Sokcsevits Dénes

A horvátok története

 

A horvátok származása. A horvát honfoglalással kapcsolatos elméletek

A horvát állam születése

A horvát fejedelemség a IX. században

A horvát királyság a X–XI. században

A horvátok története 1102-től 1526-ig. Szlavónia, Horvátország és Dalmácia az Árpád-korban

A horvát-dalmát királyság és a Szlavónia fénykora az Anjouk alatt

Horvátország, Dalmácia és Szlavónia története Nagy Lajos halála után

Horvátország és Szlavónia a török veszély árnyékában

Dubrovnik (Raguza) története

A mohácsi csatától a karlócai békéig

A horvátok a XVIII. században

A horvát-magyar közjogi küzdelmek és a horvát nemzeti mozgalom, az illírizmus kora (1790-1848) A közjogi küzdelmek kezdete

A horvát nemzeti megújulás. Az illírizmus mint politikai és kulturális mozgalom

Horvátország 1848/49-ben

Horvátország az abszolutizmus korában

A horvátság válaszúton: a horvát-magyar kiegyezés előzményei (1860-1868)

Dalmácia a XIX. század második felében

A horvátok a dualizmus korában. Kísérlet a kiegyezés reviziójára és Mažuranić bánsága

Horvátország Khuen-Héderváry Károly bánsága idején (1883-1903)

A horvátok a Monarchia utolsó másfél évtizedében (1903-1918)

Horvátok az első Jugoszláviában

Stjepan Radić küzdelme a horvát egyenjogúságért

A diktatúra bevezetésétől a Horvát Bánság megalakulásáig (1929-1939)

A horvátok a második világháborúban

Horvátország 1945 és 1989 között

Horvátország 1989-től napjainkig

Kronológia

Ajánlott szakirodalom

 

 

A horvátok származása. A horvát honfoglalással kapcsolatos elméletek

 

A horvát nép nevének eredete, jelentése a kérdés kutatói között mind a mai napig vita tárgyát képezi. Ma már szinte bizonyos, hogy a „horvát” szó nem szláv eredetű, noha számos helynévben megtalálható Kis-Lengyelországtól Csehországon át Ausztriáig. Sokan összefüggésbe hozták a Kárpátok nevével, vagy a szláv „hora” (hegy) szóval, míg egy bizánci forrás szerint jelentése: „akinek sok földje van”. Egy teória szerint a horvát népnév azonos az iráni eredetű Horoathos személynévvel, amit két, II-III. századi feliraton találtak meg az Azovi-tenger mellett. Ebből és még néhány utalás (többek között Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár szerint a horvátokat vezető hét testvér láthatóan nem szláv eredetű neve) alapján megszületett a horvátok iráni eredetét hangsúlyozó elmélet. Eszerint egy kis iráni törzs a Kaukázus előteréből eljutott a mai Dél-Lengyelország területére, keveredett az ottani szlávokkal, s így alakult ki a később délre költöző horvátság magva.

Egy-két középkori történetírói megjegyzés és merész kombináció eredményeként jött létre a horvátok gót eredetét valló elmélet, amely (noha előbb keletkezett) különösen a II. világháború idején volt népszerű bizonyos horvát körökben. A két utóbbi teóriát nem lehet meggyőzően bizonyítani, bár az iráni eredetről szóló elmélet a kevésbé valószínűtlen. Ami bizonyos, amikor a horvátok megjelentek mai lakóhelyükön már szláv nyelven beszéltek.

A reneszánsz idején vetődött fel először a gondolat, hogy a horvátok (szlovénok, szerbek, bosnyákok) a Nyugat-Balkán ókori őslakóinak, az illíreknek közvetlen leszármazottai. Az ötletet a XVIII. század végén a pesti egyetem régészeti és numizmatikai tanszékének tanára, Katancsics Péter Mátyás (Matija Petar Katančić, az első teljes, nyomtatásban is megjelent horvát Biblia-fordítás készítője) öntötte tudományos formába. A délszláv-illír azonosság elméletét hirdette a XIX. század első felében Ljudevit Gaj horvát nemzeti mozgalma, az illirizmus. A horvát történettudomány azonban a cseh szlavisták kritikája nyomán már a XIX. század második felétől kezdve elutasította az illír-horvát azonosság elméletét és kiállt a horvátság szláv eredete mellett. Bár a horvát nép egésze bizonyosan nem származhat az illírektől, meg kell jegyezni, hogy az antropológusok szerint a VII. században beköltöző horvát törzsek valószínűleg magukba olvasztották a romanizált illír őslakosok kisszámú maradványait.

A „horvát” szó eredete továbbra is megfejtetlen maradt, noha megvilágítása nagyot lendítene a horvát őstörténeti kutatásokon. A horvátok eredetével, őstörténetével és honfoglalásával foglalkozó történészek elméleteinek legfőbb forrása ma is Bíborbanszületett Konstantin császár De administrando imperio (A birodalom kormányzása) címen emlegetett munkájának 29., 30., és 31. fejezete. A konstantini elbeszélésben közölt adatok megerősítése vagy cáfolása alapján születtek meg a ma is elterjedt elméletek. Konstantin a mű 31. fejezetében Hérakleiosz császár idejére (VII. század első fele) teszi a horvátok beköltözését: „…Így hát Hérakleiosz császár parancsára ezek a horvátok levervén és kiűzvén onnan (ti. Dalmáciából) az avarokat, Hérakleiosz császár rendelete folytán megtelepedtek az avaroknak ezen a földjén, melyen most is laknak…” (Moravcsik Gyula fordítása).

A Konstantin által leírtak szerint a horvátok őshazája a Kárpátok mögötti Fehér-Horvátország, ahonnan a VII. század első harmadának végén költöztek Dalmáciába, miután legyőzték az avarokat és uralmuk alá hajtották a már korábban ideköltözött szlávokat. Azok a történészek, akik a császár adatait hitelesnek tartják, általában 626, vagyis az avarok konstantinápolyi veresége utáni évekre teszik a horvát honfoglalás időpontját. Eszerint a korábban itt lakó szlávok és az avarok maradékai az újonnan érkező horvátok alattvalóivá váltak. Sajnos a VII–VIII. század horvátországi-dalmáciai eseményeiről mélyen hallgatnak a krónikák. A régészet a szlávok jelenlétét bizonyítani tudja: a VII. század elejéről jellegzetes hullámvonaldíszes szláv kerámia került elő több dalmáciai lelőhelyről, sőt a Zadar melletti Kašićban a szlávokra jellemző hamvasztásos temetkezés nyomaira is rábukkantak. A régészet az avarok jelenlétének halvány nyomait is ki tudja mutatni, ami igazolja Konstantin császár elbeszélését.

Konstantin állítása, miszerint a horvátokat Hérakleiosz császár keresztelte meg a VII. században, nem felel meg a valóságnak, mert a sírmellékletek egészen a IX. századig pogány népességről árulkodnak. Ugyancsak nem valószínű, hogy a beköltöző horvátok engedélyt kértek volna a letelepedésre a bizánci császártól, akinek uralma a Balkán belseje felett már 602-ben (a nagy avar-szláv inváziókor) megszűnt. Felmerül viszont a kérdés, hogyan jutottak el a horvátok a Kárpátoktól az Adriáig? Az avar birodalom 626 után nem gyengült meg annyira, hogy egy egész nép keresztüljöhetett volna Pannónián.

Az utóbbi kételyek és részben a De administrando imperio 30. fejezete nyomán keletkezett a horvátok beköltözésére vonatkozó másik elmélet, miszerint egy viszonylag kis létszámú horvát nevet viselő törzs Nagy Károly avarellenes hadjáratai során (791-802), frank szövetségben harcolva győzte le a Dalmáciában lakó avarokat és szlávokat, és frank segítséggel alapított államot a IX. század elején. A két említett elmélet közül a VII. századi beköltözés számít elfogadottabbnak a horvát történettudományban.

 

A horvát állam születése

 

A középkori horvát állam Kelet és Nyugat – a Frank Birodalom és Bizánc – ütközőpontján jött létre. A korai horvát állam- és egyházszervezet keletkezésében a frank hatás játszott jelentős szerepet. A bizánci uralom alatt lévő dalmát városok közvetlen szomszédságában élő horvátokat frank hittérítők keresztelték meg. A horvátság így a szláv népek közül alighanem elsőként a nyugati egyházhoz, rajta keresztül a nyugat-európai civilizációhoz csatlakozott, s ez a tény alapvetően meghatározta a horvát történelem irányát a későbbi korokban. Noha Horvátország három évszázad elteltével, a nemzeti dinasztia kihalása után elvesztette politikai függetlenségét, államisága, területi különállósága és autonómiája fennmaradt, ami elősegítette az újkorban a horvátság nemzetté válási folyamatát.

 

A horvát fejedelemség a IX. században

 

A korai horvát történelemről, a horvátok beköltözéséről, letelepedéséről és első államalapítási kísérleteiről a kora középkori Horvátország területén a rendelkezésre álló források alapján keveset tud a történettudomány. Az eseményekről részletesen beszámoló horvát őskrónika nem maradt fenn (a kutatók egy dokleai pap XII. századi krónikájáról feltételezik, hogy eredetileg szláv nyelven íródott, ám ez a forrás tele van legendás elemekkel), ezért a horvát múlt vizsgálatánál elsősorban a dalmát városok, egyházi intézmények, valamint a Vatikán levéltári anyagára, bizánci, frank, velencei és magyar krónikákra lehet támaszkodni.

A horvát államalapítás és a keresztség felvétele időben összefüggésbe hozható Nagy Károly avarellenes és itáliai hadjárataival. A horvátok anyagi kultúrájában a régészet tanúsága szerint a VIII–IX. század fordulóján jelentős változás állt be, s e tekintetben rendkívül fontosnak számít a frank fegyverzet megjelenése a horvátországi sírleletekben, ami kézzelfoghatóvá teszi a frankok szerepét a vazallus horvát fejedelemség létrehozásában (ahogyan a frank eredetű mellkeresztek igazolják a frank hittérítők szerepét a horvátok megkeresztelésében).

A korai horvát állam az antik Liburnia és Dalmácia területén jött létre, határa északon az Isztriai-félsziget keleti sarkánál, délen a Cetina folyónál húzódott. Ahol a VII. század eleji avar-szláv támadások következtében elpusztultak, vagy elnéptelenedtek a római városok, ott a horvátok kijutottak a tengerpartra. E helyeken a horvát uralkodók a X. században városokat alapítottak – Biograd, Šibenik. A IX. századi horvát települések nagy része antik városok helyén jött létre: Nin (Nona), Skradin (Scardona), Solin (Salona). Horvátország a szárazföld belsejében magába foglalta a Velebit és a Plješivica hegységek közötti karsztmezőket (Krbava, Lika, Gacka), valamint a ma Hercegovinához tartozó Livnói és Duvnói karsztmezőket, s határa valószínűleg a boszniai Vrbas folyónál húzódhatott (a XIX. századi horvát történészek szerint a Száva-Drina vonalát is elérte, ám ez mai ismereteink alapján nehezen bizonyítható). A korai horvát állam területén viszonylag kevés volt a termőföld: nagyobb sík vidék csak Zadar (Zára)-Ravni-Kotari – és Split (Spalato) mellett volt a horvát uralkodó kezén. Ezért jelentős szerepet játszott az állattenyésztés. Természetesen a tenger is fontos megélhetési forrássá vált a horvátok számára – eleinte persze csak a kalózkodás révén, de a későbbiekben a kereskedelem is jelentőségre tett szert. Ez utóbbit azonban megnehezítette a bizánci fennhatóság alatt lévő dalmát városok létezése, ezeket a horvát fejedelmek csak adófizetésre (tributum pacis) kényszerítették, de elfoglalni sohasem tudták.

Az avarok és szlávok betörése a VII. század elején a római civilizációt és a romanizált illír őslakosság egy részét a dalmát tengerpart néhány városába és pár szigetre szorította vissza. A romanizált népesség másik, a tengertől távolabb élő része a magas hegyekbe húzódott (vlachok), s a középkor folyamán fokozatosan elszlávosodott. A dalmát városok kisebb-nagyobb megszakításokkal ( a XI. század közepétől csak névleges) bizánci uralom alatt éltek. Bizánc a VIII. században szervezte meg a dalmát thémát, melynek székhelye Iadera (Zadar) városa volt. A horvát fejedelmek (majd a királyok) viszonya politikai síkon a dalmát városokkal inkább ellenséges volt, mint barátságos. Azonban egészében véve a dalmát városok hatása a korabeli horvát kultúrára és civilizációra mindenképpen pozitív volt függetlenül attól, hogy a horvát állam számára gazdasági és politikai szempontból leküzdhetetlen akadályt jelentettek, s idegen világot képviseltek. A XI. századtól kezdve megkezdődött a horvátok lassú beszivárgása a dalmát városokba. A betelepülés később tömeges méreteket öltött.

Az első név szerint ismert horvát fejedelem Borna volt (819 és 821 között szerepel a forrásokban). Frank vazallusként harcolt a mai Szlavónia területén élő szlávok frank uralommal szemben fellázadó fejedelme, Ljudevit (819-823) ellen. A későbbi Szlavóniát a felkelés elbukása után a frankok szláv vazallusai igazgatták a magyar honfoglalásig.

Borna utódai közül Mislav fejedelmet kell megemlíteni, mert a horvátok az ő idejében kerültek szembe először az Adria feletti tényleges uralomra törő, bár névlegesen még Bizánchoz tartozó Velencével. A IX-X. században a velencei akciók gyakran irányultak a Neretva folyó torkolata környékén szerveződött, sokáig a pogány hithez ragaszkodó szlávok államalakulata ellen, melynek lakói elsősorban kalózkodásból éltek (VII. Konstantin Pagania néven emlegeti ezt a kicsiny országot, amely csak a XIII. század elején került a magyar-horvát király uralma alá).

A IX. század közepén uralkodott Trpimir fejedelem (kb. 845-865), a horvát nemzeti uralkodóház, a Trpimirovićok őse. Elődeihez hasonlóan ő is elismerte az itáliai frank uralkodó felsőbbségét. Háborút viselt a dalmát városok (valószínűleg Split) ellen. Megalapította az első horvát püspökséget a Zadar mellett, horvát területen fekvő Nin városában. Nevét több forrás is megőrizte, így az általa alapított rižinicei bencés kolostor templomának romjai közül előkerült kőtöredék. Más források megemlítik Trpimir uralkodói címét: dux Chroatorum (a horvátok fejedelme). Trpimir háborúba keveredett Mihály (Borisz) bolgár fejedelemmel, de gyorsan békét kötöttek.

Trpimirt egy lázadás folytán nem fiai, hanem egy Domagoj nevű horvát előkelő követte a fejedelmi székben. A frank fennhatóság alól a horvátok 879-ben szabadultak meg, amikor I. Bazileosz császár segítségével Trpimir egyik elűzött fia, Zdeslav ült a trónra. Feltehetőleg ekkor rendelte el a bizánci császár, hogy a dalmát városok a béke megőrzése érdekében évi 710 arany adót fizessenek a horvát fejedelemnek. Zdeslav bizánci vazallus volt, de még 879-ben egy Branimir nevű horvát előkelő meggyilkolta, és elfoglalta a fejedelmi széket. Branimir elfordult Bizánctól és a pápasággal alakított ki jó kapcsolatokat. A kedvező történelmi pillanat (a frankok meggyengülése) révén Branimir horvát fejedelemsége önállósodott. A horvát történészek ezért Branimir fejedelmet (kinek nevét számos kőbe vésett felirat is őrzi) tekintik a független horvát állam megteremtőjének. Branimir püspöke, Theodosius sikertelenül próbálta megszerezni a pápától a VII. század eleje óta nem létező salonai érseki címet.

Branimir utódja ismét a Trpimirović-dinasztia tagja, Mutimir lett, ő volt a 892 és 910 között uralkodó utolsó horvát fejedelem.

 

A horvát királyság a X–XI. században

 

A kora középkori horvát állam a viszonylag kedvező nemzetközi helyzet következtében a X. század első évtizedeiben megerősödött, és a Trpimirović házból származó uralkodók királyi címet kezdtek el használni, amit hamarosan mind a pápa, mind Bizánc elismert. Az első királyi címet viselő horvát uralkodó Mutimir fia, Tomislav volt (910-928). A X. századból származik Horvátország területének első leírása. Eszerint a horvát királyság 11 zsupánságra tagolódott (Livno, Cetina, Imotski, Pliva, Pset, Primorje,  Bribir, Nona, Knin, Sidraga és Nin). Ezenfelül Krbava, Lika és Gacka vidékét pedig a bán birtokolja. Az említett három karsztmezőn élhettek egykoron a Dalmácia tartományt birtokoló avarok maradványai, akikről a bizánci krónikás feljegyezte: „… de még vannak Horvátországban az avarok közül valók és felismerhető, hogy ezek avarok”.  Az avar töredékek ugyan beolvadtak a horvátságba, de jelenlétük nyomát őrzi a király után következő legnagyobb horvát méltóság, a bán neve. Az avarok egykori feltételezett lakóhelyének urai, a nagyhatalmú bánok a X. században többször is döntöttek a királyság sorsáról.

Tomislav királyt a kora középkori horvát történelem egyik legjelentősebb alakjának tartják. Egyes források szerint sikerrel védte meg Horvátországot a kalandozó magyar csapatoktól. A horvát-magyar összecsapások színhelyének sokan a Dráva-Száva közét vélték. A horvát és a magyar történettudomány között vita volt Szlavónia X-XI. századi hovatartozásáról. Tomislav szlavóniai foglalásának bizonyítékául a 928-as spliti (Spalato) zsinat határozatát hozzák fel, amelyben Grgur (Gergely) nini püspöknek felajánlják a Száva és a Kupa torkolatánál fekvő Sisak (az antik Siscia – magyarul Sziszek) püspöki címét, amit feltehetően nem tettek volna meg, ha a város nincs Tomislav birtokában. Bíborbanszületett Konstantin császárnál is található egy utalás a horvátok jelenlétére Illyricum és (vagy) Pannónia területén. A horvát történetírás újabban Szlavóniát inkább tekinti senki földjének, mint Horvátország integráns részének.

Bíborbanszületett Konstantin szerint a X. század közepéig Horvátország 100.000 gyalogos és 60.000 lovas katonát tudott kiállítani, és 80 nagy, illetve 100 kisebb hadihajóval rendelkezett. A régebbi horvát történetírás ezekre az adatokra alapozta Tomislav államának jelentőségét, ám a mai kutatások szerint egy ekkora haderőt csak egy másfél-két millió lakosú ország lett volna képes fegyverben tartani, Horvátország lakosságának száma pedig a X. században nem haladhatta meg a félmilliót. A horvát király (Tomislav 925 körül vehette föl a királyi címet – erről egy pápai levél tanúskodik) hajóhada sem lehetett ekkora, hiszen a legfontosabb dalmát városokat nem tudta megszerezni. Dalmácia 923-ban került vissza a római pápa fennhatósága alá. A horvát király püspöke, a nini Gergely (Grgur Ninski) és a dalmát főpapok szemben álltak egymással. A tét az érseki cím volt, amit a 925-ös spliti zsinaton X. János pápa jóváhagyásával e város (Spalato) püspöke szerzett meg, a zadari (Zára), illetve a horvát püspök előtt. A második spliti zsinaton a nini püspökséget megszüntették, s a horvát egyházszervezet dalmát függőségbe került.

Tomislav 923 körül szövetséget kötött a bolgár Simeon ellen küzdő Bizánccal. A horvátok befogadták a bolgárok által elűzött szerbeket. Bulgária és Horvátország között ezért háború tört ki, de Tomislav csapatai valahol a mai Bosznia területén 926-ban győzedelmeskedtek. Tomislav 928 körül halhatott meg. Utódairól nem sokat tudunk. A 945 és 949 között uralkodó Miroslav királyt egy összeesküvés során Pribuna bán megölte és öccsét, II. Mihajlo Krešimirt segítette trónra. II. Mihajlo Krešimir utódja Stjepan Držislav lett (969-kb. 995). Držislav Bizánc szövetségese volt a makedóniai Samuilo alatt újjászülető bolgár állam ellen. Valószínűleg ezért kapott királyi jelvényeket II. Bazileosz bizánci császártól 988-ban.

Držislav halála után Horvátországban trónviszály tört ki fiai, Svetoslav, Krešimir és Gojslav között, amelyből a két utóbbi került ki győztesen. Svetoslav a velenceiekhez menekült (II. Orseolo Péter dózse 1000-ben meghódította a dalmát városokat). Svetoslav fia, Stjepan, Orseolo dózse lányát vette feleségül, s így közvetve rokonságba került Szent István magyar királlyal is, akinek húga Otto Orseolo felesége volt. Egyes feltevések szerint Stjepan Szlavóniában magyar szövetségesként uralkodott és az ő fia volt Zvonimir király (1075-1089), Szent László sógora.

Velence az Orseolo család bukása után elveszítette a dalmát városokat, melyek ismét névleges bizánci függésben éltek. A horvát történetírás szerint IV. Petar Krešimir király (1058-1075) birtokba vette a dalmát városokat, tény, hogy a horvát királyok közül ő használta először a Horvátország és Dalmácia királya címet, melyet később a magyar uralkodók is átvettek. Krešimir komolyan segítette a horvát alapítású tengerparti városokat, különösen a püspöki székhellyé lett Biogradot, ahol bencés apátságot is alapított, majd felújította a nini püspökséget is. Uralkodása utolsó éveiben azonban hatalmát meg kellett osztania Zvonimir bánnal, aki végül utódja lett a trónon. Horvátországot 1074-ben normann támadás érte, s IV. Petar Krešimir valószínűleg fogságba került, neve a forrásokban többé nem bukkan elő.

A horvát királyi trónon nem fia, vagy unokaöccse, Stjepan herceg követte, hanem Zvonimir bán, aki I. Béla magyar király lányát, Ilonát (horvátul Jelena Lepa) vette el feleségül, s a magyar kapcsolat még társuralkodó (bán) korában, 1067 körül konkrét segítséget jelentett. Magyar támogatással Zvonimir megszerezte Krk, Rab és Cres szigetét (ezt igazolja az egyik legkorábbi horvát nyelvemlék, a baškai kőtábla szövege). Zvonimir a pápaság és a császárság küzdelmében a nagy reformpápa, VII. Gergely mellé állt, aki őt ezért királyi koronával jutalmazta. A koronázásra 1075-ben került sor a Split melletti Solinban. A pápával kötött szövetség Horvátország számára előnyt jelentett. Zvonimir viszonya a dalmát városokkal nem volt túl jó, s amikor azok újból a normannok mellé álltak, a horvát király áttette székhelyét a tengertől messzebb fekvő Kninbe. Zvonimir 1089-ben halt meg, a későbbi legendákkal ellentétben természetes halállal.

Zvonimirt halála után IV. Krešimir egykor kolostorba vonult rokona, az öreg és beteges II. Stjepan, az utolsó Trpimirović követte a trónon (1089-1091), Zvonimir özvegye, Ilona királyné és a horvát előkelők egy része azonban szívesebben látta volna az uralkodói székben az elhunyt király sógorát, Szent Lászlót. A magyar király sereggel indult horvát földre dinasztikus jogainak érvényesítése céljából. A magyar és a horvát történészek között nincs egyezség abban a kérdésben, hogy melyik folyót lépte át 1091-ben Szent László serege. A XIII. századi krónikák és az Árpád-házi királyok oklevelei a Drávát emlegetik. Egy dolog azonban bizonyos: I. László király és utódai a Dráva és a Gvozd hegység közötti vidéket nem olvasztották be közvetlenül Magyarországba, hanem Szlavónia néven területileg különálló politikai egységként csatolták a magyar koronához. Szent László építette ki e terület egyházszervezetét a zágrábi püspökség megalapításával (1094 körül). Szent László hadai eljutottak a tengermelléki Horvátországba, ahol a magyar király nem önmagát, hanem unokaöccsét, Álmost segítette a horvát trónra. Volt azonban a tengermelléki Horvátországban egy ellenpárt is, amely egy Péter (Péter) nevű előkelőt választott királlyá. Szent László Horvátország elfoglalása miatt ellentétbe keveredett a pápával (II. Orbán ugyanis pápai hűbérnek tekintette a horvát királyságot) és az ellenpápához csatlakozott. A horvát történészek szerint a tengermelléki Horvátországban László, illetve Álmos nem tudta megszilárdítani uralmát. Az új magyar király, Könyves Kálmán 1097-ben fegyverrel szerzett érvényt dinasztikus jogainak. A Gvozd hegységben serege legyőzte Péter horvát ellenkirály hadait, aki elesett a csatában. A tengerparti Biograd (Tengerfehérvár) városában Kálmánt horvát királlyá koronázták. Kálmán azonban nem érte be a horvát királyi címmel, hanem fokozatosan hozzálátott a dalmát városok bevételéhez: 1105-ben elfoglalta Zadart (Zára), majd Trogir (Trau) és Split (Spalato) városát, s felvette a Horvátország és Dalmácia királya címet. Könyves Kálmán meghagyta a dalmát városok autonómiáját és kiváltságait, kereskedelmi érdekeiket pedig egyáltalán nem sértette. Ez volt az oka annak, hogy a későbbi századokban is a dalmát városok Velencével szemben a magyar-horvát királysághoz húztak.

Horvátország számára a dinasztiaváltás nem jelentette az állami lét megszűnését. Noha a múlt századi horvát politikusok által gyakran idézett Pacta Conventa (Kálmán állítólagos szerződése a horvát nemességgel) alighanem XIV. századi keletkezésű, mindenképpen tény, hogy a horvát királyság területi különállóságát és közigazgatási autonómiáját megőrizte az egész középkoron keresztül.

 

A horvátok története 1102-től 1526-ig. Szlavónia, Horvátország és Dalmácia az Árpád-korban

 

 Az Árpád-ház uralma a források tanúsága szerint nem egyformán érvényesült Szlavóniában és a Gvozd hegységen túli Horvátországban. A szlavóniai társadalmi fejlődés a XII-XIII. századi magyar viszonyokkal mutat rokon vonásokat, míg a horvát királyság területén csak a XIV. század eredményez a magyarországihoz (és szlavóniaihoz) hasonló változásokat. A legfontosabb különbség: Szlavóniában alighanem már I. László megveti a királyi vármegyerendszer alapjait, s ezt Kálmán és utódai továbbfejlesztik (a legfontosabb megyék a Drávától a Gvozd hegységig, illetve a ma Boszniához tartozó Vrbas és Sana folyókig: Zágráb, Kőrös-Križevci, Varasd-Varaždin, illetve az Alsó-Szlavóniát alkotó Dubica, Orbász-Vrbas és Szána-Sana voltak). Egyes horvát történészek szerint Pozsega és Valkó vármegyék is Szlavóniához tartoztak, míg a magyar történészek, s az újabb horvát munkák szerint csak a zágrábi püspökség területe tartozott a szlavón bánsághoz, a két említett megye pedig a pécsi püspökség fennhatósága alatt volt. Szlavóniában kialakult a várjobbágyok rétege, amelytől a XIII. század folyamán a királyi szerviensek, vagyis a későbbi nemesség eredeztethető. Horvátországban nem szerveződtek meg a királyi vármegyék. A Gvozdon túli Horvátországban a királytól függő nemesi réteg kialakulása csak a XIV. században ment végbe.

Azonban nemcsak a nemesség, hanem az egységes jobbágyság kialakulása is különböző időben ment végbe a Dráva és a Gvozd-hegység, illetve a Gvozd-hegység és az Adria között. Szlavóniában az említett folyamat a XIII. század végére a magyarországihoz hasonló eredménnyel zárult. Horvátországban az agrárnépesség körében eleinte éles különbségek mutatkoztak a földművelő horvátok és a félnomád, állattenyésztéssel foglalkozó katolikus vlachok (a romanizált őslakosság elszlávosodott utódai) között. A vlachok csak a XIV. századra differenciálódnak vagyoni szempontból, s előkelőik a nemesség, szegényebbjeik a jobbágyság sorait gyarapították. Azonban a horvát parasztok is kedvezőbb feltételeket csikarhattak ki uraiktól (amit a horvát nyelvű, 1288-ból származó, glagolita betűkkel írt Vinodoli Statútum bizonyít), mint akár szlavóniai, akár magyarországi társaik. Ennek alighanem a viszonylagos munkaerőhiány lehetett az oka. Egyébként a szlavóniai jobbágyság terhei a XIII. században nem voltak túl magasak (az évi robot 6-20 napot tett ki). A legfontosabb adó Szlavóniában a marturina, vagyis a nyestbőradó volt, amit eleinte természetben, majd később pénzben fizettek.

A dalmát városok vámbevételeik kétharmadával adóztak a királynak. Egyébként a városok nem mindig voltak elégedettek az Árpádok politikájával, különösen, ha az uralkodók saját (magyar) embereiket akarták a priori vagy comesi (knez), illetve püspöki székbe ültetni. Horvátországban és Dalmáciában e néhány esettől eltekintve nem volt magyar betelepülés, Szlavóniában viszont több magyar előkelő is birtokadományokhoz jutott. Nagyarányú magyar etnikai expanzióra azonban ott sem kerülhetett sor, mert Magyarországnak nem volt nagy népfölöslege.

A dalmát városokat ugyan Kálmán gyorsan megszerezte, de megtartani őket már nehezebb volt. Velence 1115-ben valamennyit meghódította, s csak II.(Vak) Béla uralkodása idején – 1133-ban – sikerült visszaszerezni őket Zadar (Zára) kivételével.

Hamarosan Komnenoszok alatt megerősödött Bizánc is bejelentette igényét egykori dalmát birtokaira. Kihasználva a magyarországi trónviszályokat, Mánuel bizánci császár nem csupán Dalmáciát, hanem Horvátország nagy részét és Boszniát is megszerezte, s a terület 1167-től 1180-ig a bizánci birodalom része maradt. III. Béla (1172-1196) foglalta vissza az elveszett tartományokat Mánuel halála után, de nyomban háborúba keveredett Velencével, mert Zadar (Zára) a magyar uralkodó mellé állt. Dalmácia birtoklásáért a magyar-horvát uralkodók többször voltak kénytelenek háborúzni Velencével, amely 1202-ben a IV. keresztes hadjárat lovagjait használta fel a város meghódítására, mit sem törődve a pápai átokkal. Zadar lakossága már a XII. században jelentős részben horvátokból állt: 1177-ben Sándor pápát a város lakói horvát nyelvű himnuszokkal köszöntötték. Kereskedelmi pozíciók visszaszerzése céljából a zadari polgárok sokszor fellázadtak Velence ellen és az Árpádokhoz fordultak segítségért.

A magyar királyok Szlavóniát, Dalmáciát és Horvátországot vagy helytartóik, a bánok útján kormányozták, vagy pedig az Árpád-ház ifjabb hercegei kapták meg hercegségként (dukátus). Így volt szlavón herceg – de nem csupán Szlavónia, hanem Horvátország és Dalmácia uraként – a későbbi királyok közül III. Béla, Imre, II. András, IV. Béla, illetve ennek öccse, Kálmán, majd fia Béla. A XIII. században véglegesült a különálló szlavón és horvát-dalmát báni tisztség. A szlavón bán feljebbvalója volt a tengermellék bánjának (de csak ha a szlavón hercegi címet nem viselte senki az Árpádok közül). Szlavóniában a XIII. században külön ezüstpénzt vertek, amely a báni pénz (moneta banalis) nevet viselte.

Szlavóniában a XIII. század előtt kevés városi jellegű település volt, az 1200-as években azonban német hospesek érkeztek nagyobb számban. Már a tatárjárás előtt is kaptak egyes települések kiváltságokat a királytól, illetve a szlavón hercegtől. (Varasd már 1209-ben II. Andrástól). IV. Béla a tatárjárás után tudatos városfejlesztésbe kezdett. Legtöbbet az 1242-ben szabad királyi város rangjára emelt Zágráb (Gradec) köszönhetett neki. IV. Béla Zágrábnak a tatárjárás idején tanúsított hűségéért adta e jelentős kiváltságokat.

IV. Béla 1241-ben a muhi csata után néhány hónappal előbb Zágrábba, majd a tatárok közeledtének hírére Dalmáciába, Trogir (Trau) városába menekült. A horvát előkelők közül a vegliai (Krk) és a bribiri zsupánok (a Frangepánok, illetve a Šubićok elődei) hűségesen kitartottak a király mellett, amiért nem maradt el jutalmuk.

Egészében véve a XIII. század nagyon fontos volt Szlavónia történetében, részben a városok már említett létrejötte, részben a nemesség kialakulása miatt. Az Aranybulla (1222) rendelkezései a Gvozdon túli Horvátországban ismeretlenek maradtak, de a szlavón bánságban megerősödtek a királyi szerviensek, s 1273-ban Zágrábban Csák Máté szlavón bán az első tartománygyűlésen megerősíti a birtokosok, a nemesség (várjobbágyok) jogait. Ez az esemény a rendi fejlődés jelentős állomása volt a középkori Szlavóniában.

A Gvozdon túli Horvátországban, de Szlavóniában is a XII. század végétől kezdve (a magyar-horvát királyok adományainak köszönhetően), de különösen a XIII. század második felében megerősödtek a főúri nemzetségek és IV. Béla utódai alatt valóságos kiskirályként uralkodtak országrésznyi birtokaikon. A legjelentősebbek Szlavóniában a Száva és a Gvozd-hegység közti terület urai, a Babonićok voltak, míg Horvátországban a Frangepánok (Frankapan), a Kurjakovićok és a Šubićok számítottak jelentősnek. Ez utóbbiak örökletessé tették családjukban a horvát báni méltóságot, a „dinasztia” leghatalmasabb tagja, Pavao Šubić (Subics Pál) pedig 1299-ben megszerezte Boszniát is. A tartományurak ellen az utolsó Árpádok Horvátországban még annyit sem tudtak tenni, mint Magyarországon, s még élt III. András király, amikor 1300-ban a Šubićok behívták az Árpádokkal leányágon rokon Anjou Károly Róbertet, hogy megszerezzék számára Szent István koronáját.

 

A horvát-dalmát királyság és a Szlavónia fénykora az Anjouk alatt

 

A nápolyi Anjouk trónigényét a horvát tartományurak szinte kivétel nélkül támogatták, s hamarosan csatlakoztak hozzájuk a szlavóniai Babonićok is. A Šubićok, elég erősnek érezték magukat, hogy a magyar trón sorsáról döntsenek. Károly Róbert (1301-1342) trónra segítése azonban a pápai támogatás ellenére komoly akadályokba ütközött, mert a magyarországi oligarchák egy része más jelölteket támogatott Károly Róbert 1308-ra ugyan vetélytárs nélkül maradt, de trónjának megszilárdítása és az ország újraegyesítése még két évtizedet vett igénybe. A Šubićoknak egyébként meg sem fordult a fejükben, hogy magukat tegyék meg Horvátország királyává, vagy hogy azt elszakítsák a magyar koronától, csupán az örökös báni méltóságra tartottak igényt.

Károly Róbert uralkodásának első felében nem ért rá foglalkozni a horvát ügyekkel, emiatt a horvát oligarchák egymás között háborúzgattak, s az anarchisztikus állapotokat Velence használta ki. A Šubić nemzetség legjelentősebb tagja Pál 1312-ben meghalt. Még ő maga 1311-ben harcba keveredett Velencével, miután védelmébe vette a Szent Márk köztársasága ellen fellázadó zadariakat. Fia, II. Mladin bán azonban 1313-ban nem járt szerencsével és Velence visszaszerezte Zadart. A kudarc után a Šubićok hatalma meggyengült, fellázadtak ellenük a dalmát városok, majd a horvát főúri nemzetségek és Kotromanić István bosnyák bán, majd Károly Róbert király is szembefordult egykori segítőivel. A dalmáciai Blizka melletti csatában 1322-ben Mladin veresége szenvedett, a királyhoz menekült, aki fogságba vette őt Magyarországon. Ezzel véget ért a Šubićok horvátországi egyeduralma. A Mladint legyőző főurak csakhamar ugyanolyan, a királytól független tartományúri hatalmat épített ki maguknak Horvátországban. A királyhoz csak a Frangepánok maradtak hűek. A dalmát városok erre Velencéhez pártoltak. A horvátországi oligarchák uralmának csak Nagy Lajos király vetett véget.

Szlavóniában Károly Róbert sikeresen megszilárdította uralmát. Előbb a szlavón báni címet viselő Kőszegiekkel számolt le, majd hűséges embere, Ákos nembeli Mikcs (szlavón bán 1325-1343) a Babonićokat is megzabolázta. A Károly Róbert korabeli magyarországi fellendülés Szlavóniában is jelentkezett.

Károly Róbert fia, I. (Nagy) Lajos (1342-1382) jól látta, hogy a Nápollyal tartandó kapcsolathoz szüksége lenne az Adria-parti városokra. Előbb azonban a királyi hatalmat kellett helyreállítania Horvátországban, ami apjának nem, vagy csak részben sikerült. A király 1344-ben megtámadta Knin várát, mely behódolt az uralkodónak. Majd 1347-ben a király Ostrovicát elcserélte a Šubićokkal a szlavóniai Zrin várára. (Juraj Šubić utódai a horvát és magyar történelemben oly nagy szerepet játszó Zrínyiek.) Nagy Lajos így egyszerre nagy terület birtokába jutott, ami a horvátországi társadalmi fejlődés szempontjából fontos volt. I. Lajos tömegével nemesített meg vitézeket a birtokába került megyékben, s a létrejövő nemesi közösségek az Anjou uralom bázisává váltak. Lajosnak Velence elleni terveihez pedig szüksége volt támogatókra. Az újabb kutatások szerint e nemesi közösségek létrejöttének emlékét őrzi az ún. Pacta conventa, a 12 horvát nemzetség Kálmán királlyal kötött szerződését leíró, egykor XII. századinak tartott, valójában XIV. századi forrás. I. Lajos király a vlachok előkelőit is a nemesség soraiba emelte, tovább növelve támogatóinak körét.

Nagy Lajos első kísérlete 1346-ban Zadar (Zára) felszabadítására kudarcot vallott. A király azonban Dalmácia felszabadításáról nem mondott le. Lajos serege 1357-ben egymás után állította a király mellé a dalmát városokat, majd Zadart is felszabadította. A következő év elején, 1358 február1-én, megkötötték a neves zárai békét, amely egész Dalmáciát a szigetekkel együtt, az albániai Durazzo (Durres) határáig a magyar-horvát király kezére juttatta. A dalmát városok végre egyesültek természetes hátországukkal, a horvát királysággal. Lajos, hogy Dalmáciát megtarthassa, a magyar királyok közül elsőként flottát építtetett. Nagy terveit azonban a király csak részben valósíthatta meg.

I. Lajos még két ízben háborúzott Velencével. Összességében dalmáciai politikája mind a városoknak, mind Horvátország gazdasági fejlődésének kedvezett. Nagy Lajos szerepét a horvát történetírás szinte kivétel nélkül rendkívül pozitívnak ítéli meg.

 

Horvátország, Dalmácia és Szlavónia története Nagy Lajos halála után

 

Nagy Lajos 1382-ben úgy halt meg, hogy azt hitte, megnyugtatóan rendezte az utódlás kérdését. Az események azonban, különösen Horvátországban, nem várt fordulatot vettek és súlyos, több mint két évtizedig tartó belháború keletkezett, amelybe a szomszédos Bosznia is beavatkozott. Ebből Velence húzta a legnagyobb hasznot, mert megszerezte Dalmáciát.

A Szent Korona országait Lajos idősebb lánya, Mária örökölte, azonban helyette inkább anyja, Erzsébet, Kotromanić István bosnyák bán (1322-1353) lánya kormányzott Garai Miklós nádor segítségével. Bár jegyzetünk nem foglalkozik Bosznia történetével, a tárgyalt évtizedek horvát eseményei szorosan kötődnek e balkáni államhoz. Noha a bosnyák állam már a XII. század végétől létezett, e magas hegyek közé zárt, szegény és jelentéktelen országot csak tévesen bogumilnak tartott eretnekjei tették ismertté és érdekessé. A XIII. században a pápák és a magyar királyok is felléptek a boszniai eretnekek és az őket támogató bánok ellen. A Šubićok rövid uralma után Károly Róbert a katolikus hitre tért Kotromanić Istvánt ültette a báni székbe. Az új bán Boszniát felemelte, területét megkétszerezte. Uralkodása alatt vertek gyökeret a ferencesek Boszniában, minek következtében az önálló boszniai egyház híveinek száma a XV. századra erősen megfogyatkozott. Lányát, Erzsébetet 1353-ban adta nőül I. Lajos királyhoz. Utóda, I. Tvrtko (1353-1391) pedig Szerbia egy részének elfoglalása után 1377-ben királyi címet vett föl.

A belháború 1383 tavaszán robbant ki. Palisnai János (Ivan od Paližne) vránai johannita perjel fellázadt Mária királynő és főleg anyja, Erzsébet ellen. A következő évben a horvát és a szlavón főurak Durazzói (Kis) Károly nápolyi királyt, Nagy Lajos rokonát hívták meg a magyar trónra. A Horváti testvérek, Pál zágrábi püspök és fivére János macsói bán voltak a felkelés vezetői. A múlt századi horvát történetírás a lázadást gyakran a magyar uralom elleni horvát szabadságharcként állította be, de ennek semmi alapja nem volt, hiszen Máriával, majd később férjével és utódjával, Luxemburgi Zsigmonddal (1387-1437) szemben számos magyar főúr is a nápolyiak (előbb Kis Károly, majd fia László) trónigényét támogatta. Durazzói Károly 1385-ben hívei segítségével Zágrábon át Székesfehérvárra érkezett, ahol megkoronázták, de 1386 februárjában Garai nádor (alighanem Erzsébet biztatására) összeesküvést szőtt ellene, s a merénylet során kapott sebekbe a király belehalt. A szlavóniai és horvátországi felkelők bosszút álltak, Garait meggyilkolták, Máriát és Erzsébetet elfogták, a horvátországi Vránába vitték, majd Novigrádba, ahol 1387 elején Erzsébetet megölték. Zsigmonddal szemben I. Tvrtko bosnyák király a Horvátiak oldalán avatkozott be.

Tvrtko halála (1391) után a felkelők még 1394-ig tartották magukat, de végül Zsigmond magyar király (Mária férje) győzedelmeskedett, sőt, átmenetileg Boszniát is vazallusává tette. Mikor azonban Zsigmondot 1401-ben a bárók fogságra vetették, Horvátországban újra felütötte fejét a nápolyi párti lázadás. Két évvel később, 1403-ban maga Nápolyi László is Dalmáciába jött, de miután Zsigmond az ellenkirály magyarországi párthíveit legyőzte, távozott az országból. A horvát lázadók bosnyák segítséggel egy darabig tartották még magukat, de ismét Zsigmond lett a győztes. Nápolyi László ezért 1409-ben Dalmáciára vonatkozó állítólagos jogát 80.000 aranyért eladta Velencének. Zsigmond két háborúban (1410-13 és 1418-20) hiába próbálta visszaszerezni a városokat, sőt, 1420-ra Dubrovnik (Raguza) kivételével valamennyit elvesztette. Dalmácia elvesztése súlyos csapás volt Horvátország gazdaságára, s a hamarosan jelentkező török veszély tovább nehezítette Horvátország helyzetét. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a dalmát városok a tengeren nagyhatalomnak számító Velencének köszönhetően kerülték el a török hódítást.

Zsigmond legnagyobb érdeme a török elleni védővonal kiépítése volt, ami részben új katonai szervezetet jelentett a déli határok mentén, így Szlavóniában és Horvátországban. Zsigmond ütközőállamok láncolatát, akarta kiépíteni a déli határok mentén, de Horvátország balszerencséjére éppen Boszniában fulladt kudarcba ilyen irányú akciója, miáltal a török portyázók könnyebben törhettek be a horvát és szlavón vidékekre. Zsigmond alatt futott be fényes karriert egy Korčula szigetéről származó horvát család (Matko, Petar, Franko és Ivan), mely szlavóniai birtokáról a Thallóczy nevet kapta. Még Zsigmond alatt szerzett birtokokat Szlavóniában a Cillei család. Ők és néhány Frangepán V. László trónigényét támogatták, míg a magyar és horvát urak (köztük a Thallóczyak) I. Ulászló mellé álltak. Időközben Szerbia eleste után a szultán, II. Murád megtámadta Nándorfehérvárt (1440-ben), de Thallóczy Iván vránai perjel megvédte.

Hunyadi János törökellenes harcai közvetlenül nem befolyásolták a horvát és szlavón viszonyokat. Hunyadi hadaiban egyébként a délszláv katonák közt nemcsak szerbek harcoltak, hanem nagy számban horvátok is. A nándorfehérvári hőstettéről ismert Dugovics Titusz boszniai eredetű horvát nemesi családból származott. Sajnos a nándorfehérvári (1456) győzelem pozitív hatását Horvátországban és Szlavóniában nem sokáig lehetett érezni.

 

Horvátország és Szlavónia a török veszély árnyékában

 

A horvát és szlavón földek lakói számára Bosznia eleste (1463) súlyos következményekkel járt. Ekkor (de különösen 1468 után) megszaporodtak a török betörések Szlavóniában és Horvátországban. Hunyadi Mátyás magyar király 1463/64-es boszniai hadjárataival, s a Jajcai (Jajce) és Szreberniki (Srebrnik) bánságok létrehozásával a horvát tartományokat akarta megvédeni. Bosznia eleste után számos (főleg katolikus) bosnyák menekült szlavón és horvát területre. Mátyás által kiépített déli védővonal erősítése érdekében 1469-ben elvette a Frangepánoktól Zengg (Senj) városát és létrehozta a zenggi kapitányságot. A nándorfehérvári és részben a macsói bánság kivételével (ahol a legnagyobb volt a szerbek aránya) a határt a szlavón és horvát nemesség és a katolikus bosnyák menekültek soraiból kikerülő végvári katonaság védte. A védelem hatékonyabb irányítása érdekében 1476-tól a szlavón és a horvát báni címet egyazon személy viselte. A török elleni küzdelemben közvetlenül is érintett Szlavónia jobbágyai az 1472-es budai országgyűlés után csak a magyarországi hadiadó felét fizették. Horvátországot II. Ulászló király pedig teljesen fölmentette az említett adó fizetése alól. A szlavón rendek 1477-től önállóan választhattak országos katonai parancsnokot, kapitányt.

Az említett intézkedések, különösen a boszniai védőövezet kialakítása enyhített valamit Horvátország és Szlavónia helyzetén, de a török betörések teljesen nem szűntek meg. Amikor pedig Mátyás háborúba keveredett III. Frigyessel, ismételten szabad átvonulást biztosított a török portyázóknak a Habsburgok tartományaiba a horvát-szlavón földeken keresztül.

Mátyás halála után fia, Corvin János, miután a magyar trónt nem tudta megszerezni, Szlavónia hercege és horvát-szlavón bán lett. Ő sokat tett a horvát és szlavón területek védelméért. A határvidéken állandósultak az összecsapások, s a horvát erők is gyakran szenvedtek vereséget. A legsúlyosabb következményekkel a horvát-szlavón báni sereg 1493-as udbinai (korbáviai) veresége járt. Derencsényi Imre bán Jakub boszniai bég fogságába esett, s a csatában elpusztult a horvát nemesség színe-virága. Ezért ezt az ütközetet a horvátok Mohácsának tartja a történetírás. Maga a vereség területi veszteséggel nem járt, de szinte teljesen elnéptelenedett Lika és Krbava megyék területe. A horvát és a magyar nemesség érdekközössége a török veszély hatására erősödött. A horvátországi és szlavóniai nemesség egyes képviselői fényes karriert futottak be a XV–XVI. századi Magyarországon. A Korčula szigetéről származó Thallóczyakat már említettük, de szlavóniai birtokos családból származott Vitéz János (Srednán született) és unokaöccse, Janus Pannonius. A XVI. században a „délvidéki lobby” további jeles személyiségeket adott a közös magyar-horvát történelemnek, mint például Beriszló Péter (Petar Berislavić) horvát bán, veszprémi püspök és királyi kancellár, Brodarics István (Stjepan Brodarić) szerémi püspök, Fráter György (Juraj Utišenić), Veranchich Antal (Antun Vrančić) esztergomi érsek, és unokaöccse a polihisztor Veranchich Faustus (Faust Vrančić).

A XVI. század első két évtizedében Horvátország és Szlavónia gazdasági ereje egyre gyengült, s a török elleni állandó védelmi harc kimerítette a horvát nemességet. A török pusztítások következtében mind Szlavónia, mind Horvátország lakossága csökkent. Nándorfehérvár eleste (1521), majd a mohácsi csata után összeomlottt a horvát végvárak rendszere is. A török 1522-ben elfoglalta Dél-Horvátországot, egyedül Klis (Klissza) maradt horvát kézen.

 

Dubrovnik (Raguza) története

 

E dél-dalmáciai városállam történetét nem véletlenül tárgyaljuk a horvát történelem keretében. Dubrovnik már jóval a bizánci fennhatóság megszűnése előtt a római egyházhoz csatlakozott. Kultúrájában, társadalmi viszonyaiban a nyugati (itáliai) hatás érvényesült. Fokozatosan elszlávosodó lakossága az újkorban a horvátságba integrálódott, s reneszánsz költői már horvátnak nevezték azt a nyelvet, amelyen írtak.

Valamikor a hetedik század elején epidaurumi menekültek alapították Ragusium (Raguza) városát. A település egészen 1205-ig Bizánchoz tartozott. Bizánc elfoglalása után Velence elismertette uralmát Raguzával. A dél-dalmáciai város gazdasági fejlődésének alapja a XII. század óta a balkáni államokkal folytatott kereskedelem volt. Elsősorban nyersanyagot vásárolt a Balkánon, cserébe itáliai iparcikkekkel látta el a félsziget országait. Dubrovnik történelmében fordulópontot jelentett az 1358-as zárai béke. A Velencét legyőző I. Lajos király Visegrádon egyezményt kötött Raguzával, amelynek pozitív hatásai révén a város megindult a gazdasági, társadalmi és politikai felemelkedés útján. (Ekkor kapta címeréül a város az Árpádok vörös-ezüst mezős pajzsát. Dubrovnik másik magyar vonatkozású érdekessége, hogy a török idők alatt a helyi dominikánus kolostorban őrizték Szent István király jobbját.) Dubrovnik elismerte patrónusának a mindenkori magyar-horvát királyt. Valójában azonban a városállam ekkor vált függetlenné. Velencével szemben a Magyar Királyság politikai támogatást nyújtott, viszont nem szólt bele Dubrovnik bel- és külügyeibe. A városállam terjeszkedni kezdett, megszerezte a környező szigeteket és egy keskeny parti sávot. Megnövekedett erejét jelzi, hogy a források 1430-tól Raguzai Köztársaság néven emlegetik. A török balkáni előrenyomulása miatt 1526 után elismeri az oszmán uralkodó főségét. A XIV-XV. századra a város lakossága többségében szláv volt, így válhatott Dubrovnik a horvát reneszánsz és barokk irodalom központjává. A törökkel ápolt kényszerű jó viszony ellenére élénk kulturális és gazdasági kapcsolatokat tartott fenn az olasz városokkal. Dubrovnik horvát neve amúgy először 1189-ben szerepel Kulin bosnyák bán oklevelében. Dubrovnikot 1667-ben súlyos csapás érte: a földrengésben és az azt követő tűzvészben a város szinte teljesen elpusztult. Raguza a földrengés után újjáépült, de régi fényét nem nyerte vissza. A Köztársaság 1684-ben újból a magyar uralkodó (I. Lipót) védelme alá helyezte magát (mert Velence veszélyeztette a városállam függetlenségét), de a töröknek továbbra is nagy összeget fizetett. Dubrovnik 1796-ban még megérte a nagy vetélytárs, Velence bukását, ám 1808-ban Napóleon megszüntette önállóságát.

 

A mohácsi csatától a karlócai békéig

 

A mohácsi csata után Horvátország és Szlavónia nemessége is megoszlott a két királyjelölt, Habsburg Ferdinánd (1526-1564) és az egyébként apai ágon szlavón kisnemesi családból (Zápolya) származó Szapolyai János (1526-1540) között. A horvát rendek a török ellen védelmet remélve 1527. január 1-én Ferdinánd mellett voksoltak, nem kis részben Ferdinánd személyes küldötte, Nikola Jurišić (Jurisich Miklós) hatására. A szlavón rendek többsége 1527. január 6-án Jánost ismerte el királynak. Ez utóbbi helyen Krsto Frankapan (Frangepán Kristóf), Zápolya híve vitte a szót, aki 1526-ban Székesfehérvárnál megtépázta Szulejmán szultán utóvédjét. Hamarosan kitört a polgárháború, aminek csak a törökök örülhettek. Frangepán Kristóf azonban 1527-ben elesett, ezután a Szapolyai-párt összeomlott Szlavóniában, mely ezután elismerte Ferdinándot. Horvátország és Szlavónia területe az 1526-os kb. 50.000 km²-ről a XVI. század végére 17.000 km²-re zsugorodott, Szlavónia nagy része 1537 után került török kézre. A horvát várak zömét a helyi török erők (főleg a boszniai bég) apránként foglalták el. A török előrenyomulást a horvát nemesség nem volt képes megállítani, s a hódítók elől Szlavónia északnyugati részére (és részben Magyarországra) húzódott vissza. Az áttelepülő horvát nemesek révén terjedhetett a Horvátország elnevezés a középkori Szlavóniára. Szlavóniának ezentúl a horvát források Dráva és a Száva közötti keleti megyéket nevezték. A horvát és a szlavón tartománygyűlés 1558-tól együtt ülésezett Zágrábban.

A legnagyobb csapás a horvátság számára a területin túl az etnikai veszteség volt. Egész vidékek néptelenedtek el, a ča és a kaj nyelvjárás (a középkori horvát és szlavón tartományok nyelve) területe összezsugorodott. A horvátság jelentős része Itáliába, Nyugat-Magyarországra, sőt Morvaországba menekült. A legyilkoltakkal, fogságba hurcoltakkal, a külföldre menekült és ott asszimilálódottakkal együtt a horvátság etnikai vesztesége a XVI-XVII. században többszázezer fő volt. Az elnéptelenedett vidékekre török szolgálatban álló, főként ortodox vlachok telepedtek. A török terjeszkedés csak 1579, Karlovac várának felépítése és a határőrvidék szervezetének kialakítása után állt meg. A védővonal fenntartásának költségeit főleg a Habsburg tartományok állták. Nyilvánvaló, ha nincs a Habsburgok egyre erősödő dunai államalakulata, Horvátország (akárcsak Magyarország) elbukott volna a török nagyhatalom elleni harcban. Ez a tény persze nem kisebbíti a végvári katonák érdemeit. A horvát nemesség a magyarországi végvári harcokból is kivette részét, így Nikola Jurišić (Jurisich Miklós) 1532-ben Kőszeget védte meg Szulejmán szultán ellen, Zrínyi Miklós (Nikola Šubić-Zrinski) pedig 1566-ban Szigetvárott halt hősi halált.

A török terjeszkedés lelassulása után valamelyest rendeződtek a horvátországi viszonyok. A pénzgazdálkodás fellendülése a jobbágyok kereskedelmi tevékenységét is ösztönözte, ezt azonban uraik akadályozták. Ez, és Tahi Ferenc szlavóniai birtokos személyes ellenfeleinek akciói (felbujtogatták ellene a jobbágyait) vezettek el az 1573-as Gubec Máté (Ambroz)-féle parasztfelkeléshez, nem pedig a jobbágyság nyomora. A felkelést a báni reguláris csapatok és az uszkók egységek (akik nem csatlakoztak a parasztokhoz) rövidesen leverték, s a vezetőket kivégezték. Az uszkókok (uskoci) a vlachokhoz hasonló, török földről menekült, kis részben katolikus, nagyrészt ortodox fegyveresek voltak. Fő fészkük a horvátországi Senj (Zengg) vára volt, ahol kisebb flottájuk is volt. Mivel zsoldot nem kaptak, megtámadták  a velencei hajókat is. Ez (és persze a Habsburgok adriai kereskedelmi érdekei) vezettek el az 1615 és 1617 között Velence ellen vívott ún. Uszkók háborúhoz. A háborút lezáró madridi béke után az uszkókokat Žumberak környékére telepítették át, ők később elfogadták az egyházi uniót és elhorvátosodtak.

A 15 éves háború horvát területen kezdődött 1591-ben. Hasszán boszniai pasa próbált meg újabb horvát területeket lecsípni az amúgy is „maradékok maradékának” (reliquiae reliquiarum) nevezett Horvátországból. Bihać várát 1592-ben el is foglalta, a horvát lakosságot elpusztította vagy elűzte, s helyükre boszniai mohamedánokat telepített. Hasszán pasa 1593-ban Sisak (Sziszek) mellett elvesztette a csatát Erdődy Tamás horvát bán seregével szemben. Ez volt az első nagyobb keresztény győzelem a horvát fronton.

A 15 éves háború nem hozott területi nyereséget Horvátország számára. A Bocskaival kötött bécsi béke vallási toleranciára vonatkozó pontja 1608-tól nem volt érvényes Horvátországra, ahol egyébként előtte sem hódított a protestantizmus. Csak a Zrínyiek tértek át protestáns hitre, de később ők is rekatolizáltak. A horvát nemesség a török veszéllyel szemben erősebben volt ráutalva a Habsburgokra, talán ezért is voltak tartózkodóak a reformációval szemben.

A 15 éves háború után tömegesen költöztek be a (jórészt ortodox) vlachok horvát területre. A horvát nemesség és a horvát országgyűlés (a szábor) megpróbálta e tömegeket függő (jobbágyi) viszonyba hozni, ám a vlachok katonai erejére Bécs is igényt tartott és II. Ferdinánd 1630-as rendeletével, az ún. Statua Valachorummal szabályozta jogaikat és kötelezettségeiket. Ez a döntés alapozta meg a horvát területből és a horvát közigazgatás alól kivett, közvetlen Habsburg irányítás alatt álló Katonai Határőrvidéket (bár gyökerei Zsigmond király idejére nyúlnak vissza).

A horvát főnemesség (a Zrínyiek, Frangepánok, Draškovićok és Erdődyek) a XVII. században kereskedelmi tevékenységre adták fejüket (a marhaexportból vették ki részüket), s emiatt ellentétbe keveredtek a Habsburgoknak az örökös tartományokat védő gazdaságpolitikájával. Mégsem ez, s még csak nem is az udvar központosító törekvései (Horvátország a XVII. századi magyar Habsburg-ellenes felkelésekhez nem csatlakozott), hanem a törökkel kötött szégyenteljes 1664-es vasvári béke miatt fordult szembe a horvát főurak egy része a Habsburgokkal. Az 1663/64-es török elleni háború hőse, Zrínyi Miklós horvát bán és magyar költő volt, aki a törökellenes harc apostola volt. Halála után öccse, az új horvát bán és horvát költő Zrínyi Péter Wesselényi Ferenc magyar nádorral összeesküvést szőtt a Habsburgok ellen, melybe sógorát, Frangepán Kristófot ( Fran Krsto Frankapan) és lánya, Zrínyi Ilona férjét, I. Rákóczi Ferencet is bevonta. Az összeesküvők konspirációt kezdtek a franciákkal, majd a törökökkel. Az összeesküvőkkel I. Lipót (1657-1705) keményen leszámolt. A rendi igazságszolgáltatás megkerülésével 1671-ben Bécsújhelyen kivégeztette Zrínyi Pétert és Frangepánt, birtokaikat elkobozta és Horvátországot megpróbálta elszakítani a magyar koronától, de ez a kísérlet a horvát főurak (köztük Erdődy Miklós bán) ellenállásán megbukott.

A XVII. század végi nagy felszabadító háború (1683-1699) során Horvátország és Szlavónia jelentős része felszabadult, bár a régi horvát területek egy része török uralom alatt maradt (és Bosznia részét képezi ma is), míg Dalmácia egésze velencei uralom alá került.  A háború idején a boszniai katolikusok is fellázadtak a török uralom ellen, s a megtorlástól tartva 100, más források szerint 200.000 boszniai és hercegovinai horvát menekült át elsősorban Szlavóniába, kisebb részben Magyarországra.

 

A horvátok a XVIII. században

 

A karlócai béke (1699) után ugyan a horvát területek nagy része felszabadult a török uralom alól, de Horvátország gazdasági ereje és népessége az előző kétszáz évben nagyon megfogyatkozott. A horvát nemesség a XVIII. század elején még tartott a török veszélytől, s úgy látta, a Habsburgok támogatására szüksége van. Ezért (és a protestánsoktól való félelmükben) nem csatlakoztak a horvátok II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez.

A horvát és magyar rendek között az első komolyabb nézeteltérésre 1708-ban, illetve 1712-ben került sor. A pozsonyi országgyűlés 1708-ban kimondta, hogy a király a horvát szábornak csak olyan rendelkezéseit szankcionálhatja, amelyek összhangban vannak a magyar törvényekkel. A horvát szábor ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Ugyanakkor a horvátokra nézve pozitív fejlemény volt, hogy a magyar országgyűlés bevette a Corpus Iurisba a horvát szábor korábban hozott rendelkezéseit, vagyis szentesítette a szokásjogot. A szatmári béke (1711) után megerősödött magyar rendektől tartva a horvát szábor 1712-ben elfogadta a Habsburgok leányági örökösödési jogát, s emiatt ellentét robbant ki a horvát és a magyar nemesség között (bár az előterjesztő az udvarhű zágrábi püspök, később esztergomi érsek, Esterházy Imre volt). A megerősödött horvát nemesi öntudat csendül ki a szábor III. Károlyhoz (1711-1740) intézett feliratából (hasonló jellegű horvát megnyilatkozást 1527-ből ismerünk): „Mi ugyan … Magyarországhoz társult ország vagyunk, de nem vagyunk alattvalói. Valamikor saját vérünkből való királyaink voltak … Semmiféle erő, sem rabság nem rendelt minket a magyarok alá, hanem mi magunk ismertük el királyuk, és nem királyságuk uralmát.”

A horvátság legnagyobb problémáját egyébként ebben a században nem ez jelentette, hanem a területi széttagoltság. A XVIII. század közepén ugyan Mária Terézia (1740-1780) felújította 1745-ben a Dráva és Száva közének keleti felén a megyerendszert, de a horvát-szlavón vármegyei igazgatás alá eső 24.000 km²-en túl még mindig 18.000 km²-nyi terület (a Katonai Határőrvidék) közvetlenül a bécsi Haditanács igazgatása alatt maradt. Az említett megyék (Pozsega – Požega, Verőce – Virovitica, Szerém – Srijem) képezték ezentúl Szlavóniát, noha e vidék a mohácsi csata előtt Magyarországhoz tartozott. A magyar rendek 1751-ben elérték, hogy a szlavón megyék a pozsonyi országgyűlésre is külön küldjenek követeket (Zágrábba továbbra is küldtek). Így egyfajta kettős igazgatás volt jellemző Szlavóniára, amely a XIX. század első felében súlyos ellentétek forrása lett magyarok és horvátok között. Egyébként a török előtt e megyék vegyes lakosságúak voltak (horvátok, és magyarok lakták). A török megszállás idején a magyar lakosság és az eredeti horvát lakosság is jórészt kipusztult, helyükre Pozsega és Verőce (a középkori Valkó) megyébe főleg što nyelvjárást beszélő boszniai katolikusok (horvátok), míg Szerém megyébe főleg szerbek költöztek.

A Katonai Határőrvidék (Vojna Krajina) helyzetét a Habsburg kormányzat a török háborúk (1716-18, 1736-39) lezárása után 1746-ban rendezte. Területi alapon szerveződő 11 ezredbe osztották, s a XIX. század végéig nem egyesítették Horvátországgal. A határőrök nem kerültek földesúri függésbe, s a Habsburgok bárhol, bármilyen európai fronton felhasználható katonaanyaghoz jutottak. Ez az Adriától a Dunáig húzódó kaszárnya lakossága nem integrálódhatott a horvát társadalomba, s nem fejlődhetett vele együtt. Ráadásul a Határőrvidék lakosságának közel fele ortodox szerbekből állt, bár pl. a báni, a szluini, a kőrösi (Križevac), a brodi (Slavonski Brod), vagy a Varasdi (Varaždin) ezredek területe katolikus többségű volt. A későbbi horvát-szerb ellentétek egyik gyökere azonban a Katonai Határőrvidék különleges viszonyaiban rejlik. A határőrök szabadabb világa vonzotta a horvát és szlavón megyék jobbágyait is, a tömeges átszökéseknek csak Mária Terézia úrbéri rendeletei vetettek véget, melyek enyhítették a jobbágyterheket.

Mária Terézia idején 1767-1779-ig különálló Horvát Királyi Tanács működött, megszűnése után a horvát ügyek a Magyar Helytartótanácshoz tartoztak. Mária Terézia 1776-ban Fiume (Rijeka) szabad kikötővárost és környékét a magyar koronához csatolta (előtte az osztrák tengermellék része volt), s ekkor a zágrábi Horvát Tanács igazgatta, majd ennek megszűnése (1779) után került a Magyar Kir. Helytartótanács hatáskörébe. Fiume (Rijeka) hovatartozásának kérdése a XIX. században a horvát-magyar ellentétek egyik fő okozójává vált.

II. József uralkodása (1780-1790) azonban közel hozta egymáshoz a horvát és a magyar nemességet. A Habsburg uralkodó reformjai miatt, s főleg a magyar és horvát autonómia elleni intézkedéseivel szemben összefogott a horvát és a magyar nemesség. Végül 1790-ben a horvát nemesség a magyarokkal együtt örült a Szent Korona – és vele az alkotmányosság – visszaadásának, majd az abszolutizmustól való félelem miatt Horvátország szorosabbra fűzte kapcsolatait Magyarországgal.

 

 A horvát-magyar közjogi küzdelmek és a horvát nemzeti mozgalom, az illírizmus kora (1790-1848) A közjogi küzdelmek kezdete

 

Az 1790-es év a magyar-horvát együttélés több mint nyolc évszázados történetében fordulópontként tartható számon. Ekkor kezdődtek meg ugyanis a következő évtizedekben a horvát és a magyar rendek, s ezáltal Horvátország és Magyarország viszonyát kedvezőtlenül befolyásoló közjogi küzdelmek, amelyek a nemzeti mozgalmak megjelenése, illetve fokozatos térnyerése után tovább éleződtek, míg végül 1848-ban magyar-horvát fegyveres konfliktushoz vezettek (e folyamatnak a bécsi kormányzat nem előidézője, csak segítője volt). Hiba volna természetesen az említett hat évtizedet a permanens ellentétek egységes korszakának tekinteni, egyrészt, mert a horvát-magyar közjogi harc és a szembenállás a napóleoni háborúk és a Habsburgok újabb abszolutista kísérlete idején szünetelt, másrészt a XIX. század harmincas éveiben erőteljesen kibontakozó magyar reformmozgalom (és részben horvát megfelelője, az illírizmus) a nemzetté válási és polgárosodási folyamatokban fontos változásokat hozott, melyek a horvát-magyar küzdelmeket is új alapokra helyezték.

A korábbi évszázadokban csak szórványosan jelentkező horvát-magyar közjogi viták fellángolása összefüggésben áll a felvilágosodás eszméinek terjedésével. A magyar nemesi nemzeti felfogásban megjelent a nemzeti nyelv hivatalos nyelvvé tételének modern gondolata, valamint a magyar korona országait egységes államterületnek tekintő elvi-gyakorlati törekvés. A korszerű nemzeti eszmék egyéb összetevőit (így pl. a nemzet fogalmának kiterjesztését a nem nemesi származású tömegekre) persze nem tették magukévá a rendek, ezért azt a (nemesi) nemzeti jelleget néha erőteljesen kihangsúlyozó, 1830-ig terjedő időszakot a magyar történelemben egyes történészek a rendi nacionalizmus korának nevezik. A horvát rendek képviselői a közös országgyűléseken a feudális-territoriális közjogi elven alapuló föderalizmust állították szembe a magyar rendek központosító törekvéseivel.

Az 1790-es év első felében még felhőtlen horvát-magyar kapcsolat a június 10-én megnyitott budai országgyűlésen kezdett elromlani. A II. József-féle reformpolitika ellen képződött magyar-horvát rendi egységfront felbomlott, miután az országgyűlés második ülésnapján az alsótábla követei javasolták, hogy az ülések nyelve a magyar legyen, s latin helyett magyarul vezessék az országgyűlési naplót is; szeptemberben pedig törvénytervezetben terjesztették fel II. Lipót elé, hogy ezentúl a kormányszékek és a törvényhatóságok ügyintézési nyelve a magyar legyen. A legtöbb magyar megye követutasításaiban a nyelvügy mellett a protestánsok egyenjogúsítására vonatkozó javaslat is szerepelt. E két ügyben robbantak ki az ellentétek a magyar és a horvát követek között. A horvát követek állásfoglalásai közül érdemes megemlíteni Erdődy János horvát bán szállóigévé vált mondását, mely szintén a nyelvvita során hangzott el (legalábbis a hagyomány szerint).  Kijelentése – „Regnum regno non praescribit leges” (Egyik királyság a másiknak nem szab meg törvényt) – egyértelműen közjogi térre terelte a nyelvkérdést. Ugyanezen okból tiltakoztak a horvát követek az ellen is, hogy a protestánsoknak hivatalviselési jogot biztosító új magyarországi törvény Horvátországban is életbe lépjen.

Horvátország a sok évszázados magyar-horvát együttélés során mindvégig meghatározott mértékű autonómiát élvezett (a török időkig a horvát-dalmát és a szlavón terület külön jogállású volt), a király személyét a legfőbb polgári és katonai tisztségviselő, a bán képviselte, de részben az igazságszolgáltatás (báni tábla) is független volt a magyar szervektől. A horvát tartománygyűlés szerepe és jogköre időnként változott ugyan (közigazgatási jogkörét Mária Terézia csökkentette le), de megmaradt a horvát autonómia jelképének. Horvátország nem küldött megyénként külön követet a pozsonyi országgyűlésre, hanem egységesen, mint ország delegált egy követet a felsőtáblára, kettőt pedig az alsótáblára. A közös országgyűlésen elfogadott törvények a királyi megerősítés után érvényesek voltak Horvátországra is, míg a horvát tartománygyűlés jogszabályai az uralkodói szankcionálás után csak horvát területen léptek érvénybe.

A XVIII. század végén kialakult horvát közjogi elmélet az előbb felsorolt municipális (törvényhatósági) jogok, Horvátország történeti jogainak védelmezése céljából keletkezett.

A horvát közjogi elmélet leglényegesebb elemeit megtaláljuk Nikola Škrlec (Skerlecz Miklós) Zágráb megyei főispánnak a magyar nyelv bevezetése ellen, a horvát követek nevében írt tanulmányában. Škrlec a latin nyelv használatát a horvát-magyar közigazgatásban az ún. Pacta Conventa-ra vezeti vissza (Maga a Pacta Conventa, Kálmán király állítólagos szerződése a horvát nemességgel Tamás spalatói főesperes XIII. századi krónikájába illesztett későbbi betoldás). Škrlecnél a felvilágosodás eszméi hatására egyfajta „társadalmi szerződésként” jelenik meg ez a középkori iromány. A horvát közjogi elmélet lényege, hogy Horvátország és Magyarország a szent korona egyenjogú tagjai, szövetséges királyságok, belügyeiket önállóan intézik, s a közös ügyekben a kölcsönösen szentesített és hagyományos státust csakis közös megegyezéssel lehet megváltoztatni (természetesen az uralkodó beleegyezésével). A felsoroltak alapján érthető, hogy a magyar nyelv bevezetését a közös hivatalokban miért tartották elfogadhatatlannak a horvát követek. Ugyanakkor a horvát nemesség fejében szinte meg sem jelent még a gondolat, hogy Horvátországban a horvát nyelvet kellene hivatalossá tenni.

A magyar közjogi elmélet az egységes törvénykezésű, egységes területű, egy hivatalos nyelvű országról csak az 1825-ös országgyűlés idejére kristályosodott ki. Míg a horvát közjogi elmélet egy hagyományos, feudális elven alapuló föderalizmust támogatott, addig a magyar közjogi elmélet a központosított, magyar nemzetállam megvalósítását tűzte ki célul. E cél elérésében azonban a bécsi udvar által a magyarság is akadályoztatva volt. A magyar reformerek Béccsel szemben védekeztek, a horvát rendekkel szemben támadólag léptek fel. A magyar közjogi felfogás szerint ugyanis a horvátok autonómiája sokkal szűkebb jogkörre terjed ki. A horvátok gyengének érezvén magukat, óhatatlanul is Bécs mellé sodródtak.

A nyelvi vitában a horvátok az 1802-es, 1805-ös 1811-12-es országgyűléseken fokozatosan veszítettek pozícióikból a magyar követekkel szemben, ám a bécsi udvar is igen kevés engedményt tett a magyar nyelv ügyében. Időközben azonban a napóleoni Franciaország egyre nagyobb veszélyt jelentett a Habsburg birodalomra.

A horvátság szempontjából a napóleoni háborúk már 1797-ben egy fontos esemény előidézői lettek: a francia hadvezér megszüntette az ősi Velencei Köztársaságot, amely már századok óta birtokolta  Dalmáciát. Napóleon a Habsburgoknak juttatta Velence valamennyi dalmáciai birtokát. A dalmát tartomány egyházi vezetése és horvát származású nemessége küldöttséget menesztett Ferenc császárhoz, amely kérte, hogy Dalmáciát egyesítsék Horvátországgal, hiszen ez az országrész valamikor régen a magyar koronához tartozott. A bécsi udvar azonban nem teljesítette a dalmát küldöttség kérését, mint ahogy elutasította 1802-ben a horvátoknak a magyar országgyűlés által is támogatott, Dalmácia és Horvátország egyesítésére vonatkozó javaslatát s a tartományt 1918-ig közvetlenül Bécsből igazgatták. A horvát nemzetállam kifejlődésének hosszú időn át éppen a területi széttagoltság volt az egyik legfőbb akadálya, s ez a probléma a Habsburg Monarchia fennállása során nem is nyert megoldást. I. Ferenc uralmának első szakasza nem sok jót hozott Magyarország és Horvátország fejlődése szempontjából. A jozefinista reformokat végleg háttérbe szorították, a felvilágosodás híveivel pedig a Martinovics-összeesküvés leleplezése (1794) után leszámoltak. Horvátországban ugyan nem göngyölítették fel a szervezkedés szálait, mert Martinovicsék horvátországi összekötője, Josip Kralj letartóztatása előtt öngyilkos lett, s így sírba vitte titkát. Maga Martinovics egyébként gyanúba keverte a felvilágosodás eszméit magáévá tevő Maksimilijan Vrhovac (Verhovácz Miksa) zágrábi püspököt, de a főpap tisztázta magát a vádak alól. A francia forradalom eszméitől megrettent magyar és horvát nemesség támogatta a rendi alkotmányosság látszatát megőrző, de valójában abszolutisztikus módszerekkel kormányzó I. Ferenc uralmát.

A napóleoni háborúk alatt a horvátok lakta területek jelentős része francia uralom alá került. Az osztrák seregek vereségei nyomán előbb a nemrég megszerzett Isztria és Dalmácia (1806-ban), majd Horvátország Szávától délre eső része is a napóleoni birodalomba kebeleztetett be (1809-ben). A francia uralom a dalmát-horvát vidékek társadalmi szerkezetében nem eredményezett maradandó változásokat (bár mind a francia Dalmácia kormányzója, Vicenze Dandolo, mind az 1809-ben létrehozott Illír Provinciák vezetője, Marmont tábornok számos antifeudális intézkedést hozott), ezen kívül horvát szempontból veszteségnek ítélik meg a történészek az önálló Dubrovniki Köztársaság 1808-as megszüntetését is. Sokkal fontosabb volt viszont a francia uralom eszmei hatása a horvát nemzeti ideológia fejlődésére. Itt érdemes megemlíteni a franciák által bevezetett iskolareformot, amelynek során a latin helyett bevezették az olasz és horvát nyelvű oktatást az általuk alapított zárai liceumtól kezdve a gimnáziumokon át az elemi iskolákig, míg 1806. július 12-én napvilágot látott egy kétnyelvű újság (olasz és horvát), a Kraglski Dalmatin, amely az első horvát nyelvű sajtótermék volt. A napóleoni uralomnak az osztrák határőrcsapatok 1813 őszén véget vetettek véget, de az Illír Provinciákat Illír Királyság néven egészen 1822-ig fenntartották a Habsburgok, a horvát rendek nagy sérelmére. A francia reformokat persze a bécsi kormányzat hamarosan semmissé tette, de a horvát nemzeti fejlődés eszmei oldalra gyakorolt hatásuk nem múlt el nyomtalanul, s két évtizeddel később Horvátországban Gajék mozgalma az illír nevet tűzi zászlajára.

Az illír mozgalom kibontakozását azonban megelőzte a horvát rendi erők fokozatos gyengülése a magyar országgyűléssel vívott közjogi küzdelemben, s makacs ragaszkodásuk a latin nyelvhez nem segítette elő a nemzeti fejlődést Horvátországban.

Napóleon veresége és bukása átmenetileg megerősítette Európa, s ezen belül a Habsburg Monarchia konzervatív köreit, Metternich herceg pedig, elérte az uralkodónál, hogy több mint tíz évig ne hívja össze a számára ellenszenves magyar országgyűlést, amely Magyarország szuverenitásának hagyományos jelképe volt. Nem ülésezhetett a horvát tartománygyűlés, a szábor sem. Csak az újabb európai forradalmi mozgalmak kényszerítették rá az uralkodót, hogy 1825-ben újra összehívja a magyar országgyűlést. A pozsonyi országgyűlés előtt a szokásnak megfelelően összeült a horvát tartománygyűlés, hogy megválassza küldötteit a közös diétára, illetve, hogy megegyezzen a követutasítások tartalmában. A követutasításokban újra szerepelt a Dalmácia és a Határőrvidék Horvátországgal való egyesítésére vonatkozó kérés. Az abszolutizmustól való félelem a horvát rendeket újból közelítette a magyar nemességhez, noha az 1825/27-es országgyűlés idején keletkezett új magyar közjogi elmélet következetes gyakorlati megvalósítása veszélybe sodorta volna a horvát autonómiát. Az 1825-ös országgyűlésen az alsótáblának a magyar nyelv ügyében tett javaslatai is enyhébbek voltak, mint az 1811/12-es országgyűléséi (bár az uralkodó nem erősítette meg azokat sem). A pozsonyi országgyűlés befejeztével 1827-ben összeült a horvát tartománygyűlés, amely szükségesnek tartotta a horvát municipális jogok összegyűjtését is kiadatását, mert ismételten meggyőződhettek róla, hogy a magyar követek kétségbe vonják azokat. Tett viszont a horvát szábor egy engedményt is: hajlandóak mutatkozott arra, hogy a magyar nyelv kötelező oktatását bevezessék a horvát középiskolákban (ahol egyébként ekkor még teljes mértékben latinul folyt az oktatás, horvát nyelvet csak az elemi iskolákban adtak elő).

Az 1830-as pozsonyi országgyűlés előtt már maguk a horvát megyék javasolták a magyar nyelv oktatásának kötelezővé tételét a horvátországi középiskolákban, mert előre látták, hogy a horvát nemesek előbb-utóbb csak akkor válhatnak a közös ügyek tisztségviselőivé, ha megtanulnak magyarul. A konzervatív horvát nemesség továbbra is kitartott a törvényhatósági jogok és az ezekkel összefüggésbe hozott latin hivatalos nyelv védelmezésénél. (Időközben megjelent Josip Kušević Jura municipalia című munkája, amelyben összefoglalja a horvát statútumokat.) A horvát értelmiség soraiban azonban már akadtak hangok, amelyek elégedetlenségüket fejezték ki a nemességnek a nyelvvitában elfoglalt álláspontjával kapcsolatban. A papköltő Pavao Štoos elkeseredett hangú versben tiltakozott a horvát nemesség nyelvkérdésban tanúsított passzivitása ellen: „Lám a horvátok saját nyelvüket elfeledni akarják, s más nemzetté szándékoznak válni”.

 

A horvát nemzeti megújulás. Az illírizmus mint politikai és kulturális mozgalom

 

Az 1830-as párizsi forradalom hatására a polgári eszmék, a liberalizmus hívei Európa-szerte megerősödtek. Magyarországon erős nemzeti polgárság híján a nemesség felvilágosult része vette fel a harcot az elavult feudális struktúrák ellen. A Széchenyi, Wesselényi, majd Deák és Kossuth nevével fémjelzett reformmozgalom ellen fellépett a magyar nemesség konzervatív része és a birodalom egységét féltő bécsi kormányzat.  Ekkor már a minden nemzeti mozgalmat ellenző Metternich mellett jelentős szava volt a kormányügyekben a csehországi arisztokrata családból származó Kollowratnak is. Ezután az új bécsi politika a magyar mozgalmat veszélyesebbnek ítélte a Monarchia más népeinek nemzeti törekvéseinél, és igyekezett azokra támaszkodni a liberális magyar nemességgel szemben.

A nemzeti liberalizmus eszméi hatni kezdtek a horvátoknál is. A horvát nemzeti mozgalom azonban szinte már indulásakor érintkezésbe került a Monarchia területén divatossá váló pánszláv (a szláv egységet Oroszországgal megvalósítani akaró), illetve ausztroszláv (a Monarchia szláv föderációvá alakítását célzó) eszmékkel. A horvát nemzeti megújhodás, az illírizmus kezdeteit a történetírás Gaj lapjának (a Novine Horvatzke és melléklete, a Danica Horvatzka, Slavonzka y Dalmatinzka) 1835-ös megindításához köti, ám valójában a mozgalom évekkel előbb megindult, kulturális gyökerei pedig sok évszázados múltra tekinthetnek vissza. Maga a délszláv egység eszméje is a XVII. századi Dubrovnik falai között keletkezett, hirdetői a költő Ivan Gundulić és a történész Mavro Orbini voltak. Nem szabad megfeledkeznünk a pánszláv eszme egyik első képviselőjéről, a szintén horvát származású Juraj Križanićról sem. Mindezeket az illírizmus hívei felfedezték. Gundulić hősi eposzát, az Oszmánt a jeles horvát romantikus költő, az illír mozgalom tagja, Ivan Mažuranić egészítette ki és rendezte sajtó alá. Természetesen az illír mozgalom eszmei előfutárai között ott vannak a német gondolkodók is, mint például Herder és a magyarországi szlovák mozgalom vezéralakjai, Šafárik és Kollár is. A bécsi kormányzat Kollowrat képviselte szárnya taktikai okokból támogatta a horvát nemzeti mozgalmat, de létrejöttében nem játszott jelentős szerepet. A pánszláv eszmék sem jelentkeztek a mozgalom valamennyi képviselőjénél, s a nemzeti megújhodás elindítójának nem tekinthetjük kizárólag a szláv közösség eszméjétől leginkább áthatott Ljudevit Gajt, Ján Kollár barátját.

Amikor Ljudevit Gaj és hívei színre léptek, a horvátság két nagy birodalom számos, közigazgatásilag egymástól elválasztott tartományban élt (a magyar koronához tartozó Horvátországban és Szlavóniában, közvetlenül Bécsből kormányzott Isztriában, Dalmáciában és a Katonai Határőrvidéken; valamint török uralom alatt Bosznia-Hercegovinában). Ezt a különböző, egymástól eltérő (a mi kérdőszó különböző megfelelői alapján ča, što és kaj) nyelvjárást beszélő, a történelmi együvétartozás tudatával alig rendelkező, partikuláris és regionális érdekek által megosztott népcsoportot azonban egybekötötte a katolikus vallás és a nyugati kultúrához való tartozás tudata, amely nem halt ki még Boszniában sem a sokévszázados török uralom alatt. A Háromegy Királyság (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia) politikai központja, sőt maga a horvát népnév (a Horvátország elnevezés is) a XVI. század második felétől az egykori szlavón bánság, a mai Északnyugat-Horvátország területére helyeződött át, azonban a terület lakossága, ez a kaj nyelvjárást beszélő etnikum kisebbséget képezett a što nyelvjárást beszélő, elsősorban a Határőrvidéken, Szlavóniában (Verőce, Pozsega megyékben) és Bosznia-Hercegovinában lakó katolikus vallású délszláv tömegekkel szemben. Már Gájék előtt megjelent ezért az a gondolat, hogy a što nyelvjárást kellene a horvát irodalmi nyelv rangjára emelni. (Ezt Maksimilijan Vrhovac püspök már 1805-ben javasolta). A horvát nyelv érdekében szót emelt már 1815-ben Antun Mihanović (a horvát Himnusz szerzője), Juraj Šporer pedig 1817-ben illír (što nyelvjárású) újságot akart indítani. Az illírizmus azonban nem csupán a kulturális, nyelvi és irodalmi megújulást szorgalmazta, hanem kezdettől fogva politikai mozgalomként lépett fel. Az illírek politikai céljait már 1832-ben megfogalmazta Janko Drašković gróf „Disertatia iliti razgovor” című što nyelvjárásban írt politikai iratában. A Monarchia keretein belül elképzelve Drašković felvázolt egy nagy illír politikai egységet, amelyhez hozzákapcsolódna az akkor még török uralom alatti Bosznia is, s természetesen Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, a Katonai Határőrvidék, és esetleg Krajna, Karintia és Stájerország szlovének lakta részei. Mindezeket a tartományokat a horvát bán igazgatta volna király nevében, hivatalos nyelvként pedig a što nyelvjárást használták volna. Ebben a „nagyhorvát” programban még nem volt szó a délszláv népek egységének Ljudevit Gaj által propagált eszméjéről. Maga polgári származású Gaj 1830-ban lépett a nyilvánosság elé, amikor is Budán kinyomtatta a horvát helyesírást a cseh alapján megreformáló könyvecskéjét. Zágrábba visszatérve Gaj irodalmi melléklettel ellátott politikai újság indításának engedélyezését kérte, amelynek első száma 1835-ben jelent meg Novine horvatske (irodalmi melléklete Danica horvatska, slavonska i dalmatinska) címen, egyelőre kaj nyelvjárásban írt cikkekkel, de Gajék már 1836-tól što nyelvjárásra tértek át, s az újság a délszláv népek egységét hirdető illír mozgalom céljainak megfelelően az Ilirske narodne novine nevet kapta. Ez a lap lett az illír politikai és kulturális mozgalom szócsöve. Az illír újság ráadásul 1837-től Gaj saját nyomdájában készült (az illír mozgalom vezetője a budai Helytartótanács akaratával szemben, udvari kapcsolatai révén kapott engedélyt a nyomda működtetésére). Sorra alakultak az illír olvasókörök, s a század negyvenes éveire a romantikus horvát irodalom már szép eredményeket tudott felmutatni. Gajéknak a što nyelvjárás alapján kialakított irodalmi nyelve egyébként nem volt teljesen azonos a szerb irodalmi nyelvvel, ugyanis a horvátok, főleg a szókincs terén, sokat merítettek a XVII. századi dubrovniki barokk irodalmi nyelvi hagyományaiból, s német-magyar hatásra a nyelvi purizmus szokását is átvették, melynek gyakorlatát a szerb nyelvújítás mellőzte. Az 1840-es évek a kultúra más területein is az illír mozgalom eredményeit hozták: az első horvát nyelvű színházi előadásra 1839-ben került sor, majd Dimitrije Demeter munkássága révén létrejött a zágrábi horvát színtársulat, amely 1846-ban bemutatta az első nemzeti operát, Vatroslav Lisinski alkotását. A horvát nemzeti mozgalom a gazdaság terén is eredményeket hozott: 1841-ben megalakult a „Gazdasági társaság a mezőgazdaság fejlesztésére” (az illírek ez irányú tevékenységénél felfedezhető Széchenyi hatása).

Időközben a konzervatív horvát nemesség az 1832-36-os pozsonyi reformországgyűlésen, makacsul ragaszkodva közjogi okokból a latin nyelvhez, szembekerült a liberális magyar nemességgel, illetve az egész alsótáblával. Az 1839/40-es országgyűlésen az ellentétek tovább mélyültek, hiszen az uralkodó által megtámogatott horvát követelések gyakran a magyar nyelv magyarországi bevezetésének folyamatát is gátolták. A konzervatív horvát nemesség ugyanakkor nem gondolt még arra, hogy Horvátországban a latin helyett a horvátot tegye hivatalos nyelvvé, pedig az ódivatú latinitás nehezen volt védhető a nemzeti nyelv modern elvével szemben. Az illír mozgalom hatásának tekinthetjük azonban, hogy a horvát tartománygyűlés Haulik püspök elnöklete alatt 1840-ben hozott határozatában kérte a királyt, hogy engedélyezze horvát tanszék felállítását a zágrábi akadémián, illetve a horvát nyelv kötelező oktatását a gimnáziumokban. Ez volt a horvát szábor első határozata a horvát nyelv ügyében.

Az 1841-es év nagy változásokat eredményezett a horvát belpolitikai életben. Megalakultak ugyanis az első politikai pártok: a Magyarországgal való szoros államközösség elvét valló horvát-magyar párt és az illír mozgalomból kinövő illír párt, amely a magyar-horvát közjogi viszony átalakítását szerette volna a föderalizmus irányában. A horvát-magyar pártot a Rauch bárók, Josipovich Dániel Antal (Danijel Antun Josipović), a túrmezei kisnemesek ispánja, és Erdődy János gróf vezették. Fő támogatóik részben a konzervatív, magyarbarát arisztokrácia, részben pedig a túrmezei bocskoros nemesség soraiból kerültek ki. Az ellenpárt (az illír párt) támogatóinak jelentős része a nem nemesi származású értelmiséghez és a nemzeti érzelmű középnemességhez tartozott, de voltak arisztokraták is soraik között, pl. Drašković gróf és Kulmer báró. Az illír párt eredeti céljait tekintve liberális volt, ám taktikai okokból mind Horvátországban, mind (legalábbis 1845 után) Magyarországon a nemesség konzervatív erőihez húzott és mérsékelt társadalmi reformokat hirdetett, a küzdelemben a nemzeti ügyre helyezte a hangsúlyt. A horvát-magyar párt, noha konzervatív színezetű volt, Kossuthék nemzeti liberális reformerőivel szövetkezett az illírekkel szemben. A horvát-magyar párt hívei (gúnynevükön a magyarónok) Gajék délszláv egységével szemben a horvátság egy szűkebb etnikumának, a kaj nyelvjárást beszélőknek vélt érdekeit képviselték. Gajt megvádolták, hogy az orosz cár ügynöke (az illír vezér egyébként valóban járt Oroszországban, sőt, az orosz uralkodóhoz intézett titkos memorandumában felvázolta egy nagy szláv birodalom létrehozásának tervét, de az ultrakonzervatív I. Miklós cár nem támogatta a pánszláv eszméket a Habsburg Monarchiával szemben), s hogy pánszláv izgatása a horvátországi bajok fő forrása. A két párt nézetei gyökeresen különbözőek voltak, s az 1842-es Zágráb megyei tisztújításon híveik keményen összecsaptak. Ekkor is és később is mindkét párt minden eszközt felhasznált a küzdelemben a listák meghamisításától a fizikai erőszakig. Az 1842-es tisztújításon az illír párt győzedelmeskedett. A vesztes fél nem nyugodott bele a történtekbe. A horvát pártpolitikai ügyeket hamarosan Magyarország-szerte tárgyalták, s az ellenzéki érzelmű magyar megyék a horvát-magyar párt mellé álltak a „pánszláv izgató” illír párttal szemben. Amikor azután a török Porta is tiltakozott az illírek boszniai agitációja miatt, a bécsi kormányzat tanácsára a király 1843-ban betiltotta az illír név használatát. Gajtól azonban nem vették el a lapját, csak címét változtatta meg: Ilirske novine helyett Narodne novine lett az újság neve, az illír párt pedig Nemzeti Pártnak nevezete ezentúl magát. Az 1844-es pozsonyi országgyűlésen tovább romlott a magyar-horvát viszony, mivel magyar részről követelték, hogy tíz éven belül vezessék be a magyar nyelvet a horvát hivatalokba is; az illír többségű horvát tartománygyűlés utasításai alapján pedig a horvát követek Pozsonyban továbbra is a latin nyelv mellett tartottak ki. Az időközben magyar támogatással megerősödött horvát-magyar párt az 1845-ös Zágráb megyei tisztújításon a túrmezei (Turopolje) bocskoros nemesek szavazataival győzedelmeskedett a nemzeti (illír) párt felet. (Előzőleg már évek óta folyt a vita, hogy a túrmezei egytelkes nemeseknek van-e egyénenkénti szavazati joguk a megyegyűlésen és a tartománygyűlésben. A horvát-magyar párt szerint igen, az illírek szerint nem. A döntést az udvarra bízták, azonban a bécsi kormányzat kivárt.) A tisztújítás lezajlása után a horvát-magyar párt ünnepelt, a nemzeti párt hívei pedig nem nyugodtak bele a vereségbe, és fizikailag akartak leszámolni az ellenpárt híveivel. Ekkor súlyos incidens következett be: a Zágrábban állomásozó katonaság belelőtt a tömegbe. A halálos áldozatok száma 16 volt, többségük az illír párt hívei volt. A nemzeti párt először a bánt, Haller grófot okolta a történtekért, míg a horvát-magyar párt szerint az illír párt volt hibáztatható a tragédiáért. A horvát-magyar párt az eseményeket az illírekkel való végleges leszámolásra akarta kihasználni (be akarták tiltani Gaj lapját, és a što nyelvjáráson alapuló irodalmi nyelvet). Időközben azonban gróf Apponyi György alkancellár Kollowrattal együtt az illírek mellé állt (elsősorban a magyar reformpárttal és szövetségesével, a horvát-magyar párttal szemben). Ekkor vált igazzá Gaj korábbi mondása: Aula est pro nobis – Az udvar mellettünk van. A túrmezei kisnemességtől királyi leirattal megvonták az egyéni szavazás jogát. Az 1845-ös horvát országgyűlés síkraszállt Magyarország és Horvátország közigazgatásának szétválasztásáért (kérte a királyt a horvát tanács visszaállítására is, valamint a zágrábi püspökség érsekség rangjára való emelését, vagyis a horvát egyházi szervezet elválasztását a magyar egyházi szervezettől). A magyar pártot teljesen háttérbe szorították. A szakadék Magyarország és Horvátország között egyre mélyebb lett. Haller bán lemondása után a báni jogkört az illírekhez húzó Haulik püspök gyakorolta. Az 1847. október 23-án utoljára összeülő horvát rendi tartománygyűlés határozatot hozott a horvát nyelv hivatalossá tételéről, illetve tanítási nyelvként az iskolákban való bevezetéséről. A pozsonyi országgyűlés, illetve az 1848-as év azonban gyökeres változásokat hozott, szinte mindenben, így a magyar-horvát viszonyban is. Az illír párt ebben az évben érkezett el a csúcsra, ám 1849 után az abszolutizmus Horvátországban is megszüntette a pártok működését. Történelmi távlatból nézve az illír mozgalom számos eredményt ért el a horvát nemzeti fejlődés szempontjából, de Gaj és társai a szláv kölcsönösségi eszme hatására a délszláv egység, a horvátok, szerbek és szlovének azonosságának gondolatával terhelték meg a horvát nemzeti eszmét (az illírizmus egyébként sem a szerbeknél, sem a szlovéneknél nem aratott sikert), ami a horvát nemzettudat kialakulásában már akkor is gondot okozott, nem is beszélve az említett délszláv állameszme huszadik századi megvalósításának következményeiről.

 

Horvátország 1848/49-ben

 

A XIX. századi nemzeti fejlődés során 1848-ig a Baltikumtól az Adriáig terjedő középkelet-európai térség népei – sokszor gazdasági, társadalmi fejlettségi szintjüktől függetlenül – eljutottak a nemzeti önállóság valamilyen formájának követeléséig. Természetes volt tehát, hogy az autonómia hagyományaival rendelkező horvátok is igényelték a saját nemzetállam létrehozását (pontosabban a Monarchia föderatív átalakítását). Ahogyan a magyarok követelték Bécstől a nagyobb (szinte teljes) függetlenséget, ugyanezt kívánták megkapni a horvát nemzeti mozgalom résztvevői Pesttől.  A horvátok 1848 tavaszán nemzeti önállóságot követeltek, a horvát országgyűlésnek felelős kormánnyal, s a magyar koronával csak laza kapcsolatot akartak fenntartani. Ugyanakkor Kossuth és a magyar forradalmi vezetés, legalábbis tavasszal kitartott a magyar korona egysége mellett, s az áprilisi törvények kötelezték volna a horvátokat a közös pesti országgyűlésen való részvételre. A konfliktus fő oka a nemzeti érdekek különbözőségében keresendő, de tény az is, hogy a forradalom ellenségei kezdettől fogva nemcsak kihasználták, hanem igyekeztek szítani is az ellentéteket.

A horvát nemzeti mozgalom és magyar nemzeti liberálisok között az 1848-at megelőző korszakban több kérdésben is súlyos ellentét alakult ki: a nyelvtörvények problémája, Szlavónia és Fiume (Rijeka) hovatartozásának kérdése, Horvátország és Magyarország közjogi kapcsolatának ügye.

Az 1848-as év tavasza még adhatott volna esélyt a megegyezésre. A horvát Nemzeti Párt balszárnyához tartozó neves költő, Ivan Mažuranić még egy kiáltványt is intézett a magyarokhoz (Hrvati Madjarom), amelyben ismertette, hogy mit kíván a horvát nemzet, s mi lenne szükséges a megegyezéshez.

A bécsi udvar (pontosabban a konzervatív kör) azonban a Nemzeti Párt jobbszárnyát támogatta. Az udvari körökkel egy konzervatív horvát főúr, Franjo Kulmer báró tartotta a kapcsolatot. E konzervatív csoport javasolta, hogy a megüresedett horvát báni székbe helyezzék Josip Jelačićot, egy illír érzelmű, de feltétlenül udvarhű határőrezredest. A király március 23-án alá is írta a kinevezést. Erről Ljudevit Gaj értesült és a Zágrábban 1848. március 25-én összehívott nemzetgyűlésen keresztülvitte, hogy az egybegyűltek az elfogadott Követelésekbe első pontként vegyék be, hogy Jelačićot szeretnék bánnak. A Követelések 30 pontja polgári demokratikus programot tükrözött. A magyar 12 ponthoz hasonló társadalmi követelések között azonban szerepelt a horvátok lakta területek egyesítése iránti igény és a nemzeti önállóság fontos feltétele, a felelős horvát minisztérium felállítása. A király persze nem teljesítette a horvát követeléseket. Az udvar megkezdte kettős játékát, amit egészen augusztusig folytatott: látszólag engedett a Jelačić-tyal szembeni magyar követeléseknek, közben (különösen Radetzky itáliai győzelme után) a magyar forradalom elleni fegyveres fellépésre biztatta a bánt.

Jelačić egyébként a zágrábi nemzetgyűlés kezéből nem akarta elfogadni a báni tisztséget. Erre csak a királyi kinevezés után volt hajlandó. Április 19-én elrendelte,  hogy a horvát hatóságok csak neki engedelmeskedjenek (vagyis a magyar kormánynak ne), amivel a gyakorlatban (ha formálisan nem is) elszakította Horvátországot Magyarországtól. Április 25-én külön rendeletet adott ki a jobbágyfelszabadításról, amit később a horvát országgyűlés is elfogadott. Jelačić ezzel is ki akarta hangsúlyozni, hogy a horvátoknak nincs közük a magyar országgyűlés határozataihoz. Májusban választásokat írt ki Horvátországban, Szlavóniában és a Katonai Határőrvidéken (a horvátok nem küldtek képviselőket a magyar országgyűlésbe). 1848. június 5-én a magyar kormány tiltakozása ellenére összeült a horvát szábor: Jelačićot beiktatta báni tisztségébe, elfogadta a jobbágyfelszabadítást, felállította a Báni Tanácsot, s a Magyarországgal való kapcsolat kérdésében a föderalizmus mellett foglalt állást (úgy, hogy a Monarchia kül-, pénz- és hadügyeit egy központi bécsi kormány intézte volna). V. Ferdinánd június 10-én (magyar kérésre) felfüggesztette Jelačićot báni tisztségéből. Erre Zágrábban Monarchia-ellenes hangulat keletkezett, de ez nem tartott sokáig, mert a király fogadta a bánt, a horvát országgyűlés pedig érvénytelenítette a felfüggesztést, sőt, június 29-én diktátori hatalommal ruházta fel. Jelačić ezután már nem hívta össze a szábort, mert a balszárny, a nemzeti liberálisok időnként kellemetlenül demokratikus követelésekkel álltak elő. A magyarellenes hangulat azonban nőtt. Ebben a liberálisok egyetértettek a Nemzeti Párt jobbszárnyával és támogatták Jelačićot, aki főleg a leváltási kísérlet után a nemzeti ellenállás szimbólumává nőtt. Időközben kitört a szerb felkelés. Jelačić támogatta Josip Rajačić karlócai szerb pátriárkát (báni tisztségébe a szerb főpap iktatta be) és a szerb felkelőket. Júliusban János főherceg közvetítésével Jelačić tárgyalt Batthyányval Bécsben, de nem tudtak megegyezni. A horvát autonómia kérdésében a magyar fél engedett volna, de ekkor már Jelačić a horvát ügytől függetlenül követelésekkel is előállt (alighanem az udvar sugallatára). Ragaszkodott, hogy a magyarok mondjanak le a pénz- és hadügy irányításáról és ismerjék el a szerbek autonómiáját. Hazatérése után Jelačić folytatta a mozgósítást a Határőrvidéken. A fenyegető jelek hatására a magyar minisztertanács augusztus 27-én kész lett volna elismerni Horvátország teljes autonómiáját, Kossuth hajlandó lett volna Szlavóniát is átengedni a horvátoknak, sőt még Horvátország teljes elszakadását is elfogadta volna. Ekkor azonban már késő volt, ráadásul minderről a horvát közvélemény nem értesülhetett, de különben sem lett volna az ausztroszláv föderalizmusban hívő horvát nemzeti mozgalomnak érdeke megállítani az eseményeket. Jelačić 1848. augusztus 31-én elfoglalta Rijekát (Fiume), szeptember 11-én pedig átkelt (egyébként rosszul felszerelt, a harmadik tartalékból összeállított határőreivel) a Dráván, hogy megdöntse a pesti forradalmi kormányt. Szeptember 29-én került csak szembe a magyar főerőkkel Pákozd és Velence térségében. A mindkét részről minimális veszteségekkel járó összecsapás nyomán Jelačić rájött, hogy nem tud bemasírozni Pestre. Erre fegyverszünetet kért, s gyorsan az osztrák-magyar határra vonult. A magyar hadsereg csak három nap múlva követte. Közben kitört a forradalom Bécsben. Jelačić Windischgrätz herceggel együtt részt vett a bécsi forradalom leverésében, majd a herceg alárendeltjeként a magyarországi hadjáratban, egészen a császáriak tavaszi vereségéig; 1849 nyarán pedig a szerb felkelőket segítette, de Kishegyesnél vereséget szenvedett. Mivel Jelačić végig a hadaknál volt, a horvátországi helyzettel nem volt ideje törődni. A horvát mozgalom balszárnya elégedetlen volt az oktrojált alkotmánnyal, lapja, a Slavenski Jug, nem fogadta tetszéssel az orosz intervenciót sem, de a passzív ellenállásnál többre nem futotta az erejéből.

Jelačić a horvát közvélemény és a polgári történetírás szemében a nemzeti ellenállás szimbólumává lett, s 1866-ban szobrot emeltek neki Zágráb főterén. A magyar történelem szempontjából a bán szerepe negatív. A marxista történetírás reakciósnak tartotta, s a második világháború után eltávolították zágrábi szobrát. Ezzel viszont a bán a horvát függetlenség híveinek szemében a kommunizmus áldozatává vált, s a horvátországi változások után helyreállították emlékművét.

 

Horvátország az abszolutizmus korában

 

A magyar forradalom és szabadságharc leverése után a bécsi kormányzat Horvátországban is előbb megpróbálta elfogadtatni az oktrojált alkotmányt, melyet a báni tanács 1849. szeptember 6-án Jelačić nyomására ismert el. Ez a lépés nem növelte a bán népszerűségét a horvát liberálisok körében. Hamarosan Bécs a horvát koronatartományban (Horvátország és Szlavónia ekkor elválasztatott Magyarországtól) is bevezette az abszolutista kormányzást. Noha ez a neoabszolutizmus (melyet Bach belügyminiszter neve fémjelzett) számos polgári vívmányt megőrzött és a modernizációt is szolgálni akarta (pl. elismerte és a gyakorlatban is végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást), mégis alapjában véve horvátországi megítélése is negatív volt. A bécsi kormányzat 1850-ben feloszlatta a horvát országgyűlést, 1852-ben megszüntette a báni tanácsot, egyszerű helytartósággá fokozta le. Megszüntették a vármegyerendszert. Horvát-Szlavónországot öt körzetre osztották fel. A hivatalokba fokozatosan bevezették a német nyelvet. Horvátországot is elárasztották a német (szlovén és cseh) hivatalnokok. A középiskolákban bevezették a német nyelvű oktatást, s csak az alsóbb fokú iskolákban vált általánossá a horvát tannyelvű oktatás. Jelačić báni címét ugyan meghagyták, de hatalmát erősen korlátozták. Némi különbség a magyarországi és a horvátországi helyzet között azért volt, hiszen az utóbbiban nem vezettek be katonai kormányzást. Jelačić bán pedig legalább a kultúra terén megpróbálta felkarolni a nemzeti ügyet (támogatta pl. a horvát nyelvű színjátszást). Jelačićnak fontos szerepe volt abban, hogy a pápa 1852 végén a zágrábi püspökséget érsekség rangjára emelte, mely függetlenedett a magyar egyházi szervezettől. Általában azonban nem sokat ért el, s úgy érezte, hogy az udvar becsapta őt is és a horvátokat is. Az ötvenes évek közepétől egyre inkább meghasonlott önmagával és elméje elborult. I. Ferenc József (1848-1916) azonban politikai megfontolásból 1859-ben bekövetkező haláláig nem váltotta le.

A horvátokat más csalódások is érték. Az uralkodó ígérete ellenére nem egyesítette Dalmáciát és a Katonai Határőrvidéket Horvátországgal. Az abszolutizmust legnehezebben az értelmiség viselte el. Az egykori illírek közül Mirko Bogović, sőt Gaj is rövidebb időre börtönbe került.

A gazdaság modernizációja is akadozott. A földtehermentesítést és a kárpótlást csak lassan hajtották végre. A horvát ipar tőkehiány és az osztrák ipar túlsúlya miatt nem fejlődhetett. Az infrastruktúra fejletlen volt, az első vasútvonal csak 1860-ban épült meg horvát földön. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a horvát nemesség, polgárság és értelmiség gondolatban közeledett a magyarsághoz.

A Habsburgok itáliai veresége meghozta az abszolutizmus bukását, s az új helyzetben, Bécs nagy meglepetésére, a horvátok többsége hajlott a magyarokkal való megegyezésre.

 

A horvátság válaszúton: a horvát-magyar kiegyezés előzményei (1860-1868)

 

Az 1860-s és Monarchia-szerte az abszolutizmus bukását hozta. Ferenc József nem szívesen ugyan, de az alkotmányosság helyreállítása mellett döntött. Még 1860 májusában összeült a kibővített birodalmi tanács, amelyben Horvátországot az 1848-as politikus Ambroz Vraniczany, Szlavóniát pedig Josip Juraj Strossmayer (1815-1905) diakovári (Djakovo) püspök képviselte. Strossmayert 1849-ben Jelačić čs Kulmer báró javaslatára nevezték ki püspöknek. Strossmayer püspök az 1860-as években a horvát nemzeti mozgalom vezéralakjává vált. Ugyanakkor, akárcsak Gaj esetében, nála is párhuzamosan jelen volt az a két eltérő elképzelés, melyek közül az egyik a horvátok sorsát a Monarchia keretein belül, míg a másik ezen kívül, Szerbiával egyesülve kívánta rendezni. Strossmayer igazán elévülhetetlen érdemeket a horvát tudomány és kultúra nagy mecénásaként szerzett. Még 1860-ban nagy összegű felajánlása révén megalakult a horvát tudományos akadémia – a délszláv egység eszméje jegyében Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémiának nevezték. (Ez is maradt a neve egészen 1991-ig, noha közben a szlovének és a szerbek saját Szlovén, illetve Szerb Tudományos Akadémiát hoztak létre). Strossmayer rendszeresen támogatta az irodalmi és művészeti tevékenységet. Ösztöndíjakat adott, az élete során összegyűjtött műkincsekkel pedig megalapozta az első horvát közgyűjteményt.

A kibővített birodalmi tanács ülésén Strossmayer felszólalt a horvát érdekek védelmében és kérte az uralkodót, hogy egyesítse Dalmáciát Horvátországgal. Ekkor indult meg a dalmáciai horvát nemzeti mozgalom. Ferenc József még 1860-ban  új bánt nevezett ki: a horvát érzelmű Josip Šokčević bárót. A lelkes zágrábi tömegek többször is tüntettek az abszolutizmus ellen, s kikergették a városból a német színtársulatot. Decemberben uralkodói leirat intézkedett a horvát nyelv „országos nyelvvé” tételéről és a horvát udvari bizottság felállításáról. A bizottság vezetője Ivan Mažuranić lett. Az 1861 elején ülésező báni értekezlet síkra szállt Horvátország, Szlavónia, Dalmácia (a Háromegy Királyság – Trojednica) egysége mellett és kérte a báni tábla és a horvát helytartótanács helyreállítását. A Muraköz hovatartozásának kérdését a hamarosan összeülendő száborra, vagyis az országgyűlésre akarta bízni, azonban Ferenc József leiratban közölte, hogy a Muraközt Magyarország részének tekinti.

Az Októberi Diplomakiadása után fokozatosan helyreállt az alkotmányosság Horvátországban. Az 1861 áprilisában összeülő horvát népképviseleti országgyűlés előtt fontos feladat állt: Horvátország közjogi helyzetéről kellett döntenie. Ezen az országgyűlésen formálódtak ki azok a politikai pártok, amelyek az elkövetkező évtizedekben meghatározták a horvát belpolitika alakulását. Mindenekelőtt újjáalakult a Nemzeti Párt – vezetője J. J. Strossmayer püspök lett. A párt tulajdonképpen már 1860 őszén a Pozor című politikai lap elindítása után kezdett körvonalazódni. Támogatói főleg a középbirtokosok, a módosabb polgárok és értelmiségiek, s részben a papság soraiból kerültek ki. Természetesen újjászerveződtek az unionisták, az egykori magyarbarátok pártja is, hívei főleg a nagybirtokosok között voltak. Az országgyűlés előtt álló fő kérdés Horvátország közjogi helyzetének rendezése volt, vagyis hogy Zágráb kivel (Ausztriával-e, vagy Magyarországgal), s milyen feltételekkel létesítsen közjogi kapcsolatot. A Nemzeti Párt, Strossmayer és Mažuranić a Magyarországgal létesítendő laza (perszonálunió jellegű) kapcsolat mellett agitált. Az unionista párt a magyarokkal kötendő reális unió mellett érvelt. Ezen az országgyűlésen keletkeztek azonban egy új politikai párt csírái. Ante Starčević, a paraszti származású, kemény kiállású, radikális szemléletű, de a realitásokat figyelembe vevő politikus és az idealista, a horvátságban szinte vallási fanatizmussal hívő Eugen Kvaternik képviselő elvetette mind a Magyarországgal, mind az Ausztriával kötendő reálunió tervét. A középkori horvát államjog általuk felvázolt elve alapján kívántak politizálni, s valamennyi egykori horvát (vagy általuk annak tartott) tartományt egyesíteni akarták. Ők képezték a később ellenzéki radikalizmusáról ismertté vált Jogpárt magját. A Jogpárt ellentmondásos tettei ellenére nagy szerepet játszott a horvát nemzeti tudat fejlesztésében (főleg a tömegek közti terjesztésében) és az egységes horvát nemzeti tudat kialakításában.

Az 1861-es horvát országgyűlés XLII. törvénycikkelyében a magyarokkal kötendő perszonálunió mellett foglalt állást (időközben a magyar országgyűlés, illetve Deák békejobbot nyújtott a horvátoknak), de ragaszkodott a horvát és a magyar országgyűlés egyenrangúságához, valamint a Muraközhöz és Fiuméhez (Rijeka).

Ugyanakkor a szábor a magyar döntéssel összhangban novemberben elutasította a részvételt a birodalmi tanácsban, mire az uralkodó feloszlatta.

A bécsi uralkodó körök azonban nem törődtek bele Horvátország döntésébe, s kísérletet tettek a horvátok megnyerésére. A horvát udvari bizottságot átminősítették helytartótanáccsá (vezetője Mažuranić, Kukuljević és Haulik érsek) az Ausztriával szerintük Horvátország számára előnyösebb kötendő reálunió elérése céljából megalapította az Önálló Pártot. Šokčević bán (Mažuranić-tyal és az udvarral egyetértve) fellépett a magyar irányzat hívei ellen, sőt 1864-ben betiltotta a Pozor című lapot is. Az új abszolutizmus, a provizórium idején Bécs gazdaságilag is igyekezett a horvátokat Bécshez kötni. Ezért épült fel a horvát kereskedelmi forgalmat Trieszt felé terelő Zidani Most – Zágráb – Sisak vasútvonal. A Nemzeti Párt ugyanakkor a Szlavóniát középen átszelő, s azt Fiumével összekötő vasútvonal tervét támogatta volna. A hatvanas években a szegény és viszonylag fejletlen Horvátországban a gazdasági fellendülés jelei kezdtek mutatkozni.

Az Ausztriával kötendő unió tervével szemben együttesen lépett fel a Nemzeti Liberális Párt (Strossmayerék) és az unionisták. Az 1865-ös választásokon döntő győzelmet arattak az osztrák irányzatú Önálló Párt felett. Starčević jogpártja öt képviselői helyet szerzett.

Ferenc József 1865-ben utasította a horvát országgyűlést, hogy tárgyaljon a magyarokkal a közjogi viszony rendezése céljából. Strossmayer és a Nemzeti Liberális Párt ragaszkodott a perszonálunióhoz, valamint Fiuméhez és a Muraközhöz. A horvát országgyűlés küldöttsége (az unionisták nem vettek részt benne, ők a feltétel nélküli unió hívei voltak) 1866 júniusában nem tudott megegyezni a magyarokkal. Strossmayer és társai nem akartak beleegyezni a reálunióba (vagyis, hogy az ún. közös ügyekben a közös – persze magyar többségű – magyar-horvát országgyűlés döntsön), s területi kérdésekben sem engedtek. A tárgyalások megszakadása után Ausztria elvesztette a poroszok elleni háborút, a föderalista elveket valló Belcredi miniszterelnök megbukott, utóda Beust pedig a dualizmus híve volt. Az osztrák-magyar kiegyezés küszöbön állt.

A horvát nemzeti liberálisok rosszul mérték fel az erőviszonyokat, s kapkodni kezdtek. Most elfogadták a már széthullott Önálló Párt egykori tervét, az uniót Ausztriával. A liberálisok csalódása és kudarca nyomán a közhangulat közel húsz év után ismét a magyarok ellen fordult. Ekkor, 1866-ban állították fel Zágráb főterén Jelačić szobrát. Az 1866. decemberi horvát országgyűlés feliratban kérte az uralkodótól Horvátország egyesítését Ausztriával. Maga Strossmayer vitte a szábor döntéséről szóló okmányt Ferenc Józsefnek. Azonban 1867 februárjában Belcredi megbukott, a király Andrássyt kinevezte magyar miniszterelnökké, s a tavasz folyamán utasította a horvát országgyűlést, hogy egyezzen ki a magyarokkal, s vegyen részt Budán a koronázáson. A horvátok válasza elutasító volt, mire az uralkodó feloszlatta a szábort.

A horvát kérdés megoldását Ferenc József átengedte a magyar félnek, csak annyi kikötése volt, hogy a horvát autonómia valamilyen formáját fenn kell tartani. Andrássy elérte, hogy az uralkodó az unionista Levin Rauch bárót nevezze ki báni helytartóvá az időközben leváltott Josip Šokčević helyére. A régi magyarón Rauch az erőszaktól egyáltalán nem mentes új választásokon az unionistákat juttatta győzelemhez. Ezek után természetesen egy unionistákból álló delegáció utazott el a magyar fővárosba, hogy eldöntse Horvátország sorsát az elkövetkező fél évszázadra.

A magyar tárgyaló delegációt Andrássy és Deák vezették. Az unionista küldöttség egyik tagja, Jovan Živković memoárjai sokat elárulnak a tárgyalások menetéről és légköréről. Így tanúsítják, hogy Deák Ferenc Andrássynál, sőt az unionista delegáció tagjainál is jobban figyelembe vette a horvát érdekeket. Deák felajánlotta a horvátoknak a pénzügyi önállóságot. Živković szerint Deák így fogalmazott: „…ha egy ország nem rendelkezik a saját adóbevételeivel … annak nincs autonómiája, az ilyen ország gyámság alatt lenne és csak látszatra létezne. Ezért, ha Horvátország saját lábán akar állni, szüksége van saját pénzügyekre.” Az unionista képviselők azonban nem merték vállalni a gazdasági kormányzati felelősséget és visszautasították Deák ajánlatát. A horvát delegáció tagjai a gazdasági kiegyezéssel nagyon is elégedettek voltak. Eszerint Horvátország adóbevételeinek 45 %-át saját autonóm igazgatási költségeire fordíthatta, s a fennmaradó 55 %-ot kellett a közös állam költségére adni. A gazdasági önállóság feladása azonban az elkövetkező időszakban, amikor az infrastruktúra és az ipar fejlesztésénél döntő fontosságúak voltak az állami hitelgaranciák, Horvátország fejlődése szempontjából kifejezetten káros volt. A pénzügyi önállóságért később már hiába harcoltak a horvátok, a helyzet nem változott a Monarchia felbomlásáig. A horvát-magyar kiegyezésről szóló törvényt 1868. november 17-én szentesítette a király. Az egyezmény szerint Magyarország és Horvátország társországként egy államközösséget alkotott a Monarchián belül. A magyarok a horvátokkal, mint „nemzet a nemzettel” egyeztek meg, bár ezt később mind magyar, mind horvát részről másképpen értelmezték. A horvátok (és a horvát országgyűlés) autonómiát kaptak a belügyek, az igazságügy, valamint a vallás- és közoktatásügy területén. Más ügyek a közös magyar-horvát országgyűlés hatáskörébe tartoztak, ahol a 29 (később 40) alsóházi és a 2 felsőházi horvát képviselő anyanyelvén szólalhatott meg. A horvátok használhatták saját zászlajukat és címerüket, valamint Horvátország területén a horvát volt a hivatalos nyelv. A magyar fél lemondott a három szlavón megyéről és megígérte, hogy támogatja a Határőrvidék és Dalmácia egyesítését Horvátországgal, de Fiume (Rijeka) kérdésében nem tudtak megegyezni. A döntést későbbre hagyták. Fiume olasz polgársága (az olaszok csak relatív többségben voltak a horvátokkal szemben) gazdasági érdekből Magyarországhoz kívánt csatlakozni, mert a kikötő felvirágzását nem várhatta a tőkeszegény horvát gazdaságtól. Az ügyben végleges döntés nem született. A város „ideiglenesen” (1918-ig) magyar kormányzás alá került.

A horvát-magyar kiegyezés meghatározta Horvátország sorsát az elkövetkező évtizedekben. A horvátok a korabeli Európában egyedülállóan széles körű autonómiát kaptak. Ez azonban a XIX. századi nemzeti fejlődésben a magyarokkal és más európai népekkel hasonló szintre jutott horvátságot nem elégítette ki, s a horvát nemzeti tudatot nemcsak a XIX., de az egész XX. században meghatározta a nemzeti függetlenségre való törekvés. Ezért a horvát-magyar államközösség csak a dualista Monarchián belül volt fenntartható.

 

         Dalmácia a XIX. század második felében

 

Az osztrákok által véglegesen 1813-ban megszerzett egykori velencei Dalmácia tartomány területe nagyobb volt, mint a középkori hasonnevű országrész, amely akkor (Mohács előtt) csak a városokat és a szigeteket foglalta magába, míg a karlócai béke (1699) után Velence birtokába került a tengerparttól a Dinári-hegységig húzódó, a középkori horvát királyság központját képező szárazföldi sáv. A török és a velencei uralom és a XVII. század végi háborúk során jelentős mértékben megváltozott Dalmácia etnikai összetétele. Az eredeti, ča nyelvjárást beszélő horvát lakosság a városok falai mögé és a szigetekre húzódott vissza (illetve szétszóródott Európában Itáliától Morvaországig). A városokba a XV. századtól kezdve jelentős számban olaszok is települtek. A török időkben az elnéptelenedett Knin környékére ortodox vlachok költöztek, míg Drniš és Sinj vidékére (Dalmatinska Zagora) Bosznia-Hercegovinából katolikus, što nyelvjárást beszélő népesség került. Az osztrák Dalmáciában az 1840-es években kezdett el hatni az illír mozgalom, s ennek következtében a felmerült Dalmácia és Horvátország egyesülésének kérdése, amit azonban ellenzett az olasz polgárság. Bécs a horvát követelések leszerelése céljából Jelačićot kinevezte dalmát kormányzóvá, de a tartományt ténylegesen nem egyesítette Horvátországgal. A dalmát kérdés 1860-ban, a kibővített birodalmi tanács ülésén merült fel újra. Strossmayer püspök felvetette az egyesülés kérdését, míg a dalmáciai olaszok képviselője, Borelli gróf az autonómia mellett kardoskodott. Még ebben az évben megalakult a horvátokból és szerbekből álló Nemzeti Párt, illetve az olasz polgárság érdekei képviselő autonomisták pártja. Az 1861-es tartománygyűlésen a magas cenzus miatt a kis létszámú, tehetős olasz polgárság képviselői alkották a többséget, így Dalmácia hivatalosan nem küldött képviselőt a horvát száborba. A hatvanas években a horvát-szerb együttműködés a Nemzeti Párton belül egyfajta szláv közösségtudat alapján harmonikus volt. A hetvenes években azonban mind a katolikus, mind az ortodox lakosság erőteljesen megindult az önálló (horvát, illetve szerb) nemzeti fejlődés útján. A szerbeknél a szerb nemzeti eszme terjesztését a Karlócán végzett szerb papok, és Belgrád ügynökei végezték. Ez utóbbiak hangsúlyozták, hogy Dalmáciának Szerbiához kellene tartoznia.

A dalmáciai katolikus szlávok között a Nemzeti Párt talán a legmeghatározóbb egyéniségének, Mihovil Pavlinovićnak (1831-1887) nézetei hatottak: 1869-ben írt Horvát gondolat című programjában kifejtette a horvát nemzeti eszme alapvető vonásait és a szerbek és horvátok különbözőségét. Anemzeti fejlődést a továbbiakban mindenütt a vallási különbségek döntötték el: a katolikusokból horvátok (nemcsak Dalmáciában, hanem Bosznia-Hercegovinábna, sőt Bácskában is) az ortodoxokból szerbek lettek. Pavlinović, aki maga is katolikus pap volt, eszméi terjesztésében számíthatott Dalmácia katolikus alsópapságára és a ferences szerzetesekre.

A Nemzeti Párt egyébként először 1870-ben szerzett többséget a dalmát tartománygyűlésben, de a Monarchián belüli erőviszonyok miatt a Horvátországgal való egyesülést nem tudta véghezvinni. Ekkor (1870) Dalmáci lakossága 457.000 fő volt. Az olaszok száma mindössze 15.000 fő (3%) volt, a horvátok, mintegy 360.000 fő, a lakosság közel 80%-át alkották. A szerbek száma kb. 78.000 (17%) volt, de ekkor az ortodox többségű Kotor (Cattaro) vidéke is a tartományhoz tartozott. Az olaszok Zadarban (Zára) legnagyobb számban. Az olaszok vezette autonomista párt csak azért ért el eleinte sikereket, mert a szláv polgárság regionális (dalmát) tudata erősebb volt a horvát tudattal szemben .A század nyolcvanas éveiben a Horvát Jogpárt is tevékenykedett Dalmáciában. A boszniai okkupáció idején felerősödött Dalmáciában is a horvát-szerb ellentét Bosznia-Hercegovina hovatartozása kérdésében, s emiatt a szerbek 1880-ban önálló pártot alapítottak, s együttműködtek az autonomistákkal.

Dalmácia gazdaságilag elmaradott tartomány volt, bár 1850-1875-ig a vitorlás hajókkal folytatott kereskedelem virágzott. A gőzhajózás terjedése azonban a tőkehiány miatt akadályokba ütközött, emiatt hanyatlott a kereskedelem is. A mezőgazdaságban az állattenyésztés és a bortermelés számított vezető ágazatnak. Ez utóbbit a filoxéra, majd az olasz borimport tönkretetette. A gazdaság általános pangása, a földhiány és a tőkés fejlődést akadályozó sajátos függőségi viszonyok (az antik eredetű kolonátus intézménye) a század végén tömeges kivándorláshoz vezettek. A szintén gazdasági nehézségekkel küzdő Horvát-Szlavónországból, Bosznia-Hercegovinából, Isztriából és Dalmáciából becslések szerint 1914-ig kb. 500.000 horvát vándorolt ki az Újvilágba.

Isztriában a XIX. században Juraj Dobrila püspök, valamint a Szt. Cirill és Metód Társaság munkája révén szintén lendületet kapott a horvát nemzeti megújulás, bár Isztria volt az egyetlen terület a Monarchiában, ahol betelepítések révén az olasz lakosság aránya nőtt. Az olaszok 1846-ban az isztriai lakosság 26%-át, míg 1900-ban 40,5%-át tették ki.

 

A horvátok a dualizmus korában. Kísérlet a kiegyezés reviziójára és Mažuranić bánsága

                                  

A horvát-magyar kiegyezés szükségességét a teljes függetlenségről álmodozó Jogpárt kivételével valamennyi horvát politikai erő elismerte, azonban az uniós párt híveit leszámítva, a közvélemény elégedetlen volt a kiegyezés számos pontjával. Az 1868-ban kapott autonómiát a Nemzeti Párt kevesellte és sürgette a kiegyezés revízióját. Az unionista bán, Levin Rauch báró a „közrend megzavarásának” minősítette a kiegyezéssel szembeni megnyilvánulásokat. Az ellenzék végül sikeresen diszkreditálta a bánt, aki távozni kényszerült. A Nemzeti Párt 1871. szeptember 20-i felhívásában nyíltan szembefordult a 68-as kiegyezéssel. Strossmayer, Mrazović és Mažuranić Hohenwart osztrák miniszterelnök föderalista kísérletének sikerében bízva (cseh kieegyezési próbálkozás) szállt szembe a magyar kormánnyal. Hohenwart kísérlete azonban megbukott, Andrássy Gyula gróf lett a Monarchia külügyminisztere, a dualizmus erői győzedelmeskedtek. A horvát fél pozícióit rontotta a jogpárti Eugen Kvaternik 1871. október 7.11. közötti felkelési kísérlete. Kvaternik a polgárosítás miatt elégedetlenkedő ogulini határőrök között próbált fegyveres felkelést kirobbantani. A felkelők Rakovicán kikiáltották a független horvát államot, de a lázadást hamar leverték, s maga Kvaternik is elesett. Ezután üldözni kezdték a Jogpárt tagjait. Ante Starčević is rövid időre börtönbe került, s a Jogpárt a hetvenes évek végéig nem tért magához.

Az 1872-es választásokon ugyan a Nemzeti Párt győzött, de a virilista képviselők révén az unionisták hasonló súllyal voltak jelen a száborban. A kiegyezés revíziójáról folytatott tárgyalásokon Strossmayerék követelték Horvátország pénzügyi önállóságát, valamint, hogy a bánt ne a magyar miniszterelnök ellenjegyzése mellett nevezze ki a király, s a horvát-szlavón-dalmát miniszter a közös kormányban a horvát érdekeket képviselje. Az 1873-ban módosított kiegyezési szerződésbe azonban e követelésekből semmi sem került be. Strossmayer erre visszavonult a politikai élettől. Eredménynek számított, hogy ezután a horvát országgyűlést háromhavonta össze kellett hívni. Az új bán a Nemzeti Párt prominens képviselője, Ivan Mažuranić lett. Bánsága (1873-1880) fontos a horvát fejlődés szempontjából. Mažuranić az apró lépések politikáját követte, s jelentős szerepe volt a horvát közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a kultúra és az oktatásügy modernizálása területén. Mažuranić bánsága idején iktattak törvénybe Horvátországban több polgári vívmányt, így a gyülekezési és a sajtószabadságot. Születtek intézkedések a gazdaság feltételeinek javítására is, bár az eredmények csak később jelentkeztek. Az 1868-73 közötti rövid konjunktúra idején számos pénzintézet létesült horvát földön. Az oktatáspolitika legfőbb eredménye a zágrábi egyetem létrehozása (1874) volt. Ugyanakkor az oktatási reform, az iskolák szekularizálása, a szerb egyházi iskolák államosítása konfliktusok forrásává vált. A horvát-szerb ellentétek ekkor jelentek meg először nyílt formában. A horvátországi szerbek jelentős része a garašanini nagyszerb program alapján a Szerbiával való egyesülésről álmodozott. Vuk Karadžić teóriája alapján (minden što nyelvjárású vallási hovatartozásától függetlenül – szerb) egyes szerb körök elvitatták a szlavóniai katolikusok horvátságát, s ezzel felvetették Szlavónia és Dél-Dalmácia jövőbeni hovatartozásának kérdését. Amikor boszniai felkelők kinyilvánították, hogy Szerbiához kívánnak csatlakozni (1876-ban), a horvát-szerb ellentétek fölerősödtek, hiszen egyes horvát körök szintén igényt tartottak e balkáni tartományra. Mažuranić egyes intézkedései (a szerb zászló és címer használatának betiltása) tovább mérgesítették a helyzetet. Horvát részről az országon belüli egy politikai nemzet (a horvát) elvét vallották, vagyis azt az elvet, ami miatt maguk a horvátok annyit küzdöttek a magyarok ellen. Ezen az elvi alapon a jogpárti Starčević tagadta a horvátországi ortodoxok szerbségét.

Miután a Monarchia megszállta Boszniát (1878), a horvát országgyűlés követelte a Határőrvidék horvát igazgatás alá helyezését, valamint Bosznia egyesítését Horvátországgal. Ferenc József szerint a horvát szábor Boszniával kapcsolatban túllépte hatáskörét. Mažuranić lemondott (utóda a báni poszton Ladislav Pejačević lett). A Határőrvidék csak 1881-ben egyesült Horvátországgal.

 

 

Horvátország Khuen-Héderváry Károly bánsága idején (1883-1903)

 

Mažuranić lemondása után a Tisza-kormány elérkezettnek látta az időt, hogy Horvátországban is érvényesítse azt a szerinte magyar érdekeket szolgáló politikát, amelyet a magyarországi nemzetiségekkel szemben már megkezdett. Horvátországban persze a „magyarosításnak” útját állta az autonómia, de a magyar kormány megtalálta a kiskaput. A zágrábi (közös igazgatású) pénzügy hivatal élére kinevezett Dávid Antal utasításba kapta, hogy a horvát tisztviselők előmenetelénél részesítse előnyben azokat, akik hajlandók magyarul tanulni. (A köztisztviselők magyar nyelvtudásának kérdése 1848 előtt a éles viták tárgyát képezte a horvátok és magyarok között. Ezért érintette érzékenyen ez a kérdés a horvát közvéleményt.). Hamarosan pedig (1883-ban) magyar felirattal ellátott táblák jelentek meg a zágrábi pénzügyi hivatal falain. A horvát ellenzék az intézkedést a kiegyezés nyelv-és címerhasználatot szabályozó pontja megsértésének tartotta. A Jogpárt tüntetéseket szervezett, a tömeg a táblákat széttörte. Ugyanakkor a parasztság is lázongani kezdett, mert Dávid hivatala kíméletlenül behajtotta az adóhátralékokat. Pejačević bán lemondott, vidéken katonaságot vetettek be a rend helyreállítására. A király felfüggesztette a horvát alkotmányt, a magyar táblákat visszahelyezték (e lépés Ferenc József szerint is szemben állt a 68-as kiegyezéssel). Végül kompromisszumos megoldásként felirat nélküli „néma” táblákkal cserélték le az előzőeket, mert Budapesten belátták, hogy a feszültség fokozása a magyar érdekek ellen dolgozik. A vidéki zavargásokban a katonaság 138 parasztot lőtt agyon.

A forrongó Horvátország lecsendesítésére és a kiegyezési rendszer megszilárdítása céljából a király egy fiatal, energikus politikust, Tisza Kálmán rokonát, Khuen-Héderváry Károlyt nevezte ki horvát bánná (1883-1903). A Horvátországban született új bán, a magyar állameszme következetes híve és ügyes taktikus és erélyes volt. A horvát kortársak és történetírók „horvátfaló szörnyeteget” láttak benne. Khuen-Héderváry valóban igyekezett Budapest érdekeit érvényesíteni, de többször is szembeszegült a magyar kormány egyes túlzó követeléseivel. Héderváry bán sikeresen háttérbe szorította a horvát ellenzéket. Az Ante Starčević féle Jogpárt, noha a nyolcvanas évek elején a horvát ellenzék legjelentősebb ereje volt, vereséget szenvedett a bánnal szemben. Egyes jogpárti képviselők 1885-ben a száborban megpróbálták diszkreditálni Khuent, de az akció visszafelé sült el. A bán leszámolt a Jogpárttal. Az 1887-es választások után 10 évig abszolút többsége volt a zágrábi országgyűlésben. Khuen-Héderváry kihasználta a horvát-szerb ellentéteket. Az 1881-ben alakult Horvátországi Szerb Önálló Párt támogatta a bánt, miután engedélyezte a szerb zászló és a cirill írás használatát. Sok szerb politikust pedig átcsalogatott a kormánypártba. Khuen-Héderváry alatt a szerbek számarányukon felül jutottak hivatalhoz: 1892-ben a kormánypárt vezetője, a horvát országgyűlés elnöke, sőt a belügyi osztály főnöke, a bán helyettese is szerb volt. A Jogpárt a kilencvenes években ezért több szerbellenes tüntetést is szervezett, de mindez Héderváry rendszerét nem ingatta meg, az ellenzék általában passzivitásba kényszerült.

Ez azonban nem csupán a bán ravaszságának volt köszönhető. A nyolcvanas években a horvát gazdaság végre megindult a fejlődés útján előbb a pénzforgalom élénkült meg, majd a kilencvenes években az ipar is fellendült. A horvát ipar vezető ágazata az ország közel 40 %-át kitevő erdőkre épült. A faipar termékeit jelentős részben exportálták. A külföldi tőke is ebbe az ágazatba áramlott. A legfontosabb ipari központok Eszék (fa- és élelmiszeripar) és Zágráb (vegyipar, textilipar, gépgyártás és malomipar), valamint az ekkor magyar igazgatású Fiume (Rijeka) voltak. Fellendült az építőipar is, Zágráb számos díszes középülettel gazdagodott. Az ipar fejlődésével együtt a munkásmozgalom is megjelent. Horvátország és Szlavónia Szociáldemokrata Pártja 1894-ben alakult meg.

A mezőgazdaság tőkés fejlődését elősegítette a zadrugák (paraszti házközösségek) megszűnése. Horvátországban a kis- és középparaszti birtok dominált, a nagybirtok szerepe az erdőgazdálkodásban volt jelentős. A horvát mezőgazdaság vezető ágazata az állattenyésztés lett, sertésből és szarvasmarhából kivitelre is jutott.

Khuen-Héderváry úgy érezte, sikerült pacifikálnia Horvátországot, azonban tévedett. Az 1895-ös évben Ferenc József zágrábi látogatása idején az egyetemi ifjúság a magyar dominancia elleni tiltakozásul tüntetést szervezett, melyen elégették a magyar zászlót. A demonstrációt Budapesten Khuen horvátországi politikájának kudarcaként értékelték. A tüntetésben résztvevő diákokat rövid időre bebörtönözték, majd kicsapták az egyetemről. Sokan közülük Prágában folytatták tanulmányaikat – köztük Stjepan Radić is –, ahol Masaryk befolyása alá kerültek. A legjelentősebb azonban az volt, hogy a horvátországi szerbek és horvátok új generációja békejobbot nyújtott egymásnak, sőt a régi ellenzék is újra magára talált.

A szerb-horvát ellentét persze nem tűnt el teljesen: az 1895-ben kettészakadt Jogpárt egyik szárnya, a Josip Frank vezette Tiszta Jogpárt a Monarchia trialista átalakításának híve volt, s azt szerette volna, ha Bécs a horvátokra támaszkodik balkáni politikájában. Frank hívei szervezték 1902-ben a leghevesebb szerbellenes megmozdulásokat is, melyeket egy, a zágrábi szerbek lapjában megjelent szélsőségesen horvátellenes cikk váltott ki. A Srbobran cikkében az „egymás kiirtásáig” tartó harcra szólított fel, amelyben a cikkíró szerint a szerbek kerekednének felül.

A következő évben, 1903-ban egy, a zágrábi vasútállomáson elhelyezett magyar felirat miatt tömegtüntetések robbantak ki és Khuen-Héderváry úgy távozott Horvátországból a régóta áhított magyar miniszterelnöki székbe, hogy egy ugyanolyan forrongó országot hagyott maga után, mint amilyet 20 évvel azelőtt átvett.

 

A horvátok a Monarchia utolsó másfél évtizedében (1903-1918)

 

Khuen-Héderváry utódja, Teodor Pejačević bán (1903-1907) enyhített elődje módszerein. Ugyanakkor jelentős változások mentek végbe a magyar belpolitikai életen, s az egész Monarchiában. A magyar ellenzék tevékenysége nyomán átmenetileg válságba jutott a dualista rendszer. Bécs és Budapest viszályában az előbbi szerette volna megnyerni magának a horvátokat, ám az udvar (és Ferenc Ferdinánd trónörökös) csak a Frank-féle Tiszta Jogpártra támaszkodhatott. A horvát ellenzéki pártok képviselői 1905-ben a dubrovniki születésű Frano Supilo vezetésével összegyűltek Fiumében, nyilatkozatban (az ún. „Rijekai Határozat”) foglaltak állást a polgári demokratikus program mellett, s békejobbot nyújtottak a magyar ellenzéki koalíciónak (1905. X. 3.). Hamarosan a horvátországi és dalmáciai szerb politikusok is kiálltak a rijekai program mellett az ún. „zadari határozatban”. Elfogadták Dalmácia és Horvátország egyesülését, de kérték a szerbek egyenjogúságának elismerését. A horvátországi szerb politikában bekövetkezett változás, s a délszláv egység eszméjének újjáéledése összefüggésben állt a szerbiai dinasztiaváltással. A meggyilkolt Obrenović Sándort felváltó Karadjordjević Péter király szakított elődje osztrákbarát politikájával, helyette Oroszországra támaszkodott. Támogatta a délszláv egységre vonatkozó terveket,együttműködött a Monarchia területén élő szerbekkel, s a délszláv egységről álmodozó horvát politikusokkal. Az 1906-os horvát választásokon a Horvát-Szerb Koalíció győzött (1906 elején alakult a Horvát Népi Haladó Pártból, a Horvát Jogpártból – ez utóbbi a Frank-féle Tiszta Jogpárt ellenfele volt – , valamint a Szerb Önálló Pártból). A Horvát-Szerb Koalíció vezetője Frano Supilo volt, s a „Rijekai Határozat” alapján 1906-ban megpróbált jó kapcsolatot kialakítani a magyar koalícióval. Ez azonban (Bécs nagy örömére) nem sikerült. A Wekerle-kormány folyatta elődei politikáját, sőt, az 1907-es vasúti törvénnyel olajat öntött a tűzre. (E törvény szerint csak magyarul tudó alkalmazottak dolgozhattak a vasútnál Horvátországban is). A Horvát-Szerb Koalíció obstrukcióval válaszolt a kihívásra. A király 1907 végén feloszlatta a horvát országgyűlést, 1908 elején Pavao Rauchot pedig úgy nevezték ki horvát bánná, hogy elvárták tőle a magyabarát kormánypárt újjászervezését. Rauch kísérlete csődöt mondott. Az új kormánypárt egy mandátumot sem szerzett, s újra a Horvát-Szerb Koalíció győzött. Ebben az évben (1908) a Monarchia annektálta Boszniát, s pozíciói megerősítése céljából a zágrábi hazaárulási, illetve az ún. Friedjung perrel akarta megtörni a Horvát-Szerb Koalíció ellenállását. A per vádlottainak nagy részét végül bizonyíték hiányában felmentették, s az elítéltek is kegyelmet kaptak. Évtizedekkel később kiderült, hogy közülük többen valóban kapcsolatban álltak Belgráddal. Kellő bizonyítékok híján azonban a per visszafele sült el: a Koalíciót nem robbantották szét, ugyanakkor az eljárás ártott a Monarchia hírnevének. A horvátországi ellenállást nem törte le Slavko Cuvaj (1912-13) bán, illetve kormánybiztos áldatlan tevékenysége sem. (1912-ben ismét felfüggestették a horvát alkotmányt.) a horvát ellenzék egy része viszont a parlamenti ellenállást hiábavalónak látva a terror eszközéhez folyamodott. Mind Cuvaj, mind utóda, Ivan Skerlecz bán (1913-17) ellen merényleteket kíséreltek meg. Végül, Tisza István 1913-ban kiegyezett a szerb-horvát koalícióval, mely föladta a pénzügyi önállóság követelését, cserében Tisza visszavonatta a vasútu törvény horvát vonatkozású részét. A Koalíció ettől kezdve engedelmes eszköze lett a magyar kormánynak (és Bécsnek), az első világháború végéig kormányon maradt Horvátországban. A Koalíciót ekkor már nem Supilo vezette. Ő még 1910-ben szembefordult a Koalíció megalkuvó politikájával (de a horvát és szerb nemzet azonosságát hirdető eszmével egyelőre még nem szakított). A délszláv egység eszméjének bűvkörébe kerültek a Radić testvérek – Antun és Stjepan is, akik 1904-ben megalakították a Horvát Népi Parasztpártot, amely azonban csak 1918 után vált a horvát politikai élet vezető erejévé. A délszláv egység eszméjét csak Frank hívei utasították el, akiket szerbellenességük ugyanúgy elvakított, mint ellenfeleiket a szerb-horvát azonosság tana. E két ideológia képviselői közül az utóbbiak az első világháború idején emigrációba vonultak (vagy internálták őket). A Jogpárt átvette a kezdeményezést a horvát belpolitikai életben, amire 1918-ban ráfizetett. Horvátország sorsa azonban nem Zágrábban dőlt el.

 

Horvátok az első Jugoszláviában

 

Noha a délszláv egység eszméje horvát földön született meg és fő képviselői Gundulićtól Križanićon át Gajig és Strossmayerig horvátok voltak, az 1918-ban létrejött egységes állam távol állt attól a képtől, amit megálmodói elgondoltak. Kiderült, hogy szerbeknek és horvátoknak különböző elképzeléseik voltak az új állam belső berendezkedéséről. Természetesen az erősebbik fél, Szerbia tudta a gyakorlatban is megvalósítani elképzelésit a horvátok (szlovének, magyarok, németek) kárára, ezért a horvát fél, mely a közös állam létrehozásáért előtte sokat fáradozott, szinte az alapítás másnapjától kezdve megpróbált kiszabadulni az együttélés könyörtelen valóságából.

A délszláv egység horvát hívei az emigrációban, előbb Rómában, majd Londonban tevékenykedtek, hogy az antanthatalmakat, valamint a szerb kormányt megnyerjék céljaiknak. Az Ante Trumbić és a neves szobrász, Ivan Meštrović által alapított Horvát Bizottság a Monarchián kívül (tehát Szerbiával) létrehozandó egységes délszláv állam tervét elfogadtatta az Amerikai Egyesült Államokban élő (többségükben) horvát kivándoroltakkal, amiről a horvát emigráns szervezetek 1915. március 10-i chicagói nyilatkozata tanúskodik. Az emigráns szlovén és szerb politikusok csatlakozásával megalakult Jugoszláv Bizottság előrelátóbb tagjai, különösen Frano Supilo hamarosan rájöttek, hogy a szerbiai vezetés, noha háborús céljai közé bevette a szerb, horvát, szlovén testvérek felszabadítását és egyesítését, az új államot saját elképzelései szerint akarja megvalósítani. Frano Supilo az új délszláv államot a népek egyenjogúságán alapuló föderációként szerette volna létrehozni, Pašić szerb miniszterelnök ellenben természetesnek tartotta, hogy az új államot a szerbek vezessék. Supilo, aki 1915-ben Pašićot még az Itáliát egyesítő Cavourral hasonlította össze, 1916-ban már felismerte, hogy az egyesülés szerbek által kínált módozata veszélyes a horvát érdek szempontjából. Ezért 1916-ban Supilo már így vélekedett: „A szerbek túlságosan is olyan szándékot mutatnak, hogy annektáljanak bennünket, ahelyett, hogy önkéntes egyesülésre csalogatnának.”

Pašić véleménye szerint az új délszláv állam alkotmányos berendezkedéséről ráérnek tárgyalni a háború, illetve az egyesülés után. A horvát aggodalmakra az volt a válasza, hogy a horvát értelmiség fejében a hosszú idegen uralom ültette el azokat az idegen eszméket (Pašić valószínűleg a föderalizmus eszméire gondolt), amelyek miatt nem tartják teljesen természetesnek, hogy „… Szerbia vezesse a politikai ügyeket, mint ahogy irányította a katonai ügyeket is.” Az 1917. évi Korfui Nyilatkozatban a Jugoszláv Bizottság elfogadta, hogy az új állam élére a szerb Karađorđević uralkodóház kerüljön. A nyilatkozat ezért odahaza Zágrábban vegyes, sőt ellentétes fogadtatásra talált, s nem csupán a Jogpáriak körében. Supilo már előbb kilépett a Jugoszláv Bizottságból, s még halála előtt figyelmeztette társait: a délszláv kérdés csak akkor nyerhet igazságos megoldást, ha az új állam nyugati és keleti fele egyenrangú partner lesz. Ám 1918 őszén a győzedelmesen előrenyomuló szerb hadsereg vált az egyesítés fő tényezőjévé, ugyanakkor Karađorđević Sándor régens is egy Belgrád-központú, centralizált állam híve volt, s ez a két tényező eleve meghatározta a horvát politikusok mozgásterét.

Ennek ellenére sokan közülük őszintén hittek a délszláv egység üdvös voltában, s 1918. október 29-én a horvát szábor lelkesen mondta ki a Monarchiától való elszakadást. A Magyarországgal való kapcsolat megszakításakor biztosan nem jártak eszükben Deák Ferenc 1868-ban Jovan Živkovićhoz intézett szavai: „Tudom, hogy Horvátországban valamiféle délszláv birodalomról álmodoznak. (…)Ha ez valaha is megvalósul – jegyezze meg –, annak a központja nem Zágráb, hanem Belgrád lesz.”

Más kérdés, hogy vajon az adott történelmi pillanatban volt-e más választása Horvátországnak. Nagyon is valósínű, hogy amennyiben a horvátok az egyesülés ellen szavaztak volna, a nyugati hatalmak a horvát etnikai terület rovására jutalmazták volna meg háborús szövetségeseiket, Szerbiát és Olaszországot

A szerbek a genfi egyezményt félredobva sürgették az egyesülést. A Szlovén-Horvát-Szerb Nemzeti Tanács 1818. november 24-i ülésén némi fenntartásokkal ugyan, Svetozar Pribičević horvátországi szerb politikus sürgetésére elfogadta az egyesülés belgrádi feltételeit. Stjepan Radić parasztpárti képviselő azonban drámai beszédben figyelmeztette a résztvevőket, hogy micsoda veszéllyel járhat Horvátország államiságának feladása. Érthetetlennek tartotta, hogy azt az autonómiát, amiért annyit huzakodtak Budapesttel, most önként, harc nélkül feladják. Radićra azonban akkor a Nemzeti Tanácsban senki sem hallgatott, sőt meg is nehezteltek rá, mert kimondta, hogy a testület nem legitim, mert nem képviselheti a horvát nép akaratát, mivel nem választások útján jött lére.

Az egyesülés azonban decmber 1-én megtörtént. A Tiszta Jogpárt 1918. december 5-én horvát honvédek segítségével Zágrábban kísérletet tett a helyzet megváltoztatására. A horvát köztársaságért folytatott tüntetést azonban vérbe fojtották, s az új belügyminiszter, Svetozar Pribičević gondoskodott arról, hogy a horvát honvédséget feloszlassák és a szerb katonaság ügyeljen a rendre.

A szerb hadsereg megszállóként viselkedett, s az új hatóságok egyes intézkedései sokkolták a Monarchia civilizáltabb, jogállami körülményeihez szokott horvát lakosságot. A legsérelmesebbnek a testi fenyítés, a botozás bevezetését tartották (Radić szerint 1918-tól 1923-ig 30.000 parasztot, köztük nőket és gyermekeket is büntettek így), ami 1918 előtt Horvátországban már ismeretlennek számított. A korona és a szerb dinár négy az egyhez való kötelező beváltási aránya nemcsak a parasztságot, hanem a lakosság egészét is sújtotta az egykoron a Monarchiához tartozó területeken. Az adók pedig egészen 1928-ig horvát és szlovén földön jóval (egyes adófajtáknál háromszor is) magasabbak voltak, mint Szerbiában. Megindult egy hatalmas tőkeelszívás a (kb. négyszerte) fejlettebb horvát és szlovén területekről (valamint a Bácskából és Bánságból) Szerbia felé. Az egykoron a Monarchiához tartozó területek az 1920-as években az SZHSZ Királyság bruttó nemzeti termékének 79%-át adták. A banktőke 55%-a horvát pénzintézetek tulajdonában volt. Belgrád a korona irreális átváltási arányának megállapításával megkezdte a horvát banktőke átszívását, amit 1929, a diktatúra bevezetése után, a gazdasági válságot kihasználva folytatott, s 1937-ben már a belgrádi bankárok tartották kezükben az ország pénzügyeit. Az 1918 és 1937 közötti periódusban évente kb. 3 milliárd dinárt vontak el a szűkebb Horvátországból, és fektettek be a fejletlenebb szerbiai területeken. A horvát politikusok még a közös állam fejletlen vidékeire fordított összeget valahogy elfogadhatónak tartották volna, a felduzzasztott (és főleg szerbiai szerbekből álló) államapparátus és a hadsereg pazarlását azonban semmiképpen sem helyeselhették. A horvátok elégedetlenségét növelte a Pašić-kormány által 1920-ban kötött rapallói egyezmény, amely jelentős, horvátok által is lakott területeket engedett át Olaszországnak. A gazdasági hatalmat Belgrád egészen 1939-ig korlátlanul a kezében tartotta, melynek érdekében biztosan támaszkodhatott a szinte teljesen szerb irányítás alatt álló csendőrségre, valamint a hadseregre (ez utóbbi tisztikarának még 1938-ban is alig 10%-át alkották az ország lakosságának egynegyedét kitevő horvátok).

 

Stjepan Radić küzdelme a horvát egyenjogúságért

 

Stjepan Radić (1871-1928), a paraszti származású, pályája elején a délszláv egység eszméiben még hívő horvát politikus 1918 őszén már sejtette, hogy mit hozhat a horvátság számára egy Belgrád központú új állam. A következő évben, 1919-ben már tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Horvátország csapdába jutott. Ekkor elutasította a részvételt a belgrádi ideiglenes Nemzetgyűlésben, síkra szállt a horvát köztársaság megteremtéséért, pártja nevébe is bevette a köztársasági jelzőt (Horvát Köztársasági Parasztpárt), aláírásokat kezdett gyűjteni a semleges horvát parasztköztársaság megteremtése céljából. A horvát ügy érdekében levelet írt Wilson amerikai elnöknek, s memorandumot intézett a Versailles-ban ülésező békekonferenciához. Támogatást sehonnan sem kapott. Az antant már eldöntötte, hogy a szerb vezetésű délszláv államot támogatja. Radićot képviselői mentelmi joga ellenére letartóztatták, és ítélet nélkül 339 napig fogva tartották. Ennek ellenére pártja az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon 50 mandátumot szerzett. Radić úgy döntött, hogy nincs értelme részt venni a gyűlés munkájában, hiszen az 1918-as egyesülés legitimitása is kérdéses volt. Végül 1921. június 28-án úgy fogadták el az új állam alkotmányát, hogy a horvát képviselők (s nemcsak Radić hívei) nem voltak jelen a szavazásnál, vagyis az új alkotmányt a horvátok(és a szlovének többsége) akarata ellenére fogadták el. Radić és pártja 1921-től 1925-ig nyíltan az új állam berendezkedése ellen, a horvát függetlenségért küzdött külföldön: Londonban, Bécsben, Moszkvában keresett támogatókat. Pártja 1923-ban csatlakozott a Parasztinternacionáléhoz, noha valójában semmi köze nem volt a kommunista eszmékhez. Pašić kormányának ez kapóra jött, s letartóztatta Radićot. Pártja erre 1925-ben már 523.827 szavazatot kapott, s egyértelműen az egész horvátság képviselőjévé vált. Radić 1925-ben kompromisszumot kötött a szerb uralkodó párttal, a radikálisokkal, lemondott a köztársasági programról, kormányzati szerepet vállalt, remélve, hogy a hatalmon belül könnyebben változtatja meg a horvátokra sérelmes, 1921-es centralista vidovdani alkotmányt, és föderációvá alakítja át az országot. E lépése kudarcot hoott, erre újra ellenzékbe vonult. Amikor pedig 1927-ben ellenzéki koalíciót hozott létre a Horvát Parasztpárt és a Szerb Demokrata Párt között (ez utóbbi vezetője, Svetozar Pribičević horvát szempontból negatív szerepet játszott 1918 után, de időközben maga is szembefordult az antidemokratikus vidovdani rezsimmel), végképp maga ellen fordította a belgrádi uralkodó köröket, amelyek elhatározták, hogy leszámolnak vele és az egész ellenzékkel. A szerb radikálisok parlamenti képviselője, Puniša Račić 1928. június 20-án a belgrádi nemzetgyűlésben legyilkolta a Horvát Parasztpárt vezérkarát, maga Stjepan Radić augusztus 8-án halt bele ekkor kapott sebeibe. Horvátországban e terrorcselekmény és a szerb kormánypárt közönyös viselkedése hatalmas felháborodást váltott ki. A délszláv állam a polgárháború szélére sodródott.

 

A diktatúra bevezetésétől a Horvát Bánság megalakulásáig (1929-1939)

 

Pribičević visszaemlékezései szerint ekkor Karađorđević Sándor király (1921-1934) felvetette a gondolatot, hogy Horvátországot le kellene választani a délszláv államról, persze Szerbiának előnyös határok mentén. Végül azonban az uralkodó nem ezt a megoldást, hanem a diktatúrát választotta. Az 1929. január 6-án bevezetett diktatúra elvben nemzetek feletti volt, valójában azonban Belgrád érdekeit szolgálta (a diktatúra leple alatt akadálytalanul folytathatta pénzügyi manővereit a horvát vidékek kárára). A csendőrség terrorja elviselhetetlenné vált, százakat öltek meg és ezreket tartóztattak le. A kínvallatások ellen még a király által létrehozott kormánypárt képviselői is felemelték szavukat. Az egyetlen párt legitimálása érdekében 1931-ben rendezett szavazás ellen a horvátok távolmaradásukkal tüntettek. Így pl. a Tengermelléki Bánságban (a diktatúra kilenc tetszőleges, a történelmi egységeket semmibe vevő körzetre osztotta az országot) a választásra jogosultak mindössze 34%-a szavazott. Az ellenzék 1932 végére tért egy kicsit magához, s az ez év november 7-én elfogadott nyilatkozatában (Zágrábi Pontok) elítélte a szerbiai hegemóniát és a diktatúrát, és síkraszállt az ország föderalizálása mellett. Noha a nyilatkozat megszövegezésében a Szerb Demokrata Párt egyes politikusai is részt vettek, csak a Horvát Parasztpárt vezetőjét, Vladko Mačeket tartóztatták le.

Időközben a terror terrort szült. Az emigrációba vonult jogpárti képviselő, Ante Pavelić megalakította olasz támogatással az usztasa szervezetet, hogy fegyverrel (persze főleg merényletekkel) harcoljon a horvátság felszabadításáért. A jugoszláviai helyzet (az állam a jugoszláv nevet a nemzeti unitarizmus jegyében kapta) elválaszthatatlanná vált az európai helyzet alakulásától. Olaszország egyre nyíltabban lépett fel Jugoszlávia ellen, Sándor király pedig szorosabbra akarta fűzni kapcsolatait Franciaországgal, ami nemcsak Róma, de Berlin érdekeit is sértette. Támogatásuknak tudható be, hogy az usztasák 1934-ben Marseilles-ben sikeres merényletet követtek el Sándor király és a francia külügyminiszter ellen. Maga a merénylő makedón származású volt, de a királygyilkosság tovább növelte a szerb-horvát ellentéteket. Belgrádban Pál régens szakított az „antantbarát” politikával, és figyelme az egyre erősödő Németország felé fordult. Voltaképpen a német és olasz hatalomtól és Jugoszlávia széthullásától tartva egyeztek bele a belgrádi uralkodó körök az ország belső berendezkedésének megváltoztatásába, s határozták el magukat 1939-ben a horvátokkal való kiegyezésre.

A horvát-szerb kiegyezés tető alá hozása horvát részről Vladko Maček parasztpárti politikus érdeme. A megegyezésre fél évig tartó pozícióharcok után került sor. Közben, hogy Belgrádra nyomást gyakoroljon, Maček titokban tárgyalt az olaszokkal is, de valójában nem állt szándékában Horvátországot Mussolini birodalmához csatolni. A horvát-szerb tárgyalások eredményeképpen jött lére 1939. augusztus 26-án a Horvát Bánság, amely a horvát etnikai terület jelentős részét magába foglalta. Tervbe vették még a szlovén, illetve az összes többi területből (Bosznia nagy része, Vajdaság, Szerbia, Crna Gora, Macedónia) egy szerb bánság létrehozását, vagyis az ország föderalizálását. A Horvát Bánság persze nem rendelkezett teljes szuverenitással, de számos ügyben – így a gazdaság terén is – nagy önállóságot kapott, s elhatározták a szábor, a horvát országgyűlés működésének felújítását is. Maček a közös belgrádi kormány miniszterelnöke lett. A megegyezést mind a nagyhorvát, mind a nagyszerb körök árulásnak tartották, és Zágrábban, valamint Belgrádban egyaránt tüntettek ellene. Az európai történelem nem adott sok időt ennek az első jugoszláv föderalista kísérletnek. Egyes feltevések szerint Simović tábornok 1941. március 27-i belgrádi katonai puccsa részben az ország föderalizálásának megakadályozására is irányult. A második világháború elérte Jugoszláviát is 1941. április 6-án. A német csapatok bevonulása után, április 10-én Zágrábban az usztasa Slavko Kvaternik Ante Pavelić nevében kikiáltotta a Független Horvát Államot.

 

A horvátok a második világháborúban

 

Az 1941. április 10-én kikiáltott Független Horvát Állam, amelyhez a nagyhorvát törekvéseknek megfelelően hozzátartozott Bosznia és Hercegovina, csak nevében volt független. Területén német és olasz csapatok tartózkodtak, létrejöttét a tengelyhatalmak támogatásának köszönhette, ezért ezek bukása megpecsételte az usztasa államalakulat sorsát is. Az usztasa mozgalmat 1932-ben alapította az egykor a Jogpárt szélsőséges, Frank-féle szárnyához tartozó ügyvéd, Ante Pavelić (1889-1959), Mussolini támogatásával Olaszországban. Pavelić 1929-ben- a diktatúra bevezetése után emigrált Jugoszláviából, s rögtön menedéket talált a délszláv állam legnagyob ellenségénél. Pavelić hálából 1941 és 1943 között jelentős dalmát területeket volt kénytelen átengedni olasz szövetségesének. Pavelić mozgalmának célja a független Horvátország megteremtése volt, s ezt fegyveres harccal akarta megvalósítani. Az usztasa mozgalom ideológiai alapja  a jogpárti nagyhorvát eszme volt, s éles szerbellenességét is a századeleji Tiszta Jogpárttól örökölte. Az usztasa mozgalom 1941 előtt nem rendelkezett horvát területen igazi tömegbázissal, ezzel magyarázató, hogy a háború során sem sikerült maradéktalanul megvalósítani nemzeti homogenizációs kísérleteiket. A horvát politikai élet legbefolyásosabb pártja, a Horvát Parasztpárt 1941 áprilisában passzivitásba vonult, vezetője, Vladko Maček (1879-1964) megpróbált taktikázni. Meg volt győződve arról, hogy a tengelyhatalmak elveszítik a háborút, ezért megbízottja révén képviseltette pártját a londoni jugoszláv emigráns kormányban. Visszautasította Hitler ajánlattá – nem volt hajlandó kormányt alakítani Horvátországban. (A németek eleinte nemigen bíztak az olasz támogatást élvező usztasákban). Ugyanakkor viszont, hogy a háború utánra megőrizze a Parasztpárt tagságát és erejét, felszólította híveit, hogy támogassák az új államalakulatot. Számítása nem vált be: a párt jobbszárnya csatlakozott az usztasákhoz, míg a balszárny jó része a partizánokhoz állt. Pavelić megneheztelt a Parasztpártra, mikor az felemelte szavát a szerbek és zsidók üldözése ellen. Mačekot letartóztatták, egy ideig a jasenováci koncentrációs tábor foglya volt, majd Zágrábban házi őrizetben tartották. A kommunisták elől 1945-ben nyugatra menekült. A Parasztpártnak pedig nem jutott komoly szerep a háború után.

Pavelić rendszere diszkriminatív intézkedések sorát vezette be a szerbek és a zsidók ellen. Az usztasák betiltották a Szerb Pravoszláv Egyházat, megöltek 158 szerb papot (később megalakították a Horvát Ortodox Egyházat), szerbek tízezreit telepítették át Szerbiába, majd az 1941 tavasza folyamán kitört szerb felkelést követően a koncentrációs táborokban tömegesen végezték ki a rendszer ellenségeit (pontosabban mindenkit, akit annak tartottak). A leghírhedtebb koncentrációs tábor Jasenovac mellett volt, ahol 1941 és 1945 között tízezrével gyilkolták a szerbeket, zsidókat cigányokat és az usztasa rezsimhorvát ellenfeleit (köztük kommunistákat, de parasztpártiakat is). Az áldozatok számáról ellentétes adatok láttak napvilágot: egyesek kevesebb mint 60.000, mások 100.000 áldozatról beszélnek. Az ennél nagyobb számadatok (700.000-1.000.000) messze járnak a valóságtól, s politikai célok szolgálatában keletkeztek. A jugoszláviai polgárháború összesen kb. 1.000.000 áldozatot követelt, s ezek legnagyobb része a különböző fegyveres alakulatok (németek, olaszok, usztasák, csetnikek, kommunista partizánok) harcokban, illetve az általuk elpusztított falvakban esett el.

Tény viszont az is, hogy a vereség és a horvát állam kikiáltása miatt a felbomló jugoszláv hadsereg szerb katonái már 1941. április 12-én bosszúból horvát polgári személyeket öltek meg. A szerb királypárti felkelők pedig Dalmáciában és Kelet-Boszniában az etnikailag tiszta Nagy-Szerbia megteremtése céljából népirtást rendeztek a horvát és muzulmán lakosság körében. Ez utóbbiak egy része ezért  állt be az usztasa mozgalomba, noha a mohamedán tömegeket (ellentétben a muzulmán értelmiség nagy részével) nem hatotta át a horvát nemzeti tudat. A muzulmánokból a németek is szerveztek egy SS hadosztályt.

A horvátság jelentős része sokáig passzív volt (ez magyarázza a sorozott honvéd-domobrán csapatok gyenge harcértékét is), majd egyre többen csatlakoztak a horvát Josip Broz Tito vezette partizánokhoz is. Bár Dalmáciában a horvátok közt 1941-től jelentős volt az ellenállás, az olasz uralom bukása, valamint a Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa 1943-as jajcei ülése után, amely állást foglalt a hat köztársaságból álló föderatív Jugoszlávia mellett, már ugyanannyi horvát harcolt a partizánok, mint az usztasák oldalán.

A tengelyhatalmak veresége nyomán 1945 májusában összeomlott az usztasa horvát állam is. A kommunista partizánok elől nemcsak az usztasák, hanem horvát polgárok tízezrei is elindultak nyugat felé. A horvát alakultok egy része Ausztriában Bleiburg mellett, az angolok előtt tette le a fegyvert, akik azonban többségüket, köztük civileket is, átadták a partizánoknak, kiknek soraiban számos, nemrég átállt, bosszúra éhes csetnik is volt. A partizánok Bleiburg környékén, illetve már jugoszláv területen, a maribori út mentén kb. 35.000 horvátot öltek meg (valamint még sokezer szlovén és orosz fehérgárdistát is). A bleiburgi vérengzésről a horvát emigráció körében túlzó, 200-300.000 áldozatot emlegető adatok keringtek.

 

Horvátország 1945 és 1989 között

 

A jugoszláv kommunisták 1945 végére az utolsó polgári politikust is eltávolították a hatalomból. A föderalista állam a gyakorlatban egy sztálini típusú, erősen központosított rendszerként funkcionált, amelyben a köztársaságok önállósága névleges volt egészen az 1960-as évekig. A belgrádi kommunista vezetés hamarosan leszámolt mindenkivel, aki a horvát függetlenség, vagy legalábbis a valódi föderáció mellett állt. Már 1944-ben nacionalista elhajlás vádjával leváltották tisztségéből Andria Hebrangot, a HKP, illetve a JKP KB titkárát, aki a föderáció őszinte híve volt. Hamarosan letartóztatták, majd 1948-ban meggyilkolták (persze hivatalos vélemény szerint öngyilkos lett a börtönben.)

A kommunisták a legnagyobb csapást a horvát katolikus egyházra mérték. A katolikus egyház üldözése már a háború végén megindult. A horvát püspöki kar 1946-ban 243 meggyilkolt és 89 eltűnt katolikus papról tudott. Újabb adat szerint 542 katolikus egyházi személyt öltek meg, többségüket a kommunisták. Tudták jól, hogy a horvát nemzeti tudat fejlődésében és ápolásában mekkora szerepe volt a katolikus egyháznak, ezért igyekeztek gátolni szabad működését. Először Tito megpróbálta rávenni Alojzije Stepinac (1898-1960) zágrábi érseket, hogy a horvát katolikusokat szakítsa el Rómától, de miután az érsek erre határozottan nemet mondott, a jugoszláv diktátor személyesen vett részt a horvát egyházfő elleni koncepciós per előkészítésében.

Maga a per beleillik a szovjet tömb országaiban a katolikus egyházi vezetők ellen folytatott koncepciós eljárások sorába.  A vád a nácizmussal, az usztasákkal való együttműködés volt, noha köztudott volt, hogy Stepinac a háború alatt többször is nyilvánosan is és Pavelićnek írt leveleiben is felemelte szavát a faji megkülönböztetés ellen, s elítélte az usztasák módszereit. Elítélése ellen amerikai zsidó szervezetek is tiltakoztak, s egy vezetőjük, Louis Breier így nyilatkozott: „Az Egyház e nagy személyiségét a nácikkal való együttműködésért ítélték el. Mi, zsidók tiltakozunk e hazug vád ellen (…) Ő egyike volt azon keveseknek Európában, akik szembeszálltak a náci zsarnoksággal, akkor, amikor ezt a legveszélyesebb volt megtenni.”

Ugyanúgy nem volt igaz az a vád sem, hogy Stepinac a szerbek erőszakos átkeresztelését szorgalmazta volna. A perben azonban az ítéletet előre meghozták, s az érseket 16 év börtönbüntetésre ítélték. Az ítéletnek két valódi indoka volt: az egyik a már említett szembeszegülés a kommunisták egyházellenes intézkedéseivel, a másik az, hogy Stepinac a horvát függetlenség híve volt, amiről a bírósági tárgyaláson is hitet tett.

A horvátok kevésbé érezték meg a Moszkvával való szakítást, mint a szerbek, mert a horvát kommunisták között kevesebben voltak Sztálin hívei. Az 1949 és 1954 közötti átmeneti enyhülést a konzervatív centralista és unitarista irányzat felülkerekedése váltotta fel, s Belgrád nyomása csak a hatvanas években enyhült.

 A hatvanas években tehát enyhülés következett be, ami elsősorban a horvát kultúrának és szellemi életnek tett jót. A horvát értelmiség felemelte szavát az unitarista (a szerb és a horvát nyelvet és kultúrát erőszakosan egységesítő) törekvések ellen, s védelmébe vette a horvát nemzeti kultúrát. Igazi változásokra 1966 után került sor, amikor megbukott Aleksandar Ranković, az Udba (a jugoszláv államvédelmi hatóság) rettegett vezére, aki a hatvanas évek elejétől egyre inkább a szerb nacionalisták befolyása alá került. Eltávolítása után Tito felszámolta az Udbát is. A horvátországi kommunista vezetésben fokozatosan felülkerekedtek a reformok hívei, köztük a két legjelentősebb, Savka Dapčević-Kučar és Mika Tripalo. A rendszer liberalizálásának akadtak hívei a szlovén, a szerb és a makedón vezetésben is, de igazi többségre csak a HKSZ soraiban tudtak szert tenni. Az 1965-ben elkezdett felemás reformok nem váltak be, s a horvát pártvezetés 1968-ban síkraszállt a föderáció gazdaságpolitikájának gyökeres megváltoztatásáért és a piaci mechanizmusok bevezetéséért. A horvát reformtörekvéseket Tito 1968 és 1971 között támogatta. A kommunista legfelsőbb vezetésben azonban sok volt a centralista és unitarista, akik a horvát törekvéseket eleve ferde szemmel nézték.

A már korábban bevezetett szocialista önigazgatás rendszere a horvátok között jó visszhangra talált, mert keretei között az önállóság bizonyos fokát látták megvalósíthatónak. Ekkor is az önigazgatás adta lehetőségeket kihasználva tettek javaslatot a jugoszláv alkotmány megváltoztatására, a föderáció gazdasági hatalmának csökkentésére, a köztársaságok önállóságának növelésére, a szövetségi szervekben a paritás elvének alkalmazására. Hamarosan az egyik fő gazdasági követelés az ún. „tiszta elszámolás” bevezetése lett. A horvát gazdaság ugyanis hosszú időn át az összjugoszláv devizabevételek legnagyobb részét, 40%-át (ez főleg a turizmusból, és az exportból és a külföldi vendégmunkások hazautalásaiból származott), ugyanakkor a beruházásokból viszonylag kis mértékben részesült. (A későbbiekben a dalmáciai turisztikai létesítmények és az infrastruktúra létrehozásában a többi köztársaság is kivette részét, de emiatt a jugoszláv szövetségi költségvetés be is nyújtotta  a számlát, ráadásul a Zágráb-Split autópálya megépítését sem tette lehetővé a belgrádi vezetés, ez csak a független Horvátország valósította meg 2005-ben) A horvátországi turizmus a jugoszláv idegenforgalmi bevételek 80%-át adta, ami a pazarló szövetségi költségvetésbe vándorolt – legalábbis nagyrészt. Főleg ebből (s részben nyugati hitelekből) tartották fenn a szövetségi hivatali apparátust és az óriás összegeket felemésztő túldimenzionált hadsereget, melynek tisztikarában s a rendőrségben is – akárcsak az első Jugoszláviában – a szerbek és montenegróiak domináltak. Horvátország nagy összegeket fizetett be a központi kasszába a fejletlen köztársaságok javára – ugyanakkor munkahelyek hiányában horvátok százezrei voltak kénytelenek munkát vállalni Nyugat-Európában: 1971-ben a nyugaton dolgozó (családtagokkal együtt 1.200.000 jugoszláv vendégmunkás 51%-a volt horvát, míg a jugoszláv össznépességnek a horvátok csak 22,1%-át alkották. Később valamelyest nőtt a más nemzetiségűek aránya a vendégmunkások között, de a horvátoké továbbra is magas maradt.

Az elmondottak fényében érthető, hogy 1970-71-ben miért követeltek a horvátok a devizabevételekkel való rendelkezésben nagyobb önállóságot.

A hatvanas évektől 1971-ig tartó horvát reformmozgalom beilleszthető a kelet-európai hasonló mozgalmak sorába. A horvátok balszerencséjére a többi jugoszláv köztársaság pártvezetésében nem kerekedtek felül a reformerők. A horvát párt reformereinek törekvéseit magukévá tették a horvát tömegek is: demokratikus tömegmozgalom indult meg, amelyben különösen kitűntek a Matica Hrvatska köré csoportosuló értelmiségiek és a diákság. A horvát értelmiség a kulturális önállóságért is küzdött: 1967-ben a Horvát Írószövetség és a Matica Hrvatska nyilatkozatot adott ki a horvát nyelvről, s szembeszállt a szerb nyelvi jellegzetességek terjesztésével. A nyelvi deklaráció miatt ugyan a Matica Hrvatska vezetését leváltották, de börtönbe ekkor még nem került senki és a reformfolyamat sem állt le. Megélénkült a kulturális és irodalmi élet, új folyóiratok indultak, szabadabbá vált a sajtó és a történelmi kutatások is. Az egyetemi ifjúsági szervezetekben demokratikusan választottak vezetőket.

A demokratizálódási folyamatnak és a nemzeti megújulásnak a konzervatív és centralista-unitarista erők 1971. december 1-2. között Karadjordjevóban rendezett pártplénumon vetettek véget. A határozat közvetlen kiváltó oka a zágrábi diákok sztrájkja volt. (Belgrád nacionalizmus vádjával már régóta támadta a horvátországi jelenségeket.) Tito is megrettent, hogy a mozgalom veszélybe sodorja a kommunista rendszer alapjait, s Mika Tripalo, a horvát reform vezéralakjának visszaemlékezései szerint Leonyid Brezsnyev is javasolta a jugoszláv pártvezérnek a „veszedelmes” horvát vezetés kiszorítását a hatalomból. Karadjordjevo után hamarosan leváltották a horvát párt reformista vezetését (Tito nem záratta be őket – óvakodott pártvezetők ellen pert indítani). Horvátországban 1972-ben emberek ezreit hurcolták meg a mozgalomban való részvétel miatt, százak kerültek börtönbe vagy vesztették el állásukat. A vád a nacionalista elhajlás volt. Tény, hogy voltak nacionalista jelenségek is ebben az időszakban, de a horvát mozgalom elsősorban demokratikus jellegű volt. Nem véletlen, hogy 1971 horvát tavaszának aktivistáit nagy számban találjuk meg a mai demokratikus horvát pártokban.

Horvátország 1972-től 1989-ig mély hallgatásba merült. Ultrakonzervatív vezetés került a HKSZ élére, mely elutasította a reformokat. A „horvát tavasz” azonban mégsem volt teljesen eredménytelen. Tito szokásos egyensúlyozó, taktikázó politikája jegyében visszaszorította a (főleg szerb nemzetiségű) konzervatív centralistákat is, és a részben a szlovén Edvard Kardelj által kidolgozott 1974-es alkotmányban nagyobb önállóságot adott a köztársaságoknak, így Horvátországnak is, ami a horvátoknak 1989 után jelentett igazi segítséget.

 

          Horvátország 1989-től napjainkig

 

Ez a fejezet még csak részben történelem. Túl közel van hozzánk időben e néhány év, hogy az események hátterét biztosan ismerjük, de az alapvető tendenciák már látszanak, s ezek ismertetésére vállalkozom.

Az 1991-es szlovéniai és horvátországi, s az 1992-ben kitört boszniai háborút előidéző okok egy része újabb keletű, vagyis az 1980-as években keletkezett, míg másik része régibb eredetű, s az egységes délszláv állam keletkezésének körülményeiből fakad. A délszláv állam permanens válságának (ami mindkét Jugoszláviát jellemezte) eredendő okaként emlegetik, hogy 1918-ban az új államalakulat nem a délszláv népek közös akaratából, hanem külső tényezők - az antant győzelme és Franciaország Közép-Európára vonatkozó béketervei - hatására jött létre.  Ugyanakkor a horvátok és szlovének között voltak hívei a délszláv egységnek, de egyrészt nem alkottak többséget, másrészt az egyesülés nem a horvátok és szlovének föderalista, hanem Belgrád centralista elképzelései szerint ment végbe. A kommunisták felismerték, hogy az első Jugoszlávia bukásának legfőbb belső oka a „nagyszerb hegemonizmus” volt, s Tito politikájának lényege a Jugoszláviát alkotó nemzetek közötti egyensúlyozás volt. Tito nem engedett teret a szerbek nyílt uralmi törekvéseinek, de meggátolta a horvátok konföderációs, önállósági mozgalmát is. Tito halála után néhány évvel az új szerb vezetés éppen ezt az előbb felvázolt kényes egyensúlyt rombolta szét, s a második Jugoszlávia széthullását éppen ez okozta. Slobodan Miloševićnek hatalomra jutásakor (1987) fő célja volt, hogy visszaszerezze a szerb nép „törvényes” jogait, vagyis hogy beolvassza Szerbiába az 1974-es alkotmányban nagyfokú önállóságot kapott autonóm tartományokat, Vajdaságot és Koszovót. Ez 1989-ben sikerült is neki, de ezzel gyakorlatilag egyoldalúan felülírta a jugoszláv alkotmányt, amit egy föderációban elvben csak a többi tag hozzájárulásával lehet megtenni.

Mialatt a miloševići politikával (mely nem állt meg Szerbia határain) a reformer szlovén vezetés szembeszállt, a konzervatív, merev horvát kommunisták semmit sem tettek, nem álltak ki a szlovénok mellett, noha azok egyben a horvát érdekeket is védték. A horvátországi politikai olvadás csak a kelet-európai nagy változások évében, 1989-ben indult meg. Az első alternatív politikai mozgalmak – pártcsírák – is ebben az évben jelentkeztek, így a nemzeti jelleget határozottan kihangsúlyozó Horvát Demokrata Közösség (HDZ), valamint a polgári átalakulás mellett kiálló (HSLS) Horvát Szociálliberális Szövetség (később párt). Mindkettő tagjai között megtaláljuk az 1971-es „horvát tavasz” résztvevőit, de politikai nézeteik már akkor is különböztek. A többpártrendszer bevezetésére Horvátországban csak 1990 januárjába került sor, miután a HKSZ-en belül (decemberben) felülkerekedtek az Ivica Račan vezette reformkommunisták. A választásokat áprilisra írták ki. Az első többpárti demokratikus választásoknak a  Franjo Tudjman vezette HDZ vált fő esélyesévé. Tuđman (1922-1999) 1941-1945-ig kommunista partizánként harcolta végig a világháborút, később a titói hadsereg tábornoka lett, de 1961-ben megvált a tisztségétől és történészként dolgozott. 1971-ben részt vett a horvát mozgalomban, majd „felforgató” tevékenységét (a rendszert kritizáló könyvet jelentetett meg nyugaton) nem hagyta abba, minek következtében 1981-ben három év börtönbüntetésre ítélték. Alapvetően nemzeti (bírálói szerint erősen nacionalista) beállítottsága vitte őt 1989-ben újra a politika színpadára, s hamarosan a HDZ vezető személyisége lett.

Az 1990 április-májusi horvátországi parlamenti választásokat Tuđman pártja, a HDZ nagy fölénnyel nyerte. Az új horvát pártok többségét összefogó Nemzeti Megegyezés Koalíciója alig néhány mandátumot szerzett. A reformkommunisták valamivel jobban szerepeltek, különösen a vegyes lakosságú vidékeken. A HDZ ilyen arányú győzelmének fő okát az elemzők abban látták, hogy az egyre agresszívebb miloševići politika méltó ellensúlyát a választók Tudjman pártjában vélték felfedezni, amely a kampány során legjobban hangsúlyozta a horvát szuverenitás eszméjét (bár a Jugoszláviától való teljes elszakadás eredetileg nem szerepelt a párt programjában).

Hamarosan kiderült, hogy a horvátországi békés demokratikus fejlődés fő akadályát a nemzetiségi probléma jelenti. Horvátország lakosságának 12,2 %-át szerbek alkották, s ezek k. 28%-a az egykori Katonai Határőrvidéken, a Boszniával és Szerbiával határos területeken élt. Annak idején a kommunista vezetés az új Jugoszlávia belső határait nem etnikai, hanem történelmi szempontok alapján állapította meg. Horvátország határai mind Szlavóniában, mind Dalmáciában az 1699-es karlócai békében a Habsburgok állama, Velence és a Török Birodalom között meghúzott határvonallal esnek egybe (kivéve Isztriát és a baranyai háromszöget, ezek 1945-ig nem tartoztak Horvátországhoz). Ugyanakkor közel egymillió horvát élt Horvátországon kívül, Bosznia-Hercegovinában és Szerbiában.

A horvátországi szerbek és az újonnan megválasztott horvát hatalom közötti ellentétek kirobbanását sokan Tuđmanék politikájának számlájára írják, azonban a horvátországi szerbek egyes vezetőinek a Hágai Nemzetközi Törvényszéken tett vallomásaiból ma már világosan látjuk, hogy a szerb kisebbség 1990 augusztusában kirobbantott felkelése mögött Slobodan Milošević politikai tevékenysége állt 1988-tól kezdve. Már Szerb Tudományos Akadémia 1986-ban megjelent Memoranduma hosszasan ecsetelte, hogy a szerbek hátrányos helyzetben vannak Horvátországban, noha szerzői jól tudták, hogy a szerbiai-vajdasági horvátoknak sincsenek önálló kulturális intézményeik és iskoláik. Hamarosan megjelentek a szerb sajtóban  a horvátországi szerb autonómiára vonatkozó követelések is. Már 1989 nyarán, a koszovói csata 600. évfordulóján Kninben nacionalista megmozdulásokra került sor. Knin lett a következő évben a horvátországi szerb ellenállás központja. Belgrádban kezdték meg a horvát-szerb konfliktus ideológiai előkészítését is. A szerb sajtót elárasztották a horvát usztasák második világháborús rémtetteit idéző írások, melyek igyekeztek bebizonyítani, hogy a horvátok „bűnös nemzet”. A második világháború szerb áldozatainak számára az objektív demográfiai kutatásokat semmibe véve egymilliónál is többre tették. Félelmet és bosszúvágyat igyekeztek ébreszteni a szerb népben, s a szerb vezetés Horvátország határait is megkérdőjelezte. Az 1990-es horvátországi választásokon résztvevő valamennyi horvát párt megkapta Belgrádban az usztasa jelzőt, s az új „usztasa” hatalomtól való félelmet a szerb sajtó mesterségesen is igyekezett kelteni a horvátországi szerbek között. A horvátországi szerbek nagy része 1990 tavaszán még a horvát reformkommunista pártjára szavazott, s csak Knin körzetében nyert a Milošević által kreált Szerb Demokrata Párt. Milošević mindent megtett, hogy egységbe tömörítse a horvátországi szerbeket. Utasítására a knini szerb képviselők megtagadták részvételüket a horvát országgyűlésben, népszavazást szerveztek a szerb területi autonómiáról (meg kell itt jegyezni, hogy Szerbia éppen ebben az évben szüntette meg végleg a Vajdaság- és Koszovó tényleges autonómiáját), s 1990. augusztus 17-én nyíltan szembefordultak Zágrábbal. Kninben ezen a napon Milan Babić vezetésével a helyi szerbek felkelést robbantottak ki, elvágták Horvátország északi és déli része (Dalmácia) között az összeköttetést. A horvát belügyminisztérium erővel próbálta megszüntetni az előállt lehetetlen helyzetet, de a horvátok nem rendelkeztek megfelelő erővel a helyzet konszolidálásához, így viszont hiba volt az erő eszközéhez nyúlni. Tulajdonképpen a horvát-szerb háború kezdetének tekinthetjük ezt a dátumot. A horvát belügyesek akcióját a Jugoszláv Néphadsereg repülőgépei megakadályozták. Ez volt a szövetségi hadsereg első beavatkozása a szerbek oldalán a horvát kormánnyal szemben, ez később csak folytatódott, s 1991 nyarán-őszén pedig a JNH egyértelműen Belgrád érdekeinek szolgálatában állt.

Az új horvát vezetés a szlovénokkal együtt előbb megpróbálta tárgyalások útján átalakítani Jugoszlávia belső berendezkedését, melyek során az asszimetrikus föderációtól a konföderációig számos változat felmerült. Slobodan Milošević azonban nem volt hajlandó engedni. Ő egy központosított jugoszláv államot akart, amelyben a szerbeké a politikai és gazdasági vezető szerep. Sem a szlovénok, sem a horvátok nem kívántak egy ilyen Jugoszláviában élni, de egészen 1991 őszéig sem az Európai Közösség, sem az USA nem akarta a versailles-i – párizsi békében létrehozott délszláv állam széthullását, s csak a Szovjetunió felbomlása után változtattak álláspontjukon.

Az események gyorsan követték egymást. A knini és likai szerbek 1990. XII. 21-én kikiáltották a szerb autonóm terület létrehozását. Az 1991 telén-tavaszán, a föderáció sorsáról lefolytatott jugoszláv csúcstalálkozók kudarca után Horvátországban 1991. május 20-án népszavazást tartottak a függetlenség kérdéséről, amelyen a szavazáson résztvevők 95 százaléka az önállóság mellett döntött, s június 25-én Horvátország (Szlovéniával együtt) kimondta függetlenségét. A szlovéniai háború után az EK július 7-én rávette Horvátországot és Szlovéniát, hogy három hónapra függessze fel a függetlenségi határozat végrehajtását. A nyugati politikusok így remélték elkerülni a horvátországi háború kitörését. A belgrádi vezetés azonban hallani sem akart Horvátország függetlenedéséről, s 1991 nyarán a jugoszláv hadsereg és az általa felfegyverzett szerb szabadcsapatok előnyös stratégiai pozíciókat foglaltak el. Augusztusban tört ki a nyílt háború, amely becslések szerint mintegy 20.000 emberéletet követelt, s félmillióan menekültek el a harci cselekmények és az etnikai tisztogatások elől.

Felmerül a kérdés, vajon Horvátország elkerülhette volna-e a háborút, területe egyharmadának megszállását, az emberéletekben és anyagiakban keletkezett óriási károkat? Dražen Budiša horvát ellenzéki vezető egy nyilatkozata válasz erre a kérdésre: „Horvátország nem tudta volna elkerülni a háborút, kivéve, ha lemondott volna alapvető céljáról – az önálló és demokratikus állam megteremtéséről.”

Szintén előjön a kérdés, vajon ha a horvátországi szerbek számára azonnal biztosították volna 1990-ben a területi autonómiát is tartalmazó kisebbségi jogokat elkerülhető lett volna-e a szerbek felkelése és Belgrád beavatkozása? A válasz itt is – nem. Vojislav Šešelj már 1990-ben Nagy-Szerbia megteremtéséről cikkezett, s ennek határai Verőcétől Károlyvároson át Karlobágig húzódtak volna. A horvátországi szerbek nem akartak kisebbségi jogokat – ők a miloševići Jugoszlávia által kínált uralkodó nemzeti szerepet találták vonzónak. Ki is jelentették, ha Horvátország elszakad, ők Jugoszláviához (Szerbiához) akarnak csatlakozni. E szerb törekvésekkel csak az a baj, hogy Miloševićnek esze ágában sem volt megkérdezni, amikor támogatta a horvátországi szerbek önrendelkezési jogait, hogy a szerbiai horvátokat, muzulmánokat, albánokat, magyarokat miért nem illeti meg ugyanez a jog.

A horvát-szerb háború során a szerb irányítású jugoszláv hadsereg végül nem érte el maximális céljait, noha a horvát területvédelmi erők fegyvereit még 1990 májusában lefoglalta a JNH és a horvát hadsereg még 1991 nyarán is csak lassan szerveződött. A Jugoszláv Néphadsereg nem tudta legázolni Horvátországot. Részben a nemzetközi nyomás is szerepet játszhatott ebben, de az is tény, hogy a JNH erejének egyharmadát Boszniában, másik harmadát Koszovón volt kénytelen állomásoztatni. A kudarcokhoz hozzájárult a jugoszláv tábornokok számos balfogása is, így például Vukovár hosszas, nagy erőket lekötő ostroma, vagy Dubrovnik nemzetközi felháborodást kiváltó lövetése is. Az is tény, hogy míg a behívók elől Szerbiából fiatalok tízezrei menekültek külföldre, a megtámadott Horvátországban a lakosság többsége lelkesen támogatta a honvédő háborút. A horvát városok elleni támadások, az etnikai tisztogatások a nemzetközi közvélemény nagy részét Belgrád ellen fordították (bár a legtöbb háborús bűncselekményt szerb fegyveresek követték el, horvát katonák számlájára is írhatók szerb civilekkel szemben elkövetett súlyos bűntettek). A Szovjetunió felbomlása értelmetlenné tette Jugoszlávia minden áron való egyben tartását. Emiatt és nem kis részben Németország diplomáciai támogatása révén 1992. január 15-én az EK, majd később, tavasszal az USA is elismerte Horvátország függetlenségét, s a horvát állam május 22-én felvételt nyert az ENSZ-be is.

Az EK mielőtt elismerte volna a horvát államot, új nemzetiségi törvényt fogadtatott el 1991. XII. 4-én a horvát parlamenttel, amely szavatolja a kisebbségek jogait, a szerbeknek pedig területi autonómiát ad. A horvátországi szerbek azonban válaszul 1991. XII. 19-én kikiáltották a független Krajinai Szerb Köztársaságot. Az egykori amerikai külügyminiszter, Cyrus Vance ENSZ-megbízott közvetítésével Horvátországban 1992 januárjában tűzszünet jött létre, s a szerbek által megszállt területekre ENSZ békefenntartó erők érkeztek. A jugoszláv hadsereg kivonult Horvátországból, de a háború során elfoglalt területeken a szerb fegyveresek kezében maradt a hatalom, a horvát közigazgatás nem állt helyre, a horvát menekültek nem térhettek vissza falvaikba, noha a Vance-terv mindezt előírta. Időközben 1992-ben kitört a boszniai háború, amelybe Horvátország is belebonyolódott, előbb szövetségben harcolt a muzulmán bosnyákokkal a szerbek ellen, majd 1993-ban horvátok és bosnyákok közt is háború tört ki.

A boszniai és a horvátországi háborúnak az USA aktív szerepvállalása vetett véget. Az amerikaiak 1994-ben kibékítették a horvátokat a bosnyákokkal, részt vállaltak a horvát hadsereg megerősítésében, amely 1995 májusában és augusztusában gyors akciókkal felszabadította megszállt területeinek nagy részét. A hadműveletek nyomán azonban elmenekült a horvátországi szerbek többsége. A NATO szerbek elleni légicsapása és a horvát-bosnyák erők szárazföldi akciója 1995 őszén (illetve a daytoni békeegyezmény) véget vetett a boszniai háborúnak is A kelet-szlavóniai területek békés megegyezés útján kerültek vissza Horvátországhoz 1998-ban. A háború után Horvátország nemzetközi elszigeteltségbe került. Bár az amerikaiak támogatták a horvát fegyveres akciót, az EK elítélte azt, s azonnal felfüggesztette az európai integrációs tárgyalásokat a horvát kormánnyal. Brüsszel Tuđman haláláig, illetve a horvát ellenzék 2000-ben történt hatalomra jutásáig, részben a horvátországi demokrácia deficitjére, részben a szerb kisebbség visszatérésének akadályozására hivatkozva elzárkózott Zágráb közeledési kísérleteitől. Később a szociáldemokrata-liberális Račan-kormány, majd az újabb, Sanader vezette HDZ kormány idején évekig a hágai bíróság által háborús bűnökkel vádolt horvát tábornokok kiadatása miatt halasztódott a horvátok európai uniós csatlakozási folyamata. Végül 2005-ben kezdhette meg Horvátország immár tagjelöltként a csatlakozásról szóló tárgyalásokat, s ezzel remélhetőleg tartósan a békés fejlődés útjára került.

 

Kronológia

 

Kr. u. 626 után: A horvát törzsek letelepednek mai lakóhelyükön

VII-VIII. sz. fordulója: Frank hűbéres horvát fejedelemségek alakulnak Pannóniában és Dalmáciában. Ez utóbbi, déli országrész válik tartós államalakulattá.

845-864 Trpimir fejedelem, a horvát nemzeti dinasztia alapítójának uralkodása.

925 körül Tomislav horvát fejedelem királyi címet vesz fel.

1058-1074 IV. Krešimir Péter uralkodása

1075-1089  Dmitar Zvonimir, Szent László magyar király sógora a horvát trónon

1091 Szent László horvátországi hadjárata.

1097 Péter horvát király elesik a Kálmán király hadaival vívott ütközetben.

1102 Könyves Kálmánt Biogradon horvát királlyá koronázzák. Ez egyben az 1918-ig tartó magyar-horvát államközösség kezdete.

1167-1180 Dél-Horvátország és a dalmát városok bizánci kézen. III. Béla 1180-ban visszaszerzi egész Dalmáciát.

1242 Kadán mongol vezér horvátországi hadjárata. IV. Béla király menedékre talál a dalmáciai Trogirban.

1301 Horvátország legerősebb főúri nemzetsége, a brebiri Šubićok fontos szerepet játszanak Károly Róbert és az Anjou dinasztia magyar trónra kerülésében.

1358 A zárai békében I. Lajos visszaszerzi Velencétől a dalmát városokat.

1409-1420 Velence ismét meghódítja a dalmát kikötővárosokat.

1493 A horvát báni sereg veresége a török hadak ellen a korbáviai (udbinai) ütközetben. Megindul a horvát népesség menekülése Horvátországból.

1521-1537 Horvátország és Szlavónia nagy része török uralom alá kerül.

1527 A mohácsi csata után a horvát rendek Habsburg Ferdinándot, a szlavónok Szapolyai Jánost választják királlyá, de még abban az évben mindkét országrészben Ferdinánd hívei kerekednek felül

1566 Zrínyi Miklós volt horvát bán elesik Szigetvárnál.

1573 Parasztfelkelés Horvátországban Gubec Máté vezetésével.

1593 Erdődy Tamás horvát bán Sziszeknél megveri a törököket.

1630 A horvát földre betelepült zömében ortodox hitű határőrök kiváltságokat kapnak III. Ferdidándtól (Statuta Vallachorum)

1673 Zrínyi Péter horvát bánt és sógorát, Frangepán Ferenc Kristófot Habsburg-ellenes összesküvésük miatt kivégzik Bécsújhelyen.

1683-1699 Horvátország és nagyobbik része felszabadul a török uralom alól, míg a szárazföldi Dalmácia Velence kezére kerül.

1712 A horvát szábor a magyar országgyűléstől függetlenül elfogadja a Habsburgok nőági örökösödését.

1745 Mária Terézia a Dráva-Száva közének keleti felén alakítja újjá Szlavóniát.

1746 A Katonai Határőrvidék létrehozása.

1790 Az első közjogi összecsapás a magyar és a horvát rendek között a budai országgyűlésen.

1805/1809-1813 Dalmácia, illetve Horvátország déli fele francia uralom alatt.

1832-1848 A horvát nemzeti mozgalom, az illirizmus korszaka.

1848 Magyar-horvát fegyveres konfliktus

1868 A magyar-horvát kiegyezés.

1918 október 29. A horvát szábor felmondja a 800 éves magyar-horvát államközösséget.

1918 december 1. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (az első Jugoszlávia) megalakulása.

1941 Az első Jugoszlávia széthullik a tengelyhatalmak támadása nyomán.

1941-1945 Az usztasák vezette Független Horvát Állam fennállása.

1945 J.B. Tito ellenállási mozgalmának győzelme nyomán újjáalakul az immár föderatív köztársaságokból álló Jugoszlávia. Bevezetik a kommunista diktatúrát.

1948 Tito szakítása a sztálini Szovjetunióval.

1970-1971 Demokratikus reformmozgalom Horvátországban.

1990 Szabad többpárti parlamenti választások, a horvát függetlenségi folyamat kezdete.

1991-1995 Háború Horvátországban.

1992 január 15. Az EK 15 tagállama elismeri Horvátország függetlenségét, mely ugyanezen év május 22-én felvételt nyer az ENSZ-be.

 

Ajánlott szakirodalom

 

Smičiklas, Tadija: Povjest hrvatska I-II., Zagreb, 1879-1882;

Klaić, Vjekoslav: Povjest Hrvata I-V., Zagreb, 1899-1911;

Horvat, Josip: Politička povijest Hrvatske I-II. Zagreb, 1936-38, 2. kiad. 1989;

Šišić, Ferdo: Pregled povijesti Hrvata, Zagreb, 1962;

Šidak-Gross-Karaman-Šepić: Povijest hrvatskog naroda 1860-1914, Zagreb, 1968;

Macan, Trpimir: Povijest hrvatskoga naroda, Zagreb, 1971 illetve 2. kiad. 1992;

Klaić, Nada: Povijest Hrvata u srednjem vijeku, Zagreb, 1990;

         Pavličević, Dragutin: Povijest Hrvatske, Zagreb, 2000;

         Goldstein, Ivo: Hrvatska povijest, Zagreb, 2003;

         Sokcsevits D.-Szilágyi I.-Szilágyi K.: Déli szomszédaink története, Budapest, 1994;

         Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, Budapest, 2001;