészen az 1917-es forradalmakig érvényben maradt. Már a modernizációhoz való hozzáállás, a nyugati minták egyértelmű és következetes követése is radikálisan újnak számított az orosz történelemben. Péter a különböző reformok előkészítésekor tervszerűen tanulmányozta a nyugati országokban már létező intézményeket, amelyeket később modellként használt fel saját törvényalkotói tevékenysége során. Ennek eredményeképpen a politikai rendszer teljes mértékű, radikális átalakításáról; a közigazgatás új formáinak és mechanizmusainak a bevezetéséről; a kulturális élet új infrastruktúrájának létrehozásáról, a polgári élet és a szociokulturális érintkezés új rendjéről beszélhetünk. Ezért jogosan mondhatjuk, hogy a péteri reformok alapvetően meghatározták Oroszország egész további fejlődését.

 

OROSZORSZÁG EURÓPAIZÁLÁSA

 

Halála előtt I. Péternek nem maradt ideje, hogy megnevezze az utódát és mivel nem volt egyenes ági férfi örököse, az ország belpolitikai helyzete destabilizálódott. A trón különböző udvari klikkek és gárdaezredek játékszerévé vált, ezért az I. Péter halálától II. Katalin trónra lépéséig eltelt időszakot a történészek a „palotaforradalmak korának” nevezik. 1725 és 1762 között Szentpétervárott hat olyan uralkodó váltotta egymást, aki bonyolult udvari intrikák vagy katonai puccs eredményeképpen került hatalomra. Az I. Péter által elindított reformfolyamat igazi folytatására csak II. Katalin idejében (1762–1796) került sor. II. Katalin is egy gárdapuccs következtében léphetett trónra, miután lemondatta népszerűtlen férjét, III. Pétert. Rendkívüli műveltségű asszony volt, aki jól ismerte a felvilágosodás politikai filozófiai irodalmát, levelezett Voltaire–re és más neves filozófusokkal, és azt hirdette magáról, hogy a felvilágosodás eszméinek szellemében kíván kormányozni. Nem mondhatni, hogy ez üres szólam lett volna, de tény, hogy II. Katalin leginkább pragmatikus, az ország lehetőségeit és a cári autokrácia érdekeit jól felismerő, kiemelkedő munkabírású uralkodónőnek bizonyult. Jó néhány olyan intézkedést hozott, amelyek folytatták a péteri reformokat, és a kor követelményeihez igazították az állam struktúráját. 1763–ban átszervezte a Szenátust, amely a központi hatalom hozzáértőbb és hatékonyabb intézményévé változott. 1764 elején a elvették a kolostoroktól az összes nagybirtokot, amelyek így az állam kezébe kerültek. A kolostorok létszáma a harmadára csappant. Az orthodox egyház befolyása tovább csökkent, hiszen anyagi függésbe került az államtól.

            1767–ben Moszkvában összeült a választott küldöttekből álló ún. Törvényalkotó Bizottság, hogy előkészítse az új törvénykönyvet, a küldöttek azonban nem tudtak megbirkózni a feladattal, ezért II. Katalin újra a fokozatos törvénykezés útjára lépett. A reformok szükségességét megerősítette az 1773–1775–ös Pugacsov–féle parasztfelkelés is. A lázadást nem kis nehézségek árán leverték, Pugacsovot kivégezték, ezt követően pedig az intenzív törvénykezés időszaka következett. 1775–ben létrehozták az új helyi közigazgatási rendszert, amely egészen az 1860–as évekig fennmaradt, az újonnan bevezetett adminisztratív területi felosztást pedig csak 1917–ig szüntették meg. Az országot nagyjából azonos lakosságú kormányzóságokra osztották fel etnikai vagy történelmi sajátosságokra való tekintet nélkül, ami az állam egész területén egységes és hatékony közigazgatási rendszert eredményezett. A helyi nemesek a kormányzósági tisztségek jelentős részét betöltötték, így szerepet vállaltak a helyi adminisztráció munkájában. 1785–ben nyilvánosságra hozták a nemeseknek és a városoknak kiadott Adományleveleket, amelyek összefoglalták és megerősítették a nemesek és a városlakok különböző rétegeinek a kiváltságait, ami egyfajta „rendi jogállam” jellegét kölcsönözte Oroszországnak.

            II. Katalin uralkodása a külpolitikai sikerek időszaka volt. Az orosz–török háborúk eredményeként Oroszország bekebelezte krími kánság területét, ahol egymás után épültek az új városok, Szevasztopol, Odessza, Jekatyerinoszláv stb., amelyek elősegítették a déli termékeny földek benépesítését, ugyanakkor megerősítették Oroszország helyzetét a Fekete–tenger környékén. A nyugati terjeszkedés célpontja a jelentősen meggyengült Lengyelország lett, ahol orosz, osztrák és porosz érdekek ütköztek egymással. 1772–ben, 1793–ban és 1795–ben Oroszország, Ausztria és Poroszország felosztották egymás között Lengyelországot; Oroszországhoz csatolták balti területeket, Fehéroroszországot és Nyugat–Ukrajnát, Ausztria megkapta Lengyelország déli, Poroszország pedig a középső részét Varsóval együtt.

1789–ben Franciaországban kitört a forradalom, és az események hatása természetesen az Orosz Birodalmat sem kerülte el. Az 1791. júniusi események: a király szökési kísérlete, letartóztatása, később pedig kivégzése után I. M. Szimolin nagykövet elhagyta Franciaországot, és megparancsolta a Párizsban tartózkodó orosz alattvalóknak, hogy térjenek vissza hazájukba. 1791-92 fordulóján az orosz kormányzatnak a forradalommal szembeni ellenséges magatartása a sajtóellenőrzés megszigorításához, később pedig a külföldi sajtótermékek visszatartásához vezetett. Igaz, a franciaországi politikai restaurációt szorgalmazó II. Katalin nem tartotta lehetségesnek a forradalmi vívmányok teljes eltörlését, vagyis Franciaországgal szemben meg tudta őrizni megszokott józanságát és pragmatizmusát. Az irracionális gyűlölet időszaka később, I. Pál idején (1796–1801) köszöntött csak be, aki elsőként tett kísérletet Oroszország Nyugattól való teljes izolálására. Megtiltotta a francia ruha- és táncdivat követését, de még néhány szót is, úgymint „klub”, „képviselő”, „jakobinus” stb., melyek a franciaországi eseményekre emlékeztettek. A totális hatalom kiépítésére törekvő, a „felforgató eszmék” potenciális hordozójának tartott nemesség jogainak korlátozásától sem tartózkodó uralkodót azonban az összeesküvők megölték. Az Oroszország előtt álló feladatok megoldása az új cárrá hárult.

 

AZ ELMARADT REFORMOK KORA

 

Oroszország vonatkozásában a XVIII. századot a reformok századának nevezhetjük; ezek a reformok pedig az európaizáció szinonimáivá váltak. Oroszország még mindig oly mértékben különbözött Nyugat-Európától, hogy a felzárkózás mindegyre újabb és újabb változásokat követelt: ezért a Péter által elkezdett reformok sora változó intenzitással egészen II. Katalin haláláig, tehát a XVIII. század végéig folytatódott, amikor is a folyamat fordulóponthoz ért. A külpolitika területén a császárnő megvalósította Péter elképzelését, vagyis az országot a nemzetközi politika teljes jogú tagjává tette. Azonban a központi és helyi közigazgatás tökéletesítése, gazdasági és szociális reformok bevezetése olyan határvonalhoz érkezett, amelyen lehetetlen volt túllépni két kulcsfontosságú probléma, az egyeduralmi rendszer (az autokrácia) és – különösen – a jobbágykérdés problémájának megoldása nélkül. Ezeket I. Sándor (1801–1825) is megörökölte, és a megoldásuk keresése, melyet gyakran meg-megszakítottak a háborúk, szinte egész uralkodását végigkísérte.

            Ennek a tevékenységnek jellemző terméke az 1803-as, az úgynevezett szabadföldművelőkről szóló rendelet. A jobbágykérdés megoldásakor a fokozatosság elvéhez tartván magukat, I. Sándor és őt körülvevő „fiatal barátai” kidolgozták az egyénekre, illetve csoportokra alkalmazott jobbágyfelszabadítás módszerét, amely a földjét és családját megváltani akaró jobbágy és földesura közötti közös megegyezésen alapult. A felszabadított jobbágyok meghatározott összegért „szabad földművelői” státust és földet is kaptak. Sándor nagy reményeket fűzött ehhez a reformhoz, és éves jelentéseket kapott a felszabadítottak számáról: uralkodása alatt mindössze 47 153, 1858–ig pedig 151 895 ember szabadult fel. Ez azt mutatta, hogy a parasztok többsége még állami segítséggel sem tudta előteremteni a megváltásához szükséges összeget, de legfőképpen az derült ki, hogy a nemesek szerették volna inkább fenntartani a régi helyzetet, mivel gazdaságilag nem voltak érdekeltek mezőgazdasági vállalkozásra való áttérésben.

            A rendelet sorsa az új Oroszország fejlődésének legnagyobb kerékkötőjét tárta fel: a „régi rendszer”, amely Nyugat- és Közép-Európában már súlyos válságba került, Oroszországban még messze nem merítette ki lehetőségeit. Az orosz reformerek tevékenységük során következetesen a „nyugati példához” igazodtak, azonban az ily módon kialakított reformelképzelések sokszor nem rendelkeztek szilárd alapokkal a belső gazdasági és szociális folyamatokban. Ezért a reformok kezdeményezői magukra maradtak, nem tudtak semmilyen jelentős társadalmi mozgalomra támaszkodni, sőt olyan reformok megvalósítására törekedtek, melyek a társadalomból támogatás helyett inkább ellenállást váltottak ki. A reformtörekvések megvalósításához a legfelsőbb hatalom támogatására, de még inkább kezdeményezésére volt szükség: a kormányzat legtehetségesebb tagjai másoknál jobban látták az ország fejlődési perspektíváit, és az elgondolásaik megvalósításához szükséges politikai erővel is rendelkeztek. Ezzel magyarázható az az érdekes jelenség, hogy a különböző reformkorszakok idején a változásokat szorgalmazó uralkodók „liberálisabbnak” tűntek a társadalom többségénél, és idővel éles konfliktusba is kerültek azzal. Így volt ez Péter és Katalin korában és később, II. Sándor burzsoá reformjai idején, de hasonló helyzet alakult ki I. Sándor uralkodásának első felében is.

            A napóleoni háborúk első szakaszát lezáró tilsiti béke megkötése (1807) után I. Sándor visszatért a reformokhoz. Ebben az időben egy mindenre kiterjedő átalakítás gondolata állt előtérben, melynek kidolgozásával M. M. Szperanszkijt bízták meg, aki abból indult ki, hogy európai ország lévén Oroszország törvényeinek meg kell felelniük az európai tendenciáknak. Szperanszkij terve két alapelvre épült: „pozitív, szilárd törvények” bevezetésére és a hatalmi ágak szétválasztására. Véleménye szerint ennek a két elvnek a kombinációja lehetővé tenné, hogy ne csupán szóban, hanem ténylegesen is a törvények talajára helyezhessék az autokráciát. A tervezetet azonban végül nem sikerült megvalósítani, legfőképp a cár álláspontjának megváltozása miatt. Szperanszkijt minden tisztsége alól felmentették, és száműzetésbe küldték. Közeledett az újabb háború Napóleon ellen, és a reformok időszerűtleneknek tűntek, I. Sándor pedig a háború befejezése után már soha többé nem tért vissza hozzájuk.

1812 júniusában a Napóleon vezette „nemzetközi” sereg betört Oroszországba, és a győztes borogyinói csata után elfoglalta Moszkvát. A háború elhúzódása azonban visszavonulásra kényszerítette a támadókat, amely hamarosan meneküléssé változott. Az oroszországi hadjárat kudarccal végződött, 1813 őszén a lipcsei „népek csatájában” a napóleon–ellenes szövetség fegyveres erői legyőzték a franciákat, 1814 márciusában pedig az orosz és porosz csapatok bevonultak Párizsba. A háborút lezáró bécsi béke után Oroszország egyértelműen vezető szerepet játszott az európai politikában. Ebben a kedvező helyzetben újra felébredtek a politikai és a társadalmi reformokkal kapcsolatos várakozások, amelyeket az is táplálta, hogy I. Sándor alkotmányos berendezkedést vezetett be az 1815–ben az Orosz Birodalom részeként létrejött Lengyel Királyságban. A reformok elmaradása és az I. Sándor kül– és belpolitikájában megjelenő reakciós vonások azonban arra késztették a liberális fiatal nemeseket, hogy 1820–as években titkos társaságokat hozzanak létre a fennáló államrendszer megváltoztatására (a dekabrista mozgalom). Kihasználva az uralkodó 1825 decemberében bekövetkezett halálát és az azt követő trónutódlási bizonytalanságot, a dekabristák katonai puccsot kíséreltek meg december 14–én Pétervárott, amelyet végül ágyúlövésekkel vertek le. Öt dekabristát felakasztottak, többeket pedig Szibériába száműztek.

            Az 1825. december 14-i események szimbolikusan egy egész korszak végét jelentették az „új Oroszország” többé-kevésbé folyamatos, még az I. Péter reformjaival megkezdődött fejlődésében. I. Sándor reformkísérletei, amelyek uralkodása idején ellentétes tendenciájú időszakokkal váltakoztak, sokakban azt a gondolatot ébresztették, hogy Oroszország további politikai, társadalmi, intézményi európaizációjának lehetőségei kimerültek. Azok a kísérletek, amelyek az európai történelem során kidolgozott különböző megoldásokat – „alkotmányosság felülről”, „liberális autokrácia” (felvilágosult abszolutizmus) vagy katonai puccs – próbálták meg alkalmazni, egyformán kudarccal végződtek.

I. Miklós (1825–1855) felhagyott mindenfajta reformkísérlettel, és kezdeményezésére megindult az oroszországi „európaizáció” teljes örökségének elvi felülvizsgálata. Amennyiben elfogadjuk azt a megállapítást, hogy I. Péter „koronás forradalmár” volt, akkor a miklósi korszak ideológiai alapjául szolgáló „pravoszlávia, autokrácia és népiség” hármas elve, amely az Oroszországot az európai országoktól elválasztó vonásokat hangsúlyozta, egy új, „ellenforradalmi korszak” beköszöntét jelezte; ebben a korszakban a péteri törekvések rejtett revíziójának lehetünk tanúi az első orosz imperátor állami kultuszának fenntartása mellett. A Nyugat–Európához való viszony általában is kiemelt fontosságú kérdéssé válik ebben a korszakban, amiről az ún. „szlavofilek” és a „nyugatosok” között kibontakozó vita is tanúskodott. A kormányzatnak a Nyugattól való elfordulása mögött természetesen a felszabadító mozgalmak elutasítása állt. A miklósi politika egyik legfontosabb célja a forradalmi eszmék és mozgalmak elleni harc volt, eszközei pedig a cár személyes irányító szerepének növelése és a társadalom szigorú és széleskörű ellenőrzése. A „nemzetközi forradalom” elleni harcban I. Miklós akár a katonai megoldásokhoz is folyamodott, mint például a lengyel felkelés (1830–1831) vagy a magyar szabadságharc leverésekor.

            Az országon belül az I. Sándor idejében létrehozott minisztériumi rendszer mellett megnövekedett a cár személyes kancelláriájának szerepe, amely több ügyosztályra tagolódott, és biztosította az uralkodó fokozott részvételét a különböző, sokszor kevéssé fontos ügyek eldöntésében is. 1826–ban a kancellárián belül megalakult a politikai rendőrség szerepét játszó hírhedt III. ügyosztály, amely figyelte a társadalmi, tudományos és irodalmi társaságok, valamint a magán szalonok tevékenységét, évi jelentéseket készített a társadalom hangulatáról, ellenőrizte az országban tartózkodó külföldieket és külföldi tevékenységet is folytatott. Beszélhetünk a miklósi hivatalnoki apparátus „militarizálásáról is: a hivatalnokok fele katonatisztekből került ki, az ország 41 kormányzóságában tábornokok töltötték be a kormányzói tisztséget. A szükséges reformok hiánya, a bonyolult, működésképtelen bürokratikus rendszer és a korrupció akadályozta a társadalmi és a gazdasági fejlődést, az erősödő rendőri felügyelet passzivitásba taszította a társadalmat. I. Miklós 30 éves uralkodásának mérlegét a Krimi háború (1853–1856) vonta meg, amelyben a hatalmasnak és erősnek tűnő Oroszország vereséget szenvedett a török–angol–francia–piemonti koalíciótól. Végső soron ez a vereség vezetett ki a 60–as évek polgári reformjaihoz.

 

A POLGÁRI REFORMOK ÉS A RADIKÁLIS MOZGALMAK

 

Az új cár világosan látta, hogy a központi problémát a jobbágyrendszer fennmaradása jelenti. 1856–ban, a krími háború végét jelentő párizsi békekötés után II. Sándor (1855–1881) egyértelműen megfogalmazta a kormány szándékát, amikor a moszkvai nemesség képviselői előtt kijelentette, hogy jobb a jobbágyfelszabadítást felülről végrehajtani, mint megvárni, hogy az alulról menjen végbe. 1857–ben megkezdődött az eleinte titkos, később pedig nyilvános előkészítő munka. A négyéves, éles vitákkal terhelt időszak eredményeképpen 1861. február 19–én II. Sándor aláírta a jobbágyfelszabadításról szóló rendeletet, amely szerint a jobbágyok mentesültek a földesurak gyámsága alól, személyes szabadságot és általános polgári jogokat kaptak. Ezen kívül a felszabadított jobbágyok birtokába jutott a házuk és a háztelkük, de a szántóföldet csak kárpótlás fejében kaphatták meg, a földesúrral kötendő szerződés szerint. A szerződéseket nem az egyes jobbágyok, hanem a faluközösségek kötötték, ami sajátos vonást kölcsönzött az orosz agrárviszonyoknak. A kárpótlási összeg 20%–át a jobbágyoknak kellett kifizetniük, a fennmaradó 80%–ot pedig az állam előlegezte meg 49 éves időtartamra. Így a parasztok többnyire nem kapták meg a hatékony gazdálkodáshoz szükséges földmennyiséget, ráadásul a jobbágyfelszabadítás folyamata nagymértékben elhúzódott, és a parasztok 1906-ra közel 2 milliárd rubelt, vagyis a hozzájuk került föld 1861–es árának mintegy a négyszeresét fizették ki az államnak. Hasonló feltételek mellet, 1863–ban szabadították fel az udvari, 1864–ben pedig az állami jobbágyokat.

A jobbágyfelszabadítás hatalmas lökést adott a polgári fejlődésnek. A több tízmilliós paraszti tömegek felszabadulása önmagában is megkövetelte a további reformokat. A megalakuló paraszti önkormányzatokat be kellett illeszteni a helyi közigazgatás rendszerébe, ezért 1864–ben megszületett a zemsztvo–törvény. Ez nemesekből, városlakókból és parasztokból álló, választott testületeket, ún. zemsztvókat hozott létre, amelyek helyi ügyekkel: a közegészségüggyel, az infrastruktúrával, az oktatással, a rendfenntartással stb. foglalkoztak. A törvény azonban nem irányozta elő egy országos zemsztvo létrehozását, hiszen ez gyakorlatilag egy az autokráciát korlátozó képviseleti szerv lett volna. A zemsztvók mellett létrehozták a városi önigazgatás rendszerét is. Jelentős előrelépésnek számított a bírósági szervezet és az igazságszolgáltatás rendjének az európai normákat követő reformja, amely előírta a nyilvános bírásági eljárás lebonyolítását ügyész és védő részvételével. A bűnösség vagy ártatlanság kimondása az esküdtszék, a büntetés kiszabása a bíró feladata lett. A bírák függetlenségét magas fizetésük és elmozdíthatatlanságuk biztosította. A további reformok fejlesztették és liberalizálták a köz– és felsőoktatási rendszert (1863–1864), részben eltörölték az előzetes cenzúrát (1865), bevezették az általános hadkötelezettséget és 25–ről 6 évre csökkentették a katonai szolgálat idejét (1874).1860–ban létrehozták a Állami Bankot, szigorú szabályokhoz kötötték az állami költségvetés összeállítását és betartását. Az 1860–70–es évek reformjai, ha nem voltak is maradéktalanul következetesek, erős lendületet adtak Oroszország fejlődésének, alkotmányos monarchiává való fokozatos átalakulásának.

A 60–as években a felemás, számos megoldatlan problémával együtt járó polgári átalakulás életre hívta az ún. radikális mozgalmat, amely az autokrácia és a rendi egyenlőtlenségeket felszámoló népi forradalom előkészítését és kirobbantását tűzte ki célul. A demokratikus értelmiségiek azon kísérlete, hogy forradalmi szervezetet hozzanak létre, 1864–re megbukott, mint ahogy kudarcot vallott a cár elleni merénylet is, amelyet az egyik forradalmi kör tagja, D. Karakozov kísérelt meg 1866–ban. Az 1860–70–es évek fordulóján bontakozott ki a narodnyik–mozgalom, amely magában egyesítette a közeli forradalomra számító „lázadó” vagy „anarchista”, a hosszú előkészítési szakaszt feltételező „propagandista” és az értelmiségiek összeesküvésére építő „összeesküvő”. Az 1874–ben elindított és a falvakban kifejtett agitáció módszerét követő „nép közé járás” sikertelennek bizonyult a parasztok bizalmatlansága és a kormányzat gyors és határozott fellépése következtében. Ebben a helyzetben a narodnyik mozgalmon belül kialakult a politikai terror eszközéhez folyamodó, „Népakarat” elnevezésű csoport, amelynek fő „célpontja” maga a cár lett. A sorozatos merényletek feszült helyzetet teremtették az országban. Ennek hatására II. Sándor megkísérelte elszigetelni a terroristákat a társadalomtól, és az alkotmányos rendszer irányába mutató intézkedéseket fogadott el, amelyek azonban nem léptek életbe, mert 1881. március 1-jén a terroristáknak sikerült megölniük II. Sándort. Az új cár, III. Sándor (1881–1894) nem az engedmények, hanem a fennálló rendszer, az autokrácia megőrzésének és szigorításának politikáját választotta. Oroszországban újra megerősödött a reakció.

 

 

A NAGY KATAKLIZMÁK ELŐTT

 

A XX. sz. elején a II. Miklós vezette (1894–1917), 1914–ben 178 milliós lakosságú, de viszonylag kis (8,2 fő/km2) népsűrűségű Orosz Birodalom gyorsan fejlődő, ám komoly problémákkal küszködő állam volt. A soknemzetiségű országban az oroszok számaránya 1914–re 50% alá süllyedt, a kialakuló nemzetiségi mozgalmak pedig szembeszálltak az orosz kormány asszimilációs törekvéseivel. Az USA után a második leghosszabb vasúti hálózattal rendelkező Oroszország az USA, Svédország vagy Japán mellett a legdinamikusabban fejlődő országok egyike volt, azonban több szempontból, például az egy főre jutó ipari termelés tekintetében sokszorosan elmaradt a vezető hatalmaktól, és Spanyolország, vagy Olaszország színvonalán állt. Az 1900–ban még jelentős deficittel záró állami költségvetés 1913–ban már 48 milliós többletet mutatott. Ismeretes, hogy Franciaország után Oroszország volt a világ második legeladósodottabb országa, az egy főre jutó államadósság mutatója szerint azonban csupán a 10. helyet foglalta el. Nagyon ellentmondásos helyzet alakult ki a mezőgazdaságban is, ahol a folyamatosan javuló termelési mutatók ellenére egyre nagyobb gondot jelentett a parasztgazdaságok krónikus földhiánya, a fejlődés regionális egyenlőtlensége, valamint az időnként jelentkező alacsony termés és éhínségek. Az orosz gazdasági fejlődés tartós jellegzetességei közé tartozott az állam domináns szerepe és a különböző – kapitalista és prekapitalista gazdasági formák egymás melletti élése.

            Az orosz fejődés megoldatlan kérdései komoly társadalmi feszültségeket eredményeztek, amelyeket súlyosbított az 1900–1903–as gazdasági válság és a vesztes, 1904–1905–ös orosz-japán háború, amely nyilvánvalóvá tette az orosz vezetés külpolitikai és katonai hibáit. 1905. január 9-én a cár parancsára sortüzet nyitottak a civil tömegek békés tüntetésére. Ez az esemény volt az első orosz polgári forradalom (1905–1907) nyitánya. Az 1905 októberében lezajlott, 2 milliós általános politikai sztrájk hatására a cár október 17–i kiáltványában általános polgári szabadságjogokat adományozott a népnek, és kilátásba helyezte az Állami Duma összehívását, amelyben a kiáltvány nyomán megalakult polgári pártok és szociáldemokraták képviseltették magukat. (A később oly fontos szerepet játszó szociáldemokrata párt (OSZDP) még 1898–ban alakult meg és az 1903. évi londoni kongresszusán két, a szervezeti kérdésekben különböző álláspontot képviselő irányzatra – a V. Lenin vezette bolsevikokra és az L. Martov vezette menysevikekre – szakadt.) Az erősen antidemokratikus választójog alapján megalakult I. és II. Duma azonban túlságosan radikálisnak bizonyult a cár szemében, ezért 1907. június 3–án feloszlatták, és új, a hatalomnak sokkal kedvezőbb választójogi törvényt hirdettek ki. Ezt a napot tartják az első orosz forradalom utolsó napjának.

A forradalmi időszak történései világosan megmutatták, hogy a belső nyugalom és egyben a gazdasági fejlődés kulcskérdése is a mezőgazdaság átalakulásában rejlik. Az ennek megoldására tett kísérlet az utolsó önálló és távlati programmal rendelkező forradalom előtti orosz államférfi, P. Sztolipin nevéhez fűződik, aki 1906–tól volt az orosz kormány miniszterelnöke és egyben belügyminisztere. Sztolipin a legszigorúbb eszközökkel (a kivégzéseket is beleértve) igyekezett leverni a forradalmi megmozdulásokat, ugyanakkor megpróbálta létrehozni a módos parasztgazdák rétegét, a cári rendszer reménybeli társadalmi tömegbázisát. Ennek érdekében megengedte a parasztok szabad távozását a faluközösségekből, hiteleket nyújtott nekik földvásárlás céljából és támogatta áttelepülésüket az Uralon túli területekre. A jobbról és balról egyaránt támadott reform korlátozott eredményeket hozott, Sztolipin pedig 1911–ben merénylet áldozata lett. Halála után a belső útkeresések egyre inkább háttérbe szorultak, a nagy nemzetközi konfliktus pedig egyre közeledett.

 

 

SZOVJET-OROSZORSZÁG

(1914–17–1991)

 

 

OROSZORSZÁG AZ I. VILÁGHÁBORÚBAN – AZ 1917–ES FORRADALMAK

 

Oroszország az antant oldalán lépett a háborúba, miután hadüzenetet kapott a központi hatalmaktól. Már az első, az orosz csapatok súlyos vereségét hozó nagy csaták után, az elhúzódó, úgynevezett „állóháború” körülményei között nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút a nagyobb gazdasági- katonai potenciállal rendelkező fél nyeri meg. Már az 1915-16-os évben látni lehetett, hogy az Orosz Birodalom – a várakozásokkal ellentétben –, nem képes felvenni a gazdasági versenyt, ami a belső – nemzetiségi, politikai és szociális – feszültségek kiéleződéséhez, a politikai erőviszonyok átrendeződéséhez és újabb forradalomhoz vezetett. Az országban eluralkodó elégedetlenség azonban nem ébresztette rá II. Miklós cárt a szükséges reformok végrehajtásának szükségességére. A kialakult helyzet: a háborús nehézségek, széles néptömegek elszegényedése, a hatalom képtelensége a helyzet ellenőrzésére, amely olyan botrányos ügyekben is megnyilvánult, mint pl. Raszputyin megjelenése az udvarnál, forradalmi helyzetet teremtett 1917 elejére.

A forradalom – amelyet sokan megjósoltak – mégis váratlanul tört ki. 1917 február 23. és 27. között állandósultak a tüntetések, és az éhségsztrájkok és sztrájkok végül teljes mértékben meggyöngítették a cári hatalmat és annak intézményeit, rendfenntartó erőit. A forradalom kirobbanása után Lvov herceg vezetésével alakult meg az Ideiglenes Kormány, mellette pedig egy másik hatalmi központ – a Munkás– és Katonaküldöttek Szovjetje. Márciusban lemondott a cár, az autokrácia rendszere véglegesen megbukott. Így alakult ki a. „kettős hatalom”, amely azzal járt együtt, hogy sem a kormánynak, sem pedig a pétervári Szovjetnek nem volt elegendő ereje a hatalom teljes birtokbavételére. A belpolitikai helyzet a nyár folyamán sem rendeződött Oroszországban, július elején újabb zendülés tört ki. Az I. géppuskás ezred zendülését hamar letörték, a bolsevikokat pedig – nekik tulajdonították a lázítást, illetve árulással (német pénzen folytatták háború- és kormányellenes harcukat) vádolták őket – üldözni kezdték. A bolsevikok illegalitásba kényszerültek, de csak rövid időre, ugyanis 1917 augusztusában az új miniszterelnök, Kerenszkij, kénytelen volt a bolsevikok segítségét kérni az Ideiglenes Kormány hatalmát fenyegető Kornyilov tábornok csapatai ellen. A katonai puccsot elfojtották, és ezzel az ellenforradalmi erők legaktívabb erői szenvedtek vereséget, míg a puccs leverésében vezető szerepet játszó bolsevikok népszerűsége tovább nőtt.

            Az Ideiglenes Kormány deklarálta a népek szabad önrendelkezési jogát és az emberi szabadságjogokat, ugyanakkor nem tudta megoldani a háborúból való kilépés és a földosztás problémáját. Ezzel szemben a radikális baloldali bolsevik párt kiállt a háborúból való azonnali kilépés és a földek államosítása mellett; népszerűsége megnőtt, és októberben a párt Központi Bizottsága döntést hozott az azonnali hatalomátvételről. Antonov-Ovszejenko november 7-én éjjel, a Katonai Forradalmi Bizottság nevében megdöntöttnek nyilvánította az Ideiglenes Kormányt, annak néhány tagját őrizetbe is vétette, és kihirdette a szovjethatalmat. Erről másnap, a Katonai Forradalmi Tanács kiáltványából értesülhetett a lakosság.

 

A bolsevik hatalomátvétel és a polgárháború

 

A bolsevik hatalomátvétel Petrográdban észrevétlenül, vérontás nélkül ment végbe – a Téli Palotát, ahol az Ideiglenes Kormány ülésezett, ekkor még nem vették be a forradalmi erők. 1917. november 8-án este a bolsevikok lemondásra szólították fel a minisztereket, az ultimátum lejárta után pedig megkezdődött a palota elleni támadás, s letartóztatták az Ideiglenes Kormány miniszterit. A proletárdiktatúra bevezetését követően a bolsevikok eltörölték a cári Oroszország intézményeit (az Állami Tanácsot, a minisztériumokat, a zemsztvókat stb.), s belekezdtek egy teljesen új politikai rendszer kiépítésébe. A legfelsőbb törvényhozói hatalom a Szovjetek Kongresszusa kezébe került, de szerepe, csakúgy, mint az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság (ÖKVB) jogköre, erősen korlátozott volt. A valódi politikai hatalmat az ÖKVB elnöksége és a végrehajtó és törvényhozói hatalmat is magához ragadó, Lenin vezette Népbiztosok Tanácsa gyakorolta. A helyi hatalmat a kormányzósági és járási szovjetek gyakorolták, amelyeket a forradalmi tanácsok ellenőriztek. 1917 végén állították fel a munkás-paraszt rendőrséget, illetve, az ellenforradalmi erők elleni harcra, az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot (VCSK vagy ismertebb nevén Cseka). Ekkor jött létre a Vörös Hadsereg és Flotta is. A szovjethatalom külpolitikáját az 1917-et követő években a világforradalomra való kitartó várakozás jellemezte.

A bolsevik kormányzat tevékenysége több társadalmi réteg (pl.: földbirtokosok, csinovnyikok, tisztikar, papság) ellenállását vívta ki. Az ország egyre több városában jöttek létre antibolsevik összeesküvések, szervezkedések jöttek létre. Az 1917. november 12-én megrendezett választások eredményéből kiderült, hogy a bolsevik párt csak a második legerősebb párt az országban az eszerek (szociálforradalmárok) után. Az 1918 január 5-én megalakuló Alkotmányozó Gyűlés elutasította a bolsevikoknak A dolgozó és kizsákmányolt nép jogairól szóló nyilatkozatát. Mindezek után az ÖKVB döntött az Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásáról. Ez a lépés még inkább kiélezte a belpolitikai helyzetet, amelyet tovább rontott az ország nemzetközi elszigetelődése. Néhány helyen – pl. a Don vidékén – már 1918 tavaszán lázadások törtek ki, a polgárháború azonban csak 1918 nyarán, az ellenforradalmi katonai erők megszerveződésével terjedt ki az ország egész területére. A polgárháborúba, az Anton Gyenyikin és Alekszandr Kolcsak vezetése alatt álló fehér csapatok oldalán beszálltak az antanthatalmak is, amelyek fegyverekkel és pénzzel támogatták a fehér csapatokat, s gazdasági blokáddal sújtották az országot. A nehéz gazdasági helyzetben a szovjethatalom a német hadigazdasághoz hasonló gazdasági rendszert kezdett el kiépíteni. A hadikommunizmus a hatalmi centralizációt és az állami elosztás hatékonyabbá tételét segítette elő, amelyek elengedhetetlenül szükségesek voltak a háborús gazdálkodáshoz. A gabona rögzített áron való beszolgáltatása, az általános munkakötelezettség, az ipar teljes államosítása, a „munka militarizálása” jellemezte ezt a korszakot, amelyről többen is úgy vélték, hogy nincs távol a valódi kommunizmustól. Azonban a munkás-önigazgatás helyett egyre inkább az állami tulajdon és az állami irányítás erősödött meg. Ez több helyen fegyveres ellenállást váltott ki – ekkoriban jelent meg a „szovjeteket kommunisták nélkül!” jelszó. Az elégedetlenség és bolsevik-ellenes közhangulat mérséklésének érdekében a szovjethatalom új gazdaságpolitikai intézkedéseket vezetett be.

Az Új Gazdaságpolitika (NEP) a kapitalista termelési viszonyok részleges visszaállítása volt. A NEP keretein belül a gabona kényszerbeszolgáltatását a terményadó váltotta fel, a magánkereskedelem ismét legálissá vált, bizonyos vállalatok ismét magánkézbe kerültek (denacionalizálás) és ismét visszaállították a korábbi pénzviszonyokat. Mindezek mellett a vezetés a továbbiakban is fenntartotta a szocializmus antikapitalista értékrendjét és retorikáját.

 

A Szovjetunió létrejötte és A SztálinI korszak

 

Az Orosz Birodalom széthullása után létrejött államalakulatok 1922-re, a polgárháború végére Lengyelország, Észtország, Litvánia, Lettország, Finnország és Besszarábia kivételével, mind felbomlottak. A „népek testvéri szövetségének” gondolata már 1917-ben felmerült, ám hivatalosan csak 1922. december 30-án valósult meg, amikor – belső viták után – az oroszországi és kaukázusi föderációk, Ukrajna és Belorusszia szovjetköztársaságai a moszkvai Nagy Színházban kihirdették a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulását. Az ezeken a területeken élő lakosok egységes, szovjet állampolgárságot kaptak.

Az 1920–as évek elejére a meggyöngült egészségi állapotban lévő V.I. Lenin kezéből egyre inkább kicsúszott a hatalom, amelynek megszerzéséért halála után három csoportosulás: a Trockij vezette baloldali ellenzék, a Kamenyev és Zinovjev vezette leningrádi vagy új ellenzék, valamint a párt és az állami apparátus támogatását élvező Sztálin kezdett el versengeni. Habár Lenin utolsó levelében figyelmeztetett a Sztálin személyiségében rejlő veszélyekre, a hatalmat mégis neki sikerült megszereznie. Sztálin, saját személyes hatalmának megszilárdítása érdekében azonnal hozzálátott párton belüli ellenségeinek eltávolításához: 1927–ben a belső ellenzék képviselőit kizárták a pártból. Ezzel párhuzamosan megnőtt a központi tervezés szerepe a gazdaságban, megkezdődött az első ötéves terv kidolgozása és a piaci logikára épülő új gazdaságpolitika felülvizsgálata. 1929–ben, az ötéves terv keretében elindították a mezőgazdaság erőszakos eszközökkel történő, a milliókat érintő repressziók és kitelepítések gyakorlatát alkalmazó kollektivizálását. Az 1932–1933–ban Ukrajna, Észak–Kaukázus, Nyugat–Szibéria és Kazahsztán területére kiterjedt nagy éhínség több millió halálos áldozatot követelt. A második ötéves terv végére kolhozokba (termelőszövetkezetekbe) tömörítették a paraszti udvarok több mint 93%–át, és a kolhozok beépültek az államszocialista gazdaság rendszerébe. Ezzel egy időben leváltották posztjáról Buharint és más, a kollektivizáció módszereiért nem lelkesedő vezetőket, ezzel pedig Sztálin személyes hatalma totálissá vált. Megkezdődtek az első koncepciós perek, amelyek áldozatai mindenekelőtt a régi rend „burzsoá” szakemberei és tudósai voltak.

            A sztálini fordulat után a kommunista párt már „állampártként” működött, amely az szorosan összefonódott az államhatalmi szervekkel. Az államhatalmi szervekre támaszkodott Sztálin az 1937-39-es terrorhullám idején is. A 30-as évek nagy nyilvános politikai pereinek célja Sztálin politikai ellenfeleinek módszeres és végiggondolt megsemmisítése volt (például, a Vörös Hadsereg tábornoki karának „megtisztítása”, a Kamenyev – Zinovjev–per, a párhuzamos trockista központ ügye stb.). A GULAG táboraiban a 30–as évek végétől egyre több olyan – korábban az állami apparátusban dolgozó – fogoly raboskodott, akiket ellenforradalmi bűnökért tartóztattak le. A GULAG rablétszáma 1929 és 1934 között harmincszorosára, 510 000 főre emelkedett. A politikai okokból 1930 és 1953 között letartóztatottak száma elérte a 3 778 234 főt, s ezek közül 786 098 vádlottat ítéltek halálra.

            Mindezek ellenére nem mondható el, hogy a rendszer nem élvezte a széles néptömegek támogatását, hiszen milliók, paraszti sorból való társadalmi felemelkedését tette lehetővé. A harmincas évek elején kialakult a nehézipart, hadiipart – a mezőgazdasággal szemben – előnyben részesítő ipari struktúra, amely egészen a Szovjetunió felbomlásáig meghatározta a szovjet gazdaság arculatát. A 30-as évek közepén megindult sztahanovista munkaverseny-mozgalom többmillió, az iparba beáramló embert, szocializált. 1936–ban elfogadták a Szovjetunió új alkotmányát, amely szentesítette a 20–as évek közepétől bekövetkezett változásokat. Az alkotmány jogilag rögzítette az általános, titkos, egyenes szavazójogot, biztosította a munkához, tanuláshoz, pihenéshez és nyugdíjhoz való jogot, bár az alkotmányban rögzített demokratikus és szociális vívmányok éles ellentétben álltak a sztálini korszak valóságával.

 

A Szovjet külpolitika és a Nagy Honvédő Háború

 

1933–tól a Szovjetunió külpolitikáját a náci Németországgal való esetleges konfliktus elkerülése, illetve annak a nyugati hatalmakra való hárítása határozta meg. 1933–ban helyreálltak a diplomáciai kapcsolatok az USA–val, 1934 szeptemberében a Szovjetunió belépett a Népszövetségbe, és ezzel a lépéssel sikerült betagozódnia a nemzetközi politikai életbe. Mivel a nyugat–európai nagyhatalmak nem léptek fel határozottan Németországgal szemben (gazdasági kapcsolatok fenntartása, be nem avatkozás a spanyol polgárháborúba, 1938–as müncheni egyezmény megkötése stb.) a Szovjetunió a Németországgal való megegyezés irányába orientálódott. 1939 nyarán megkötötték a Molotov–Ribbentrop paktumot, amelynek titkos záradéka kijelölte a két ország érdekszféráit Kelet Európában. A világháború kitörése után a szovjet csapatok megtámadták a két tűz közé szorított Lengyelországot, és elfoglalták a lengyel fennhatóság alatt álló Nyugat–Fehéroroszországot és Nyugat–Ukrajnát. 1940–ben a Szovjetunió bekebelezte Észtországot, Lettországot és Litvániát. A paktum illetve a később megkötött barátsági szerződés mind a nemzetközi baloldali közvéleményt, mind pedig a szovjet lakosságot összezavarta, és gyengítette az antifasiszta propaganda erkölcsi súlyát is.

            1941. június 22–én Németország megtámadta a Szovjetuniót. 1943 elejéig a német hadsereg közel 2 000 000 km2 szovjet terület szállt meg, amelyen az összlakosság kb. 40%-a, 78 millió ember élt. A háború első napjától általános gyakorlattá vált a megszállt területeken élő polgári lakosok ideológiai és „faji” okokból történő megkínzása és tömeges kiirtása – a kivégzett civilek száma a háború végére meghaladta a 6 390 000-et.

            A Szovjetunió győzelmében nemcsak a harci eseményeknek volt szerepük. Kiemelkedő fontosságú, hogy a hátország mindent megtett a háborús termelés érdekében. Ezen kívül nem elhanyagolható szerep jutott a partizánmozgalomnak is, amely 1942-től bontakozott ki. Sok partizánalakulat – a reguláris hadseregbe beolvadva – később Berlinig is eljutott. A II. világháború végére a szovjet nemzeti vagyon 40%-a megsemmisült, az emberveszteség pedig mintegy 27 000 000 főt tett ki.

 

A háború vége és a hidegháború

 

A háború után megkezdődött az ország újjáépítése. A Szovjetunió 1947-ig már csak gazdasági okokból is ragaszkodott az amerikaiakkal és az angolokkal való együttműködéshez, amelynek lehetetlenségét azonban nemcsak Churchill fultoni beszéde és a Truman-doktrína mutatta meg, hanem már az érdekszférák kijelölése során megmutatkozó, feloldhatatlan ellentétek. Sztálin hamarosan hozzálátott a kelet–európai szovjet befolyási övezet megszervezéséhez: a Szovjetunió és szovjet nyomásra a kelet–európai országok kormányai elutasították a Marshall–segélyt, az egymástól elkülönülő gazdasági, politikai és katonai blokkok, a KGST, illetve a NATO és a Varsói Szerződés létrehozása pedig a ténylegesen és tartósan kettészakította Európát. Megkezdődött a „hidegháború”, amely egészen a 90–es évek elejéig meghatározta a világtörténelem menetét. Az országon belül a Nyugattal való szembenállás a belső ellenségek keresését és megkonstruálását vonta maga után, ami az ún. antikozmopolita kampány kibontakozásában csúcsosodott. Az egykor szovjetbarátnak minősülő és a nemzetközi közösségen belül egyébként elsőként a Szovjetunió által elismert Izrael állam fokozatosan az USA befolyás alá került, aminek az árát a Szovjetunió zsidó állampolgárai fizették meg. „Cionista összeesküvés” vádjával 10 embert végeztek ki, feloszlatták a zsidó szervezeteket, és több ezer zsidó értelmiségit bocsátották el az állásából. Az zsidóellenes politika radikális eszkalálódásának csak a Sztálin halála vette elejét.

            A Sztálin halála utáni bő egy évtizedet (1953–1964) a hruscsovi „olvadás” időszakának szokás nevezni, amelyet az élet liberalizálása és a „desztalinizáció” politikája határozott meg. 1956–ban a XX pártkongresszuson a párt első titkárává választott Nyikita Hruscsov először beszélt nyíltan a sztálini terrorról, az ún. „személyi kultuszról”, megkezdődött a terror áldozatainak utólagos rehabilitációja, a bűnösnek nyilvánított és deportált népeknek (csecsenek, kalmükök stb.) sok év után hazatérhettek. Határozott fordulatot vett a Szovjetunió külpolitikája is, bár a Jugoszláviával való viszony javulása vagy a kubai rakétaválság békés rendezése mellett 1956–ban a szovjet csapatok vérbe fojtották a magyarországi forradalmat. Többek között ez is a hruscsovi kísérlet belső ellentmondásaira, következetlenségére mutatott rá. A szibériai és kazahsztáni szűzföldek feltörésének terve vagy a szovjet űrkutatás világraszóló sikerei (1957 – az első Szputnyik, 1961 – az első űrhajós fellövése az űrbe) mellett kudarcot szenvedtek a mezőgazdasági reformok vagy az USA „utolérésének” hangzatos programja. Hruscsov fokozatosan elszigetelődött a párton belül, majd 1964 októberében puccsszerűen leváltották.

            A Hruscsov leváltása utáni hosszú brezsnyevi korszaknak (1964–1982) is megvan a saját gúnyneve: nem véletlenül hívják a „pangás időszakának”. A Hruscsov helyébe lépő főtitkár, Leonyid Brezsnyev a szocializmus „tökéletesítésére” összpontosította erejét, ami a gyakorlatban a merev tervutasításos rendszer konzerválását, a reformok, sőt a desztalinizáció elvetését jelentette. Az új vezetés ideológiai alapjául szolgáló „fejlett szocializmus” doktrínája elfedte a szovjet társadalom mélyülő problémáit, a fejlődés elkerülhetetlen velejáróinak állítva be azokat. A brezsnyevi vezetés szkeptikusan szemlélte a különböző újítási, változtatási szándékokat, ami egyértelműen jutott kifejezésre 1968–ban, a „prágai tavasz”, a csehszlovákiai reformkísérlet elfojtásában. Az intervenció után megfogalmazták az ún. „Brezsnyev–doktrínát”, amely szerint a Szovjetunió akár katonai eszközökkel is „internacionalista segítséget” nyújthat a vele szövetséges országoknak a szocialista rendszer megőrzésében. Ilyen „segítségnyújtásnak” számított a szovjetbarát erők támogatására indított katonai beavatkozás Afganisztánban (1979), amely rengeteg emberi és anyagi áldozatba került, és hatalmas presztízsveszteséget okozott a Szovjetuniónak. A mindennemű változtatástól való félelem végeredményben zsákutcába vezette a Brezsnyev regnálása alatt kialakult rendszert, amely nem bírta az enyhülés politikája mellett élesedő fegyverkezési versenyt a gazdaságilag sokkal erősebb Egyesült Államokkal. A 80–as évek elejére a Szovjetunió általános válságba jutott.

 

A PERESZTROJKA ÉS A SZOVJETUNIÓ FELBOMLÁSA

 

1985 márciusában Mihail Gorbacsovot választották meg az SZKP főtitkárává, aki az őt támogató reformerőkre támaszkodva a „szocializmus megújítását” kezdeményezte. A terv lényegét a szocializmus „demokratizálásában”, a társadalmi–gazdasági fejlődés gyorsításában, a gazdasági irányítás decentralizálásában és „glasznoszty” (nyilvánosság) politikájában artikulálta. Az összefoglalóan „peresztrojkának” (átalakításnak) nevezett folyamat a régi vezetők lecserélésével járt együtt: többek között leváltották a Tervhivatal, a Külügyminisztérium és a Belügyminisztérium vezetőit. Megszüntették a cenzúrát, megkezdődött a szovjet múlt újragondolása. 1988–ban a XIX. pártkongresszus kijelölte a jogállam felépítésének feladatát, amelynek lényege a párt és az állam funkcióinak szigorú szétválasztása volt, valamint a párt kezében összpontosuló hatalom átadása a Szovjeteknek. 1990–ben az új hatalmi szervnek, a Szovjetunió Népi Küldötteinek III. rendkívüli Kongresszusán Gorbacsovot választották meg az újonnan létrehozott államelnöki posztra. Az év végén külön törvényben engedélyezték a föld magántulajdonát, és megszüntették a szovjet alkotmánynak az SZKP vezető szerepét deklaráló 6. cikkelyét, ami szabad utat nyitott a többpártrendszer kiépülése előtt.

            Paradox módon a reformok nemcsak hogy nem javították, de még súlyosbították is a gazdaság helyzetét. A lakosság ellátása jelentősen romlott, a káosz-közeli állapot figyelmeztető jele volt az államnak a csernobili katasztrófa kapcsán tanúsított, a brezsnyevi időket idéző reakciója: a régi reflexeket követve a szovjet vezetés nem informálta azonnal a közvéleményt a balesetről és annak valódi jelentőségéről. A gazdasági nehézségek felgyorsították a külpolitikai fordulatot is, felerősítették a hidegháború befejezésére és a konfrontatív politika felülvizsgálatára irányuló törekvéseket. 1988 elején a szovjet csapatok befejezték az Afganisztánból való kivonulást. Kelet–Európában Gorbacsov lemondott a „szövetséges” országok belügyeibe történő további beavatkozásról. Ez felgyorsította ezekben az országokban a rendszerváltás folyamatát, 1990–ben pedig bekövetkezett Nemetország újraegyesítése.

Az 1988–as örmény–azeri fegyveres konfliktus felhívta a figyelmet a nemzetiségi probléma kiéleződésére. Hamarosan kiderült, hogy a gorbacsovi vezetésnek nincsenek eszközei a nemzeti önállósulási mozgalmakkal szembeni fellépésre. Borisz Jelcinnek az Oroszországi Föderáció elnökévé való megválasztásával létrejött még egy erősödő hatalmi központ. 1990–1991–ben Észtország, Litvánia és Lettország a Szovjetuniótól való elszakadás mellett döntött, a bomlási folyamat megállíthatatlannak bizonyult. 1991 augusztusában Gorbacsov távollétében az Állami Rendkívüli Bizottságba tömörült állami vezetők sikertelen puccsot kíséreltek meg az államelnökkel szemben. A puccs megbukott, de Gorbacsov hatalmának végleg leáldozott. 1991. december 8–án, Breszt közelében Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország államfői bejelentették a Szovjetunió felszámolását és a Független Államok Közösségének megalakulását. Gorbacsov lemondott államfői tisztségéről, és a Szovjetunió felbomlott.

 

 

KRONOLÓGIA

 

A KIJEVI RUSZ

 

VI. sz. – a szlávok széttelepülése. Kijev alapítása.

IX. sz. – a varégok megjelenése a keleti szláv területeken

862 – krónika szerint a Novgorod környékén élő szlávok behívják Rurik nevű varég fejedelmet, akit hagyomány szerint az orosz fejedelmi dinasztia megalapítójának tartják

882 – Rurik „rokona, Oleg fejedelem elfoglalja Kijevet, amely az új állam fővárosa lesz

965 – Szvjatoszlav fejedelem meghódítja Kazár Kagánatust

980–1015 – Vlagyimir fejedelem uralkodása

988 – Kereszténység felvétele és a kijevi metropólia megszervezése

1019–1054 – Bölcs Jaroszlav uralkodása

1068 – az első kun támadás Kijev ellen

1113–1125 – Vlagyimir Monomah uralkodása Kijevben

1147 – Moszkva első említése a krónikákban

1237–1240 – Batu kán serege elfoglalja a Kijevi Rusz területét

 

A TATÁR URALOM ÉS SZÉTTAGOLTSÁG

 

1240 – Alekszandr novgorodi fejedelem legyőzi a svédeken Néva menti csatában és megkapja a Nyevszkij nevet

1241 – a tatárok elfoglalják Kijevet

1242 – Alekszandr fejedelem Csud–tónál legyőzi a német lovagokat

1243 – az Arany Horda megalakulása

1252–1262 – Alekszandr Nyevszkij vlagyimiri nagyfejedelem

1308–1326 – Pjotr kijevi metropolita. Halála után Moszkvában temetik el

1325–1340 – I. Iván (Kalita) a moszkvai fejedelem uralkodása

1328 – I. Iván nagyfejedelmi jarlikot kap a tatároktól

Kb. 1360–1430 – Andrej Rubljov

1380 – Dmitrij moszkvai nagyfejedelem a Kulikovói csatában legyőzi a tatár sereget

1382 – tatárok felégetik és újra adófizetésre kényszerítik Moszkvát

1439 – Firenzei unió katolikus és orthodox egyházak között

1441 – Moszkva elutasítja az egyházi uniót

1448 – Moszkvában Iona rjazanyi püspököt választják meg metropolitának, ami de facto az orosz egyház önállóságát (autokefalitását) jelentette

1453 – Konstantinápoly eleste. A Bizánci birodalom bukása

1462–1505 – III. Iván moszkvai nagyfejedelem uralkodása

1478 – III. Iván a Moszkvai Nagyfejedelemséghez csatolja a novgorodi köztársaságot

 

A MOSZKVAI OROSZORSZÁG

 

1480 – Moszkvai Nagyfejedelemség függetlenné válik az Arany Hordától

1485 – III. Iván felveszi az „egész Oroszország uralkodója (ura)” címet

1505–1533 – III. Vaszilij uralkodása

1510– III. Vaszilij a Moszkvai Nagyfejedelemséghez csatolja Pszkovot

1521 – a Rjazanyi fejedelemség a Moszkvai Állam részévé válik

1533– 1584 – IV. (Rettegett) Iván uralkodása

1547 – IV. Iván felveszi a cári címet

1552 – Kazany bevétele

1556 – az Asztrahanyi Kánság Moszkvai Államhoz csatolása

1558–1583 – A livóniai háború, amely Moszkva vereségével fejeződik be

1565 – az opricsnyina bevezetése

1581 – Szibéria meghódításának kezdete

1589 – a patriarkátus létrehozása Moszkvában

1598 – a Rurik-dinasztia kihalása

1598–1605 – Borisz Godunov uralkodása

1601–1603 – a „nagy éhség” évei

1605 – I. Ál-Dmitrij trónralépése

1605-1613 – a „zavaros időszak” Oroszországban

1613 – Mihail Romanov trónra lépése

1645-1676 – Alekszej Mihajlovics uralkodása

1649 – új törvénykönyv kiadása

1652-1658 – Nyikon pátriárka tevékenysége

1654 – az ukrajnai kozákok kimondják egyesülésüket Oroszországgal

1667–1771 – a Razin-féle parasztfelkelés

1667 – az andruszovói fegyverszünet szerint Oroszországhoz kerül Szmolenszk és más nyugat–orosz területek, valamint balparti Ukrajna Kijevvel

 

A PÉTERVÁRI OROSZORSZÁG

 

1696–1725 – I. Péter önálló uralkodása

1697–1698 – a „nagy követjárás”

1700‑1721 – az északi háború

1703 – Pétervár alapítása

1709 – a poltavai csata

1714 – tengeri győzelem Hangö–uddénél a svédek felett

1721 – a nystadti béke szerint Oroszország megszerzi a kijáratot a Balti tengerhez. I. Péter felveszi a császári címet

1721 – a Szent Szinódus felállítása

1722 – a Rangtáblázat bevezetése

1725 – a Tudományos Akadémia megalapítása Pétervárott

1725– 1741 – a palotaforradalmak kora

1741–1762 – Erzsébet cárnő uralkodása

1755 – az első oroszországi egyetem megalapítása Moszkvában

1756–1762 – Oroszország részvétele a hétéves háborúban

1756 – első nyilvános professzionális színház megnyitása Pétervárott

1762–1796 – II. Katalin uralkodása

1764 – a kolostori javak szekularizálása

1772 – Lengyelország első felosztása

1773–1775 – Pugacsov felkelése

1774 – az orosz-török háborút lezáró kücsük–kainardzsi béke szerint az orosz kereskedelmi hajók szabadon hajózhatnak a Fekete tengeren és a tengerszorosokon keresztül, Oroszország kijut a Földközi tengerhez

1775 – kormányzósági reform

1783 – a Krím félsziget Oroszországhoz csatolása

1785 – a nemesi és a városi kiváltságlevelek kiadása

1793, 1795 – Lengyelország második és harmadik felosztása

1796–1801 – I. Pál uralkodása

1801–1825 – I. Sándor uralkodása

1802 – a minisztériumok létrehozása

1803 – rendelet a szabad földművelőkről

1808-1809 – orosz-svéd háború, Finnország Oroszországhoz csatolása

1812-1814 – a Napóleon elleni háború

1815 – a bécsi béke, Oroszország része marad Lengyelország nagy része és Finnország

1815 – a Szent Szövetség megalapítása

1825 – a dekabrista felkelés

1825–1855 – I. Miklós uralkodása

1830–1831 – a lengyel felkelés

1837 – az első vasútvonal Oroszországban

1849 – orosz intervenció Magyarországon

1853-1856 – a krími háború

1855–1881 – II. Sándor uralkodása

1861 – a jobbágyfelszabadítás Oroszországban

1863–1865 – polgári reformok Oroszországban (a felsőoktatási, bírósági, zemsztvo-reform, sajtótörvény)

1870 – a városi törvény

1874 – a hadügyi reform

1877–1878 – orosz-török háború

1881 – II. Sándor meggyilkolása

1881–1894 – III. Sándor uralkodása

1894–1917 – II. Miklós uralkodása

1898 – az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt I. kongresszusa

1904-1905 – vesztes háború Japán ellen

1905 – „véres vasárnap” Pétervárott

1905–1907 – az első orosz polgári forradalom

1905 okt. 15. – II. Miklós manifesztuma az Állami Duma összehívásáról és a polgári szabadságjogokról

1906 – a sztolipini reformok kezdete

1912 – a lénai sortűz

1914 – az I. világháború kezdete

1917. febr. 23. (márc. 8.) – Tömegtüntetés Petrográdban, a polgári forradalom kezdete

1917. szept. 1. (14.) – az Ideiglenes Kormány kikiáltja a köztársaságot

1917. okt. 16.(29.) a bolsevik párt Központi Bizottsága dönt az azonnali fegyveres felkelésről

 

A SZOVJET OROSZORSZÁG

 

1917. okt. 25. (nov. 7.) – forradalom Pétervárott. Az Ideiglenes Kormány megdöntése

1917. okt. 26. (nov. 8.) – Az új kormány, a Népbiztosok Tanácsa megalakulása

1917. nov. – dekrétum a feudális előjogok eltörléséről

1917. dec. – fegyverszünet a központi hatalmakkal

1918 tél – a cári adósságok eltörlése. Az állam és az egyház szétválasztása. A Vörös Hadsereg megalakulása. Bevezetik az új naptár szerinti időszámítást

1918 tavasz – 1922 ősz – polgárháború

1918 nyár– II. Miklós és családja kivégzése

1921 – az új gazdaságpolitika (NEP) bevezetése

1922. dec. 30. – a Szovjetunió megalakulása

1924 – Lenin halála. J. V. Sztálin átveszi az ország irányítását

1927 – a XV. Pártkongresszuson a Sztálin vezette többség legyőzi és kiszorítja a pártból az ellenzéket

1928 – az első ötéves terv kezdete

1929 – Trockij kiutasítása a Szovjetunióból. A kollektivizáció elindítása a mezőgazdaságban

1930 – az első koncepciós per (az „Iparpart” pere)

1932–1933 – éhínség Ukrajnában és Kazahsztánban

1934 – a Szovjetunió felvétele a Népszövetségbe

1936 – az új, „sztálini” alkotmány bevezetése

1936–1938 – a nagy koncepciós perek időszaka

1939 – a szovjet–német megnemtámadási szerződés aláírása

1939 szept. – a szovjet csapatok bevonulnak Lengyelországba

1939–1940 – a szovjet–finn háború

1940 – Trockij meggyilkolása Sztálin utasítására

1940 – Lettország, Észtország és Litvánia megszállása és belépése a Szovjetunióba

1941 – 1945 – a Nagy Honvédő háború

1946 – Churchill fultoni beszéde, a hidegháború kezdete

1947 – a jegyrendszer megszüntetése, pénzreform

1948 – a Szovjetunió elsőként elismeri el az izraeli államot

1949 – a KGST megalakulása

1953 – Sztálin halála, Ny. Sz. Hruscsov az SZKP új főtitkára

1955 – a Varsói Szerződés létrehozása

1956 – az SZKP XX. kongresszusa, a sztálini bűnök feltárása

1956 – a szovjet csapatok intervenciója Magyarországon

1957 – az első műhold fellövése

1961 ápr. 12. – Jurij Gagarin űrrepülése

1962 – a kubai rakétaválság

1961–1963 – a sztálini terror kivizsgálására létrehozott bizottság tevékenysége, jelentése nem került nyilvánosságra

1964 – Hruscsovot felmentik tisztségéből, a Központi Bizottság első titkárává L. I. Brezsnyevet választják meg

1967 – a Szovjetunió megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel

1968 – a Varsói Szerződés csapatai bevonulnak Csehszlovákiába

1969 – katonai konfliktus a szovjet-kínai határon

1972 – SALT–I szovjet-amerikai egyezmény aláírása

1974 – A. I. Szolzsenyicin Nobel-díjas orosz írót kiutasítják a Szovjetunióból

1975 – szovjet–amerikai űrprogram

1979 – a SALT–II szovjet-amerikai egyezmény aláírása

1979 – a szovet hadsereg bevonulása Afganisztánba

1980 – kereskedelmi embargó a Szovjetunió ellen, a moszkvai olimpia bojkottja

1982 – Brezsnyev halála, az új főtitkár Ju. V. Andropov

1984 – a szocialista országok (Románia kivételével) bojkottálják a Los Angeles–i olimpiát

1985 – az új főtitkár M. Sz. Gorbacsov

1986 – a peresztrojka kezdete

1986 – robbanás a csernobili atomerőműben

1988 – a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból

1989 – Bush és Gorbacsov találkozója Máltán. Gorbacsov lemond a Kelet–Európa ellenőrzéséről

1990 – Gorbacsovot államfővé választják

1990 – B. N. Jelcint választják meg az Orosz Föderáció elnökévé

1991 – katonai puccskísérlet Moszkvában, Gorbacsov lemond főtitkári tisztségéről, betiltják a Szovjetunió Kommunista Pártját

1991 dec. 8. – Breszt közelében Oroszország, Ukrájna és Fehéroroszország államfői bejelentik a Szovjetunió felszámolását és Független Államok Közössége megalakulását. Gorbacsov lemond államfői tisztségéről

 

 

AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

 

FONT Márta, KRAUSZ Tamás, NIEDERHAUSER Emil, SZVÁK Gyula: Oroszország története. Budapest, Pannonica Kiadó, 2001.

OBOLENSKY, Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség. Budapest, Bizantinilógiai Intézeti Alapítvány, 1999.

RIASANOVSKY, Nicholas V.: A History of Russia. New York, 1973.

STÖKL, Günter: Russishe Geschichte, Stuttgart, Kröner Verlag, 1990.

ВЕРНАДСКИЙ Г. В. Древняя Русь. Тверь–Москва, ЛЕАН, АГРАФ, 2000. Киевская Русь. Москва, АГРАФ, 1999. Монголы и Русь. Тверь–Москва, ЛЕАН, АГРАФ, 2001. Московское царство. Часть 1-2. Тверь–Москва, ЛЕАН, АГРАФ, 2001.

История русской церкви. Книга VIII. CМОЛИЧ И. К. История русской церкви 1700-1917. Часть 1–2. Москва, Издательство Спасо-Преображенского Валаамского монастыря, 1996-1997. Книга IХ. Протоиерей В. ЦЫПИН. История русской церкви 1917-1997. Москва, Издательство Спасо-Преображенского Валаамского монастыря, 1997.

КАРТАШЕВ А, В. Очерки по истории русской церкви. Т. I–II. Москва, Наука, 1991.

КЛЮЧЕВСКИЙ В. О.:Сочинения в девяти томах. Москва, Мысль, 1987–1990.

ПЛАТОНОВ С. Ф.: Лекции по русской истории. Москва, Высшая школа, 1993.

СОЛОВЬЕВ С. М.: Сочинения. Книга I–XV. История России с древнейших времен. Москва, Мысль, 1988–1995.